2014. december 23., kedd

Hírek dióhéjban


Nem, még nem készültem el az Oni: A bábu és a Talizmán kéziratával, ezért nincs is túl sok időm, de úgy döntöttem, mégis hírt adok magamról. (Mivel már több mint egy hónapja nem tettem.) Bizony, nemrég még azt ígértem a blogom olvasóinak (is), karácsonyra biztosan elkészülök; ehhez képest haladékot kellett kérnem január elejéig. Kicsit elszámoltam, hogy kb. hány oldal lesz a történet vége, pedig esküszöm, nem írok terjengősen. :)

Na, de most már tényleg nincs sok hátra. Ráadásul jól is haladok, amit részben annak köszönhetek, hogy épp lecsengő arcüreggyulladással fekszem az ágyban, és egy régi laptopon vagyok kénytelen dolgozni. Hogy ettől miért megy jobban a munka? Mert a gép nem annyira lassú, hogy ne tudnék rajta utánanézni valaminek, ha feltétlenül kell az íráshoz, de nem is olyan gyors, hogy kényelmes legyen csak úgy elnetezni rajta az időt. Márpedig az ilyen pótcselekvések mindig csábítanak írás előtt vagy amikor lezárok egy jelenetet: munka helyett akár órákig el tudom nézegetni a hírportálokat, a Facebookot vagy a moly.hu oldalt. :)

Egyelőre ez minden, ami fontos és publikus. A történetről nem akarok itt írni, nehogy spoiler legyen a vége; nemsokára úgyis elolvashatjátok. :) A jövő év elején több hírrel jelentkezem majd A bábu és a Talizmánnal kapcsolatban, addig pedig kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

2014. november 22., szombat

Az utolsó csata

Hát, ez az idő is eljött, az Oni: A bábu és a Talizmán utolsó csatáját írom. Érdekes, hogy végül a kisebb szálak is a helyükre kerültek és sikerült elvarrnom őket: olyan szereplők, akikről sokáig úgy gondoltam, az egyes szám első személyű nézőpont miatt nem követhetem végig a történetüket, most megtalálták a szerepüket a fináléban.

Ahogy már több helyen, blogbejegyzésekben és interjúkban is írtam róla, az Oni története ezzel egyelőre lezárul. Úgy gondolom, három résszel kerek a sztori, és a fejemben már más szereplők mozgolódnak, más történetek várják, hogy alakot ölthessenek. Persze egy ideig még várniuk kell: egyrészt a következő regényem írását egy komoly kutatási fázisnak kell megelőznie, másrészt, ha lezárul az Oni utolsó csatája, az még nem jelenti azt, hogy a saját csatám is véget érne a kézirattal. Még jó néhány dolog vár átírásra, főleg a kézirat első felében, és csak aztán következhet a szerkesztés.

Mindent összevetve tehát jól haladok, most már biztosra veszem, hogy a karácsony előtti határidőre le fogom tudni adni a kéziratot, így lesz elég idő a szerkesztésre és az utómunkálatokra – a következő egy hónapra viszont bőségesen el vagyok látva munkával, így mindenkit arra kérnék, bocsássa meg, ha ritkábban jelentkezem bejegyzéssel itt a blogon. Aki már nagyon várja a trilógia utolsó részét, addig jelentkezhet erre a kihívásra: egyelőre úgy tűnik, nem lesz túl sok résztvevő, és mivel a kiadóm három győztest hirdet majd tavasszal, szerintem jó eséllyel megnyerhető A bábu és a Talizmán dedikált példánya.

2014. október 26., vasárnap

Sorok mögött: A velünk élő könyvszereplők


Lehet, hogy sokan találkoztatok már a „Sorok mögött” kódnévre keresztelt projekttel: a lényeg, hogy több hazai szerző ír blogbejegyzést ugyanarról a témáról, egy időben. Legutóbb az ihletről születtek írások, ezúttal pedig arról, mennyire vannak jelen mindennapi életünkben a könyveink szereplői. Nagy örömömre én is kaptam felkérést On Saitól, így most megosztom veletek, milyen a viszonyom az Oni-trilógia szereplőivel.

Többször kaptam olyan kérdést, hogy nézőpontszereplőmnek, Áronnak kitüntetett helye van-e a lelkemben, esetleg fiatalkori önmagamról mintáztam-e. A válasz igen, és nem. Igazából fiatalon nagyon is különböztem Árontól: míg ő (legalábbis kezdetben) úgyszólván a család fekete báránya, nekem nem voltak zűrös ügyeim, sem gondjaim a suliban, és alapvetően racionálisan álltam a dolgokhoz, ilyen szempontból inkább Nátánra hasonlítottam. Pont ezért sok újdonságot tartogat számomra Áron nézőpontjából „megélni” az Oni történéseit, és mindez a hétköznapi életemre is hatással van.

Ez így szerintem nem teljesen érthető, úgyhogy mondok egy példát. Áron évek óta csorgatja a nyálát a motorok után, bár kénytelen egy öreg, lepattant robogóval közlekedni, a családi költségvetésből ugyanis nem futja jobbra. Engem viszont soha nem hoztak lázba a motorok, mivel túl veszélyesnek tartottam ezt a hobbit; egy tanárom az orvosin jellegzetes sebészcinizmussal csak úgy hívta a motorosokat, „szervdonorok két keréken”. Ugyanakkor jól tudom, hogy milyen forma- és színvilág felel meg Áron ízlésének, és mostanában, ha meglátok egy motort, csak az jut eszembe, vajon tetszene-e neki vagy sem.

Talán tudathasadásos állapotba kerültem, és saját elfojtott vágyaimat írom ki magamból egy kitalált szereplőn keresztül? Természetesen nem, illetve csak annyira, amennyire az írás maga is tudathasadásos állapot. Pár évvel ezelőtt, amikor minimálisra csökkentették az államilag támogatott helyek számát a jogi képzésben, Nátánhoz hasonlóan aggódva böngésztem az ELTE ponthatárait. Bár réges-rég megbékéltem a ténnyel, hogy fejlődésem a képzőművészetek területén nagyjából nyolcéves koromban megrekedt, ha szép rajzzal találkozom, arra gondolok: Lili mit kérdezne az alkotójától (és titokban mennyire irigyelné). Idén Tokióban végigjártam a teljes utat Anna házától az iskolájáig, valamint édesapja munkahelyéig, a Vaszeda Egyetemig. Szinte csodálkoztam is, hogy nem találkoztam Annáékkal, aztán eszembe jutott: hiszen januárban hazaköltöztek Kalpagra! :) Egyébként az, hogy a sztori nagy része pont 2014-ben játszódik, bőséges alkalmat kínál, hogy különböző dátumok kapcsán elgondolkodjam, mit csinálnak éppen a hőseim, vagy akár kinyissam az ablakot, és összevessem a valódi időjárást azzal, amit évekkel ezelőtt, az első rész írásakor „megjósoltam”.

Persze bárki joggal mondhatná, hogy mindez nem több, mint egyfajta játék. De ha így nézzük a dolgot, akkor az írás sem több, mint ilyen és hasonló játékok együttese, plusz némi fogalmazási házi feladat, mert anélkül a legjobb sztoriból sem lesz regény. Szerintem, aki írással foglalkozik, sok szempontból gyermeki életet él: játékkal töltheti az idejét, ráadásul még fizetnek is érte, feltéve, hogy nem lustul el, és mindennap rendesen megírja a háziját. Mivel most nem jut eszembe semmilyen értelmes végszó, amivel lezárhatnám ezt a bejegyzést, én is megyek „házit írni”, hiszen lassan, de biztosan közeledik a leadási határidő. :) Jó írást, és szép estét mindenkinek!

Olvassátok el a többiek bejegyzéseit is ugyanebben a témában:

2014. október 17., péntek

Pár szó a kritikáról


Mielőtt belevágnék a témába, a bejegyzés apropójával kezdeném. A. O. Esther magánkiadásban megjelent regénye, az Összetört glóriák körül nagy botrány robbant ki a napokban: olvashatunk róla itt, itt és itt. Nem kommentálom az ügyet, de ha valaki utánaolvas a belinkelt oldalakon, akkor úgyis levonja magában a saját következtetéseit.

