2015. december 23., szerda

Ünnepi tervek


Hát, újra véget ért az oktatási időszak, és lassan az év is. Így karácsony előestéjén visszatekintve azt mondhatom, elégedett vagyok az idei évemmel: no, nem azért, mert annyira remekül haladtam az új regényemmel, hanem mert sok régi adósságomat törlesztettem, és végre előreléptem a munkahelyen is. A téli szünet is más lesz, mint eddig bármikor, és ennek két oka van: az egyik, hogy bár a húgom már 2013-ban Svédországba költözött a családjával, most először lesz alkalmam meglátogatni. Kihasználjuk az újonnan induló Debrecen-Malmö járatot: kíváncsi vagyok a debreceni reptérre, arra meg főleg, hogy Bálintnak és Bencének hogy tetszik majd a repülés. :)

A másik, amit régi Csillagok háborúja-rajongóként természetesen nem mulaszthatok el, az az új film, Az ébredő Erő megnézése. Kicsit tartok is tőle, mert elég vegyes kritikákat olvastam, ill. hallottam róla, de inkább a pozitívoknak szeretnék hinni. :) Szerintem mire észbe kapok, már vége is lesz az évnek, aztán jövőre újra indul a munka, és ha minden jól megy, a következő évértékeléskor már újabb lezárt regényről számolhatok majd be. De ne szaladjunk ennyire előre: élvezzük ki a téli szünetet. Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok a blog minden olvasójának!

2015. november 24., kedd

Újabb japán út



A fenti kép Tojama városát mutatja, és azért csatoltam, mert ezúttal Tokió helyett ide szólít a kötelesség: csütörtöktől bő egy héten át megint tolmácskodni fogok. (A Humángenetikán muszáj volt szabadságot kivennem emiatt, de nem gond, bőven maradt bent szabim.) Régebben, kb. 2006-tól 2010-ig elég sokat dolgoztam tolmácsként először a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ, majd az önkormányzat megbízásából, főleg Debrecenben, de Tojamában is megfordultam már. Aztán kevesebb lett az időm, már nem nagyon tudtam vállalni a megbízásokat; most azonban úgy jött ki, hogy belefér. És persze (az anyagiak mellett) volt egy "titkos" okom is, hogy miért vállaltam el a dolgot: a készülő regényem Tojamában játszódik, igaz, nem a jelenben, de attól még hasznosnak bizonyulhat ez az út. (Régről elég jól ismerem Koizumi urat, a Tojamai Művészeti és Kulturális Társaság volt elnökét, és szeretném személyesen megkérni, hogy ha mód van rá, szerezzen nekem képeket a 60-as évekbeli Tojamáról.)

Egyébként a munka arról fog szólni, hogy a debreceni Vojtina Bábszínháznak és az őket kísérő protokollszemélyeknek kell majd tolmácsolnom. A Vojtina a "Batu-tá kalandjai" című darabját mutatja be az ottani gyerekeknek, részben japánul: bár eredetileg a teljes darabot lefordítottam, a szöveg végül túl soknak bizonyult, így csak bizonyos kulcsmondatok hangzanak majd el japánul, ezeket külön begyakoroltuk Jankóval, a színésszel. Szegénynek még így se lesz könnyű dolga, nem is nagyon tudom elképzelni, milyen nehéz lehet fejből visszamondani egy szöveget olyan nyelven, amin az ember egyáltalán nem beszél. De a Vojtina csinált már ilyet korábban is, biztos vagyok benne, hogy most is klasszul megoldják. Aki esetleg szívesen jár bábszínházba a gyermekével, annak ezúton is figyelmébe ajánlom a darabot, szerintem felnőttként is élvezetes, és itthon azért magyarul szokták játszani. :)

Maga a tolmácsolás egyébként nem vonz annyira. Sokszor hallok olyan véleményt, hogy ez milyen klassz munka, világot lehet látni, meg sokféle emberrel találkozni, ami igaz is, de annyira megterhelő az egész, hogy az embernek nem nagyon van lehetősége kiélvezni. Beszédek, protokollvacsorák, próbák, bemutatók váltják egymást, és a tolmács végig el van havazva, még akkor is, amikor mások pihennek. (Jellemző példa a vacsora közbeni beszélgetés: ez a résztvevőknek kikapcsolódás, a tolmácsnak azonban még enni is alig van ideje, hiszen nélküle lényegében megszűnik a kommunikáció.) Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy én már bármilyen japán utat inkább csak akkor tudnék élvezni, ha a családom is velem lenne, de erre egyelőre nincs kilátás. Na de nem panaszkodom, arra végül is nincs okom. Egyelőre elköszönök, mert fogalmam sincs, hogy dec. 4-e előtt mikor és hányszor lesz alkalmam ránézni a blogra, már ha lesz egyáltalán. Decemberben viszont újabb bejegyzéssel jelentkezem. Addig is kellemes mikulást mindenkinek! :)

2015. október 22., csütörtök

Sorok mögött: A nézőpont



A mostani körblogtémánk, hogy vajon mi lehet a jó és rossz oldala annak, ha a történet leszűkül egyetlen karakter nézőpontjára. Persze a nézőpontokkal kapcsolatban elég sok írástechnikai cikket olvashatunk szakkönyvekben és az interneten is, és nem érzem úgy, hogy ezekhez túl sokat hozzá tudnék tenni, így ebben a bejegyzésben főleg a saját tapasztalataimat fogom megosztani.

Írás közben általában szeretek belehelyezkedni az egyik karakter nézőpontjába (E/1 vagy közeli E/3), és ha ez sikerül, és úgy érzem, jól működik, akkor a továbbiakban nem nagyon szoktam váltani. (Végiggondolva, az elmúlt tíz írásom közül nyolcban egy, kettőben pedig két nézőpontkarakterrel dolgoztam, kettőnél többel azonban még soha.) Azt viszont a saját bőrömön tapasztaltam, hogy egy összetett, sok szálon futó történetet nem könnyű egyetlen nézőpontból megírni: az Oni-trilógia kapcsán gyakran nehézséget okozott, hogy milyen úton-módon csempésszek be információt a máshol zajló eseményekről, vagy hogyan varrjam el a főhősről leszakadt karakterekhez kötődő történetszálakat. Az E/1-es, emlékirat-formátumú narrációhoz eleve nem illett volna a nézőpontváltás (olvastam már váltott szemszögű E/1-et, de ez a megoldás valamiért nem áll közel hozzám), néha viszont kihasználhattam a fantasy adta lehetőségeket: Áron nézőpontján keresztül belebújtam egy másik karakter fejébe, és bizonyos jeleneteket így írtam meg, amolyan "nézőpont a nézőpontban" jelleggel.

