2013. december 29., vasárnap

Oni: Szürke vér a Dér Conon

 
Tegnap először rendezték meg Debrecenben a Dér Con nevű animével, szerepjátékkal és japán kulturával kapcsolatos rendezvényt, ahová meghívást kaptunk a sógiklubbal, hogy bemutassuk a játékot a vendégeknek. Mivel a rendezvény ideális lehetőségnek ígérkezett az Oni promóciójára is, e-mailben megkérdeztem, van-e lehetőség ilyesmire, a szervező, Pogány Gábor pedig örömmel vette a dolgot, és segítőkészen átadta a nagytermet erre a célra.

Arra nem készültem, hogy az elején általánosságban kell majd előadást tartanom a könyvről, belevéve "néhány érdekes adatot" a megjelenéssel kapcsolatosan; remélem, erről a részről nem készült videofelvétel, mert nem sikerült olyan szorosan követnem egy gondolatmenetet, ahogy szerettem volna. (Másképp mondva összevissza hadováltam.) A dolog interaktív részét már jobban élveztem, a regény mellett szóba kerültek a könyvkiadás kérdései, hogy folytatásos vagy önmagában álló kézirattal zaklassuk-e inkább a kiadókat, és később a fan fiction-írás is. Sokan kíváncsiak voltak az Onira, és még az éppen futó rajzpályázattal kapcsolatban is akadtak érdeklődők.

Mivel a sógiasztalok is csak ritkán vártak üresen, a rendezvény végére egy kissé kimerültem. Persze kellemes fáradtság volt ez, de azt hiszem, a következő időszakban szüneteltetem az Oni promócióját, és hátradőlök a kényelmes karosszékben, amit karácsonyra kaptam. (No persze a gép előtt fogok ülni, és buzgón dolgozom A Néma Város befejezésén.)


2013. december 17., kedd

Pályaműveket kaptam!

Postán már korábban is érkeztek művek a rajzpályázatra (hamarosan ezeket is alkalmam lesz megnézni), de most e-mailben is kaptunk anyagot. Szima Rella rajzairól van szó: szerintem nagyszerűen sikerültek, így arra gondoltam, közkinccsé teszem őket itt a blogon.

Íme Azgoth:


Valamint Wereczkey Elvira:


Ezúton is köszönöm a gyönyörű műveket! Miután lezárult a pályázat, felkerülnek majd az Oni molyos adatlapjára. Remélem, december végéig lesz még alkalmam rá, hogy szebbnél szebb rajzokkal lepjem meg a blog olvasóit. Más szóval várom a további alkotásokat! :)

2013. december 16., hétfő

Bálint első kézirata


Bálint nemrég múlt kétéves, de már az apukája nyomdokaiba lépett: ma délután komoly arccal összehozta az első művét a laptopon. Gondoltam, feltöltöm ide:

Z7z7é99ool,,,,,l,,,,,.,.lkpopokopépppüüöüüóüüóüüóüóéüopüöo9ioöüööoöioii9oiioopüü9piö8ölkplokmoloöjuuiikkkkjmkdred5r5rtt6óoöjiipkolkppüüüöli9677zu89uighz1111111111111111111100000000000000000iöjo6dbhhloöoöooooooy
Y

Talán még korai lenne a publikációs lehetőségeken gondolkodni; félek, hogy szétszednék a kritikák. Mindenesetre jobban örülök neki, ha saját művet alkot, mint ha az enyémbe pötyög bele, ahogy mostanában a szokásává vált. :)

2013. december 7., szombat

Egy finálé kezdete

Hát, ez az idő is eljött: már A Néma Város csúcsjelenetét írom. Akik esetleg sokallották az információözönt a Szürke vér végén, azokat ezúton is megnyugtatnám: most szó sincs ilyesmiről. :) Nehéz anélkül írnom róla, hogy fontos részleteket árulnék el, ezért inkább nem is próbálkozom a dologgal.

Remélhetőleg még az év végén, de legkésőbb a jövő év elején befejezem a kéziratot. Érzésre hasonló is ez, mint amikor az első regényemet fejeztem be, meg persze kicsit más is. Ezúttal nem kell majd összevissza küldözgetnem a kéziratot (ez már önmagában hatalmas pozitívum), hanem egy konkrét kiadótól és egy konkrét szerkesztőtől várok választ. Gáborral, a szerkesztőmmel az elmúlt hónapok alatt szerintem nagyon jó munkaviszonyt alakítottunk ki: együtt örültünk a kritikáknak (na jó, néha mérgelődtünk is), és ötleteltünk, hogy hogyan lehetne jobb promóciót csinálni az Oninak. Ez megkönnyíti, de ugyanakkor meg is nehezíti majd azokat a napokat, amikor az első reakciójára várok. Ezen a részen nagyon szívesen túlesnék már, de a regény végét sem írhatom gyorsabban, mint a többi részt, nehogy kapkodás legyen a vége. (Szerencsére nem vagyok kapkodó típus.)

Szóval még néhány hét, és véget ér egy újabb fejezet Áronék történetében. Ígérem, itt a blogon beszámolok majd minden fontos hírről, ami érinti a regényt. :)

2013. november 9., szombat

Rajzpályázat

Tegnap felkerült a Ciceró Blogra az Oni rajzpályázat hivatalos kiírása, és arra gondoltam, írok egy kicsit személyesebb felhívást is ezzel kapcsolatban. Egy vallomással kezdeném: mindig is kétbalkezes voltam a rajzoláshoz. Az ének-zene és a testnevelés mellett a rajz volt az a tantárgy, ami miatt sohasem kaptam kitűnő bizonyítványt az iskolában. :) Ugyanakkor mindig is nagyra becsültem, ha valaki ügyesen bánik a ceruzával, és meg tudja jeleníteni a fantáziavilágot, amit elképzelt, annak tájaival, figuráival és hangulatával együtt. Más ez, mint az írás, de a két dolog valahogy mégis rokonságban áll egymással.

És, ha már a vallomásoknál tartunk, akkor hadd folytassam ebben a szellemben: az a helyzet, hogy megkértem Gábort, az Oni szerkesztőjét, hogy én is kaphassak egy-egy másolatot a beérkező e-mailekről. Nagyon kíváncsi vagyok a pályamunkákra! :) Amikor a történetet írom, mindig látom magam előtt a szereplőket és a helyszíneket, de nem szoktam túlzottan részletes leírásokba bocsátkozni, így biztos vagyok benne, hogy minden olvasó egy kicsit másként képzeli el az Oni világát. Izgalmas lesz látni a rajzokat, amelyekből kiderül, hogy pontosan hogyan.

Mindezt azért is írtam le ide, hogy előre szóljak: csak az pályázzon, akit nem zavar, ha a rajzait felteszem ide a blogra, ugyanis ez a tervem azokkal a művekkel, amelyek megfognak. :) Ha esetleg valakinek van rá ötlete, hogy milyen fórumon kellene még hirdetni a pályázatot, hogy minél több művészetkedvelőhöz eljusson, az feltétlenül írjon nekem. Addig is remélem, hogy sokan ceruzát ragadtok, mert rengeteg gazdára váró Oni-könyvjelzőnk van ám! :)

2013. október 22., kedd

Egy online kupáról

A hétvégén befejeződött a két héttel korábban indult Kitao Madoka Kupa, ami egy rendhagyó, online sógibajnokság. Most először indultam ilyenen, nem csak azért, mert jobban szeretem a hagyományos, asztal feletti tornákat, hanem azért is, mert a legtöbb online verseny ligaként működik, vagyis nagyon sok partit kell lejátszani. Ez az egyenes kieséses rendszerű kupa azonban felkeltette a figyelmemet, így belevágtam.