Inkább arról írnék, amiről gondolkodni kezdtem a dolog kapcsán. Micsoda valójában a kritika? Milyen tévképzeteink vannak a kritikával kapcsolatban? Az Aranymosás online irodalmi magazinban Varga Bea nagyszerűen összefoglalta a legfontosabb tudnivalókat a kritikák megírásáról és fogadásáról. Mindebből első helyen azt emelném ki, ami (már amennyire én látom) a leggyakrabban okoz problémákat a szerzőknek: a kritika nem a művet alkotó személyről szól, csak magáról a műről. Az író képes lehet fejlődni, és nem kizárt, hogy ezért pont ugyanaz a kritikus fogja felmagasztalni, aki lehúzta az előző írását. Szerintem, ha ezt valaki megérti, akkor nem kezdi kommentben védeni magát egy negatív kritika alatt. (Ennél kevés cikibb dolgot tudok elképzelni.)

A Szürke vér megjelenése után én is folyton friss recenziókra vadásztam, de egy idő elteltével, mint annyi minden más, a kritikák olvasása is rutinná válik. Az emberben kialakul egyfajta érzéketlenség, ami egyébként nem csak a rossz, hanem a jó véleményekkel szemben is megnyilvánul. Ha egy kritika szerint a regény korszakalkotó és zseniális, azt többé már nem mentjük el, hogy ujjongva mutogassuk ismerőseinknek, de ha azt írják, a könyv az igénytelen irodalom legalja, akkor sem fogjuk zokogva a párnánkba temetni az arcunkat. Tisztában kell lennünk vele, hogy ez is, az is túlzás: a kritikus is ember, és az emberek többsége egy könyv elolvasása után, még az olvasás hatása alatt hajlamos szélsőségesebben fogalmazni, akár pozitív, akár negatív a véleménye. A sokadik kritikából az ember már csak a hasznos, megszívlelendő észrevételekre emlékszik, a többit elfelejti, de eleinte természetes, hogy nehezebben tudunk mindent a helyén kezelni. Én sem akarok a tapasztalt, vén róka szerepében tetszelegni, mert attól nagyon messze állok, de szerencsére rengeteg internetes és nyomtatott recenziót, szóbeli véleményt kaptam az eddigi írásaimról. Bár itt és a Facebookon mindezidáig csak a pozitív visszajelzésekről számoltam be, korántsem minden értékelés dobott fel annyira, mint pl. írói példaképem, Böszörményi Gyula méltatása. Ezért úgy döntöttem, ezúttal a hitelesebb kép érdekében a negatívabb élményekről is számot adok.

Egyébként a negatív kritika egyáltalán nem rossz dolog, ha nem sértődünk meg rajta, hiszen segíti az írói fejlődést. Persze nem kell és nem is lehet minden tanácsot megfogadni, mindig érdemes megnéznünk, hogy a kritikus vagy a recenziót író blogger milyen közeget képvisel. Akkor kell a legkomolyabban vennünk a véleményét, ha a saját célközönségünkbe tartozik. A keményvonalas sci-fit kedvelő blogger nem szerette a csajos fantasyt, amit írtunk? Nem gond. Egy szépirodalmi folyóirat lehúzta a zsánerregényünket? Oda se neki (velem is megtörtént). De ha úgy érezzük, az észrevételek olyan dolgokra vonatkoznak, amik a saját olvasóinkat is zavarhatják, azt muszáj komolyan vennünk.

Speciális eset az a fajta recenzió, amit Bea "szórakoztató kritikának" nevez a fent linkelt Aranymosás-cikkben. Én is kaptam ilyet, nem is egyet (konkrétan ezt és ezt). El tudom képzelni, hogy amint a cikk írja, valaki tényleg agyvérzést kap egy ilyen kritikától, de érdemes megfigyelnünk, hogy ebben a műfajban maga a humor az elsődleges, a kritika tárgya legfeljebb másodlagos fontosságú. Ha a negatív kritika jól felépített, és szellemeskedés helyett súlyos érvekkel operál, akkor könnyebben letörheti az embert, főleg eleinte, amikor még érzékenyebb a kritikákra. Az ilyen írásban viszont legtöbbször pozitívumokat is találunk, amikbe kapaszkodni lehet.

A kritikára adott legrosszabb (és sajnos talán leggyakoribb) válasz: "Írj jobbat!" Soha ne éljünk ilyen "érvvel". Az író dolga, hogy írjon, az olvasóé pedig, hogy olvasson és kialakítsa a véleményét a műről. Képzeljük el, hogy betegként elpanaszoljuk az orvosnak, az általa felírt gyógyszer tönkretette a májunkat, mire az orvos széttárja a karját, és azt feleli: "Ne nekem panaszkodjon, hanem vállaljon munkát egy gyógyszerfejlesztő cégnél, és tervezzen jobbat!" :)

Nekem sokat segített ez a néhány egyszerű elv, hogy könnyebben el tudjam helyezni az adott kritikát a nagyon hasznos – részben megszívlelendő – nem hasznos skálán. Ha pedig ez megtörtént, akkor más teendő nincs is vele. A legfontosabb cél, hogy ne legyen belőlünk "ciki író", akinek neve hallatán a fent idézetthez hasonló kirohanásokat emlegetnek majd a pályatársak.

2014. október 2., csütörtök

A tudományos világban (is) megéri udvariasnak lenni

Megint egy olyan bejegyzéssel jelentkezem, ami a témáját tekintve sehogyan sem kapcsolódik a többihez, de ezen már valószínűleg senki sem fog nagyon megdöbbenni. :) Ma reggel kellemes meglepetés várt az e-mail postafiókomban: életemben először felkértek rá, hogy elbíráljam egy tudományos közlemény kéziratát, mégpedig egy 1,6 impakt faktoros nemzetközi onkológiai folyóirat számára.

A cikk szerzői azt vizsgálják, milyen szerepe lehet az érhálózat átrendeződésének a bőrdaganatok képződésében; nem kifejezetten genetikai téma, de mivel a saját területem kapcsán foglalkoztam már a daganatok ereződési sajátosságaival, úgy döntöttem, igent mondok a felkérésre. (Mielőtt bárki megijedne, ez nem hátráltatja az Oni megjelenését, hiszen csak annyit kell tennem, hogy elolvasom a cikk kéziratát, irodalmazok egy kicsit, majd írok egy rövid véleményt.)

Az egészben talán az a legérdekesebb, ahogyan elkezdődött a történet. Pár hónappal ezelőtt én magam küldtem egy kéziratot a fenti folyóirat szerkesztőségébe az akut myeloid leukemiában végzett munkánkról. Azt a cikket azonban ki sem adták bírálóknak: szinte azonnal jött az üzenet a főszerkesztőtől, hogy nem vállalják a publikálását.

Ilyenkor az a szokásos eljárás, hogy az ember annyiban hagyja a dolgot, és beküldi a cikket egy másik folyóiratnak; én viszont kíváncsi voltam az elutasítás okára. Írtam egy udvarias, de nem nyálasan alázatos levelet a főszerkesztőnek, aki nagy meglepetésemre válaszolt: úgy érezte, túl messzemenő következtetéseket vontunk le aránylag kis számú betegmintára alapozva. Megköszöntem a hasznos észrevételt (tényleg hasznos volt, ez alapján dolgoztuk át a cikket), majd elköszöntem tőle, és azóta eszembe se jutott ez a folyóirat, egészen a mai napig. A főnököm, Biró professzor úr szerint valószínűleg annak köszönhetem a bírálói felkérést, hogy akkor sikerült pozitív benyomást hagynom magam után. Ki tudja; az viszont biztos, hogy nagyon örülök a lehetőségnek, és igyekszem a legjobb tudásom szerint véleményezni a kéziratot. :)

2014. szeptember 30., kedd

Rádiós interjú


Ez csak egy villámbejegyzés arra az esetre, ha valaki netán szerette volna meghallgatni a szept. 19-ei élő interjút a Campus Rádióban, de nem volt rá lehetősége. (Szerencsére készült róla hangfelvétel, amit a szerkesztőm feltöltött az onitrilogia.hu oldalra, ezt linkeltem be alul.)

A rádió egyik műsorvezetője, Váradi Ferenc hívott meg erre a beszélgetésre; sokat kérdezett az Oni-trilógiáról, a fantasyről általában, valamint arról, hogy egy genetikus miért üti ilyesmibe az orrát. :) Némelyik kérdés meglepő volt (legalábbis számomra mindenképpen), de igyekeztem állni a sarat. :) Hogy mennyire sikerült, azt döntse el mindenki maga: ezen a linken lehet meghallgatni a felvételt.