A probléma megoldása izgalmas írástechnikai kihívásokat tartogatott, és utólag nem bántam meg a nézőpontválasztást, mégis egyet kell értenem azzal, hogy ha valaki egy hasonlóan nagy lélegzetű történet minden fontosabb részletét meg szeretné írni, akkor valószínűleg a távoli E/3 és/vagy a váltott nézőpont lehet a legkézenfekvőbb megoldás. Már csak azért is, mert ha pl. egy konfliktus bemutatása egyetlen karakter nézőpontjára szűkül le, akkor az olvasó hajlamos lehet azzal az egy karakterrel azonosulni, nem látva a konfliktus egészét, mint amikor jól összeveszünk egy baráttal vagy családtaggal, és kellő empátia híján nem tudjuk beleélni magunkat a másik helyzetébe.

Persze azt sem állítom, hogy feltétlenül jó regény lesz abból, ha ilyen Háború és béke-szerűen, távolról és töretlen hidegvérrel narráljuk végig az eseményeket, mindig gondosan kiválasztva a legmegfelelőbb nézőpontot, mint a ketrecben csatározó kísérleti egerek életét dokumentáló tudós. Lehet, hogy ez adott esetben jól működhet egy sci-finél, de mondjuk egy romantikus regény olvasóit valószínűleg addig fogja idegesíteni, amíg a falhoz nem csapják a könyvet.

A zsáner mellett nyilván maga a történet szabja meg, hogy milyen és hány nézőpontra van szükség. Mielőtt további nézőpontot hoznék be az első után, mindig fel szoktam tenni magamnak a kérdést: tényleg szükség van rá? Jobb lesz tőle a sztori? Az is előfordulhat, hogy épp a kevesebb nézőponttól működik az egész; pl. egy ideje tervezgetek egy humoros írást, ahol a végső csattanó a nézőpont megválasztásából adódik majd. Szóval tényleg nincs nálam a bölcsek köve ebben a kérdésben (sem), de szerintem érdemes eljátszani a nézőpont adta lehetőségekkel, mert ahogy a fenti rajzon is látszik, a nézőpont részben maga az alkotás.

És akkor következzenek a többiek bejegyzései:

2015. október 13., kedd

Hírek

Elég rég írtam már a blogra, így arra gondoltam, itt az ideje beszámolni róla, mi történik velem mostanában. Talán a legfontosabb hír, hogy tegnap e-mailt kaptam a Galaktika szerkesztőségéből: elfogadták a "Kopp-kopp" című novellámat. :) Bár az új regényem még biztosan jó ideig nem készül el, erre a rövidebb írásra már nem kell sokat várni: a novemberi számban megjelenik (ez a Galaktika 308. száma lesz, ha valaki netán így keresné). Főleg a horror kedvelőinek ajánlom, de nem kell semmi véres, belezős témára gondolni. :) A novella egyébként egy apró ötletből született, amivel jó nagybácsi módjára az unokahúgomat ijesztgettem, és később, a nyári írókörös táborban írtam meg, aztán jó időre félretettem, amíg le nem tudtam végre a PhD-védésemet. Nemrég ültem neki az átírásnak, és elég sokat változtattam rajta, hála a sok hasznos kritikának, amit az Írókör tagjaitól, majd később Évitől és a gabós szerkesztőmtől, Gábortól kaptam.

A másik aktuális téma, hogy ebben az időszakban egészen sok író-olvasó találkozón lehetett, ill. lehet majd összefutni velem. A hétvégén a debreceni Benedek Elek Könyvtárba kaptam meghívást, ahol egy nagyszabású rendezvényen a fantasy és a történelmi regény zsánerében dolgozó szerzőkkel lehetett beszélgetni. (Sajnos délután már nem tudtam ott lenni, pedig Nemes Istvánnal én is nagyon szívesen beszélgettem, dedikáltattam volna.) Engem nem is annyira az Oniról kérdeztek, mint inkább a készülő regényemről, a kutatási módszeremről. Bőven kaptam érdekes kérdéseket Jánostól, a "hivatalos" kérdezőtől, de a közönségtől is. Összességében szerintem minden klasszul sikerült, és nagyon meglepett, hogy a jelenlévők közül többen is olvastak már Oni-könyveket. Persze hoztam a formám, és a Déri Múzeumba szóló ajándékjegyemet sikerült ott felejtenem, holnap elmegyek érte. A Hajdú-Bihari Napló itt számolt be az eseményről, mindjárt két apró hibával: bár nyilván örültem, hogy megláttam a nevem a cikkben, és hogy mutathatok pár képet a blog olvasóinak, de "a hazai fantasy-irodalom jeles képviselőjeként" egyértelműen Istvánt kellett volna kiemelni, nem engem (ez nem álszerénység, csak sima tény). Másrészt civilben nem orvosként, hanem kutatóként dolgozom. :)

(Ezt a képet muszáj beszúrnom ide, annyira okostónis. :) Remélem, összességében azért nem ilyen benyomást keltettem.)

Elvileg hamarosan lesz egy találkozó az Ady gimiben is, majd hírt adok róla itt a blogon vagy a Facebookon, ha lesz időpont. Október 17-én, tehát most szombaton 13:30 és 14 óra között az őszi MondoConon tartok egy rövid, beszélgetéssel és dedikálással egybekötött előadást az Oni-könyvekről a "kultúrsarokban". (Azóta is a formátumon gondolkodom, merthogy eredetileg sima beszélgetésre gondoltam, a programba azonban előadásként került be. Szóval most nem tudom, mi a csudáról "adjak elő", esetleg spoilerezzem el a történetet a leendő olvasóknak? :) Aki pont ekkor nem tud ott lenni, az se csüggedjen, mert egész szombaton megtalálható leszek a Conon, mégpedig a táblás játékok számára kijelölt teremben, ahol a japán sakkot fogjuk népszerűsíteni. :)


Hát, dióhéjban egyelőre ennyi, de hamarosan jelentkezem újabb bejegyzéssel. Addig is további szép hetet mindenkinek!