Félretéve a saját eredményemet (az 1-3 danos kategóriában két fordulón ugyan sikerült túljutnom, de a negyeddöntőben kiestem), izgalmasnak tartom, hogy gombamód szaporodnak az ilyen versenyek. Japán, amerikai, európai, sőt afrikai résztvevők mindenféle akadály nélkül játszhatnak egymás ellen, és elemezhetik a partikat. Erről eszembe jutott egy nemrég olvasott regény: a Ready player one Ernest Cline-tól. Lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor már nem fogunk fizikailag utazni egy sógiversenyre, hanem szépen kialakított, Edo-kori japán díszletekkel felszerelt virtuális térben gyűlünk össze az avatárjainkkal. :)

2013. október 7., hétfő

Író-olvasó találkozó

Október 4-ére, vagyis múlt hét péntekre meghívást kaptam a Debreceni Anime Egyesülettől a Medgyessy gimibe, egy délutáni beszélgetésre. Az alábbi kép szerintem jól bemutatja az esemény hangulatát, de aki több fotóra is kíváncsi, nézze meg az albumot az Oni Facebook-oldalán.


Mint megtudtam, az egyesület tagjai minden pénteken szerveznek egy beszélgetős találkozót ezen a helyszínen. Többek közt azért is örültem neki, mert a Tócóskertben nőttem fel, de már jó ideje csak a város másik felében szoktam mozogni, így útközben megrohamoztak az emlékek. (A Medgyessy kb. öt percre van a háztól, ahol tizenhét éves koromig laktam, a másik irányban pedig három percre a Kazinczytól, ahová általánosba jártam.) A visszaúton épp e miatt még egy novellaötlet is szárba szökkent a fejemben, de sajnos nem tudom, mikor lesz időm foglalkozni a témával.

A beszélgetés elején főként a regényről esett szó: a korábbi online visszajelzések után érdekes volt élőben is hallani az olvasók véleményét. A borítótól kezdve a tördeléssel kapcsolatos panaszokon át a Tekkenes élményekig mindent kiveséztünk, és külön jólesett, hogy amikor felvetettem az információadagolás problémáját az első rész végén, akkor olyan választ kaptam, hogy "teljesen érthető volt". Sikerült tartanom magam az alapelvemhez, miszerint nem árulok el lényeges információkat a történet alakulásáról, noha többször is felvetődött a kérdés, hogy Anna és Áron vajon összejönnek-e. :)

A továbbiakban a társalgás kissé eltávolodott az Onitól, de attól még nem volt kevésbé érdekes: beszéltünk animékről, horrorfilmekről, kötelező irodalomról, és valójában már nem is tudom, mi mindenről. Úgy tűnik, hogy az Anime Egyesület segíthet majd egy olyan kérdésben is, ami egy hamarosan kiírásra kerülő pályázat díjait érinti. Ezzel kapcsolatban még nem árulok el részleteket, de aki szerette a regényt és úgy érzi, van kreatív vénája, az figyelje a Facebook-oldalt, mert hamarosan meglepetéssel szolgálunk. :)

Egy szó, mint száz, nagyon pozitív élményekkel gazdagodtam, és örülök neki, hogy máris van egy meghívásom ugyanide, aminek a jövő évben, A Néma Város megjelenése után teszek majd eleget.

2013. szeptember 24., kedd

Őszi dedikálások

Újra itt az ősz, és elkezdődött az oktatási félév, amiből persze az is következik, hogy ismét bőven el vagyok látva munkával. A munka mellett azonban igyekszem minél több helyen népszerűsíteni az Onit. Ahogy a Facebook-oldalon beszámoltam róla, a debreceni Medgyessy Ferenc Gimnáziumban már biztos egy író-olvasó találkozó október 4-ére, de tervbe van véve a Fazekas és a Svetits gimi is (remélem, ezek a projektek is sikerrel járnak).

Ennek a rövid közleménynek az volna a fő célja, hogy ha valaki esetleg szeretne és tudna termet szerezni az iskolájában egy dedikálás, ill. beszélgetés erejéig, akkor örömmel veszek minden meghívást. Az sem baj, ha csak néhányan szeretnétek dedikáltatni, hiszen az ilyen alkalmak egyik fő funkciója a népszerűsítés, vagyis sokan ilyenkor találkozhatnak először a regénnyel. (Elsősorban debreceni vagy a városhoz közeli iskolákra gondolok, de egy esetleges komolyabb érdeklődés esetén távolabbi helyszín is elképzelhető.)

Szóval, ha szívesen aláíratnád a példányodat, vagy beszélgetnél a már megjelent kötetről, esetleg a készülő folytatásról, akkor írj nyugodtan. Csak annyi a megkötés, hogy nem árulok el konkrétumokat a történet alakulásával kapcsolatban. :)

2013. augusztus 18., vasárnap

Jövevény a családban

Ahogy a magamról írt profilszöveg változása is mutatja, tegnap megszületett a második fiunk, Bence. Ha minden jól megy, aug. 20-a után már együtt lesz itthon a család. Nagyon örülünk a kis jövevény érkezésének, és közben reménykedünk, hogy éjszakánként jól alszik majd; mindenesetre biztató jelnek tartom, hogy a klinikán, a születése után egyből megnyugodott, amikor a karomba vettem.

A szülés során egyébként nem történt semmi rendkívüli: reggel bementünk, és délután 2-re meg is érkezett a baba. Évi nagyszerűen viselte a fájdalmat, eléggé ironikus módon inkább én szenvedtem: a front miatt egészen kora estig tartó, durva fejfájás tört rám, amilyet már hónapok óta nem éreztem. A nővérek rendre rá is kérdeztek a szülés közben, hogy mitől vagyok ilyen sápadt, és hiába magyaráztam a dolgot, a szemükből azt lehetett kiolvasni: "na tessék, orvos létére nem bírja a vért".

Aki esetleg szeretne képeket nézegetni Bencéről, Facebookon hamarosan megteheti. Ám előre felhívom mindenki figyelmét, hogy magán viseli a jellemző családi jegyeket: bátyjához és apukájához hasonlóan ő is nagyfejű. :)

2013. augusztus 11., vasárnap

Hogyan (ne) adassuk ki a regényünket?

Már régóta tervezem, hogy megírom a saját tapasztalataimat a hazai regénykiadással kapcsolatban. A neten több helyen is találunk jó írásokat a témában, ennek ellenére számos meglepetés ért, amikor megpróbáltam az olvasottakat átültetni a gyakorlatba. Arra gondoltam, hogy ha a blog olvasói közt akad olyan, aki maga is próbálkozik az írással, akkor esetleg hasznát láthatja egy ilyen bejegyzésnek.

Ezzel a problémával az ember akkor szembesül, amikor befejezi a regénye kéziratát. Ilyenkor át kell gondolnunk, mely kiadóknak küldjük el az anyagot, milyen formában (nyomtatott vagy e-mail), ill. mire figyeljünk oda a beküldésnél. Manapság hol máshol is tájékozódna az ember, mint az interneten – itt azonban a már említett jó cikkek mellett rengeteg félinformációt és sajnos hazugságot is találunk. (Javarészt ez utóbbiak késztettek arra, hogy megírjam ezt a bejegyzést.) Sokan ugyanis azt állítják, hogy a valódi kiadók nem foglalkoznak mással, csak protekciósokkal vagy "celebekkel", aki pedig egyik kategóriába sem tartozik, annak nem marad más, mint keresni egy olyan kiadót, aki pénzért bármit kiad. Az efféle rémhíreknek nem szabad bedőlnünk. (Két magyarázatot tudok elképzelni arra, hogy miért terjeszt valaki ilyesmit: vagy a tájékozatlanságából eredően, vagy azért, mert ezzel ápolgatja a sértett hiúságát, miután minden kéziratát visszautasították a kiadók.) Tény, hogy nehéz eljutni a kiadásig, mert a húsz évvel ezelőtti helyzethez képest manapság nagyon kevesen olvasnak, és a kiadók számára komoly anyagi kockázatot jelent egy új szerző felvállalása. Ha azonban sikerül egy elfogadható kéziratot prezentálnunk, akkor előbb-utóbb valamelyik kiadó nagy valószínűséggel fel fog vállalni minket akkor is, ha nincs ismerősünk a könyves szakmában, és a kutya sem hallott rólunk eddig (ezt sok más példa mellett én magam is tanúsítom).