2014. szeptember 17., szerda

Mit írnak majd a jövő írói, avagy pár szó a videojátékok világáról


Már régóta gondolkodom a témán, de a napokban belefutottam ebbe a hírbe, ami arra inspirált, hogy végre megírjam ezt a blogbejegyzést. (A cikk alatti kommentmezőt is mindenki figyelmébe ajánlom, olvashatunk ott pár érdekes véleménycserét.)

Manapság, ha egy gyerekre azt mondják, a komoly dolgok nem érdeklik, mert folyton csak videojátékokkal játszik, akkor mindenki elkezdi csóválni a fejét, hogy bizony-bizony, ezek a mai fiatalok... De menjünk vissza kicsit az időben, mondjuk idézzünk fel pár hőst, hősnőt a viktoriánus kori Angliából, akikről azt mondták, a való élet nem érdekli őket, csak a könyveik. Valójában mindkét esetben olyan fiatalokról van szó, akik valamilyen fantáziavilágba menekülnek a valóság elől. Nem állítom, hogy a játékok pótolhatják a könyveket, de nem szeretem a fellengzős, képmutató hozzáállást, amit sokan képviselnek a videojátékokkal szemben.

A videojátékok pedig egy új korszak küszöbén állnak, ebben teljesen egyetértek Andrew Wilsonnal, akitől a fenti cikk idéz. Mostanáig elég ritka volt az, hogy egy videojáték történetét ismert és elismert író írja meg; közéjük tartozik pl. Austin Grossman, aki többek közt fiatalkorom egyik meghatározó élménye, az Undying című játék történetét írta. (Új regénye éppen a videojáték-iparról szól.) Sokkal gyakoribb az, hogy a sztorit, a karaktereket harmadlagos tényezőként kezelik a játszhatóság és a grafika után, netán az egyik programozó vagy producer rittyent valamilyen koncepciót meg pár dialógust a készülő játékhoz. Itt olvashatunk róla, mennyi nehézséggel kell megküzdenie egy olyan írónak, aki leszerződik egy videojáték-fejlesztőhöz – és ezek a problémák bizony rányomják a bélyegüket a kész termékre, amit fogyasztóként élvezünk, vagy épp nem élvezünk.

Szerintem ritkán esik szó arról, hogy számos videojáték, minden interaktivitásával együtt lényegében olyan médium, amely egy történetet közvetít felénk, a könyvhöz és a filmhez hasonlóan. Egy jó történet egészen másképp érvényesül, ha a játékos maga is részesévé válik, és irányíthatja a főszereplőt (a fent említett Undying végigjátszása közben pl. úgy remegett a kezem az egéren, ahogy még egyetlen horrorfilm alatt sem). A magam részéről a játékokat talán leginkább a "domináns médium", a film riválisának érzem. (A könyv sajnos már elveszítette ezt a csatát, de hiszek benne, hogy nem fog teljesen eltűnni.)

Közismert, hogy Andrzej Sapkowski könyvsorozata, a Vaják a videojáték-feldolgozásnak köszönhetően vált világhírűvé, de ez még mindig jelenkori történet, ahol a papíron kiadott szöveg volt előbb. Gondoljuk végig, mi történik majd a jövőben a videojátékok piacán: ahogy Wilson mondja, az újabb platformokon a jó grafika és a technikai megoldások hamarosan ujjgyakorlattá válnak a programozók számára. De vigyük tovább ezt a gondolatot. Mi lesz az a tényező, ami meghatározza, hogy egy adott játék mennyire sikeres? Szerintem elsősorban az, hogy izgalmas-e a sztori, eredetiek-e a helyszínek, élethűek-e a karakterek. Másképp mondva, hogy alkalmaztak-e "valódi" írót a fejlesztők.

Összegezve a dolgot, az aktuális médiumok talán változnak, de írókra mindaddig szükség lesz, amíg az emberek örömüket lelik a történetekben. Meggyőződésem, hogy a jövő írónemzedéke számára a videojáték-ipar ugyanolyan nagyszerű karrierlehetőségeket kínál majd, mint manapság a hollywoodi forgatókönyvírás. Már várom a napot, amikor egy igazi sztáríró adja a nevét egy videojátékhoz; olyasmire gondolok, hogy mondjuk George R. R. Martin leszerződik a BioWare-hez egy, a Tűz és jég dala világában játszódó RPG-re. (Ki tudja, tőle talán nem is áll olyan távol az ilyesmi, hiszen dolgozott már forgatókönyvíróként, és az SFF conoknak is gyakori vendége.)

2014. augusztus 23., szombat

Készül A bábu és a Talizmán




A blog kezelőfelülete lehetőséget ad arra, hogy követni tudjam, milyen keresőszavak hoznak látogatókat az oldalra; ez alapján mostanában az a benyomás alakult ki bennem, hogy többen hiányolják a trilógia befejező részével kapcsolatos híreket. Elgondolkodtam, vajon mi lehet ennek az oka, aztán letaglózott a felismerés: még semmilyen hírt nem osztottam meg A bábu és a Talizmánról! Szóval itt az ideje, hogy pótoljam a hiányosságot. (Képnek olyat kerestem, amin szerepel Parszifál, a bábu vagy az Első Talizmán. Meg is találtam Gargya Fanni rajzpályázatos művét: Anna táskáján látható Parszifál.)

A könyvvel egyébként egészen jól állok: ha sikerül tartanom a tervezett oldalszámot, akkor nagyjából a fele van még hátra. Gáborral, az Oni-trilógia szerkesztőjével azt beszéltük meg, hogy lehetőleg még karácsony előtt leadom neki a kéziratot – eddig ez tarthatónak tűnik. (Nem, mintha olyan munkamániások lennénk, akik az ünnepek alatt akarnak szerkeszteni, de így Gábornak lesz egy kis ideje olvasgatni, mielőtt januárban nekilátunk az igazi munkának, és talán nem kell majd annyira sietni, mint a második résznél.) Most épp az egyik központi jeleneten dolgozom, és aztán már csak a célegyenes, a lezáráshoz vezető események láncolata vár rám.

A regényen kívül egy feladatot kell még kipipálnom a közeljövőben: elvégezni az utolsó módosításokat a disszertációmon. (Igazából már másfél éve készen van, de elég sokat kellett várni a cikkek elfogadására, így kicsit újítani kéne a hivatkozásokat, és a cikkek alapján igazítani a szövegen.) Ez nem fog sok időbe kerülni, és az őszi félévben oktatási feladat sincs annyi, mint tavasszal, úgyhogy most már elsősorban az Oni-trilógia befejezése lebeg a szemem előtt. A blogot sem fogom elhanyagolni, közzéteszek minden hírt a kézirattal kapcsolatban, szóval érdemes lesz nézegetni. :)

2014. augusztus 6., szerda

Írótáboros élmények


Ismét elnézést kell kérnem a blog olvasóitól, amiért már több mint egy hónapja nem jelentkeztem új bejegyzéssel; ezúttal nem csak az Onival voltam elhavazva. Július közepén részt vettem a sógi Eb-n (aminek már szenteltem egy bejegyzést), utána pedig legalább ugyanilyen kemény kiképzésen mentem keresztül, mivel idén július 30-ától augusztus 3-áig Sárbogárd közelében, Nagyhörcsökpusztán került sor az Írókör éves szakmai táborára, ahová engem is meghívtak. Valószínűleg sokan vannak a blog olvasói között, akiknek ismerősen cseng a név: a Delta Műhely utódjáról van szó, egy társaságról, amely hazai fantasztikus írókat tömörít, olyan jól ismert szerzőket is, mint például Kleinheincz Csilla, Markovics Botond (Brandon Hackett) vagy Varga Bea (On Sai).

A nagyhörcsökpusztai faház festői környezetben, egy tó partján bújik meg. Láttunk őzet, jégmadarat, kócsagot, de hallottuk a disznóvágást kísérő borzalmas halálsikolyokat is a tó túlsó partja felől. Mivel először kaptam meghívást, nem igazán volt elképzelésem arról, pontosan mire számíthatok, de nagy meglepetésemre mindenki úgy fogadott, mint egy jó ismerőst: egyáltalán nem éreztették velem, hogy új vagyok a társaságban. A tábor hangulata sokkal oldottabb volt, mint vártam, és kb. a második naptól már én sem feszengtem, eleresztettem néhány gyenge poént. A környezet szépsége miatt a családot is magammal vittem, és renitensként a sárbogárdi szállásunkról ingáztam be a táborba, így az esti beszélgetésekből sajnos kimaradtam. Jövőre azonban a gyerekek is idősebbek, könnyebben kezelhetőek lesznek; hátha meg tudjuk oldani valahogy a közös szállást.