2015. szeptember 17., csütörtök

Sorok mögött: Öncenzúra és politikai korrektség az írásban


Ebben a hónapban elég különleges témáról körblogolunk: lehet-e, kell-e a szerzőnek odafigyelnie az írása politikai korrektségére, és ha úgy érzi, egy mondata akaratán kívül úgy sikerült, hogy megbánthat egy társadalmi csoportot, akkor ki kell-e javítania a kérdéses részt. Bevallom, bármennyire is tetszett a téma, sokáig azon gondolkoztam, hogy passzolom, hiszen mi olyan lehetett volna az Oni-trilógiában, ami öncenzúrára szorulna? Aztán persze rájöttem, hogy azért akadt néhány ilyen dolog, a mostani projektem esetében pedig sokkal kifejezettebb ez a probléma. Lássuk tehát, mit tudtam összeszedni a témával kapcsolatban.

Az Oni-könyvek írásakor soha nem volt célom az olvasók "nevelése": az ilyen nevelő szándék (szerintem) elég béna módon szokott kiütközni az ifjúsági regényekben, akár nyíltan, akár burkoltan valósítja meg a szerző. Épp ezért, bár pl. Ferit mindig roma srácként képzeltem magam elé, ezt nem írtam bele a szövegbe; egyrészt a nézőpontszereplőm, Áron számára ennek semmilyen jelentősége nincs, másrészt a rasszok kérdését eleve nem akartam behozni a történetbe. (Egyébként egy ilyen közegben alighanem el is tűnne a rasszizmus, hiszen kit érdekelne a másik ember bőrszíne, ha Onik és Meratánok is járkálnak a világban?)

Nem emlékszem rá, hogy írás közben cenzúráztam volna magam valamilyen politikai szempontból – a szerkesztőm azonban megtette egyszer, és igaza volt. Az eredeti kéziratban egy kicsit másképp zajlott Anna beszélgetése a Meratán pilótával a második kötet végén: a pilóta furcsának találja Anna reakcióit, de míg az eredetiben ezt a lány nemének, addig a szerkesztett változatban a fiatalságának tulajdonítja. Teljesen egyetértettem a javítással, hiszen hiába hangsúlyozzuk már az első kötet prológusában, hogy a Meratánok kultúrája patriarchiális, egy ilyen megnyilvánulás akkor sem mutatna jól egy (nem negatív) szereplő részéről.

Ehhez képest az új regényemet sokkal nehezebb, ha nem lehetetlen anélkül megírni, hogy politikailag kifogásolható dolgok szerepelnének benne. Egy japánban élő amerikai misszionáriuscsaládról eleve nem írhatok úgy, hogy témaként elő ne kerülne a vallás, az amerikai és a japán kultúra különbözősége. Bár első megközelítésben úgy tűnik, egy életrajzi regény esetében a szerző védett pozícióban van, hiszen csak leírja, ami történt, de valójában ez nem ennyire egyszerű: a megtörtént események összefűzése, apró módosításai, a szereplők gondolatai, reflexiói mind a szerző révén kerülnek a regénybe. Némileg szerencsés helyzetben vagyok, hiszen egy ideig laktam Japánban és a helyszínként szolgáló Tojamában is megfordultam, de csak most, a regényhez készült interjúk kapcsán kezdek rájönni, mennyire nem ismerem a hatvanas évekbeli, vidéki japán mentalitást: ha a mai japán társadalomról elmondhatjuk, hogy hajlamos a kiközösítésre, akkor ez a közeg még százszor inkább az. Mégis, valahogy politikailag korrekt módon kellene írnom olyan dolgokról, mint hogy a főszereplőm, akit a haj- és bőrszíne miatt rekesztenek ki az osztályközösségből, jó barátságba kerül egy japán lánnyal, akit egyszerűen azért közösítettek ki, mert a családja Tokióból érkezett. Persze önmagában a kiközösítést mint témát lehet megfelelően kezelni: az író közvetítheti azt az üzenetet, hogy ilyet nem szabad tennünk a másik emberrel. A probléma ott kezdődik, hogy mennyire lehet őszintén beszélni a dologról, megmutatni, hogy sajnos a kiközösítés a japán társadalmi rendszer szerves része. (Na tessék, ezzel máris kimondtam valamit, ami nem pol. korrekt.) Meggyőződésem, hogy ha csak a felét leírom annak, amit Rebecca megosztott velem, az japán szemmel elég sértőnek fog tűnni, főleg, mert ötven év alatt azért valamelyest fordult a világ még Japánban is.

Egyszóval a kihívás adott, de továbbra is vannak kétségeim afelől, hogy meg tudok-e felelni neki; csak annyit ígérhetek, hogy igyekezni fogok. :) De azt hiszem, már elég hosszúra nyúlt ez a bejegyzés, itt az ideje, hogy belinkeljem a többiek írásait a témában:

2015. augusztus 12., szerda

Írótábor 2015


Talán soha nem volt még olyan sűrű nyaram, mint az idei. A hagyományos, nagycsaládos nyaralás mellett most úgy döntöttünk, négyen külön is ellátogatunk a Balatonhoz, augusztus végén Prágába utazunk a sógi Európa-bajnokságra, és ha nagy ritkán mégis be tudok menni a munkahelyemre, akkor várnak rám a szept. 2-ai PhD védésem előkészületei. Ennek ellenére semmiképp sem akartam kihagyni az Írókör éves találkozóját, ahová idén is kaptam meghívást. (Mondhatjuk úgy is, hogy meghívattam magam, de talán nem érte őket meglepetésként a dolog, hiszen tavaly úgy váltunk el, hogy idén is szívesen látnak.)

Az idei táborban vendégként velünk volt Vicomte, a Kéziratok Éjszakájának győztese, valamint Kemese Fanni, akit eddig csak blogbejegyzéseiből ismertem (ő is részt szokott venni a „Sorok mögött” körblogolós projektben), most viszont két igazán klassz novellát is elolvashattam tőle. Zebegényben festői környezetben írhattunk: voltak ott erdők, hegyek, Duna-part, szép kert, terasz, na meg jó sok egér vagy patkány. (Egyik éjszaka, fél kettőkor suttogó figyelmeztetésre ébredtem: „Gergő! Gergő!” Kiderült, hogy mászott valami a fejem felett, ami lehetett patkány vagy egy szokatlanul termetes egér is.)