Persze nehéz kérdés, hogy milyen kézirat az "elfogadható". A legtöbb forrás szerint a kiadók a kapott kéziratok kb. 1 százalékát fogadják el kiadásra (erre hasonló adatot találtam hazai és külföldi portálokon egyaránt). Ahhoz, hogy be tudjunk kerülni ebbe az 1 százalékba, meg kell ütnünk egy bizonyos szintet mind nyelvileg, mind tartalmilag, és bizony, nem kevés szerencsére is szükség van (hiszen el kell találnunk a kéziratunkat olvasó lektor ízlését). Ezért nem szabad korán feladnunk, és az a legjobb, ha egyszerre több helyen is házalunk, persze csak az után, hogy a kiszemelt kiadók honlapján ellenőriztük a profiljukat, valamint tájékozódtunk, hogy jelenleg fogadnak-e kéziratot, és ha igen, milyen formában várják azt és a szinopszist. Egyesek csak postai úton fogadnak kéziratot, mások e-mailben is, esetleg csak e-mailben. Egyes kiadók 1-2 oldalnyi szinopszist kérnek, mások 1 oldalnál húzzák meg a határt. (Ha ezekkel kapcsolatban nincs információ a honlapjukon, legjobb, ha e-mailt küldünk vagy telefonálunk. Néhányszor kellemetlenül éreztem magam emiatt, hiszen ez a módszer rámenősnek tűnik, de azzal nyugtattam magam, hogy mindenki magára vessen, aki közérdekű információkat nem tesz közzé a honlapján. :)

A beküldött kéziratunk legyen Word dokumentum (Times New Roman, 12-es betűméret, sorkizárt), és ne legyenek benne fölösleges sallangok (színek, aláhúzások stb.). Amikor csak szóba kerül a könyvkiadás, többen mondják (és írják a neten), hogy bajban vannak a szinopszissal. Ahogy fent leírtam, némelyik kiadó 2 oldalas változatot is elfogad, de ha csak 1 oldalt írunk, azzal nem lőhetünk mellé. Ez még nem maga a kézirat, és főleg nem fülszöveg, így itt ne csillogtassuk írástechnikai tudásunkat, és ne akarjuk homályos utalásokkal, kérdő mondatokkal felcsigázni a lektor érdeklődését. Írjunk le mindent, a csattanót is, ami csak a legvégén derül ki, mégpedig egyszerű, tárgyilagos stílusban.

Egy másik lehetőség a regénypályázat. Általában évente több ilyet is találhatunk, és a kéretlenül küldött kéziratokkal ellentétben a pályázatnál nem kell attól félnünk, hogy a beküldött anyagunk esetleg olvasatlanul a kukában vagy a spam számára fenntartott e-mail fiókban végzi. Közvetlen tapasztalattal nem rendelkezem róluk (bár az Oni kéziratát elküldtem egy pályázatra, onnan végül visszaléptem, mert időközben pozitív elbírálást kaptam a Cicerónál), de egyesek szerint így könnyebb kiadatni az első regényünket, mint a hagyományos úton.

Persze lehet, hogy a kéziratunkat a kitartó kilincselés ellenére mindenhol elutasítják. Alapvetően három ponton bukhatunk meg:

1. Az első pillantás. A (fő)szerkesztő, akihez befutott az írásunk, elolvassa a szinopszist, hogy eldöntse, érdekes-e a sztori, és illik-e a kiadó profiljába, aztán beleolvas a kéziratba, hogy megüti-e a szükséges nyelvi szintet. Jó esetben kapunk visszajelzést arról, ha ezen a ponton átmentünk.

2. A lektori vélemény. Ha az előző szűrőn nem akadtunk fenn, a szerkesztő vagy maga értékeli az írásunkat, vagy továbbküldi belső, esetleg külső lektor(ok)nak. Végső soron tehát egy vagy több lektor elolvassa a teljes kéziratot, és szinopszist ír róla, valamint összegzi a véleményét. Ezek után vagy kiadásra javasolja a kéziratot, vagy nem (két lektor esetén egy pozitív és egy negatív vélemény általában elutasítást jelent). Ha ezen a ponton megbukunk, akkor mindenképpen kérjük el a lektori véleményt – ha hajlandóak elküldeni, sokat tanulhatunk belőle.

3. A kiadóvezető döntése. A kiadóvezető a gazdasági szempontokat is figyelembe véve elfogadhatja, ill. megtagadhatja a főszerkesztő által (gyakran lektori vélemény alapján) ajánlott kézirat kiadását. (Remélhetőleg ebben a fázisban nem fogunk megbukni – elképzelni is nyomasztó, hogy ez milyen érzés lehet.)

Ha hónapok, esetleg évek alatt sem sikerül kiadót találnunk, akkor két dolgot tehetünk: vagy továbblépünk, és megírjuk a következő regényünket, vagy önköltségen adatjuk ki. Mindenképp az első megoldást javasolnám, több okból is:

1. Az ún. "vanity press"-hez tartozó kiadók, akik vállalják, hogy pénzért adnak ki kéziratokat, nem a kiadványaik sikeréből, hanem a szerzőtől beszedett pénzből élnek. Ha így adatjuk ki a regényünket, számíthatunk rá, hogy semmilyen marketing nem lesz mögötte. (Rengeteg csalódott véleményt lehet olvasni ezzel kapcsolatban a neten.) Ráadásul az ilyen "kiadók" nem alkalmaznak szerkesztőt és korrektort, csak ha a szerző külön fizet érte. Egyrészt tudják, hogy eleve rossz alapanyagból dolgoznak, másrészt nem is nagyon kell javítaniuk rajta, hiszen számukra lényegében mindegy, hogy fogy-e a könyv, vagy sem. Azzal is tisztában vannak, hogy az ügyfeleik nem fognak panaszkodni emiatt, hiszen a kezdő írók hajlamosak alábecsülni a szerkesztő szerepét, és a szerkesztést fölösleges nyűgként, esetleg kínzásként élik meg. (Ne kövessük el ezt a hibát! Tudnunk kell, hogy megfelelő szerkesztés nélkül még egy tapasztalt író könyve sem állna meg a piacon, nemhogy egy kezdőé.)

