2014. október 26., vasárnap

Sorok mögött: A velünk élő könyvszereplők


Lehet, hogy sokan találkoztatok már a „Sorok mögött” kódnévre keresztelt projekttel: a lényeg, hogy több hazai szerző ír blogbejegyzést ugyanarról a témáról, egy időben. Legutóbb az ihletről születtek írások, ezúttal pedig arról, mennyire vannak jelen mindennapi életünkben a könyveink szereplői. Nagy örömömre én is kaptam felkérést On Saitól, így most megosztom veletek, milyen a viszonyom az Oni-trilógia szereplőivel.

Többször kaptam olyan kérdést, hogy nézőpontszereplőmnek, Áronnak kitüntetett helye van-e a lelkemben, esetleg fiatalkori önmagamról mintáztam-e. A válasz igen, és nem. Igazából fiatalon nagyon is különböztem Árontól: míg ő (legalábbis kezdetben) úgyszólván a család fekete báránya, nekem nem voltak zűrös ügyeim, sem gondjaim a suliban, és alapvetően racionálisan álltam a dolgokhoz, ilyen szempontból inkább Nátánra hasonlítottam. Pont ezért sok újdonságot tartogat számomra Áron nézőpontjából „megélni” az Oni történéseit, és mindez a hétköznapi életemre is hatással van.

Ez így szerintem nem teljesen érthető, úgyhogy mondok egy példát. Áron évek óta csorgatja a nyálát a motorok után, bár kénytelen egy öreg, lepattant robogóval közlekedni, a családi költségvetésből ugyanis nem futja jobbra. Engem viszont soha nem hoztak lázba a motorok, mivel túl veszélyesnek tartottam ezt a hobbit; egy tanárom az orvosin jellegzetes sebészcinizmussal csak úgy hívta a motorosokat, „szervdonorok két keréken”. Ugyanakkor jól tudom, hogy milyen forma- és színvilág felel meg Áron ízlésének, és mostanában, ha meglátok egy motort, csak az jut eszembe, vajon tetszene-e neki vagy sem.

Talán tudathasadásos állapotba kerültem, és saját elfojtott vágyaimat írom ki magamból egy kitalált szereplőn keresztül? Természetesen nem, illetve csak annyira, amennyire az írás maga is tudathasadásos állapot. Pár évvel ezelőtt, amikor minimálisra csökkentették az államilag támogatott helyek számát a jogi képzésben, Nátánhoz hasonlóan aggódva böngésztem az ELTE ponthatárait. Bár réges-rég megbékéltem a ténnyel, hogy fejlődésem a képzőművészetek területén nagyjából nyolcéves koromban megrekedt, ha szép rajzzal találkozom, arra gondolok: Lili mit kérdezne az alkotójától (és titokban mennyire irigyelné). Idén Tokióban végigjártam a teljes utat Anna házától az iskolájáig, valamint édesapja munkahelyéig, a Vaszeda Egyetemig. Szinte csodálkoztam is, hogy nem találkoztam Annáékkal, aztán eszembe jutott: hiszen januárban hazaköltöztek Kalpagra! :) Egyébként az, hogy a sztori nagy része pont 2014-ben játszódik, bőséges alkalmat kínál, hogy különböző dátumok kapcsán elgondolkodjam, mit csinálnak éppen a hőseim, vagy akár kinyissam az ablakot, és összevessem a valódi időjárást azzal, amit évekkel ezelőtt, az első rész írásakor „megjósoltam”.

Persze bárki joggal mondhatná, hogy mindez nem több, mint egyfajta játék. De ha így nézzük a dolgot, akkor az írás sem több, mint ilyen és hasonló játékok együttese, plusz némi fogalmazási házi feladat, mert anélkül a legjobb sztoriból sem lesz regény. Szerintem, aki írással foglalkozik, sok szempontból gyermeki életet él: játékkal töltheti az idejét, ráadásul még fizetnek is érte, feltéve, hogy nem lustul el, és mindennap rendesen megírja a háziját. Mivel most nem jut eszembe semmilyen értelmes végszó, amivel lezárhatnám ezt a bejegyzést, én is megyek „házit írni”, hiszen lassan, de biztosan közeledik a leadási határidő. :) Jó írást, és szép estét mindenkinek!