A gyerekeket nem akartuk még ide is elcipelni, hadd pihenjenek egy kicsit két utazás között, így egyedül mentem, míg Évi otthon maradt velük. Bár alapvetően olyan típus vagyok, aki legszívesebben mindenhová családdal menne, most egész más benyomásaim maradtak a táborról, mint tavaly, amikor külön szálláson laktunk: több alkalmam nyílt beszélgetni a többiekkel, és az esti novellaelemzésekben is aktívabban részt tudtam venni. (Igyekeztem is minden idegszálammal a novellákra koncentrálni a hideg helyett, mert elfelejtettem hosszú nadrágot vinni magammal.)

Többektől hallottam, hogy jó novellák születtek a táborban, és úgy érzem, nekem is jobban ment a munka, mint legutóbb. Akkor mindhárom feladatot teljesítettem, de igazából egyikkel sem voltam elégedett, míg idén csak két írásra futotta, de ezekkel talán lehet kezdeni valamit. (Igaz, az egyik olyan rövid, hogy legfeljebb valamilyen egyperces pályázatra lehet jó.) A többiektől hasznos ötleteket, kritikákat kaptam mindkét novellához; arra gondoltam, most még egy kicsit pihentetem őket, aztán a védés után nekilátok az átírásnak. Összességében úgy érzem, legalább annyit tanultam a táborban, mint tavaly, és ha a többiek nem bánják, mindenképp szeretnék részt venni jövőre is.

2015. július 10., péntek

Sorok mögött: A tragikus családi háttér



Ezúttal arról körblogolunk a "Sorok mögött" zászlaja alatt, miért és hogyan dolgozzunk, vagy egyáltalán dolgozzunk-e olyan karakterekkel, akik valamilyen tragédia emlékét hordozzák magukkal, pl. elárvultak vagy a szemük láttára mészárolták le valamelyik családtagjukat. Amikor először ötletelni kezdtem a téma kapcsán, általános gondolatok merültek fel bennem. Egyrészt ilyen háttérrel könnyű szimpatikussá tennünk a főszereplőnket az olvasó számára, hiszen olyan dologról van szó, ami mindenkiből együttérzést vált ki. Ugyanakkor ez a megoldás talán túlságosan is könnyű, akár elkoptatottnak is mondhatnánk, így lehet, hogy az a kritika ér majd, nagyon látszik, hogy biztosra akartunk menni, ráadásul nem a legeredetibb módon.

Aztán eszembe jutott egy dilemmám, amelyre akkor kellett megoldást találnom, amikor kidolgoztam az Oni-könyvek történetét, és ennek hatására úgy döntöttem, kifejezetten YA szemszögből közelítek a témához. Ahogy az ilyen könyveket olvasó korosztálynak gyakran a szülőkkel akad a legtöbb problémája, úgy a YA könyvek írásakor is meggyűlhet a bajunk a szülők figurájával. Mennyire legyenek fontosak a történet szempontjából? Érdemes-e részletesen foglalkoznunk az életükkel, vagy inkább helyezzük a hangsúlyt a fiatal főszereplőkre? Alapvetően két csapda van, amibe beleeshetünk:

1. A szülők alig szerepelnek a könyvben, mintha szellemek lennének, akik néha feltűnnek ugyan egy-egy jelenetben, de nem igazán beszél hozzájuk senki. Ez persze nem hiteles, mert tetszik vagy sem, a fiatalok időnként kénytelenek kommunikálni a szüleikkel. :)

2. A szülők túl sokat szerepelnek. Ez hitelesebb, de nem feltétlenül szerencsés, mert a legtöbb olvasó jobban szereti, ha a főhősökkel egykorú szereplők dominálnak. Szülőkről olvasni egy kicsit ciki, olyan, mint a haverok helyett a családdal nyaralni.

Ezt a problémát nem könnyű jól kezelni, hacsak nem egy őskori társadalomról írunk, ahol a tizenéves szereplőink már teljes jogú felnőttnek számítanak. Az egyik megoldás, amivel gyakran élnek a szerzők, hogy a főhős legyen árva. Ez esetben előfordulhat, hogy egyedül kénytelen boldogulni, vagy  (ahogy a Harry Potter könyvekben) a szülei helyett gyűlölt rokonok nevelik, miközben ő azt tervezi, hogy megszökik tőlük, és megtalálja a sötét erőt, amely a szülei haláláért felelős. Bevallom, én sem kerültem el teljesen ezt a toposzt, hiszen az Oni-könyvekben Áronék egyik legfőbb motivációja, hogy eltűnt édesapjuk nyomára akadjanak.

De tényleg baj-e, ha írás közben olyan toposzokkal élünk, mint a megcsonkított család? Az én felfogásom szerint mindaddig nem gond, amíg az olvasónak nem támad olyan érzése, hogy ezzel már túl sokszor találkozott. Márpedig a szerzői lelemény határtalan, ha vérbosszúról, kivégzett családokról vagy más szörnyű eseményekről van szó.

A többiek bejegyzései a témában:

2015. június 9., kedd

A debreceni Könyvhétről


A könyvheti programom idén kicsit sűrűbbre sikerült a megszokottnál: pénteken a debreceni Campus Rádiónál vendégeskedtem, ahol az új megjelenésről, A bábu és a Talizmánról kérdeztek, valamint természetesen szóba került az Oni-trilógia általában, sőt az is, hogyan lehet összeegyeztetni az írást a mindennapi élettel (nem könnyen :). Szerintem nem is sikerült annyira rosszul ahhoz képest, hogy egész héten úgy köhögtem, mintha már a halálomon lennék, és a hangom is elment; remélem, hamarosan fent lesz az anyag a neten, és be tudom linkelni.