2. A későbbiekben, amikor már továbbfejlődtünk, szégyellni fogjuk a nevünk alatt megjelent, kiforratlan írást. Ezt saját tapasztalatból mondom: középiskolás koromban megjelent egy verseskötetem önköltségen, kis példányszámban. Saját jól felfogott érdekemben nem írom ide a címét. :)

3. Érdemes nagyon megfontolni, hogy milyen színvonalú alkotással jelentkezünk először a nyilvánosság előtt. Ha az olvasó nagyot csalódik egy íróban, akkor esetleg az életben nem veszi többé a kezébe egyetlen könyvét sem, és az internet világában az álnév sem jelent védelmet. Lehet szidni a szőrösszívű lektort, aki elutasított (én is megtettem egy korábbi bejegyzésemben), de azért elgondolkodtató, hogy vajon népszerű íróink ugyanilyen népszerűek lennének-e akkor is, ha minden kiadói szűrő nélkül a közönségre zúdították volna a pályájuk kezdetén írt zsengéket. Többeket megtéveszthet, hogy pozitív visszajelzéseket kapnak az ismerősöktől vagy amatőr írói körökből (én is jártam így néhány zsenge novellámmal). Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az írás jó, csak a kiadók nem foglakoznak vele, mert félnek a kockázattól. Fontos észben tartanunk, hogy ha az írás megjelenik, és az olvasó az idő mellett pénzt is fordít rá, akkor hirtelen sokkal feljebb kerül az a bizonyos mérce, amit meg kell ütnünk ahhoz, hogy pozitív véleményt kapjunk. (Tájékozódásképpen hasznos lehet, ha megnézzük néhány magánkiadásban megjelent könyv adatlapját a moly.hu oldalon.)

Jó hosszúra nyúlt ez a bejegyzés, de ha akár csak egyetlen írópalántának segítséget nyújt ahhoz, hogy elkerülje a csapdákat, amelyekbe én annak idején beleestem, akkor már megérte. Végső soron pedig úgysem számít más, csak hogy élvezzük azt, amit hobbinak választunk, legyen az az írás, vagy bármi más. Mindenkinek jó munkát kívánok!

2013. augusztus 1., csütörtök

Gondolatok félúton

A héten túljutottam a 150. oldalon A Néma Város kéziratában, ami azt jelenti, hogy nagyjából félúton tartok. Belegondolva, mivel három részből áll a sorozat, a teljes történet felét írtam meg eddig. Ennek apropóján kicsit áttekintettem magamban mindazt, amivel már elkészültem, és ami még rám vár.

A Néma Város némileg más jellegű kihívásokat tartogatott (ill. tartogat), mint az első rész. A Szürke vér az utolsó fejezetet leszámítva lényegében egy hosszú bevezetés volt a sztorihoz. Bőven volt lehetőségem megismertetni az olvasót a szereplőkkel és előkészíteni a konfliktust, ám ahogy Áronékat, úgy az olvasót is sötétben kellett tartanom egészen a könyv végéig, ami megnehezítette az információadagolás kérdését. A Néma Városban is tartogatok meglepetéseket a végére, de itt szerencsére már nincs akadálya a folyamatos információáramlásnak. Ebben a részben ugyanakkor jobban pörögnek az események, és oda kell figyelnem rá, hogy amikor régi kérdésekre adok választ vagy új ellenfeleket dobok be a színre, akkor kellőképpen visszaadjam az éles helyzetek feszültségét, valamint megőrizzem az egyensúlyt a humor és a Szürke vérnél helyenként lényegesen sötétebb hangulat között.

Írás közben az ember nem mindig tudja azonnal értékelni, hogy milyen minőségű szöveget "vetett monitorra". Nemrégiben, ahogy átolvastam egy régebbi fejezetet, az egyik mondatnál megálltam, és csak bambán bámultam a szavakra: nem létezik, hogy ezt én írtam! Ezért alkalmazom a Szürke vérnél is bevált módszert: néhány hónappal egy adott fejezet megírása után, amikor már kellő ideig "pihentettem" azt a részt, visszatérek hozzá, és kijavítgatom. A rengeteg vélemény után, amit (nagyrészt a szerkesztőmnek köszönhetően) írásban és szóban egyaránt kaptam a Szürke vérrel kapcsolatban, most egy kicsit ki vagyok éhezve az olvasói visszajelzésre, de türelmesnek kell lennem. Bízom benne, hogy A Néma Város sem okoz majd csalódást. Az első tesztolvasóm, a feleségem reakciója legalábbis ígéretesnek tűnik: sokkal többet rágja a fülem az újabb és újabb fejezetekért, mint annak idején, az első rész olvasásánál. :)

2013. július 6., szombat

Listákról és molyokról

A Szürke vér megjelenése óta gyakran szórakoztattam magam azzal, hogy a Bookline napi eladási listáin elfoglalt helyét nézegettem. Eleinte gyakran láttam előkelő helyen a kortárs és a fantasy kategóriában is, mostanában azonban ritkán kerül be az első 100 közé. Ez persze természetes egy régebben megjelent könyvnél (kivéve a közönségkedvenceket, amelyek újra és újra és felkerülnek). Nem is estem kétségbe emiatt, ám új szórakozást kellett keresnem magamnak.

Ez pedig a moly.hu oldal, ami lényegében a Goodreads magyar változata. Ez annyira klassz, hogy ha korábban, még a regény megjelenése előtt felfedeztem volna magamnak, akkor minden bizonnyal aktív tagja lennék. Így azonban megmaradtam a nézelődés szintjén, bár az utóbbi időben változott a rendszer, és sok mindent csak bejelentkezett felhasználóknak enged megnézni, ezért kényszerűségből én is regisztráltam. Az időnként rámtörő kínzó késztetés ellenére azonban megmaradok inaktív tagnak, és nem kezdek értékeléseket írogatni az olvasmányaimról. Ha pozitívat írnék, az még rendben is lenne, de ha netán élesebb tollal állnék neki egy értékelés megírásának, akkor bizony Barathrum összes óceánja se mosná le rólam, hogy így próbálom előretolni a saját szekeremet. :)

Mindazonáltal izgalmas dolog nézegetni, hogy kik olvassák éppen a regényt, vagy kik vették fel a várólistájukra, örülni egy-egy pozitív értékelésnek, vagy éppen bosszankodni, ha egy moly utólag levon valamennyit a korábban adott pontszámból (úgy tűnik, ez nem is olyan ritka esemény, mint gondolná az ember). Nagyon tetszik az "idézetek" fül, ahol bárki, bármit beidézhet a regényből, hiszen ez az olvasói visszajelzés egy különösen izgalmas formája. Érdekes módon a Szürke vér alatt csupa olyan részlet szerepel, amire előzetesen nemigen számítottam. Egyszóval, ha valaki esetleg aggódott volna, hogy nem tudom kitölteni a szabadidőm azon részét, amit nem emészt fel a folytatás megírása, azt ezúton szeretném megnyugtatni, hogy nincsenek ilyen gondjaim. :)

2013. június 13., csütörtök

Emlékeim a Könyvhétről

 

Némileg megkésve, de leírom a gondolataimat a hétvégi könyvbemutatóról a debreceni Könyvhéten. Először is egy köszönetnyilvánítás: hálás vagyok mindenkinek, aki részt vett, valamint a debreceni Libri könyvesbolt vezetőjének, Kati néninek, aki valóban szívvel-lélekkel szervezte meg az eseményt. Továbbá az időjárásnak is, hiszen előtte-utána minden nap szakadt az eső, ám szombaton valami csoda folytán gyönyörű időnk volt, így nem kellett áthelyezni a bemutatót az épületen belülre (ahol nyilván kevesebben látták volna).

Az interjú a visszajelzések alapján rendben volt, Roland ügyesen kérdezett, én pedig igyekeztem tőlem telhetően válaszolni. Klassz érzés volt, hogy az interjú közben sok járókelő megállt, és egyre többen ültek le a székekre, hogy végighallgassák.