Egyetlen dologgal nem voltam megelégedve a tábor kapcsán: a saját teljesítményemmel. Annyit előre tudtam, hogy kötött témákra, motívumokra fogunk novellákat írni, de eleve nem túl sok novellát írtam eddig, kötött témára pedig egyet sem. Valahogy azért csak kipréseltem magamból 22 ezer karaktert az írásgyakorlatok alatt, de mindig maradt bennem valamilyen hiányérzet az adott írással kapcsolatban – rosszul kibontott karakter, összecsapott befejezés –, amit a kapott kritikák is jól tükröztek. Ha jövőre is kapok meghívást, lehet, hogy követem a többség példáját, és csak egy-két novellát adok be a háromból, így több időm lesz az adott feladatra, és elkerülhetem a kapkodást a beadási határidő előtti utolsó órákban. Mindezzel együtt a rendszer valóban nagyszerűen működik: a megírt novellák közös elemzése rámutat, mi az, amit az ember jól csinál, és milyen téren érdemes még fejlődnie. Úgy érzem, nagyon sokat tanultam az idei táborból, és már várom a következő alkalmat.

Ezzel egyelőre búcsúzom, de aki szívesen olvasna még az írótáborról, mindenképp látogasson el CsillaAnita, Bea és Süsü blogjára is!

2014. július 1., kedd

Kertészek az építészek ellen, avagy mérlegen az írói módszer


Kemese Fanni, mint jó kertész, elvetett egy érdekes gondolatot a blogján, amelyből aztán blogbejegyzések egész erdeje sarjadt: Bartos Zsuzsa remek interjúsorozata mellett több publikált szerző saját posztot is írt a témában, pl. Moskát Anita, On Sai, Róbert Katalin. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy az említett hölgyek helyett akkor miért a jó öreg George R. R. Martin nem éppen bizalomgerjesztő ábrázata látható a fenti képen. Nos, itt olvashatjuk tőle azt a bizonyos idézetet, amely megjelent a Wonderbook című kötetben, és felkeltette Fanni figyelmét.

A dolog lényege, hogy alapvetően kétfajta író létezik: "építész" és "kertész". Az építész előre eltervez mindent, hány szoba lesz a házban, hová kell helyezni a vezetékeket stb., vagyis részletes tervrajzot készít, mielőtt kezébe venné a kalapácsot és az első szeget. A kertész ezzel szemben ás egy lyukat, ültet bele egy magot és öntözni kezdi. Tudja, hogy fantasy-magról, krimimagról vagy miről van szó, de sejtelme sincs, hány ága lesz a növénynek, ami majd kinő belőle. Martin alapvetően kertésznek vallja magát, bár biztos vagyok benne, hogy komoly tervezést és alapozást végzett a Tűz és jég dala írása előtt.

Gondoltam, én is csatlakozom a többiekhez, és írok egy bejegyzést ezzel kapcsolatban. A két alaptípus ötlete valóban érdekes, még akkor is, ha egyrészt nem Martin találta ki őket, más néven, de régebb óta léteznek az angolszász irodalomban, másrészt pedig, mint minden tipizálás, ez is elég általánosító. Én aránylag könnyen be tudom sorolni magam: természetesen építész vagyok. Annak idején, mielőtt nekifogtam az Oni-trilógia megírásának, készítettem egy vázlatot az egészhez, ami persze sokat változott (főleg bővült) menet közben. Jelenleg 40 oldalra rúg, és az alábbi szekciókat tartalmazza: háttérinformációk a szereplőkről és helyszínekről, a három rész szinopszisa (kiegészítve azzal, hogy kb. mi hány oldal legyen, nehogy elveszítsem a mértéket a tényleges sztori írása közben), vegyes szösszenetek, jegyzetek a még megírandó részekhez, időrendben (ezt folyamatosan törlöm, ahogy haladok az írással, és hozzáírok, ha eszembe jut valami jó egy későbbi jelenethez), szösszenetek, amelyeknek még nem találtam helyet (pl. ötletek szereplőkhöz, érdekes kifejezések vagy hasonlatok, amik valamikor bevillantak, és leírtam őket; ezek bekerülhetnek akár egy későbbi sztoriba is az Oni után), jegyzetek Barahtrum népeiről és lényeiről, és végül a mágia leírása, az öt Fázis szerint rendszerezve.

Mindez így egyben leírva még számomra is ijesztőnek tűnik, de nem igazán tudom elképzelni, hogy kidolgozott vázlat nélkül lássak neki egy regénynek. Persze vannak elnagyoltabb részek a jegyzeteimben, így helyenként muszáj többet támaszkodnom a rögtönzésre. Ebből két dolog szokott születni: izgalmas ötletek, valamint sok-sok átírás. (Nemrég pont erről írtam egy vendégposztot a Gabo SFF blogra.) Pár helyen mintha azt sugalmaznák, a kertész típusú író lustább az építésznél, de ezzel nem értek egyet: ha a semmiből kezdenék írni egy regényt, az olyan mértékű átírási munkához vezetne, amihez egyszerűen túl lusta vagyok. (A másik lehetőség, hogy a teljes kézirat a kukában végezné.)

Az írásban persze nem lehet azt mondani, hogy a kertész vagy az építész típus jobb lenne a másiknál: mindkettő rendelkezik előnyökkel és hátrányokkal. De talán azért is vagyok építész, mert van egy hobbim, amit majdnem olyan régóta űzök, mint az írást – természetesen a japán sakkról, a sógiról beszélek, amiről korábban több bejegyzést is írtam már, legutóbb pl. ezt. A sógiban pedig muszáj előre tervezni: azzal a hozzáállással, hogy "lépek valamit, és majd lesz valahogy", az ember könnyen bebiztosíthatja a saját vereségét. Szóval íróknak is szeretettel ajánlom ezt a játékot, ha úgy érzik, a tervezés nem erős oldaluk – csak nehogy átessenek a ló másik oldalára, és mindent túltervezzenek az életben, ahogy én szoktam. :)

2014. június 29., vasárnap

Sógi Európa-bajnokság Budapesten



Akit érdekel a japán sakk, az talán már hallott róla, hogy idén megnyertük az Eb-rendezés jogát: július 17-e és 20-a között Budapesten kerül sor a versenyre. Az érdeklődők itt olvashatják el a részleteket; a kezdőknek is mindenképp figyelmébe ajánlom, hiszen az Európa-bajnoki címért zajló ESC mellett párhuzamosan fut a WOSC nevű torna is, ahonnan nem lehet kiesni, és a pontrendszer miatt egy idő után mindenki a saját szintjéhez közeli ellenfelekkel játszik. Az utóbbi években aránylag sok a résztvevő, száz körüli létszám volt jellemző; reméljük, az idén sem lesz ez másképp. (A kép a 2012-es krakkói Eb-n készült. És nem: nem alszom, a sógi nagyon izgalmas játék! :)

Egyébként nem (csak) a rendezvényt szeretném népszerűsíteni: gondoltam, kicsit latolgatom az esélyeimet egy személyes hangvételű bejegyzésben. Első pillantásra nem rossz a mérlegem: fénykoromban, 2010-ben sikerült a második helyen végeznem az Eb-n, Japánban pedig győztem már tartományi szintű torna B osztályában (ez volt az 1 és 3 dan közötti versenyzők kategóriája), de azóta sok minden változott. Igen, én sem vagyok formában, amit előszerettel fogok rá arra, hogy az írás miatt nincs túl sok időm edzeni, de nem csak erről van szó. Már akkor színre lépett egy új, erős generáció az európai sógiban, akik azóta úgyszólván felnőttek: japán mércével A osztályú játékos vált belőlük. Ők máris kezdik felkelteni a japán sajtó figyelmét is (pl. Karolina Styczynska, aki jelenleg női profinak tanul), és biztos vagyok benne, hogy ez még csak a kezdet. Bár ebben a mezőnyben kisebb csoda kéne hozzá, hogy eljussak a legjobb 4 közé, némileg vigasztal, hogy a volt tanítványom, Abuczki László is tagja ennek az erős, fiatal generációnak, "hazai pályán" az Eb-cím egyik esélyesének tartom.