Másnap, ahogy már szinte megszoktam, a Könyvutcában szerepeltem egy színpadi interjúval (ezúton is köszönöm Németh Margaritának a klassz kérdéseket, és bocs, hogy elfelejtettem előre elolvasni őket), majd dedikáltam a Libri sátránál. A cosplay sem maradt el: Rella két év után ismét Wereczkey Elviraként osztotta a szórólapokat. (Aki szeretne fényképet látni, nézze meg az Oni-trilógia albumát.) Finoman fogalmaznék, ha azt mondanám, nem volt nagy a tömeg (sokakat állítólag a hőség tartott távol), de ezzel együtt sem éreztem magam rosszul: a Libri vezetője, Kati néni megint nagyon kedves volt, és összefutottam Kéry Annával is, aki amellett, hogy jó ismerősöm, szerintem nagyon ígéretes írótehetség. (Bevallom, a korábbi tapasztalataim alapján elég óvatosan szoktam közelíteni a magánkiadásokhoz, de az ő könyvének, a Flóra és a csillagfarkasnak adtam egy esélyt, és cseppet sem bántam meg.)

Furcsa belegondolni, hogy ezzel a Könyvhéttel lezárult a dolgok megszokott körforgása, legalábbis ami az Oni-könyveket illeti (év végén kéziratleadás, az új év megkezdése szerkesztéssel, tavaszi Könyvfesztivál Budapesten, aztán Könyvhét Debrecenben). Itt lenne már az ideje, hogy komolyabban is nekilássak a következő kéziratomnak, de még vár rám egy PhD-védés, meg sok nyári program: sógiversenyek, nyaralások, és nem utolsósorban az írótábor. (Másként mondva: oké, tényleg lusta vagyok, és elodázom a dolgokat, de ígérem, hamarosan konkrétabb hírekkel jelentkezem.)

2015. május 14., csütörtök

Sorok mögött: Kell-e szeretnünk a főszereplőt?


Érdekesen indult az e havi körblog: már a téma felvetésekor kiderült, hogy itt bizony ütközni fognak a vélemények, ami szerintem egyáltalán nem baj. Számomra legalábbis a "Sorok mögött" projekt legizgalmasabb oldala éppen az, hogy mit és mennyire látunk másként – és úgy sejtem, ebből a szempontból a mostani kör jó néhány csemegét tartogat. :) De mielőtt belemennénk a részletekbe, lássuk, mi is a legújabb témánk.

A központi kérdés ezúttal az, mennyire legyen pozitív figura a történetünk főhőse. És máris oszlassunk el egy gyakori félreértést: nem az antihősökről van szó. Az antihősök jelleme – hála istennek – nem felel meg a mesékből, eposzokból ismerős hősies ideálnak, sokkal hétköznapibb, vagy ha úgy tetszik, emberibb vonásokkal rendelkeznek, és épp emiatt a mai irodalomban főként velük találkozunk. Egy antihős mint főszereplő általában kellőképp szerethető, ugyanakkor nem válik unalmassá, az olvasó háromdimenziósnak érzékeli, a szerző pedig több kihívást talál egy ilyen karakter megformálásában, mint egy hagyományos, egysíkú hősében. De mi a helyzet a kifejezetten ellenszenves karakterekkel? Jó ötlet-e, ha olyan főszereplőt választunk, aki egy hagyományosabb történetben valószínűleg inkább a főgonosz szerepébe kerülne? Erre már nem olyan egyszerű válaszolni.

Először diákkoromban találkoztam a kérdéssel, egy nyáron, amikor lelkiismeretesen és nagy buzgalommal végigolvastam a feladott kötelezők... némelyikét. Dosztojevszkij regénye, a Bűn és bűnhődés határozottan pozitív élményként maradt meg bennem: nem, mintha mindent megértettem volna a könyv lélektani és filozófiai mélységeiből, hanem, mert krimiként is kiválóan működött. Olyasmi élmény volt, mint amikor az ember a Columbót nézi, és legbelül azért szurkol, hogy a gyilkos megússza – még akkor is, ha tudja, hogy ez nem fog megtörténni –, mert a gyilkos sokkal emberibb figura, mint maga Columbo. Hiába szörnyülködtem az elején, hogy milyen kegyetlen, gépies alak Raszkolnyikov, aki puszta számításból gyilkolni is képes, az író olyan ördögi ügyességgel ábrázolta a vívódásait és vezette elő a történetet, hogy végül megnyert magának. Mégis azt mondom, hogy ha valaki nem Dosztojevszkij, akkor nagyon kockázatos ilyen főszereplőt választania.

Lehet, hogy most sokan ráncolják a szemöldöküket: miért akarom megmondani másoknak, hogy milyen szereplő nézőpontjából írják meg a saját történetüket? Természetesen nem akarom, ez is az írói szabadság része. De nem szabad elfelejtenünk, hogy az olvasó elsősorban szórakozni akar, vagyis a könyvünk üzenete (már, ha van neki), csak akkor fog eljutni hozzá, ha eléggé élvezi a sztorit ahhoz, hogy ne tegye le. Az élvezethez pedig szükség van arra is, hogy amennyire lehet, beleélje magát a történet valóságába. Nyilván nem arra gondolok, hogy az olvasó önmagát képzeli a főhős helyébe, de ha semmilyen kapcsolódási pontot nem talál a szereplő gondolkodásával, az bizony feldühítheti, és esetleg abbahagyja az olvasást. Lehetnék álszent, írhatnám, hogy milyen primitív dolog így megítélni egy könyvet, de velem is előfordult már, hogy az első kötet után abbahagytam egy sorozatot, mert nem bírtam elviselni a nézőpontszereplőt. (Konkrétan A Setét Toronyra gondolok Stephen King tollából, aki ettől függetlenül maradt az egyik kedvenc íróm.)

Persze nyilván nincs értelme arról beszélni, hogy pontosan mennyire kell szerethető legyen egy figura, akit főhősnek szánunk. Számomra az Oni-sorozat kapcsán egészen jól bevált az az elv, hogy a főszereplő többé-kevésbé átlagos tulajdonságokkal rendelkezik, míg az igazán izgalmas, szélsőséges jellemvonásokat a többi karakternek tartogatom. Így az olvasó szabadon választhat, kit szeret és kit utál a szereplők közül, miközben – remélhetőleg – nem érzi úgy, hogy egy számára nagyon idegen nézőpontból kénytelen végigkövetni az eseményeket. Ez persze csak egy lehetőség a sok közül, és szerintem elsősorban akkor lehet szükség ilyen trükkökre, ha végig ugyanazt a nézőpontot használjuk. (Például azért, mert E/1-ben írjuk a regényt.) Teljesen más téma, hogy hány nézőpont az optimális; nem kizárt, hogy egyszer majd erről is fogunk körblogolni. Egyelőre erről csak annyit, hogy szerzőként a több nézőpont sokszor könnyebbséget jelent a történetmesélés és információadagolás szempontjából, olvasóként viszont gyakran tapasztalom, hogy minél kevesebb nézőponttal operál egy történet, annál könnyebben "be tud húzni". (És talán mégsem annyira más téma ez, mint hittem, hiszen végső soron megint arról van szó, hogy az írónak mennyire van lehetősége megkedveltetni a főszereplőt az olvasóval.)