Ahogy a fenti képen is látszik, a tanítványom, Rella beöltözött Wereczkey Elvirának, és így osztogatta az eseményt hirdető szórólapokat. (Több fénykép az Oni Facebook oldalán.) Ebben állt az a meglepetés, amit több helyre kiírtunk, de nem akartam előre lelőni. Sokaknak igencsak elkerekedett a szeme, amikor meglátták. :) Kati néni megjegyezte, hogy amikor telefonon beszéltünk, és javasolta a beöltözést, mint programot, akkor hallotta a hangomon, hogy egy kicsit kiakadtam. Bevallottam, hogy bizony jól hallotta, de azt kell mondanom: igaza volt, ez tényleg adott egy egyéni ízt a bemutatónak, ezúton is köszönet érte Rellának! Őrület, de még félhold alakú fülbevalója is volt, amit saját maga készített el.

A dedikáláson ugyan most sem állt hosszú sor, de remélem, annak is eljön majd az ideje. A feleségem szerint azért nem volt nagy a tolongás a Csapó utcai Könyvhéten, mert nem messze, a Piac utcán ekkor tartották a Pulykanapokat, és a járókelőket inkább a hasuk vezette. :) Kati néni mindenesetre szívesen vár jövőre is, meg is kérdezte, hogy hány oldalt írtam már meg a folytatásból.

2013. június 12., szerda

Egy új projekt

Mostanában megkérdezték néhányan, hogy tervezek-e mást is írni az Oni-trilógia mellett, ill. után. Nos, mellette semmiképpen sem, de Leonine interjújában is említettem, hogy vannak terveim a jövőre vonatkozóan.

Mától pedig eggyel több tervem van: ugyanis egyeztettem valakivel, akinek az életénél nehéz lenne jobb alapanyagot elképzelni. A dolog még Japánban kezdődött. A megérkezésünk előtt kaptunk egy e-mailt, hogy az iroda egyik munkatársa a sindzsukui buszállomáson fog várni minket. Megadták a hölgy nevét is: angol keresztnév japán vezetéknévvel. Azt hittem, olyasvalakiről van szó, aki Japánba házasodott, vagy esetleg egy japán nőről, aki egy manapság divatos angol nevet kapott a szüleitől.

Kiderült, hogy tévedtem. A szóban forgó hölgy egy rendkívül kedves, idős néni, aki amerikaiként Japánban nőtt fel. Édesapja misszionárius volt, és a második világháború után Tojamába küldték a feleségével és öt kicsi gyermekével együtt. Tojama elég nagy város, de vidéki: arrafelé legfeljebb könyvekben olvastak külföldiekről (tévé még nem volt), és miután az egész család szőke, annyira csodabogárnak számítottak, hogy gyerekként a hölgy egyik osztálytársa levágott a hajából, mert azt hitte, valódi arany. (Japánul ugyanis "kinpacu" néven illetik a szőkéket, ami aranyhajút jelent.) Rengeteg ilyen anekdotát mesélt nekem magáról és a családjáról, és csakhamar egy gondolat fészkelte be magát a fejembe: ezt meg kellene írni.

Eleinte őrültségnek tűnt, hiszen sosem gondolkodtam még azon, hogy családregényt írjak, ráadásul angolul kellene, hogy munka közben tudjak egyeztetni a "főszereplőmmel". Azt is nehéz lesz megoldani, hogy a valós elemek közé épp annyi fikciót szőjek, hogy jó legyen a dramaturgiája. De hónapokon át sehogy sem tudtam kiverni a fejemből a dolgot, és egyre kevésbé tűnt lehetetlennek. Végül ma, amikor a hölgy elhozta debrecenbe a japán diákokat (akik szeptembertől nálunk tanulnak majd), rászántam magam, és beszéltem vele. Örült az ötletnek; azt mondta, rengetegen javasolták már neki, hogy írja meg az élete történetét, de nem akarta, mivel ő nem író. Ráadásul vállalta a kézirat anyanyelvi lektorálását is (szokott újságcikkeket szerkeszteni), ami számomra hihetetlenül szerencsés körülmény. Megbeszéltem vele, hogy várhatóan 2015-ben, miután befejeztem az Oni-trilógiát, nekilátnánk ennek a projektnek. Egészen felvillanyozta a dolog, még azt is megígérte, hogy amikor legközelebb Japánban járok, elvisz Tojamába, és megmutatja az élete fontosabb helyszíneit, ill. elmondja, hogyan néztek ki akkoriban. (Mostanáig mindössze egyszer jártam Tojamában, akkor is csak a főbb látnivalókat néztem meg.)

Úgy gondolom, egy ilyen regénynek lenne helye a piacon is, hiszen vannak egyrészt a családregények, amelyek többnyire Amerikában játszódnak, továbbá a Japánról szóló regények, ahol a nyugati férfi Japánba kerül, szerelmes lesz egy ottani lányba, stb. Ilyen sztori azonban még nincs. Azon túl, hogy nagyon izgalmas a szőke misszionáriuscsalád története, még azt is be lehet mutatni, hogy Japán milyen hihetetlen változáson ment keresztül a háború után (a hölgy elmondása szerint akkoriban, amikor felnőtt, Tojama még nagyrészt rizsföldekből állt).

Persze elsősorban a hölgy gyermek- és fiatalkorára összpontosítanék, hiszen így tudnám a legjobban hasznosítani azt a kevés írói gyakorlatot, amit már megszereztem, ill. addigra megszerzek. Valahol ezen a ponton be is fejezném a sztorit, hogy ne legyen túl nagy a terjedelme, és majd meglátjuk, lesz-e igény a folytatásra. Meg persze, hogy egyáltalán kiadják-e; valószínűleg nem, angol nyelvterületen ez nem egyszerű (először könyvügynököt kell találni, utána az ügynök segítségével kiadót.) Mindez persze egyelőre csak a háttérben motoszkál bennem, most teljesen az Oni-sorozatra koncentrálok. Nem is biztos, hogy jó ötlet volt ezt így kiírni magamból, de mindenképp jólesett. :)

2013. május 30., csütörtök

Könyvbemutató Debrecenben

Sok ismerősöm kérdezte, hogy nálunk, Debrecenben miért nincs hivatalos dedikálás. Nos, végül úgy alakult, hogy nem csak dedikálás, de teljes könyvbemutató lesz az Ünnepi Könyvhét keretében. Néhány hónappal ezelőtt ugyanis a Libri megkereste a szerkesztőmet, Roboz Gábort, és sikerült megszerveznünk a dolgot.

A Libri vezetőjének kérésére lesz könyvismertető (interjú formátumban, amit úgy kell elképzelni, hogy a felállított színpadon, mikrofonnal fogunk beszélgetni), valamint beöltözés is. Ez utóbbi enyhén szólva megdöbbentett első hallásra, de tavaly állítólag nagy siker volt, hogy valaki beöltözött a bemutatott könyv egyik szereplőjének. Arról, hogy az Oni kapcsán pontosan milyen "beöltözés" lesz, egyelőre nem árulok el részleteket, de bízom benne, hogy sikerül majd meglepetést okozni a Könyvhét résztvevőinek. :)

Az interjút egy sógiklubos jóbarátom fogja készíteni (aki nem szeret színpadon szerepelni, így ezúton is köszönöm neki, hogy elvállalta). Ő egyébként nem csak a sógi és általában a japán kultúra iránt érdeklődik, de nagy fantasyrajongó is, és az irodalom iránt is van affinitása (szerintem nagyszerű verseket ír). Szóval biztos vagyok benne, hogy gond nélkül ki tudjuk majd tölteni a rendelkezésre álló 30 percet.

Tehát mindenkit, akinek még van dedikálásra váró példánya, vagy csak érdeklődik a könyv és annak háttere iránt, szeretettel várok június 8-án, szombaton délután fél 5-től a Fórum mögötti sétálóutcán. Hívjatok ismerősöket is! :)

2013. május 7., kedd

Mikor érdemes írni?