A magam részéről egyéniben már annyival is beérném, ha sikerül kiköszörülnöm a múltkori csorbát, és legalább a legjobb 16 közé bejutok. Ami viszont a csapatbajnokságot illeti... szerénytelenül hangzik, de szerintem nagyon jók a kilátásaink. Azt hiszem, rajtunk kívül kevés ország tud csupa dan-szintű játékost delegálni a csapatába, így ebben a versenyben a bajnoki cím a legfőbb cél. :) Lesznek hivatásos japán mesterek is, úgyhogy a versenyzők mellett mindenkit szívesen látunk, aki tanulni vagy szurkolni szeretne. :)

2014. június 16., hétfő

Az eddigi legjobb dedikálás, amit elmosott az eső

Lehet klassz élmény egy szabadtéri dedikálás, aminek az eső vet véget? Naná, hogy lehet – mindjárt jönnek a részletek, de előbb pár szót az előzményekről.

Lassan a végéhez közeledik a Könyvhét, így itt az ideje, hogy én is beszámoljak szombati élményeimről. Ahogy tavaly a Szürke vérrel, idén A Néma Várossal is lehetőséget kaptam egy könyvbemutatóra és dedikálásra a debreceni rendezvényen, amit Zavadovics Kati, azaz "Kati néni" kedvességének köszönhetek. (Ő az itteni Libri könyvesbolt vezetője, és a könyvheti programok nagyon energikus szervezője.) Idén is volt egy színpadi interjú, de Roland most nem tudta vállalni; ezúton is köszönöm Németh Margaritának, hogy beugrott az utolsó pillanatban, és még nagyszerű kérdésekkel is készült, ráadásul mindezt két nappal a nyelvészi államvizsgája után.

Sajnos a cosplay ezúttal elmaradt, mert Rella, azaz Wereczkey Elvira egy esküvőre volt hivatalos (nem, még nem a sajátjára). Ezért "munkára fogtuk" Bálintot, ő osztogatta a szórólapokat. Az eddigi két év tapasztalatai alapján azt mondhatom, az emberek általában nem szívesen vesznek el szórólapot az utcán, de ha egy kétéves kisfiú vagy egy jelmezes lány kínálja, akkor mégis. :)

A színpadi beszélgetés végén még a közönségtől is kaptam kérdést, ennek külön örültem. Ezután következett a dedikálás, ami számomra igazi történelmi pillanat volt. A dedikálás kellemetlen része ugyanis az üresjárat, amikor az ember csak ül a székén, és várja, hogy végre aláírhasson valakinek egy kötetet. Nos, ez az üresjárat most elmaradt; persze nem állt tömeg a sátornál, de sorban jöttek az olvasók, így nem várakozással, hanem végig dedikálással töltöttem azt a húsz percet, amit az időjárás megengedett. Szuper élmény volt, remélem, lesz még részem ilyenben. A fiatalok közül, akik ellátogattak a könyvhétre, ketten is voltak, akik olyan bizalmat szavaztak nekem a színpadi interjú alapján, hogy bár nem ismerték az Onit, egyből mindkét részét megvették és dedikáltatták. Azt kell mondjam, előnyök is járnak azzal, ha az ember nem felkapott szerző: a dedikálás nem alakult futószalaggá, volt rá idő, hogy mindenkivel váltsak pár szót. Az ujjaim azért kellemesen bizseregtek a végére, ilyet is először tapasztaltam (mármint dedikálástól, a régi, történelemórai jegyzetelést nem számítom).

Aztán megérkezett az eső és a pánik: asztalpakolás, a könyvek lefóliázása, stb. De nem bánom, mert húsz perc alatt pont végeztem a dedikálással, és attól tartok, a hátralévő tíz perc a fent említett "üresjárat" lett volna. A kezdeti riadalom után hamarosan az eső is alábbhagyott, így nem áztunk el igazán, szóval azt hiszem, pontosan így volt ez jó. Ezek után kíváncsi vagyok, vajon milyen lesz a jövő évi Könyvhét: Kati néni azt mondta, akkor is szívesen lát. :)

2014. június 5., csütörtök

Hogyan kezdhetünk el egy regényt?


Itt most nem az ötletelésről, vázlatírásról, a cselekmény és a szereplők kidolgozásáról akarok írni: tegyük fel, hogy mindezen túl vagyunk, le is ültünk a gép elé írni, mégis a fenti képen látható üres oldal vigyorog ránk már egy-két órája. A regény első mondata talán a legkritikusabb rész: itt kell megragadnunk az olvasók figyelmét, és esetleg a kéziratunkba belepillantó szerkesztőét is. Ha ezen a ponton nem tudunk valami egyénit, érdekeset nyújtani, és kiemelkedni a hasonló írások tengeréből, akkor végünk. Mostanában elég sokat gondolkodom azon, hogy lassan a végéhez közeledik az Oni-trilógia, ami kitöltötte az elmúlt pár évemet. Nemsokára nekem is bele kell fognom valami újba, és le kell győznöm azt a bizonyos üres oldalt. Mivel egy kicsit utánanéztem, hogyan is érdemes első mondatot írni, arra gondoltam, beszámolok a tapasztalataimról. Ami a saját munkámat illeti, az Oni-trilógia mindhárom részénél más-más megközelítést alkalmaztam, és a jövőben is igyekszem majd változatos kezdőmondatokkal támadni.

"Támadni" – talán furcsán hangzik ebben a kontextusban, de szerintem tényleg erről van szó. Lényegében oda kell csapnunk az olvasónak, meglepni, megnevettetni vagy elkápráztatni: mindegy, csak érjük el, hogy tovább akarja olvasni a könyvet, és ne tegye vissza a polcra. Az olvasók ma sokkal lustábbak, mint néhány száz évvel ezelőtt, nem szeretnek hosszú bevezetéssel bíbelődni (bevallom, olvasóként én is elég lusta vagyok). Ezért ma, legalábbis a zsánerirodalomban nem szerencsés, ha az ember aprólékos helyszínleírással indít. Az amatőr írói oldalakon főleg olyanoktól látni ezt a megoldást, akik klasszikus irodalmi példákon, az iskolai kötelezőkön nevelkedtek, és még nem olvastak elég kortárs regényt. Talán ennél is rosszabb, ha valamilyen klisével kezdünk, ilyen pl. az álomból, kómából, öntudatlanságból felébredő szereplő.

Első példaként nézzük meg Dumas Három testőrét, amely nagyszerű regény, de mai szemmel nézve egy kicsit körülményesen indul. Meggyőződésem, hogy sokan átsiklanak a poén felett, pedig kár érte, mert Dumas humorának nagyszerű példája.

"Körülbelül egy esztendeje, amikor a Királyi Könyvtárban anyagot gyűjtöttem könyvemhez, XIV. Lajos történetéhez, véletlen D'Artagnan úr emlékirataira bukkantam; Pierre Rouge-nál nyomták Amsterdamban; így szokták rendszerint e korban a szerzők, ha meg akarták írni az igazságot, de nem ragaszkodtak ahhoz, hogy hosszabb-rövidebb időt töltsenek a Bastille-ban." (Csatlós János fordítása)

De mielőtt azt gondolnánk, a klasszikus irodalom elkerülhetetlen velejárója a körülményes fogalmazás, nézzük meg a következő példát is. (A fejcsóváló bölcsészek kedvéért: oké, ez már a huszadik század, de azért klasszikusnak számít.)

"A pisztoly eldördült." (Kosztolányi Dezső: Aranysárkány)

Ma már azt mondhatnánk, ebben a kezdőmondatban nincs semmi furcsa, de egy pillanatra képzeljük el az 1920-as évek olvasóit, akik hozzászoktak a hosszú bevezetőkhöz. Vajon hogyan reagáltak egy ilyen indításra? "Pisztoly! Milyen pisztoly? Itt, az elején?" Persze azonnal kiderül, hogy csak egy rajtpisztolyról van szó, de a mondat szerepe nem csak annyi, hogy felkelti az olvasó figyelmét: egyúttal előrevetíti a későbbi eseményeket, amelyekben egy másik pisztoly bizony fontos szerephez jut majd.

Ezzel elérkeztünk egy másik lényeges elemhez. Nem elég, hogy a nyitómondat meglepő, jellemzőnek is kell lennie a regény egészére; egyesek úgy fogalmaznak, a regény első pár mondata egyfajta "írói ígéret". Az olvasó ugyanazért pillant bele a sztori elejébe, amiért a piacon megkóstolja a meggyet, mielőtt megvenné: kíváncsi, mit kap a pénzéért. Ha félrevezetjük, legalább annyira meg fogjuk járni, mint a piaci kofa, aki egy szem finom gyümölcsöt ad kóstolónak, de aztán egy másik ládából mér, amiben a rohadtak vannak.