Én magam is nagyon kíváncsi vagyok, mások hogyan látják a problémát, következnek tehát a linkek a többiek bejegyzéseihez:

2015. április 27., hétfő

Könyvfesztivál 2015


Mondhatni, sűrű hétvégén vagyok túl: tegnap, a budapesti Könyvfesztiválon több programon is részt vettem a lezárult Oni-trilógia kapcsán. Délelőtt egy kerekasztal-beszélgetésre voltam hivatalos, ahol Roboz Gábor három szerzőt kérdezett a kortárs magyar YA fantasyről, és elsősorban a saját műveikről: Lakatos Istvánt, Holló-Vaskó Pétert és engem. Klassz élmény volt, és úgy tűnt, a közönséget is érdekelte a dolog, szóval ezúton is köszönöm Gábornak és Kleinheincz Csillának, hogy beszerveztek. :)

Amint véget ért a program, már rohantam is a Ciceró standjához, ahol elkezdődött a dedikálásom. Olyan kép fogadott, amilyen még soha: vártak rám! Ettől máris felemás érzéseim támadtak: egyrészt szégyelltem, hogy megvárattam az olvasóimat, másrészt mégis jókedvem támadt, mert az elmúlt két fesztiválon már egészen hozzászoktam, hogy szinte végig egy üresen pangó standnál üldögélünk, és jókat beszélgetünk Gáborral. :) Persze azért senki ne képzeljen maga elé hosszan kígyózó sorokat, de többen eljöttek dedikáltatni, mint gondoltam, és ez nagyon jólesett. Külön öröm volt, hogy a Szubjektív Kultnapló szerzőjének, Pomsár Péternek is aláírhattam egy könyvet, és megtudtam, hogy közös az érdeklődésünk a japán kultúra iránt, sőt, ő is tanulta a nyelvet az egyetemen.

1 órától beültem egy másik kerekasztalra, ahol Kleinheincz Csilla, Németh Vladimir és Velkei Zoltán a mai sci-fi és fantasy trendekről, a hazai zsánerkiadók szerepvállalásáról mesélt. (Kellemesen meglepett, milyen sok volt az érdeklődő.) Közben azonban volt egy kis szünetem, amit jó hangulatban töltöttem Gábor, Till Katalin (a Ciceró főszerkesztője) és Kótai Kata (a második és harmadik Oni-regény korrektora) társaságában. Nem tudom, furcsállották-e, hogy annyit kérdezősködtem, mintha valami riportot akarnék készíteni; bevallom, legyűrt a kíváncsiság, mert mindig is nagyon érdekelt, hogyan működik egy könyvkiadó belülről.

Mielőtt csatlakoztam volna a családomhoz, akik már jóval korábban elmentek ebédelni, végre alkalmam nyílt személyesen találkozni Böszörményi Gyulával a dedikálásán. Majdnem két éve már, hogy beszélgettünk a Facebookon, mégis megismert, amikor letettem egy nagy kupac könyvet az asztalra, és bemutatkoztam. Megkérdezte, hogy halad az Oni-projekt, mire őszintén beszámoltam róla, hogy bár idén valamelyest többen jöttek dedikáltatni, még mindig az a benyomásom, hogy alapvetően nem sokan olvassák a sorozatot. Gyula megértően bólintott, és azt mondta, a pálya eleje mindig nagyon nehéz. Neki sok könyve jelent meg a Gergő és az álomfogók előtt, de csak azzal sikerült igazán kitörnie az ismeretlenségből. "Kitartás, menni fog!", mondta búcsúzóul. Pont tegnap hallottam olyan véleményt, hogy ha valaki személyesen találkozik a kedvenc írójával, gyakran csalódásban lesz része, de mindenkit biztosítok róla, hogy "Gyula bátyó" esetében ez nincs így: hihetetlen pozitív energia lengi körül, ami valahogy átragad az emberre.

Keserédes gondolatokkal búcsúztam el a Millenáristól, hiszen még ha talán nem is ez volt szerzőként az utolsó Könyvfesztiválom, de biztosan az utolsó, ahol Oni-regénnyel szerepeltem. Ráadásul a következő történetem rengeteg háttérmunkát igényel, és kénytelen vagyok angolul megírni (ennek okairól itt adtam számot), ezért el kell telnie még pár évnek, mire esetleg új regénnyel jelentkezhetek a fesztiválon. Mindenesetre Gáborral beszéltünk róla, már annyira megszokott dologgá vált ez a találkozás minden évben, hogy jövőre sem kéne kihagyni: ha be tudunk iktatni egy újabb tavaszi családlátogatást Budapesten, mindenképpen kinézek majd a Millenárisra, a cicerós standhoz.:)

2015. április 11., szombat

Sorok mögött: A fő téma



Bevallom, sokat gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán részt vegyek-e a mostani körblogoló projektben, amelynek témája a "fő téma", vagyis hogy milyen területen érezzük leginkább otthon magunkat, mit szeretünk írni elsősorban. Azért vagyok bajban, mert bár az Oni-trilógia megjelenése kapcsán adódna a válasz, hogy a YA fantasy a fő témám, mégsem vagyok egészen biztos benne, hogy ez így marad a jövőben is.

Korábban írtam már itt a blogon a következő projektemről. Ebben azóta nyakig benne vagyok, interjúkat, emlékiratokat, családi fotókat, régi térképeket bújok, és éppen a napokban kezdett körvonalazódni bennem a konfliktus fő íve, amire – reményeim szerint – rá lehet majd építeni a teljes regényt. Bár sosem írtam még dokumentumregényt  – vagy a manapság divatos kifejezéssel élve non-fictiont –, mégis élvezem az ebben rejlő kihívásokat, amelyek részben ugyanazok, mint a fikció esetében, részben viszont egészen mások. (Tegyük persze hozzá, hogy a fikciónak itt is jelentős szerephez kell jutnia, ha az ember azt szeretné, hogy regényként működjön a dolog.)