Olvassátok el a többiek bejegyzéseit is ugyanebben a témában:

2014. október 17., péntek

Pár szó a kritikáról


Mielőtt belevágnék a témába, a bejegyzés apropójával kezdeném. A. O. Esther magánkiadásban megjelent regénye, az Összetört glóriák körül nagy botrány robbant ki a napokban: olvashatunk róla itt, itt és itt. Nem kommentálom az ügyet, de ha valaki utánaolvas a belinkelt oldalakon, akkor úgyis levonja magában a saját következtetéseit.

Inkább arról írnék, amiről gondolkodni kezdtem a dolog kapcsán. Micsoda valójában a kritika? Milyen tévképzeteink vannak a kritikával kapcsolatban? Az Aranymosás online irodalmi magazinban Varga Bea nagyszerűen összefoglalta a legfontosabb tudnivalókat a kritikák megírásáról és fogadásáról. Mindebből első helyen azt emelném ki, ami (már amennyire én látom) a leggyakrabban okoz problémákat a szerzőknek: a kritika nem a művet alkotó személyről szól, csak magáról a műről. Az író képes lehet fejlődni, és nem kizárt, hogy ezért pont ugyanaz a kritikus fogja felmagasztalni, aki lehúzta az előző írását. Szerintem, ha ezt valaki megérti, akkor nem kezdi kommentben védeni magát egy negatív kritika alatt. (Ennél kevés cikibb dolgot tudok elképzelni.)

A Szürke vér megjelenése után én is folyton friss recenziókra vadásztam, de egy idő elteltével, mint annyi minden más, a kritikák olvasása is rutinná válik. Az emberben kialakul egyfajta érzéketlenség, ami egyébként nem csak a rossz, hanem a jó véleményekkel szemben is megnyilvánul. Ha egy kritika szerint a regény korszakalkotó és zseniális, azt többé már nem mentjük el, hogy ujjongva mutogassuk ismerőseinknek, de ha azt írják, a könyv az igénytelen irodalom legalja, akkor sem fogjuk zokogva a párnánkba temetni az arcunkat. Tisztában kell lennünk vele, hogy ez is, az is túlzás: a kritikus is ember, és az emberek többsége egy könyv elolvasása után, még az olvasás hatása alatt hajlamos szélsőségesebben fogalmazni, akár pozitív, akár negatív a véleménye. A sokadik kritikából az ember már csak a hasznos, megszívlelendő észrevételekre emlékszik, a többit elfelejti, de eleinte természetes, hogy nehezebben tudunk mindent a helyén kezelni. Én sem akarok a tapasztalt, vén róka szerepében tetszelegni, mert attól nagyon messze állok, de szerencsére rengeteg internetes és nyomtatott recenziót, szóbeli véleményt kaptam az eddigi írásaimról. Bár itt és a Facebookon mindezidáig csak a pozitív visszajelzésekről számoltam be, korántsem minden értékelés dobott fel annyira, mint pl. írói példaképem, Böszörményi Gyula méltatása. Ezért úgy döntöttem, ezúttal a hitelesebb kép érdekében a negatívabb élményekről is számot adok.

Egyébként a negatív kritika egyáltalán nem rossz dolog, ha nem sértődünk meg rajta, hiszen segíti az írói fejlődést. Persze nem kell és nem is lehet minden tanácsot megfogadni, mindig érdemes megnéznünk, hogy a kritikus vagy a recenziót író blogger milyen közeget képvisel. Akkor kell a legkomolyabban vennünk a véleményét, ha a saját célközönségünkbe tartozik. A keményvonalas sci-fit kedvelő blogger nem szerette a csajos fantasyt, amit írtunk? Nem gond. Egy szépirodalmi folyóirat lehúzta a zsánerregényünket? Oda se neki (velem is megtörtént). De ha úgy érezzük, az észrevételek olyan dolgokra vonatkoznak, amik a saját olvasóinkat is zavarhatják, azt muszáj komolyan vennünk.