Erre egy újabb példát hoztam, a Trónok harca első két mondatát George R. R. Martintól.

"– El kellene indulnunk visszafelé – sürgette őket Gared, miközben az erdő lassan sötétbe borult körülöttük. – A vadak halottak." (Pétersz Tamás fordítása)

A prológus ebben a szellemben folytatódik: kapunk egy nagyszerűen megírt, hátborzongató jelenetet, ami arra enged következtetni, hogy egy mágiával és démonokkal teli világban járunk. Csakhogy a prológus után váltás következik, és egy, a mi középkorunkra emlékeztető, majdnem teljesen mágia nélküli világ intrikáiba csöppenünk. Ezt követően, egészen az utolsó oldalig arra vártam, mikor kerülnek végre elő a Mások. Emiatt, bár valóban nagyszerű regényről van szó, és pozitív élménnyel zártam az olvasását, mégsem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy az író kissé rászedett a prológussal.

Persze nem ez az egyetlen hiba, amit elkövethetünk. Az angolszász könyves szakmában gyakran hozzák fel Dan Brown példáját, aki mesteri érzékkel szövi a szálakat, de az első mondatai mind egy kaptafára készülnek, és tele vannak hibával. A da Vinci-kód pl. így kezdődik:

"Jacques Saunière, a neves kurátor rogyadozó lábbal esett be a múzeum Nagy Galériájába a boltíves bejárón keresztül." (Bori Erzsébet fordítása)

Bevallom, nekem annak idején, olvasóként semmi bajom nem volt ezzel a mondattal: felkeltette a kíváncsiságom, és segített elhelyezni a cselekményt. Csak egy írástechnikai esszé hívta fel a figyelmem a hibára, az információközlés túlzott erőltetésére. Utólag átgondolva igazat kell adnom az esszé írójának: tényleg nem az első mondat feladata, hogy pl. a tudtunkra adja, a szereplő "neves kurátor". Persze ez fontos információ, de ráér később megosztani az olvasóval. Kényes kérdés tehát, hogy pontosan mennyi információt sűrítsünk az első néhány mondatba: nem kevesebbet, de nem is többet, mint amennyi szükséges. (Tudom, ennél nemigen lehetne homályosabban fogalmazni, de mentségemre szóljon, hogy a szakirodalom sem világosabb.)

Szerintem nagyszerűen működhet egy olyan kezdés is, ahol az író megcsillantja a humorérzékét. (Feltéve persze, hogy van neki.) A fenti Dumas-példa után lássunk egy jól ismert kortárs művet, a Harry Potter és a bölcsek kövét J. K. Rowling tollából:

"A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak." (Tóth Tamás Boldizsár fordítása)

Ezzel a mondattal Rowling máris kissé nevetségessé teszi a "tökéletesen normális" szereplőket. Sejteni lehet, hogy maga a történet és a főszereplői bizony nem lesznek tökéletesen normálisak, ami szerintem klassz írói ígéret. Nem véletlen, hogy olyan sokan továbbolvasták.

Ha akciódús regényt írunk, nem lőhetünk mellé, ha a divatnak engedve rögtön valamilyen izgalmas jelenettel nyitunk. (De azért nem érdemes túlzásba vinni, ha már az első bekezdésben agyonlőnek egy fél hadseregre való embert, az kissé izzadságszagú lesz.) Gyerekkorom egyik kedvenc olvasmánya, Nemes István Cherubion-ciklusa ezzel indul:

"– Silver úr! – hallotta a part felől. – Kérem, álljon meg! Beszakadhat!"

Mármint a jég. Ugyanis a Harc az Éj Kövéért igazi portálfantasy, ahol a másik világba vezető portál egy befagyott tó közepén jelenik meg. Egyébként a párbeszéddel való indítás szerintem jó trükk, mozgalmas, letehetetlen könyvet sejtet.

Persze a jó kezdőmondathoz soha nem volt, és nem is lesz kész recept: a cikkek és irodalmi példák elolvasása után nekem sem marad más hátra, mint törni a fejem. Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta ezt a (végül elég hosszúra nyúlt) bejegyzést. Ugyanakkor nem szeretnék a szaktekintély szerepében tetszelegni: a saját próbálkozásomnál jobb, szakmaibb szemléletű írásokat is találhatunk a neten, nem is keveset (pl. ezt és ezt), és a Fantazmo oldalán már a zsánerirodalomból is olvashatunk klassz példákat.

2014. május 14., szerda

Szófelhők

Először is bocsánat mindenkitől, amiért az utóbbi pár hétben egy kicsit elhanyagoltam a blogot; a dolognak főleg az a magyarázata, hogy a Gabo SFF blogra írtam vendégbejegyzéseket. (Aki szeretné őket elolvasni, itt, itt, és itt megteheti, és mindenképp kövesse figyelemmel az oldalt, mert még fogok írni oda.)

Addig is, amíg lényegesebb dologról nem tudok itt beszámolni, írok egy érdekes nyelvi játékról, amivel nemrég szórakoztattam magam. Főleg angol nyelvterületen jól ismert dolog a "word cloud", vagyis szófelhő, ami kiemeli a leggyakoribb szavakat egy írásból, és egyetlen felhőbe rendezi őket (minél gyakoribb egy szó, annál nagyobb lesz). Próbaképpen ráengedtem a wordle.net oldalon található alkalmazást az Oni első és második részére, és ezt az eredményt kaptam:

1. Oni: Szürke vér



2. Oni: A Néma Város


Tényleg egész jó móka volt, és nem csak azt tudtam meg belőle, hogy kiknek a neve szerepel a legtöbbet a szövegben, de azt is, milyen szófordulatokat szoktam gyakran használni. Sőt, bizonyos stílusbeli változásokat is látni vélek a két rész között. Aki írt már valamit (novellát, regényt, szakdolgozatot), annak figyelmébe ajánlanám ezt a játékot, szerintem nem fog csalódni.

2014. április 28., hétfő

Könyvfesztivál és más kalandok



A hétvégén véget ért a Könyvfesztivál, ahol dedikáltam az Oni-trilógia második részét, A Néma Várost. (Aki esetleg szeretne több képet látni, kattintson erre a linkre.) Bár számítottam rá, hogy most sem lesz túl nagy tolongás, azért örültem volna, ha valamivel többen eljönnek erre a személyes találkozóra, mint tavaly. Sebaj, köszönöm mindenkinek, aki eljött, és remélhetőleg a második kötet megjelenésével hamarosan a trilógia is ismertebbé válik, így a jövő évi fesztiválon már nem lesz rá szükség, hogy szegény szerkesztőm tartson szóval a dedikálások közötti (hosszú) szünetekben. :)

A dedikálás egyik vendége Szandi, azaz abstractelf volt, a könyves blogger. (Itt megtaláljátok a blogját.) Rá nem csak azért fogok emlékezni, mert még senki sem kért meg arra, hogy ennyire lökött szöveget írjak a könyvébe, ill. könyveibe (pl. "Kívánok sok szürkét, sok vért és hozzá ezt a Szürke vért!"), hanem azért is, mert az első rész nem nyerte el maradéktalanul a tetszését, így annál inkább várom A Néma Városról írt kritikáját: ez hasznos visszajelzés lesz arról, hogy a könyv tényleg jobban sikerült-e, mint a Szürke vér.

Nagyon örültem, hogy nem sokkal Kleinheincz Csilla után kerültem sorra, így nem csak az Ólomerdőt tudtam dedikáltatni vele, hanem a nyári írótáborról is beszéltünk. (Ez tényleg érdekesnek ígérkezik, kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle.) Végre beszereztem a Shelby bácsi állatkertjét is Bálintnak. (Nem magamnak, bárki bármit is mond! :)

Ahogy tavaly, idén is kihasználtuk a Könyvfesztivált, hogy közös programokat csináljunk a budapesti családtagokkal, akikkel sajnos csak ritkán tudunk találkozni. Az alábbi fénykép a Tropicariumban készült rólam; többek szerint lehetne a következő könyvem borítója. Nos, A bábu és a Talizmáné semmiképp sem, legfeljebb egy önéletrajzi ihletésű zombitörténethez tudom elképzelni.

2014. április 22., kedd

Kezemben A Néma Város!