Első pillantásra mindez nem is különbözhetne jobban az Oni-trilógia témájától. Egyébként egy-egy novella erejéig sok mindenfélébe belekaptam már, sőt, volt olyan kritikus, aki azt ajánlotta, írjak inkább horrort. :) Lehet, hogy később minden jobban kikristályosodik majd, de pillanatnyilag tényleg nehezen tudnám megmondani, melyik terület áll hozzám a legközelebb: ez volt az oka, hogy majdnem passzoltam ezt a bejegyzést.

Aztán elgondolkodtam, milyen sok a fiatal szereplő az írásaimban. Az Oni például kifejezetten ifjúsági sorozat, és a legújabb történetem is ott ér majd véget, ahol a tizenhat éves főszereplő belátja, hogy a japán társadalomban, kisebbségiként sohasem találhatja meg az identitását, és Amerikába költözik tanulni. Bár az olvasásban mindenevő vagyok, eléggé dominálnak a könyveim között a fiataloknak szóló történetek (sőt, a feleségemnek köszönhetően a romantikus YA sem hiányzik a polcról). Most, mire a bejegyzés végére értem, nagyjából meggyőztem magam, hogy elsősorban ifjúsági szerző vagyok: közel áll hozzám a zsánerre jellemző humor, a lényegre szorítkozó, dinamikus leírási technika és a felnőtté válás, a "ki vagyok én?" problémája. Egyelőre ennyit tudok felelni a körblogolós kérdésfelvetésre – a többit majd akkor, ha szerzőként én magam is "felnőtté váltam". :)

A többiek tartalmasabb bejegyzéseket írtak a témában, mindenképp olvassátok el őket:

2015. március 27., péntek

Borító és könyvfesztiváli programok


Fent látható az Oni: A bábu és a Talizmán borítója, amely az előző részhez hasonlóan Kovács Péter munkája. Nekem nagyon tetszik, ti hogy vagytok vele? Szívesen írnék bővebben arról, hogyan alakult ki a végleges változat, de akkor el kellene mondanom a jelenet hátterét, spoilerezni pedig nem szeretnék. :)

A másik hírem, hogy itt letölthető az idei Könyvfesztivál részletes programja. Már régen ígértem egy meglepetést a megszokott dedikálás mellett, most tehát kiderül, mi az: április 26-án, vasárnap 10-től 11 óráig lesz egy beszélgetés a hazai YA fantasyről Holló-Vaskó Péterrel (a Holdárnyék-könyvek szerzője) és velem, ahol Lakatos István (író, műfordító, grafikus) fog kérdezni, és a szerkesztőm, Roboz Gábor lesz a moderátor. Érdekesnek ígérkezik, tehát aki Budapesten, a Millenáris közelében jár ebben az időpontban, az mindenképp nézzen be a Hess András terembe. Ezután, 11 órától következik majd a már hagyományossá vált könyvfesztiváli dedikálás a Ciceró standjánál, ahol szintén szívesen látok mindenkit, aki dedikáltatni vagy beszélgetni szeretne. :)

2015. március 11., szerda

Véget ért a szerkesztés


Tegnap befejeztük A bábu és a Talizmán szerkesztését. A regény hivatalosan is előkészületben van, azaz már csak a tördelés és a korrektúra van hátra, ill. a végleges borítóra várunk még. (Kíváncsi vagyok, milyen lesz, Péter előzetes tervei nagyon ígéretesek voltak.)

Gábor, a szerkesztőm, aki több mint két év alatt már elég jól kiismert, a következő üzenetet írta a szerkesztés lezárását követően: "...ha valamelyik éjszaka még felriadsz valami apróságra, amin változtatnál, még megteheted. :)" Erre büszkén azt feleltem magamban, hát lehet, hogy tavaly és tavalyelőtt nem bírtam megállni, hogy ne javítsak bele, amikor már a tördelőnél volt az anyag, de idén más lesz. Nagyon alaposan átnéztem a szöveget a szerkesztés utolsó fordulójában, nem fordulhat elő, hogy megint eszembe jut valami. Emellett ki is tartottam... egy egész napig. :) Nem tudom, miért mindig ilyenkor találom meg a hibákat, de remélem, ez volt az utolsó. Az biztos, hogy tördelőként nagyon utálnám, ha valaki még javítgatja azt a szöveget, amit én véglegesként kaptam kézhez. :)

Egyelőre ennyi hírem van, de hamarosan még több információ kerül fel a blogra a borítóval és a könyvfesztiváli programokkal kapcsolatban. A Ciceró honlapját is érdemes nézegetni, mert az előkészületben lévő könyvek közé hamarosan felkerül az utolsó Oni-kötet. :)

2015. március 7., szombat

Sorok mögött: Az olvasói elvárások

Ha az elvárásokról van szó, eszembe jut a vicc, amelyben a főnök az alábbi kérdést teszi fel egy állásinterjún a friss diplomás fiatalembernek:
– Milyen elvárásai vannak az állással kapcsolatban?
– Jó fizetést szeretnék – feleli a fiatalember rövid tűnődés után. – Mondjuk, havi két-háromszázezer forintot, nettó.
– Csak ennyire értékeli magát? – vonja fel a szemöldökét a főnök. – Mit szólna egymillióhoz saját irodával és egy lízingelt BMW-vel?
A fiatalember kis híján leesik a székről.
– Ugye viccel? – kérdi.
– Persze, de maga kezdte.

Bevallom, többször előfordult, hogy olvasóként hasonló helyzetben találtam magam, mint az egyszeri fiatalember: túl magasnak bizonyultak az elvárásaim a könyvvel szemben, ráadásul az író még hitegetett is. Sokáig lehetne elemezni, hogy milyen okai lehetnek az ilyen csalódásnak: félrevezető fülszöveg, hamis írói ígéret a történet elején, apró jelek a szövegben, amelyeket félreértünk, aztán elvárjuk, hogy bekövetkezzen a fordulat, amit ügyesen „kikövetkeztettünk”. A magas elvárás egy bizonyos mértékig természetes is lehet, és ha nem teljesül maradéktalanul, az még nem feltétlen jelenti azt, hogy nem tetszett a könyv.

