2016. október 31., hétfő

Sorok mögött: Szörnyek Halloweenra

Elég régóta nem jelentkeztünk már a körblogos projekttel. Közösen úgy döntöttünk, Halloween alkalmából megtörjük a csendet, és olyan szörnyekről fogunk írni, amik nagy hatást gyakoroltak ránk olvasóként, vagy a saját teremtményeink, és szerzőként valamiért büszkék vagyunk rájuk.

Bevallom, mindig is odavoltam a jól kitalált rémségekért, a legtöbb írásomban is szerephez jut valamilyen szörny. Számomra a legemlékezetesebb példák az olvasmányaimból (talán nem meglepő módon) Stephen Kingtől származnak. Miután tizenévesen nagy élmény volt számomra A ragyogás, sorban igyekeztem elolvasni King többi könyvét is, ami megvolt otthon. Elsőként talán A Napkutyát, amelyben két kisregény szerepel, egy-egy nagyon eredeti szörnyeteggel.

Különösen magát a Napkutyát találtam ijesztőnek, és a mai napig jól emlékszem egy-két jelenetre – lehet, hogy azért, mert abban az időben gyakran én is valamilyen kütyüt kaptam a születésnapomra, így túl ismerős volt az alaphelyzet. Kingnél sűrűn visszatérő téma a modern technológián keresztül megnyilvánuló gonosz, és (részben talán pont A Napkutya hatására) én is szeretek ezzel operálni, még akkor is, ha más generációhoz tartozom.

Ami a saját képzeletem szüleményeit illeti, szerintem eddig az Oniban szereplő Azgoth a legjobban sikerült szörnyem. A 2013-as rajzpályázaton még illusztrációt is kaptam hozzá, Szima Rellától:


Azért ő áll a legközelebb a szívemhez, mert mutat egyfajta karakterfejlődést (ugyanis levágják az egyik fejét, és újabb nő a helyére), egyébként pedig maga a szereplő elég sajátos keveréke a viccesnek és a gyomorforgatónak. Lehet, hogy ezt így nehéz elképzelni, ezért kikerestem egy kis kóstolót Halloweenra:

"– Itt kell őrködnöd a sötét, hideg katakombákban. Szerintem ez nem valami nagy változás a kriptához képest. Nem hiszem, hogy egy magadfajta nemes teremtmény csak ennyit érdemel! Miért nem tart nagyobb becsben a Tertium?
Anna olyan átéléssel beszélt, hogy emlékeztetnem kellett magam: csak manipulálni próbálja Azgothot. Vagy mégsem? El tudtam képzelni róla, hogy tényleg a szívén viseli a szegény, magányos, emberevő rémség sorsát.
– A Famulusokat senki sem tiszteli igazán – felelte a bal fej. – Az Onik alsóbbrendűnek tartanak minket.
– És te belenyugszol ebbe?
– Nem vesszük jó néven. Nem kapunk mást enni, csak bogarakat és emberarcú szitakötőt, az pedig nem olyan, mint az ember. Még csak nem is hasonlít rá. És a nagyfőnök, az az arrogáns Oni mindenre kitalál valami ostoba szabályt. A katakombák őrzése: még hogy fontos feladat! Egyszerű szolgának néz minket! – A bal fej rekedt harsogása teljesen elnyomta társának egyetértő sipítását.
– Akkor mit fogsz tenni? – ütötte a vasat Anna.
– Megköveteljük a rendes kosztot! Csak emberrel érjük be!
– Öh… első lépésként mi lenne, ha a lázadás jeléül beengednél minket a Termineumba? – hadarta a lány."
(Oni: A Néma Város, 29–30. oldal)

Egyelőre ennyit tudok hozzátenni a szörnyes témához, de a többiek sem tétlenkedtek:

Puska Veronika
On Sai
Gaura Ágnes
Kleinheincz Csilla

2016. október 19., szerda

Gondolatok a sci-firől az Assassin's Creed kapcsán


Sokan valószínűleg már a cím láttán ráncolják a szemöldöküket: sci-fi egyáltalán az Assassin's Creed? Ezt mondják meg a kritikusok, de az biztos, hogy sci-fi háttérvilágra épül. A film mozis bemutatója egyre közeledik, ennek apropóján én is előszedtem az egyik régi játékomat, de nem sokáig tartott ki a lelkesedésem. Mindig is felemás volt a viszonyom az Assassin's Creeddel: egyrészt lenyűgöznek a történelmi helyszínek, és időnként jó csavarok vannak a sztoriban, másrészt viszont játékként nézve akadnak bosszantó hibái (pl., bár általában szeretem a lopakodási mechanikát egy játékban, itt ez nagyrészt feleslegesnek tűnik, hiszen akár több tucat ránk rontó katona is könnyedén levágható a támadás és a kontra gombok nyomogatásával). A legnagyobb gondom persze a sci-fi háttérrel van, és ez összefügg azzal, amit arra a kérdésre szoktam felelni: kutató létemre miért nem olvasok sci-fit fantasy helyett?

Először is szeretném leszögezni: alapvetően semmi bajom a sci-fivel. A keményvonalas, "hard" sci-fi, ahol nagyon fontos a tudományos megalapozottság (arra gondolok, amit pl. Arthur C. Clarke, Asimov, Lem neve fémjelez), gyakran a tudományos hátteret vagy a filozófiát a történet elé helyezi, ezért alapvetően nem nekem találták ki, bár egy-két klasszikust olvastam már, és nem mondanám, hogy nem tetszett. A spektrum másik oldalán ott a "soft" sci-fi, ahol a szerző szándékosan nem a tudományt helyezi előtérbe, és ha olykor mégis ingoványos terepre téved, akkor minél gyorsabban, szűkszavúbban intézi el a dolgot (és jól teszi).

Mostanában viszont, mivel a tudományos publikációk könnyen elérhetők az interneten, és a közönség igénye is megnőtt a tájékozódásra, már nem lehet annyival megteremteni a tudományosság illúzióját, hogy a szerző benyögi, hogy DNS, mint egy Marvel-képregényben. Ezzel kapcsolatban viszont új nehézségek jelentkeznek, hisz bárki könnyen utánanézhet, hogy pl. milyen kalapokat viseltek Párizsban az 1830-as években, vagy mi a kínai írás alapelve, de azt, hogy hogyan lehet vírusvektor segítségével DNS-t bevinni egy sejtbe, megfelelő előképzettség nélkül nem fogja megérteni, még akkor sem, ha esetleg megpróbál alaposan utánaolvasni (lásd pl. Inferno, de nem akarom kipécézni szegény Dan Brownt, sok más írót is említhetnék). Ez az a jelenség, amiért mindig óvatosan közelítek a kortárs sci-fihez, és hát igen, ebből született ez a kissé "rant" jellegű bejegyzés is. Az Assassin's Creed pontosan ebbe a vonalba illeszkedik az alapötletével, miszerint a DNS-ből olvassák ki a felmenők emlékeit. (Azért még reménykedem benne, hogy a filmben ennek "magyarázatát" nem tolják majd túlságosan előtérbe a készítők.)

Ha ugyanis klasszikus soft sci-firől lenne szó, valószínűleg nem kötnék bele ebbe az emlékolvasás-dologba. Ha megfelelően elkenik a magyarázatokat, akkor az ember bele sem gondol annyira, hogy zavarni kezdje az egész. De az Assassin's Creed nem ezt teszi. Itt promoterekkel, transzkripciós faktorokkal és DNS-polimerázokkal találkozunk a szereplők dialógusaiban, újra és újra. Egy dolog, ha valaki nem figyelt oda biológiaórán, és nem tudja, mire való a DNS, vagy hogyan módosulhat. Ez szerintem még nem olyan nagy gond, a sci-fi írók többsége nem tudja. Az viszont a legtöbb ember számára különösebb tanulmányi háttér nélkül is világos, hogy az utód az ivarsejtekből, a petesejtből és a hímivarsejtből jön létre, azok DNS-ét kapja meg.