Ma csomagot kaptam a kiadóból: megérkezett A Néma Város szerzői példánya. Persze tudtam, hogy mire számítsak, de kézben tartani mégis teljesen más érzés. A borítógrafikáról már áradoztam egy másik bejegyzésben, így most nem írok róla még egyszer. Nagyon tetszik, hogy bár más volt a grafikus, mint az első résznél, a borító koncepciója, elosztása, jellege ugyanolyan maradt, még a betűtípus sem változott, amitől a két regény igazán "testvérnek" tűnik. (Amikor végre tartottam egy kis szünetet a könyv nézegetésében és simogatásában, nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy lefotózzam a két részt együtt, mint a mellékelt ábra mutatja.)

Az is most tudatosult bennem, hogy ezzel már hivatalosan is a kétkötetes szerzők táborába kerültem: többé nem jelent majd védelmet az elsőkönyves státuszom a kritikákkal szemben, sokkal kevésbé takarózhatok a tapasztalatlanságommal. Szóval nagyon bízom benne, hogy ilyesmire nem is lesz szükség. :)




2014. április 2., szerda

Tokiói sóginapló


Most, hogy a tokiói utam lassan a végéhez közeledik, gondoltam, összegzem a sógival kapcsolatos tapasztalataimat. Ahogy máskor, most is két helyre jártam többé-kevésbé rendszeresen: a Japán Sógi Szövetség hivatalos dódzsójába Szendagajában, valamint a Vaszeda Egyetem sógiklubjába.

A szendagajai dódzsó nem olcsó, de hatalmas: másutt sosem láttam még ennyi embert egyetlen klubban. Elég büszkék rá, hogy a fokozataik szigorúak, így nem is fogadták el a Magyarországon szerzett 3 danos szintemet: meg kellett küzdenem érte, de végül kaptam egy papírt, hogy elismertek 3 danosként. :) (Ez látható a fenti fényképen.) Az aznapi mérlegem: három győzelem egy 1, egy 3 és egy 4 danos ellenféllel szemben, valamint egy vereség egy 4 danostól. (Erre adták meg a 3 dant, ami tényleg kissé szigorúnak tűnik.) Idén újnak tűnt a személyzet (én legalábbis még nem találkoztam velük), és elég mulatságos volt, ahogy a külföldi arcom láttán riadtan "felkészültek" rá, hogy majd angolul kell beszélniük, majd miután kiderült, hogy mégsem, a jelenlétemben beszélték meg a dolgot, mintha közben elfelejtették volna, hogy értem. :)

A Vaszeda Egyetem klubja nem igazán használ dan-fokozatokat, de senki sem titkolja, hány pontja van a Shogi Club 24-en, abból pedig könnyű átszámítani. A klubnak nagyon sok tagja van, és folyamatosan edzenek a teremben, amolyan "mikor ki van ott" rendszerben. Ennek köszönhetően sokszor látok új arcokat, és idén is sikerült sokkolnom őket a feltűnésemmel. :) (Később persze azért előkerült pár ember, aki már ismert tavalyról vagy az előttről.) Az első napom vendégként a klubban igazán emlékezetesre sikerült. Három 5 danos (vagy annak megfelelő játékerejű) ellenféllel játszottam, és az egyiküket sikerült legyőznöm: a Kitabatake-stílussal leptem meg. :) (Ha valakit esetleg érdekel a kifu, hamarosan feltöltöm a Facebook-oldalra, kommentárral.) Az egészben az volt a legjobb, hogy mivel a terem nagyon kicsi, a létszám növekedésével hamarosan rákényszerültünk, hogy a folyosón folytassuk a játékot a szabad asztaloknál, ez pedig elég sok érdeklődőt, nézelődőt vonzott. Ez, és a klub tagjainak könnyed stílusa, folyamatos viccelődése eszembe juttatta azokat az időket, amikor egyetemistaként a Hiroszaki Egyetem sógiklubjában játszottam. A srácok poént csináltak pl. a hangosbemondó közleményeiből, meg abból, hogy a klub egyik régi tagja kikapott egy frissen belépett (mellesleg nagyon erős) elsőévestől, sőt, még abból is, hogy még senki se fizette be a tagdíjat: egyáltalán nem feszélyezte őket a jelenlétem. Bármilyen szerényen is beszéltek magukról, azért nem titkolták, hogy még mindig ez Japán egyik legerősebb sógiklubja - már csak ezért is visszamegyek még oda a héten.

2014. március 19., szerda

Előkészületben az Oni: A Néma Város

Ma befejeztük a kézirat szerkesztését. Igazán csak most gondoltam végig, mekkora munka volt: több mint két hónapig tartott a teljes folyamat. Gáborral alaposan megrágtunk minden apró részletet a szövegben, talán még alaposabban is, mint tavaly az első résznél. Remélem, ez érezhető lesz a végeredményen is. :)

Megint hoztam a formám: miután a szöveg már a tördelőhöz került, még előhozakodtam egy javítanivalóval. Annyira azért nem vetettem el a sulykot, mint tavaly, amikor két-három nappal az után, hogy megkezdődött a tördelés, még szóismétléseket javítgattam a szövegben, de azt hiszem, idén sem loptam be magam a tördelő szívébe. :) Most, amíg a szöveg végigjárja a maga útját (tördelés, korrektúra, nyomda), nekünk Gáborral már csak apróbb teendőink vannak hátra a borítóval és a fülszöveggel kapcsolatosan. Nem mondhatnám, hogy úgy érzem, gyorsan elrepül az a pár hét, amíg végre felkerülnek a netre az első kritikák, de az biztos, hogy lesz mivel eltöltenem az időt: elkezdem írni a trilógia befejező részét, amely az Oni: A bábu és a Talizmán címet viseli majd.

2014. március 14., péntek

A Néma Város borítója


Íme az első konkrétum A Néma Várossal kapcsolatban: a gyönyörű borító, amely a grafikus levele alapján szinte már véglegesnek tekinthető. Az alkotója Kovács Péter, aki nem csak borítótervezőként, hanem képregényrajzolóként is ismert. Hozzá kell tennem, hogy jó néhány "apró javítást" kértem Pétertől az elmúlt hetek alatt; a legtöbb művésznek szerintem az agyára mentem volna, de ő mindig készségesen, rugalmasan reagált. Ezért legalább olyan hálás vagyok neki, mint magáért a grafikáért. Nektek hogy tetszik? Kommentelni ér. :)

Ahogy a borító is sugallja, ebben a részben igazán "belecsapunk a lecsóba". Szerencsére már a könyvre sem kell sokat várni: közeledik a szerkesztési fázis vége. Épp ezért nem is írok túl hosszú bejegyzést, mert bizony még meg kell küzdenem néhány jelenet javításával. :) Addig is, amíg a regény a boltokba nem kerül, érdemes megnézni Péter munkáit a neten, én pl. ezt a képregényt találtam.

Ui. A képen látható lény akár már a Szürke vérből is ismerős lehet, mégpedig a regény legutolsó bekezdéséből. :)

2014. február 21., péntek

Néhány gondolat a Magyar Könyvek Viadaláról

http://magyar-konyvek-viadala.blog.hu/

Bár a legtöbb kategóriában már megszületett a döntés, a napokban még zajlik a Magyar Könyvek Viadala nevű kezdeményezés. Aki még nem ismeri, ezen a linken tájékozódhat róla. A verseny hagyományteremtő jelleggel született, vagyis várhatóan a következő években egyre többen fognak hallani róla. A dolog lényege, hogy hazai könyves bloggerek pontozzák az adott évben megjelent magyar könyveket, és a pontok alapján az egyes kategóriák első öt helyezettje jelölést kap a viadalon. Ettől kezdve a közönség az interneten szavazhat az öt jelöltre.

Két jelölést is köszönhetek a nomináló bloggereknek az Oni: Szürke vérrel, "Az év ifjúsági könyve" és "Az év elsőkönyves debütálása" kategóriában. Bár végül egyiket sem sikerült díjra váltani (sőt, mindkét kategóriában csak az 5. helyen végeztem), nem vagyok csalódott. A jelölések jó forgalmat generáltak az Oni Facebook-oldalán, és úgy érzem, sok lehetséges olvasó a viadalnak köszönhetően hallott először a regényről. Azt hiszem, éppen ez lehet a kezdeményezés legfőbb célja: marketing a magyar könyvek számára.