Sok író dolgozik úgy, hogy a nap ugyanazon szakában, mindig ugyanannyi ideig írja a könyvét. Azt mondják, az efféle megszokás jótékony hatással van nem csak az írás minőségére, de az író családi életére is (megszokják, hogy mikor nem kell zavarni). Én is gondolkodom rajta, hogy be kéne vezetni egy ilyen rendszert - csak az a kérdés, mikor legyen ez az időpont.

Napközben folyton nyüzsi van, sokszor lassan haladok, mintha az agyam is lassabban állna át "kreatív üzemmódba". Sokszor éjszaka rohannak meg a jobbnál jobb ötletek, és ha ilyenkor írok, akkor valóban úgy megy, mint az a bizonyos karikacsapás (egyébként e szó jelentésével nem túl régen ismerkedtem meg, és biztos vagyok benne, hogy nekem nem menne).

Szóval a kérdés marad: nappal írni, és semmire sem haladni a többi teendővel, vagy éjjel írni, és másnap a fáradtság miatt nem haladni a többivel? Egyelőre hol ezt, hol azt a megoldást választom.

2013. április 26., péntek

Rövid értekezés a kreativitás szintjeiről

Mostanában, ahogy sorban dedikálom a Szürke vért a rokonoknak, barátoknak és ismerősöknek, sűrűn kerülök szembe azzal a problémával, hogy nem igazán tudom, milyen szöveget írjak a könyvbe. A "sok szeretettel" egy kicsit (na jó, nagyon) snassz, de nem szokott eszembe jutni semmilyen elmés, ötletes vagy eredeti gondolat, amit odaírhatnék. Ha megkérdezem a leendő olvasómat, hogy mit írjak, legtöbbször ezt a választ kapom: "Te vagy az író, légy kreatív!" Kegyetlen, de jogos.

Érdekes, de szerintem az agyam teljesen más területét használom a regény írása közben, valamint akkor, amikor a dedikáláshoz próbálok kipréselni magamból valami elfogadható szöveget. Vajon hányféle kreativitás létezik? A hétvégén mindenesetre találkoztam egy olyan szerzővel, akinek nincsenek gondjai e téren (nyilván nem kell leírnom, mennyire irigylem érte). A Könyvfesztiválon a kiadóm, a Ciceró standjánál Bálintnak és a születendő fiunknak, Bencének vettünk egy kötetet, aranyos gyerekversekkel. (A címe Csokitánc, akit érdekel, itt megnézheti.) A szerzője, Szabó Era a következő mondatot írta bele: "Bálintnak és Bencének kívánok sok csokit, sok táncot, és hozzá ezt a Csokitáncot." Némi túlzással bármit megtennék egy ilyen mondatért, de azt mégsem írhatom, hogy kívánok "sok szürkét, sok vért, és hozzá ezt a Szürke vért."  Muszáj lesz előállnom egy saját ötlettel. Addig is jó olvasást kívánok mindenkinek, és aki még nem dedikáltatta velem a könyvét, az tudjon róla, hogy nagy súlyt vesz le a vállamról, ha netán van valami ötlete rá, hogy milyen szöveget szeretne az első oldalon látni.

2013. április 22., hétfő

Tájkép dedikálás után

A hétvégén "átestem a tűzkeresztségen", ahogy Till Katalin, a Ciceró főszerkesztője megfogalmazta. Jó volt végre személyesen találkozni vele és Gáborral, a szerkesztőmmel, akivel több hónapnyi kemény munka áll mögöttünk, de mindezidáig csak e-mailben és néha telefonon értekeztünk. A 21. század sajátossága ez is: néha már jó ideje ismerünk valakit, mire arcot is tudunk társítani hozzá.

Azt már korábban, közvetlen ismeretség nélkül is sejtettem, hogy nagyon szimpatikus ez a kiadói csapat, és örültem, hogy a része lehetek. Ám tartottam tőle, hogy egy kihalt standnál fogok üldögélni, és még a tollamat sem avatom majd fel, mert a kutya sem lesz kíváncsi egy épp csak, hogy megjelent, ismeretlen könyvre. Másrészt legbelül azt reméltem, hogy a Könyvfesztiválra érkező rengeteg ember figyelmét felkelti majd a borító, és odajönnek, hogy "Jé, mi ez?" - így bőven lesz kinek dedikálnom.

A valóság, ahogy az lenni szokott, megtalálta a középutat a félelmek és a remények között. A család és a barátok megmentettek a leégéstől, mert az első félórában tömött sorban álltak a stand előtt (ezúton is köszönöm nekik, hogy eljöttek). Ám mindössze négy olyan vendégnek dedikáltam, aki nem volt sem családtag, sem barát, sem pedig könyves blogger, akit a kiadó hívott meg. Négy érdeklődő talán kevésnek hangzik, mégsem távoztam keserű szájízzel az eseményről, mert az egyikük megjegyezte: már alig várja, hogy végre elolvashassa a könyvet. Ez pont elég volt ahhoz, hogy feldobja a napomat. Sokszor eszembe jut, hogy vajon tetszett-e neki - ha ott lesz, amikor majd a következő részt dedikálom, akkor kiderül.

A múlt héten majd' kiugrottam a bőrömből, amikor a Szürke vér a 9. helyre került a Bookline eladási listáján, a 14 éven felülieknek szóló könyvek között. Ám csakhamar kiderült, hogy ez az ismerősök kezdeti rohamának volt betudható: a dedikáláson szerzett tapasztalataim mellett ékesen bizonyította ezt az is, hogy csütörtökre a könyv kiesett az első 100-ból. Ám mostanra visszakúszott a 68. helyre, és bízom benne, hogy innen már felfelé visz az út. Ha mégsem, akkor a későbbiekben legalább nem fogom az őrületbe kergetni Évit azzal, hogy folyton a toplistákat bújom a gépen.

2013. április 17., szerda

Az Oni: Szürke vér születéséről

Többen megkérdezték már, de nem emlékszem, hogy pontosan hogyan született meg a regény ötlete. Azt hiszem, apró morzsákkal kezdődött. Egyik nap bevillant egy érdekes karakter, másnap pedig egy jelenet, ami magához láncolta a gondolataimat. Sokáig nem is tudtam, hogy ezek egy regény kezdeményei, azt pedig végképp nem sejtettem, hogy trilógia születik belőlük. De mindig is szerettem olvasni, és nem véletlenül mondják, hogy aki túl sokat olvas, az előbb-utóbb írni akar.

Tizenkilenc éves koromban tudatosult bennem, hogy egy regény alapötlete kezd formát nyerni a fejemben; sőt, ekkor már magam előtt láttam a teljes történet zárójelenetét is. (Érdekes módon az alaphelyzet, a főbb karakterek után ez a rész bontakozott ki először, pedig nem vagyok az a típus, aki hátulról előre ír meg egy sztorit.) Mégsem fogtam neki az írásának, mert halvány fogalmam sem volt róla, hogyan kell regényt írni. Így gyakorlásképpen inkább novellázni kezdtem, részben azért, mert könnyebbnek bizonyult annyi időre felülkerekednem a lustaságomon, amennyi egy novella megírásához kellett, részben pedig azért, mert akkoriban nagy hatással voltak rám Stephen King Castle Rock-történetei, és úgy terveztem, hogy írok egy misztikus novellaciklust, amelyet a közös helyszín kapcsol majd össze. 2001 környékén össze is gyűlt egy csokorra való novellám, és mivel akkortájt (mintegy kikapcsolódásképpen a kissé tömény orvosi tanulmányok mellett) felvettem néhány tárgyat a bölcsészkarról, addig zaklattam az egyik tanáromat, aki huszadik századi irodalmat tanított, amíg vállalta, hogy elolvas néhányat az írásaim közül. Most is hálás vagyok neki a visszajelzéséért, amelyben felhívta a figyelmem a legalapvetőbb hibáimra, de közben épp annyi pozitívumot említett, hogy ne vegye el a kedvem az írástól.