Szóval tegyük fel, csak egy pillanatra, hogy a képtelen alapkoncepció igaz, és a DNS nukleotidsorrendje valóban képes emlékeket tárolni. Ha tehát ki lehet olvasni az elődünktől örökölt DNS-ből az emlékeit, akkor elődünk élete során az emlékeknek az ivarsejtvonal DNS-ébe kellett beíródniuk. Bárkitől is származik ez az ötlet, az vagy úgy gondolja, hogy egy adott sejtünkben bekövetkezett genetikai változás mágikus úton átterjed a szervezet összes többi sejtjére, vagy úgy, hogy az emlékeink eltárolásával nem az agysejtjeink, hanem az ivarsejtjeink foglalkoznak. Lehet, hogy szó szerint vette, amikor azt mondták valakiről, hogy nem a fejével gondolkodik, hanem a… Szóval értitek. :)

2016. október 1., szombat

Helyzetjelentés A Suttogóról

Régóta ígérem már, hogy beszámolok róla, hogy állok a legújabb regényemmel, A Suttogóval. (Ez még csak munkacím, bár szerintem nem olyan rossz, nem kizárt, hogy ez lesz a végleges is.) Jelentem, túl vagyok a százezer karakteren, és most kezdek igazán belelendülni. :) Ahogy itt már leírtam, a történet egy fantasy-világban játszódik és egy szélhámosról szól, aki egy kislánynak köszönhetően szembesül vele, hogy valóban léteznek azok a hatalmak, amelyekből a maga módján gúnyt űzött. Olyan események részese lesz, amik alapvetően megváltoztathatják a világot, de őt magát is.

Eleinte sok munkám volt a kutatással és a világalkotással, amit ugyanannyira élveztem, mint a történet kitalálását, de ekkor még elég kevés olyasmit tudtam felmutatni, amit haladásnak lehetne nevezni. Térképeket rajzoltam, nyelveken, országokon és  háborúkon agyaltam, sőt, még a csillagászatba is beleástam magam egy kicsit. :) Ezt követte a vázlatírás a cselekményről, meg pár oldal a legfontosabb szereplők jelleméről és előtörténetéről, aztán már belevághattam az írásba. Eleinte párhuzamosan dolgoztam a vázlaton/világjegyzeten és magán a kéziraton, és lényegében ez most is így van, de egyre inkább a "valódi" írás kerül túlsúlyba. Ez nekem mindig jót tesz, mert ha egyszer igazán szaporodni kezdenek a legépelt oldalak és karakterek, akkor tudom, hogy már semmi sem állíthat meg. :)

Persze menet közben változtatok ezt-azt a terveken, de megnyugtató érzés úgy dolgozni, hogy (néhány apró részlet kivételével) minden ki van dolgozva a vázlatban, "csak" meg kell írni. Júliusban jutottam el odáig, hogy odaadhattam Évinek az első elkészült fejezetet előolvasásra, és azt a véleményt kaptam, hogy ez pörgősebb, viccesebb, letehetetlenebb, mint bármi, amit eddig írtam. Mondanom sem kell, ez mekkora lendületet adott.

Eleinte féltem tőle, hogy számomra túl nagy kihívás lesz olyan karaktert megtenni főszereplőnek, aki sarlatánsággal keresi a kenyerét, mivel a mindennapi életben eléggé az agyamra tudnak menni az ilyen figurák és az általuk terjesztett divatos tévhitek. De úgy tűnik, valahol rejtőzik bennem egy morbid fazon, aki nagyon szívesen helyezkedik bele ebbe a nézőpontba, és bevallom, a két főszereplőm közötti párbeszédeket élvezem a legjobban.

Ha minden jól megy (és miért ne menne), akkor a jövő év első felében, valószínűleg március körül be tudom fejezni a kéziratot. A regény nem lesz túl hosszú, csak kb. 350-400 ezer karakter, de ha végeztem vele, mindenképp szeretnék még rövidebb-hosszabb látogatásokat tenni Kallas világában, hogy megmutassak más helyszíneket is az északi országon, Estoson kívül.
Hiba történt a modul működésében