Egy érdekes facebookos beszélgetésben elég sok kritika érte a viadalt: túlságosan egysíkú a jelölt könyvek mezőnye, a közönségszavazás pedig nem ad reális végeredményt. Úgy érzem, e felvetéseknek van is némi alapja, de ha beigazolódik a szervező előrejelzése, és a jövőben tényleg több blogger fog részt venni a nominálás folyamatában, akkor többszínű lehet a viadalban részt vevő könyvek palettája is. (Bár sajnos én sem olvasok elég hazai könyvet, az ifjúsági és gyermekirodalom kategóriában hiányoltam pl. Csukás István és Böszörményi Gyula nevét, akik új írásokkal jelentkeztek tavaly, az elsőkönyves kategóriában pedig Lőrinczy Judit Ingókövek című regényét, amelynek mindenképpen jelölést kellett volna kapnia.) Többen úgy vélték, a közönségszavazás eredménye leginkább azt fogja tükrözni, hogy melyik író tud nagyobb szavazótábort mozgósítani a Facebookon, de azt hiszem, a kategóriák többségében reális végeredmény született, amely jól mutatja az egyes könyvek ismertségét. Az ismertségi és a minőségi sorrend persze nem feltétlenül fed át, és ez lehet a közönségszavazás másik problémája. Aki úgy érzi, ezt azért írom, mert az Oni mindkét kategóriában sereghajtóként végzett, annak nincs... na jó, csak részben van igaza. :)

Ami azonban magát a Magyar Könyvek Viadalát illeti, szerintem mindenképpen nagyszerű kezdeményezésről van szó. Kíváncsi vagyok, mit fognak változtatni rajta, valóban még jobb lesz-e a jövőben. Én mindenesetre azon leszek, hogy A Néma Város is megüsse a mércét, és jelölést kapjon a következő viadalon. :)

2014. január 17., péntek

Szerkesztés alatt A Néma Város

Remélem, sokan velem örültök a hírnek: a szerkesztőm, Roboz Gábor tetszését elnyerte A Néma Város kézirata. Mától hivatalosan is szerkesztés alatt áll: Gábor és én keményen dolgozunk majd, hogy időben a nyomdába kerülhessen, és a tavaszi Könyvfesztiválon be tudjuk mutatni a folytatást.

Az biztos, hogy izgalmas időszak következik. Van, aki retteg a szerkesztéstől, hiszen ilyenkor a szerkesztő sokat változtat, és még több változtatást javasol a kéziratban. Én mégis inkább izgalmas feladatként, kihívásként tekintek a dologra, és egy lehetőségként, hogy továbbfejlődjek. Bevallom, a tavalyi szerkesztést nagyon élveztem, és azok alapján, amit eddig megbeszéltünk Gáborral, az idén sem lesz ez másképp.

Szóval tényleg viszket az ujjam a billentyűzeten, de türelemmel várok, amíg Gábor elkészül az első szakasz szerkesztésével, és én is nekiláthatok. Ti is legyetek türelmesek, már csak néhány hónap, és A Néma Város a polcokra kerül (de jó ezt leírni).

2014. január 10., péntek

Rajzok az Igazgyöngy Alapítványtól

Ahogy korábban már jeleztem, postán is kaptunk műveket a rajzpályázatra, mégpedig 9-12 éves, hátrányos helyzetű gyermekektől, akik az Igazgyöngy Alapítvány Alapfokú Művészeti Iskolájába járnak. A kézzel írt nevek elolvasása néhány esetben nem volt könnyű; ezúton is elnézést mindenkitől, akinek esetleg helytelenül szerepel a neve. (Természetesen azonnal kijavítom, ha kapok ilyen észrevételt e-mailben vagy itt, a blogon.)

A rajzok szerintem csak lazábban kapcsolódnak a regény témájához, de nagyon szépen sikerültek, különösen, ha figyelembe vesszük az alkotók életkorát is. Kommentárt ezúttal nem fűzök hozzájuk, mert bár a legtöbb esetben van róla elképzelésem, hogy egy-egy mű a történet melyik elemére utal, semmiképpen sem szeretnék rosszul tippelni: a legjobb talán, ha önmagukért élvezzük a rajzokat. Akkor a bevezető után jöjjenek maguk az alkotások!

Gertner Réka rajza:


 Horváth Dorina rajza:


Kecskeméti Beatrix rajza:


Kertész Emőke rajza:


Magyari Márk rajza:


És Tölcsér Andrea rajza:


A rajzpályázat kapcsán váltottam néhány e-mailt az alapítvány egyik munkatársával, aki nagyon kedvesen és közvetlen hangon beszélt a tevékenységükről, az odajáró gyerekekről. Úgy érzem, fontos lenne, hogy többen megismerjék az alapítvány szemléletét: lényegesen több hasonló kezdeményezésre lenne szükség az ország különböző részein. Persze, az ember sokat hall arról, hogy milyen fontos a kisebbségi közösségek, a mélyszegénységben élők integrációja, elméletben én is tudtam erről, de itt egy nagyon is gyakorlatias, működő rendszerről van szó.

Fontos, hogy tegyünk valamit, hiszen Magyarországon nagyon sok gyermek él embertelen körülmények között. Épp ezért arra kérném a blog olvasóit, hogy ha van néhány percük, látogassanak el a művészeti iskola honlapjára, valamint a "Nyomor szele" blogra.

Aki támogatni szeretné az alapítvány munkáját, ebben a webshopban olyan táskákat és más tárgyakat vásárolhat, amiket a hátrányos helyzetű gyermekek rajzait felhasználva az anyukák készítettek.

Ezúton is köszönöm a rajzokat minden gyermeknek, aki részt vett a pályázaton (valamint felkészítő tanáraiknak), és további jó rajzolást kívánok nekik és a többieknek is!

2014. január 3., péntek

Lezárult a rajzpályázat

December 31-ével nem csak a 2013-as év, hanem az Oni-rajzpályázat is befejeződött, noha az egészen másfajta tűzijátékot tartogatott a végére. :) Szima Rella gyönyörű rajzait Wereczkey Elviráról és Azgothról már méltattam egy régebbi bejegyzésben, és ha minden jól megy, a jövő hét folyamán a postán érkezett művek is felkerülnek a blogra. Addig is lássuk, mi minden futott be a kiadó e-mail címére a pályázat utolsó napjaiban.

Kezdésnek mindjárt itt van Gargya Fanni rajza Annáról. Nincs rá más szó: egyszerűen édes. Azzal, hogy még Parszifált, a táskán lógó bábut is lerajzolta, engem megvett kilóra. :) Nektek hogy tetszik?


Most pedig Soltész Éva művét csodálhatjuk meg az állóóráról, amit Áronék édesapja hagyott örökül a gyermekeire:


Virág Fruzsina két rajzot is beküldött. Az első azt a festményt ábrázolja, amit a történet szerint Dahlia készített az Annáról szóló jóslat mellé. Hihetetlen jók a részletek: nézzétek pl. Anna haját!


A másik rajzon Anna és Áron vitáját láthatjuk A Gyűrűk Uráról. (Micsoda véletlen, hogy épp Tolkien születésének évfordulóján kerül fel a netre!) Ez a kép az arckifejezésekkel vett meg magának. Arnold (az egyik munkatársam az irodában) fel is figyelt rá, hogy min vigyorgok ennyire.


Az utolsó festmény csak ábécésorrendben az utolsó: Vitányi Regina tudását dicséri. Bevallom, az értelmezése feladta számomra a leckét, pedig miután leesett az a bizonyos tantusz, olyan egyértelműnek tűnik: a Szürke vér csúcsjelenetét ábrázolja. Nincs rá mentség, hogy nem jöttem rá előbb! Tényleg nem értek a festészethez, de van benne valami, ami még egy magamfajta laikus pillantását is fogva tartja. Le a kalappal!


Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki rajzot küldött a pályázatra. Most, amikor A Néma Város utolsó oldalait írom, és a korábbi fejezeteket csiszolgatom a végső hajrában, különösen jól jön az inspiráció. Már majdnem ideírtam, hogy szerencsére nem nekem kell majd választanom a pályaművek közül, de aztán eszembe jutott, hogy bizony én is leadok egy szavazatot. Az biztos, hogy nem könnyítettétek meg a dolgomat!

Hát, nincs más hátra, mint hogy elnézést kérjek mindenkitől, aki túl nyálasnak találta a rajzok mellé írt kísérőszöveget (hiába, egy kicsit elérzékenyültem), aztán közzétegyem a bejegyzést, és mielőbb visszatérjek Barathrumba. :) Ja, és persze boldog új évet a blog minden olvasójának!
Hiba történt a modul működésében