Mindeközben folyamatosan fejlődött a regény, és egyre hangosabban követelte, hogy foglalkozzam vele. Végül, 2003-ban elolvastam John Braine Hogyan írjunk regényt? című művét, és a szerző tanácsát követve kidolgoztam a történet vázlatát. Elnagyolt, hiányos vázlat volt, de kiindulópontnak épp megtette. Ezek után nekifogtam az Oni: Szürke vér megírásának. (Vigyázat, a következő három bekezdésben akad néhány "spoiler": ha még nem olvastad a Szürke vért, akkor ezeket ugord át!)

Bár fantasy-történetről van szó, „észrevétlenül” beledolgoztam jó néhány élményemet, és a szereplők egy része is hordoz bizonyos vonásokat a körülöttem élők jelleméből. Volt, aki megkérdezte, hogy Áron karakterében a saját ifjúkori önmagamat írtam-e meg. Nos, nem állíthatom, hogy semmi nincs belőlem Áronban, de a saját vonásaim nagy része inkább Nátán alakjában ölt testet a regény világában, még akkor is, ha tizenkét éves korom óta egyszer sem verekedtem. A békaboncolásos jelenethez kisebb részben egy másodéves élettangyakorlat, nagyobb részben viszont a középiskolai békaboncolásos élményem szolgáltatta az alapanyagot. (Szerencsére a saját biológiatanárom nem volt olyan vaskalapos, mint Szigethy tanárnő, így sikerült meggyőznöm róla, hogy alapvetően nincs baj azzal, ha nem boncolom fel szegény békámat.) Menet közben sokat változtattam a vázlaton is: Feri például nem szerepelt az eredeti terveimben, de úgy éreztem, ha az iskolában játszódó jelenetek kizárólag Áron és Anna körül forognak, akkor az alaphelyzet megtévesztően hasonlítani fog egy románcra.

Két fejezet megírása után szembesültem azzal, hogy egy erőmet meghaladó feladatra vállalkoztam, és sokáig nem folytattam a kéziratot: csak 2009-ben vettem újra elő. Ekkorra az írástechnika területén is magabiztosabban mozogtam, de talán még fontosabb volt, hogy elhittem magamról: igenis be tudom fejezni a sztorit. Azzal kezdtem, hogy teljesen átdolgoztam a vázlatot és a meglévő két fejezetet, aztán pedig lassú, de töretlen tempóban haladtam tovább. Valamivel kevesebb, mint egy év alatt be is fejeztem az első rész kéziratát.

Eztán következett az újabb nehézség: hogyan lehetne kiadatni? Első körben e-mail formájában küldözgettem a kéziratot és a szinopszist több kiadónak (akik válasz nélkül hagyták a dolgot, ahogy gyakran a kiadók szokták az e-maileket, de ezt akkor még nem tudtam). Kiválasztottam néhány kiadót, akiknek nyomtatott anyagot is küldtem, és nagy örömömre már másnap kaptam egy ígéretes főszerkesztői véleményt egy nívós ifjúsági kiadótól. Sajnos a folytatás már nem volt ilyen ígéretes: egy pozitív és egy negatív lektori vélemény után végül is elutasítottak. Kérésemre megkaptam a negatív lektorit, ami annál is jobban földhöz vágott, mint vártam: igazi gonoszkodó vélemény volt, az a fajta, ami nem tér ki azon elemekre, amelyekről pozitívumot kellene írni. (Legalábbis én pozitívumként értelmeztem, hogy nem említette a szöveg stílusát.) Az is bosszantott, hogy a véleményhez csatolt szinopszis tele volt hibákkal: Kát például Oniként emlegette. Mindez azt sugallta, hogy a vélemény írója felületesen olvasta a kéziratomat; erre hivatkozva igazi éretlen szerzőként viselkedtem, és írtam a főszerkesztőnek, hogy esetleg nem adná-e oda egy harmadik lektornak. Erre (abszolút megérdemelten) feketelistára kerültem, és a továbbiakban már arra a levelemre sem válaszoltak, amiben afelől érdeklődtem: véleményeznék-e újból a lektori alapján átdolgozott kéziratot. (Akkor még azt sem tudtam, hogy ezt érthető okokból nem szokták megtenni a kiadók.)

Időközben ugyanis beláttam, hogy a lektor minden rosszmájúsága ellenére sok olyan dolgot említett, ami valóban átdolgozásra szorul. A regény elejéből például kiirtottam rengeteg felesleges részt, körülbelül a teljes kézirat 10 százalékát. Az akkori változat a jelenlegi 13. fejezettel ért véget, de el kellett ismernem, hogy a „cliffhanger” befejezés itt nem működik, és hozzáírtam egy fejezetet a végéhez. Így érdekes módon a kéziratom éppen a kiadhatatlanságát ecsetelő lektorinak köszönhetően nyert kiadható formát.

Már az átírás vége felé tartottam, amikor rám mosolygott a szerencse: kaptam egy e-mailt leendő kiadóm, a Ciceró főszerkesztőjétől, Till Katalintól, amiben leírta: olvasta az e-mailben küldött szinopszisomat és a regény első fejezetét. Bár a szinopszis nem csigázta fel (elismerte, hogy nem kedveli a fantasyt), de a „stílusom, írásmódom felkeltette az érdeklődését”, és bekérte papíron a teljes kéziratot. Így tehát még lelkesebben fejeztem be a kézirat átdolgozását, hogy postára adhassam.
 
Ám ahogy az lenni szokott, a dolgok most sem alakultak zökkenőmentesen. Katalint nem igazán győzte meg a kézirat: egy pozitív lektori vélemény ellenére sem döntött a kiadás mellett; ugyanakkor külön kérés nélkül is elküldte a lektorit, és telefonon beszélte meg velem, hogy mi volt a baja a regénnyel. Ekkor már megértettem annyit a kiadók működéséből, hogy tudjam: ez nem hétköznapi dolog. Ha beszélhetünk olyasmiről, hogy „rokonszenves elutasítás”, akkor ez az volt. Ráadásul, mivel Katalin saját bevallása szerint végig motoszkált benne, hogy talán rosszul döntött, nem dobta ki a kéziratomat, hanem egy évvel később odaadta Roboz Gábornak, aki akkor került a Ciceró társkiadójához, a Gabóhoz.
 
A jószerencse, ami valami rejtélyes módon végig egyengette a regény útját attól kezdve, hogy Till Katalin elolvasott egy régi e-mailt, aznap csillant fel igazán, amikor 2012. december 17-én (a harminckettedik születésnapomon) e-mailt kaptam Gábortól: érdekelte az Oni. Telefonon elmondta, hogy ha beküldöm neki a további két rész vázlatát, és azokat is elég jónak találja, akkor kiadásra fogja javasolni a regényt.

Így lett Gábor a regény szerkesztője, és javításai nyomán a szöveg elnyerte végleges formáját. Ezzel tulajdonképpen be is fejezhetném az Oni születésének történetét, de az igazság az, hogy a történet most is alakul: jelenleg a második könyvön dolgozom. Bízom benne, hogy ha a kézirat nem is jár be olyan kalandos utat, mint az első, elnyeri majd az olvasó tetszését.

2013. április 8., hétfő

Megérkezett...