Speciális eset az a fajta recenzió, amit Bea "szórakoztató kritikának" nevez a fent linkelt Aranymosás-cikkben. Én is kaptam ilyet, nem is egyet (konkrétan ezt és ezt). El tudom képzelni, hogy amint a cikk írja, valaki tényleg agyvérzést kap egy ilyen kritikától, de érdemes megfigyelnünk, hogy ebben a műfajban maga a humor az elsődleges, a kritika tárgya legfeljebb másodlagos fontosságú. Ha a negatív kritika jól felépített, és szellemeskedés helyett súlyos érvekkel operál, akkor könnyebben letörheti az embert, főleg eleinte, amikor még érzékenyebb a kritikákra. Az ilyen írásban viszont legtöbbször pozitívumokat is találunk, amikbe kapaszkodni lehet.

A kritikára adott legrosszabb (és sajnos talán leggyakoribb) válasz: "Írj jobbat!" Soha ne éljünk ilyen "érvvel". Az író dolga, hogy írjon, az olvasóé pedig, hogy olvasson és kialakítsa a véleményét a műről. Képzeljük el, hogy betegként elpanaszoljuk az orvosnak, az általa felírt gyógyszer tönkretette a májunkat, mire az orvos széttárja a karját, és azt feleli: "Ne nekem panaszkodjon, hanem vállaljon munkát egy gyógyszerfejlesztő cégnél, és tervezzen jobbat!" :)

Nekem sokat segített ez a néhány egyszerű elv, hogy könnyebben el tudjam helyezni az adott kritikát a nagyon hasznos – részben megszívlelendő – nem hasznos skálán. Ha pedig ez megtörtént, akkor más teendő nincs is vele. A legfontosabb cél, hogy ne legyen belőlünk "ciki író", akinek neve hallatán a fent idézetthez hasonló kirohanásokat emlegetnek majd a pályatársak.

2014. október 2., csütörtök

A tudományos világban (is) megéri udvariasnak lenni

Megint egy olyan bejegyzéssel jelentkezem, ami a témáját tekintve sehogyan sem kapcsolódik a többihez, de ezen már valószínűleg senki sem fog nagyon megdöbbenni. :) Ma reggel kellemes meglepetés várt az e-mail postafiókomban: életemben először felkértek rá, hogy elbíráljam egy tudományos közlemény kéziratát, mégpedig egy 1,6 impakt faktoros nemzetközi onkológiai folyóirat számára.

A cikk szerzői azt vizsgálják, milyen szerepe lehet az érhálózat átrendeződésének a bőrdaganatok képződésében; nem kifejezetten genetikai téma, de mivel a saját területem kapcsán foglalkoztam már a daganatok ereződési sajátosságaival, úgy döntöttem, igent mondok a felkérésre. (Mielőtt bárki megijedne, ez nem hátráltatja az Oni megjelenését, hiszen csak annyit kell tennem, hogy elolvasom a cikk kéziratát, irodalmazok egy kicsit, majd írok egy rövid véleményt.)

Az egészben talán az a legérdekesebb, ahogyan elkezdődött a történet. Pár hónappal ezelőtt én magam küldtem egy kéziratot a fenti folyóirat szerkesztőségébe az akut myeloid leukemiában végzett munkánkról. Azt a cikket azonban ki sem adták bírálóknak: szinte azonnal jött az üzenet a főszerkesztőtől, hogy nem vállalják a publikálását.

Ilyenkor az a szokásos eljárás, hogy az ember annyiban hagyja a dolgot, és beküldi a cikket egy másik folyóiratnak; én viszont kíváncsi voltam az elutasítás okára. Írtam egy udvarias, de nem nyálasan alázatos levelet a főszerkesztőnek, aki nagy meglepetésemre válaszolt: úgy érezte, túl messzemenő következtetéseket vontunk le aránylag kis számú betegmintára alapozva. Megköszöntem a hasznos észrevételt (tényleg hasznos volt, ez alapján dolgoztuk át a cikket), majd elköszöntem tőle, és azóta eszembe se jutott ez a folyóirat, egészen a mai napig. A főnököm, Biró professzor úr szerint valószínűleg annak köszönhetem a bírálói felkérést, hogy akkor sikerült pozitív benyomást hagynom magam után. Ki tudja; az viszont biztos, hogy nagyon örülök a lehetőségnek, és igyekszem a legjobb tudásom szerint véleményezni a kéziratot. :)