Mindez kissé bonyolultabb a másik oldalról nézve. Sokan gondolják, hogy az írói munka a lehető legszabadabb, mert az embernek csak annyi a dolga, hogy megírja, amit csapongó fantáziája diktál. Az igazság az, hogy ez csak részben van így: szerzőként oda kell figyelnünk a fenti csapdákra, nehogy hamis elvárásokat támasszunk a történetünkkel szemben, és meg kell szívlelnünk az utólag kapott olvasói visszajelzéseket is. Talán éppen ez a legnehezebb az egészben. Engem például az Oni első része után az a kritika ért, a történet lassan indul be, túl sok a felvezetés az elején. A második rész írása közben igyekeztem elkerülni ezt a hibát, mire azt az egybehangzó véleményt kaptam: a sztori túl magas fordulatszámon pörög, hiányoznak a feszültséglevezető részek. Pontos arányérzék kell tehát ahhoz, hogy tudjuk, az olvasók észrevételei közül mit és milyen mértékben érdemes figyelembe vennünk a munka során.

Szerintem mindenki, aki írásra adja a fejét, arra vágyik, hogy minél többen olvassák a könyveit. Az elvárások kapcsán azonban meg kell jegyeznem, annak is megvannak a maga előnyei, ha valaki – hozzám hasonlóan – nem tartozik a legolvasottabb szerzők közé. Nincsenek fanatikus olvasóim, akik követelnék, hogy ilyen vagy olyan irányban folytatódjon a történet, és nem hördülnek fel a tömegek, ha netán hibázom egyet-kettőt. :) Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne találkoznék a befejező részre vonatkozó elvárásokkal. (Érdekes módon, bár a romantika csak mellékszál az Oniban, leginkább ezzel kapcsolatban kapok visszajelzéseket arról, hogy ki mire számít.) Most, hogy már csak pár nap van hátra addig, amíg véget ér az utolsó Oni-regény szerkesztése, én is egyre többet gondolkodom ilyesmin; nyilván sokakban sokféle elvárás kialakulhatott az alatt a két év alatt, amíg futott a sorozat. Azt hiszem, ha ezek egy kis részének meg tudok felelni, azt már sikernek nevezhetem, és itt persze nem a kiszámíthatóságra gondolok. Egy könyv meglepő csavarok nélkül nem ér semmit, vagyis talán a legfontosabb elvárás, hogy a történet el tudjon térni attól, amit várunk.

A többiek bejegyzései a témában:

2015. február 26., csütörtök

Helyzetjelentés

Úgy érzem, lassan ideje számot adnom arról, hogyan is állunk az Oni-trilógia befejező részével. Nos, a szerkesztési folyamat a végéhez közeledik, tulajdonképpen már az utolsó simításokat végzem, itt-ott változtatok ezt-azt, írok vagy átírok pár jelenetet. Ha Gábornak sem lesznek komolyabb észrevételei az utolsó körben, akkor már csak egy végső átolvasás van hátra, aztán a tördelés és a korrektúra, mielőtt a nyomdába kerül a szöveg.

A könyvfesztiváli megjelenés tehát idén sincs veszélyben, és ezúttal nem csak azért lesz érdemes Budapestre látogatni, mert ez az utolsó lehetőség, ha valaki dedikáltatni szeretne egy Oni-regény "premierjén". Idén egy plusz meglepetéssel is készülünk a Könyvfesztivál vendégei számára, de ezt még nem szeretném lelőni, hamarosan írok róla. :)

E héten végre letudtam az elővédésemet is, így most több időm van addig, míg egy-két hónap múlva sor nem kerül a valódi Ph.D. védésre: ez annyit jelent, hogy most már semmilyen akadály nem áll a szerkesztés útjában. Ja, és a borító is szépen alakul, hamarosan meg fogom mutatni itt a blogon, úgyhogy érdemes várni a közeljövő bejegyzéseit. :)

2015. január 13., kedd

Elkezdődött az utolsó Oni-regény szerkesztése


Érdekes érzés volt leírni már a bejegyzés címét is. Egy hosszú projekt utolsó munkafázisa következik: az Oni története lényegében tizenéves korom óta ott munkált bennem valamilyen formában, majd 2010 után, vagyis attól kezdve, hogy végre befejeztem az első rész kéziratát, nagyon is előtérbe került. Akár arra gondolok, hogyan kilincseltem a Szürke vérrel kiadó után kutatva, az érzésre, amikor megnyitottam egy-egy "Re: Kézirat" fejlécű e-mailt, akár a kényelmesebbnek mondható helyzetemre a többi rész írása során, a váratlanul beugró ötletekre, a villámgyorsan megszülető vagy az éjszakai műszakban verejtékes munkával összehozott bekezdésekre, mindenképp be kell látnom: az Oni az elmúlt években folyamatosan az életem része volt.

Egy kedves olvasóm nemrég megkérdezte, hogy nehéz-e elengednem a trilógia hőseit. Erre a kérdésre az egyszerű válaszom – talán némileg meglepő módon – nem. Úgy érzem, a sztori beérett, A bábu és a Talizmán befejezésével igazán lezárul. Persze ettől függetlenül a búcsúnak mindig megvan a maga hangulata. Már akkor is nosztalgikus érzés fogott el, amikor nemrég az utolsó kézirat lezárásaként leírtam a "vége" szót, pedig a szerkesztés vége még messze van. Azt hiszem, egy kicsit mindenképp szoknom kell majd az Oni nélküli életet, és azt is valószínűnek tartom, hogy miután a nyomdába kerül a kézirat, pár hétre, esetleg hónapra engedek a sokáig elnyomott lustaságomnak, és nem írok semmit. Aztán belefogok a következő, talán még nehezebb projektbe.

Egyelőre azonban még nem tartunk itt: várnak a szerkesztés izgalmai. A kézirat most Gábornál, a szerkesztőmnél van, de hamarosan kézhez kapom az első blokkot. Addig is, amíg nem dolgozom vele, igyekszem nem nagyon gondolni rá, de már várom, hogy friss szemmel és fejjel vethessem magam a szövegre. :) Talán mondanom sem kell, itt a blogon minden fontosabb hírről beszámolok majd a regény sorsának alakulásával kapcsolatban.
Hiba történt a modul működésében