Ma végre kézben tarthattam a saját regényemet. Különös érzés: ami egykor csak a fejemben létezett, később pedig a monitoron, szövegként, az most testet öltött, és már illata is van. Bizarr dolog ezt így leírni, de nem győztem szagolgatni a papírt.

Persze korábban is tudtam, hogy klassz a borító, de a könyvön látni mégis egészen más. Elképzeltem, hogy mutat majd a könyvesboltok polcain – remélem, hogy szemet szúr majd. Valahogy úgy érzem, minden apróság a helyén van benne, mint például a Meratán rúnák a fejezeten belüli töréseknél.

Még néhány nap, és eljön a hivatalos megjelenés, a könyv pedig útjára indul. Nincs más hátra, mint hogy jó utat kívánjak neki!

2013. április 2., kedd

Az emberi szellem veresége?

Szokásom szerint egy kicsit későn reagálok a hírre, de a sógiban is megtörtént az, ami a sakkban már régen bekövetkezett: egy profi játékos hivatalos meccsen vereséget szenvedett egy géptől. (A sógiban nagyon kevés "profi" van, ők a szintjüket tekintve a nyugati sakk nemzetközi nagymestereinek megfelelői.)

Az eset a Den'ó-szen tornán történt (nyers fordításban elég viccesen hangzik: "elektronikus király" torna). Ezen a versenyen egy hónap alatt összesen 5 emberi profi mérkőzik meg 5 számítógépes programmal, és ahogy telik az idő, egyre magasabb státuszú résztvevőkre kerül a sor: április 20-án Miura Hirojuki (8 Dan) küzd meg a legerősebb programmal, a GPS Shogival - aminek egy friss verseny alapján 105 győzelem és mindössze 3 vereség a mérlege az élvonalbeli amatőrök ellen!

A Den'ó-szen első meccsén Abe Kóru (4 Dan), a mindössze 18 éves profi Hiroszakiból még megvédte az ember becsületét a gép ellen. Kicsit utánanéztem a srácnak: 2006-ban ment el a Sóreikaiba, hogy profinak tanuljon, tehát 2004-2005-ben, amikor Hiroszakiban laktam, és sógiversenyekre jártam, még ő is ott élt. Emlékszem néhány nagyon erős kissrácra, akik simán elvertek akkoriban, de bárhogy is erőltetem az agyam, az ő neve valahogy nem ugrik be (Kitabatake mester dódzsójába biztos nem járt).

A második mérkőzés kavart nagy port a sajtóban: Szató Sin'icsi (4 Dan) kikapott a Ponanza nevű programtól. Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a sógiban az ember mindig is erősebb lesz a gépnél, hiszen a sakktól eltérően ebben a játékban nagy szerephez jut a számítás mellett a kreativitás is (ha jól emlékszem, Haburól írták le, hogy egy vizsgálat alapján elsősorban a jobb agyféltekéjét használta játék közben). Nos, úgy tűnik, még több számítással a kreativitás is legyőzhető. Nem kétséges, hogy néhány éven belül az ember végleg alulmarad a géppel szemben a sógiban is, de egyelőre ne adjuk meg magunkat! A meccs állása 1-1, és három parti még hátravan. Kíváncsi vagyok, milyen meglepetésekkel szolgál még az idei Den'ó-szen.

Azok kedvéért, akik szívesen utánaolvasnának a dolognak, itt egy angol nyelvű cikk a Japan Times-ból:

2013. március 26., kedd

Pár szó a folytatásról

Hát, érdekes erről úgy írni, hogy a blog olvasottsága kimerül abban a néhány alkalomban, amikor én magam kattintottam rá. De remélem, lesznek olyan olvasók, akik a kezükbe veszik az Oni-trilógia első részét, a Szürke vért, és a könyv felkelti annyira a figyelmüket, hogy rákeressenek az interneten.
 
Áronék története ugyanis még távolról sem ért véget. Jelenleg a második rész második fejezetén dolgozom, és hűen ragaszkodom a legutóbb bevált módszerhez: még egész napos repülőút mellett sem mulasztom el a napi egy oldal megírását. Az első tesztolvasóm, Évi, a feleségem nemsokára nekilát az első fejezetnek.
 
A sztori vázlata már régen megvan, de írás közben is folyamatosan változik. Más érzés (sokkal jobb) úgy dolgozni, hogy ezzel a kézirattal már nem kell majd különböző kiadóknál házalnom, és az is felvillanyoz, hogy az előző rész átírása, majd az átírt szöveg újbóli átírása után most végre folytathatom a sztorit. Bízom benne, hogy akinek az első rész tetszett, annak ez sem fog csalódást okozni.

Új élmények

Valahányszor visszatérek Japánba, mindig látok, hallok, tapasztalok valami olyan apróságot, ami újra elgondolkodtat, hogy mitől olyan más ez az ország, mint a többi. Azt hittem, ezúttal nem így lesz, de végül nem kellett csalódnom.

Eseménytelen volt az utam Sindzsukuig, és az életritmusom hamar beállt a tavalyira: még étterembe is ugyanoda mentünk a kémiakurzust tartó tanárnővel, ahová tavaly. Aztán tegnap megkaptam a diákok listáját: azét a csoportét, akiknek felvételi-előkészítő kurzust tartok biológiából, ugyanis ősztől majd valamelyik magyar egyetemen szeretnék elkezdeni az orvosit. Végigfutottam a neveken. A megadott életkor alapján szinte mindannyian huszonévesek. Aztán egyszer csak egy szám vonta magára a figyelmem: 61. Megkérdeztem Ajako-szant: ugye, ez valami elírás? Nem, felelte, ez a diák tényleg 61 éves. Megpróbáltam leplezni a döbbenetemet (alighanem kevés sikerrel), és elindultam megtartani az első órát.

Jól bevált szokásom szerint bemutatkozással kezdtem, és beszélgettem kicsit a csoport minden tagjával: mit tanult idáig, miért szeretne orvos lenni, stb. A legidősebb diák utoljára került sorra, és elmondta, hogy matematikatanár és iskolaigazgató volt egy okinavai középiskolában. Tavaly ment nyugdíjba, és úgy gondolta, hasznosan tölti az idejét: orvos lesz, és világot lát. Ezért szeretne felvételizni a Semmelweis Egyetem angol nyelvű kurzusára. Megkérdeztem, hogy szeretné-e hasznosítani a matematika területén szerzett tudását: netán biostatisztikával foglalkozna majd? Azt felelte, a matematikát most már félretenné, és leginkább a pszichiátria érdekli.

Miután befejeztem az aznapi óráimat, még sokáig motoszkált a fejemben, hogy ez az eset még Japánban is valószínűtlennek számít-e, és ha esetleg nem annyira, akkor én miért érzem annak. Vajon az élet szükségszerű velejárója-e, hogy az ember otthon töltse a nyugdíjas éveit? Nálunk vajon ferde szemmel néznének-e arra, aki végigjárt egy szakmai utat, a munkahelyén elért a csúcsra, majd nyugdíjasként úgy gondolja, ő még nem túl öreg ahhoz, hogy kipróbálja magát egy új területen? Nehezen tudom elképzelni, hogy nálunk megtörténhetne ilyesmi, még akkor is, ha félretesszük azt a kérdést, hogy egy magyar iskolaigazgató nemigen keres annyit aktív dolgozóként, hogy a nyugdíjazása után megengedhetne magának egy drága külföldi egyetemet.

Addig-addig törtem ezen a fejem, hogy a végére határozottan irigyelni kezdtem ezt a "diákot". Jó lenne, ha idős koromra legalább fele annyi vállalkozó szellem maradna bennem, mint benne.
Hiba történt a modul működésében