2014. április 28., hétfő

Könyvfesztivál és más kalandok



A hétvégén véget ért a Könyvfesztivál, ahol dedikáltam az Oni-trilógia második részét, A Néma Várost. (Aki esetleg szeretne több képet látni, kattintson erre a linkre.) Bár számítottam rá, hogy most sem lesz túl nagy tolongás, azért örültem volna, ha valamivel többen eljönnek erre a személyes találkozóra, mint tavaly. Sebaj, köszönöm mindenkinek, aki eljött, és remélhetőleg a második kötet megjelenésével hamarosan a trilógia is ismertebbé válik, így a jövő évi fesztiválon már nem lesz rá szükség, hogy szegény szerkesztőm tartson szóval a dedikálások közötti (hosszú) szünetekben. :)

A dedikálás egyik vendége Szandi, azaz abstractelf volt, a könyves blogger. (Itt megtaláljátok a blogját.) Rá nem csak azért fogok emlékezni, mert még senki sem kért meg arra, hogy ennyire lökött szöveget írjak a könyvébe, ill. könyveibe (pl. "Kívánok sok szürkét, sok vért és hozzá ezt a Szürke vért!"), hanem azért is, mert az első rész nem nyerte el maradéktalanul a tetszését, így annál inkább várom A Néma Városról írt kritikáját: ez hasznos visszajelzés lesz arról, hogy a könyv tényleg jobban sikerült-e, mint a Szürke vér.

Nagyon örültem, hogy nem sokkal Kleinheincz Csilla után kerültem sorra, így nem csak az Ólomerdőt tudtam dedikáltatni vele, hanem a nyári írótáborról is beszéltünk. (Ez tényleg érdekesnek ígérkezik, kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle.) Végre beszereztem a Shelby bácsi állatkertjét is Bálintnak. (Nem magamnak, bárki bármit is mond! :)

Ahogy tavaly, idén is kihasználtuk a Könyvfesztivált, hogy közös programokat csináljunk a budapesti családtagokkal, akikkel sajnos csak ritkán tudunk találkozni. Az alábbi fénykép a Tropicariumban készült rólam; többek szerint lehetne a következő könyvem borítója. Nos, A bábu és a Talizmáné semmiképp sem, legfeljebb egy önéletrajzi ihletésű zombitörténethez tudom elképzelni.

2014. április 22., kedd

Kezemben A Néma Város!


Ma csomagot kaptam a kiadóból: megérkezett A Néma Város szerzői példánya. Persze tudtam, hogy mire számítsak, de kézben tartani mégis teljesen más érzés. A borítógrafikáról már áradoztam egy másik bejegyzésben, így most nem írok róla még egyszer. Nagyon tetszik, hogy bár más volt a grafikus, mint az első résznél, a borító koncepciója, elosztása, jellege ugyanolyan maradt, még a betűtípus sem változott, amitől a két regény igazán "testvérnek" tűnik. (Amikor végre tartottam egy kis szünetet a könyv nézegetésében és simogatásában, nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy lefotózzam a két részt együtt, mint a mellékelt ábra mutatja.)

Az is most tudatosult bennem, hogy ezzel már hivatalosan is a kétkötetes szerzők táborába kerültem: többé nem jelent majd védelmet az elsőkönyves státuszom a kritikákkal szemben, sokkal kevésbé takarózhatok a tapasztalatlanságommal. Szóval nagyon bízom benne, hogy ilyesmire nem is lesz szükség. :)




2014. április 2., szerda

Tokiói sóginapló


Most, hogy a tokiói utam lassan a végéhez közeledik, gondoltam, összegzem a sógival kapcsolatos tapasztalataimat. Ahogy máskor, most is két helyre jártam többé-kevésbé rendszeresen: a Japán Sógi Szövetség hivatalos dódzsójába Szendagajában, valamint a Vaszeda Egyetem sógiklubjába.

A szendagajai dódzsó nem olcsó, de hatalmas: másutt sosem láttam még ennyi embert egyetlen klubban. Elég büszkék rá, hogy a fokozataik szigorúak, így nem is fogadták el a Magyarországon szerzett 3 danos szintemet: meg kellett küzdenem érte, de végül kaptam egy papírt, hogy elismertek 3 danosként. :) (Ez látható a fenti fényképen.) Az aznapi mérlegem: három győzelem egy 1, egy 3 és egy 4 danos ellenféllel szemben, valamint egy vereség egy 4 danostól. (Erre adták meg a 3 dant, ami tényleg kissé szigorúnak tűnik.) Idén újnak tűnt a személyzet (én legalábbis még nem találkoztam velük), és elég mulatságos volt, ahogy a külföldi arcom láttán riadtan "felkészültek" rá, hogy majd angolul kell beszélniük, majd miután kiderült, hogy mégsem, a jelenlétemben beszélték meg a dolgot, mintha közben elfelejtették volna, hogy értem. :)

A Vaszeda Egyetem klubja nem igazán használ dan-fokozatokat, de senki sem titkolja, hány pontja van a Shogi Club 24-en, abból pedig könnyű átszámítani. A klubnak nagyon sok tagja van, és folyamatosan edzenek a teremben, amolyan "mikor ki van ott" rendszerben. Ennek köszönhetően sokszor látok új arcokat, és idén is sikerült sokkolnom őket a feltűnésemmel. :) (Később persze azért előkerült pár ember, aki már ismert tavalyról vagy az előttről.) Az első napom vendégként a klubban igazán emlékezetesre sikerült. Három 5 danos (vagy annak megfelelő játékerejű) ellenféllel játszottam, és az egyiküket sikerült legyőznöm: a Kitabatake-stílussal leptem meg. :) (Ha valakit esetleg érdekel a kifu, hamarosan feltöltöm a Facebook-oldalra, kommentárral.) Az egészben az volt a legjobb, hogy mivel a terem nagyon kicsi, a létszám növekedésével hamarosan rákényszerültünk, hogy a folyosón folytassuk a játékot a szabad asztaloknál, ez pedig elég sok érdeklődőt, nézelődőt vonzott. Ez, és a klub tagjainak könnyed stílusa, folyamatos viccelődése eszembe juttatta azokat az időket, amikor egyetemistaként a Hiroszaki Egyetem sógiklubjában játszottam. A srácok poént csináltak pl. a hangosbemondó közleményeiből, meg abból, hogy a klub egyik régi tagja kikapott egy frissen belépett (mellesleg nagyon erős) elsőévestől, sőt, még abból is, hogy még senki se fizette be a tagdíjat: egyáltalán nem feszélyezte őket a jelenlétem. Bármilyen szerényen is beszéltek magukról, azért nem titkolták, hogy még mindig ez Japán egyik legerősebb sógiklubja - már csak ezért is visszamegyek még oda a héten.
Hiba történt a modul működésében