2016. december 23., péntek

Miért újult ki a Csillagok háborúja mániám? :)


A címben szereplő kérdésre első megközelítésben egyszerűnek tűnik a válasz: hát a Zsivány Egyes bemutatója miatt. :) A hétvégén (a születésnapomon) megnéztük, és be kell vallanom, hogy teljesen lenyűgözött: végre egy film, ami sok szempontból visszatér a klasszikus trilógia hangulatához. Nem a nézővel való összekacsintásra gondolok – abból szerencsére kevesebb volt, mint Az ébredő Erőben –, sokkal inkább arra, hogy a hangsúly nem a fénykardokon és az Erőhasználaton van, hanem a karaktereken és a harcukon a Birodalom ellen. Nagy dózist kaphatunk az újabb filmekben méltatlanul háttérbe szorult űrcsatákból és lépegetőkből, valamint minden korábbinál jobban érzékelhetjük, hogy milyen elnyomást gyakorol a Birodalom az általa uralt bolygók felett.

De amellett, hogy igencsak elkényeztet minket a Disney – hiszen évente jönnek ki új Csillagok háborúja filmek –, azt hiszem, van egy másik oka is, amiért mostanában megint kezd annyira előbújni belőlem a rajongó, mint amikor középiskolás koromban még mi játszottuk le a Halálcsillag terveinek ellopását az asztali Star Wars RPG-kampányunkban. :) Persze-persze, a második gyerekkoromat élem, mondhatná bárki, de az a helyzet, hogy utoljára 1983 előtt lehetett valódi folytatást várni egy Csillagok háborúja mozitól – erre már csak az idősebb rajongók emlékezhetnek. Az előzménytrilógia rendben volt ugyan (sokakkal ellentétben én nem utáltam), de nyilván tudtuk, hogy nagyjából hová fut ki az egész. Már nem emlékszem, hogy a könyvekből, vagy pontosan honnan származott, mindenesetre közismert információ volt, hogy Darth Vader valamilyen lávába esett, amikor először küzdött meg Obi-Wannal, és ezért van szüksége a páncélra. Említés szintjén a klón háborúk is szerepeltek a régi kánonban, bár én valamiért mindig úgy képzeltem, hogy a Köztársaság harcolt a klónok ellen. Most viszont egy teljesen új történetet követhetünk a moziban, és amíg a VII. (majd később a VIII.) epizód folytatására várunk, addig kapunk egy-egy előzményfilmet is, hogy ne feledkezzünk meg a sorozatról. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem panaszkodom. :)

Kellemes ünnepeket és boldog új évet kívánok mindenkinek, és aki esetleg még nem látta a Zsivány Egyest, annak jó szívvel tudom ajánlani egy kis kikapcsolódásképp a karácsonyi szünetre. :)

2016. december 5., hétfő

Pár frissítés mikulásra


Nem biztos, hogy erről muszáj volt bejegyzést írnom, de mikulás alkalmából csiszolgattam egy kicsit a blogon, és gondoltam, megemlítem itt, hátha nem minden változás annyira egyértelmű. Az első, ami valószínűleg már mindenkinek szemet szúrt (vagy nem), az az, hogy felül a Blog mellé két újabb fül került, amelyek az eddigi irodalmi és tudományos publikációimat hivatottak bemutatni. Ha minden jól megy, mindkét lista új elemmel bővül nemsokára. :)

A másik, hogy végre törlesztettem egy régi adósságom, és a jobb oldali sávban belinkeltem azokat a blogokat, amelyeket olvasni szoktam. Ha valaki úgy érzi, méltatlanul kihagytam a blogját, az egyrészt szóljon nyugodtan, másrészt aggodalomra semmi ok, mert ezt is folyamatosan bővítem (egyelőre csak azokat a blogokat írtam be, amik hirtelenjében eszembe jutottak).

Jó olvasgatást, és kellemes mikulást mindenkinek! Legyetek jók! :)

2016. november 27., vasárnap

Caladus csillaga: egy új cím és kétszázezer karakter


Idáig "A Suttogó" munkacímen hivatkoztam a készülő regényemre itt a blogon. Felmerült bennem, hogy akár maradhatna ez a végleges címe is: nem éreztem rossznak, de volt vele két problémám. Az egyik, hogy picit általánosnak éreztem, a másik pedig, hogy már eddig is túl sokszor jöttem ki olyan címekkel, amelyekben nagy kezdőbetűs, tulajdonnevesített szavak szerepeltek (A Néma Város, A bábu és a Talizmán). Annak idején A Gyűrűk Ura szerettette meg velem az ilyen szavakat, de ma már igyekszem kerülni a használatukat (és nem csak amiatt, mert a legtöbb online kritikában és könyvkatalógusban nem szokták eltalálni, hol szerepel nagy-, és hol kisbetű). Néha azért most is muszáj ehhez folyamodnom írás közben, hiszen egy suttogó és egy Suttogó nem ugyanaz, de legalább a címben szívesen elkerültem volna a problémát.

A megoldás szokás szerint egy váratlan pillanatban ugrott be pár héttel ezelőtt: "Caladus csillaga". Egy olyan motívumról van szó, amely fontos szerephez jut a regényben, de ennél többet egyelőre nem szeretnék elárulni róla. Évinek mindenesetre A Suttogó cím tetszett jobban, úgyhogy továbbra sem tekintem lezártnak a kérdést, és kíváncsian várom, mi lesz a szerkesztőm vagy a marketinges véleménye, ha megjelenhet a regény. (És persze szívesen fogadok minden észrevételt, akár itt a blogon, akár a Facebook-oldalon vagy személyesen.)

A címnél nyilván fontosabb kérdés, hogy hogy állok magával a kézirattal. Nos, örömmel jelenthetem, hogy tartom a tervet, és a korábbi ígéretemnek megfelelően tavaszra nagy valószínűséggel elkészülök. Épp túl vagyok a kétszázezer karakteren, és (amennyire a vázlat alapján meg tudom becsülni) egy kicsivel túl a teljes kézirat felén. Szépen alakul a történet, és – bár azt máris látom, hogy nagyjából min kell majd javítanom, amikor befejezem és még egyszer végigmegyek az egészen – összességében elégedett vagyok az eddig elkészült szöveggel.

Most búcsúzom, de amint újabb hírem lesz, rögtön megosztom veletek itt a blogon. Addig is kellemes mikulást mindenkinek! :)

2016. október 31., hétfő

Sorok mögött: Szörnyek Halloweenra

Elég régóta nem jelentkeztünk már a körblogos projekttel. Közösen úgy döntöttünk, Halloween alkalmából megtörjük a csendet, és olyan szörnyekről fogunk írni, amik nagy hatást gyakoroltak ránk olvasóként, vagy a saját teremtményeink, és szerzőként valamiért büszkék vagyunk rájuk.

Bevallom, mindig is odavoltam a jól kitalált rémségekért, a legtöbb írásomban is szerephez jut valamilyen szörny. Számomra a legemlékezetesebb példák az olvasmányaimból (talán nem meglepő módon) Stephen Kingtől származnak. Miután tizenévesen nagy élmény volt számomra A ragyogás, sorban igyekeztem elolvasni King többi könyvét is, ami megvolt otthon. Elsőként talán A Napkutyát, amelyben két kisregény szerepel, egy-egy nagyon eredeti szörnyeteggel.

Különösen magát a Napkutyát találtam ijesztőnek, és a mai napig jól emlékszem egy-két jelenetre – lehet, hogy azért, mert abban az időben gyakran én is valamilyen kütyüt kaptam a születésnapomra, így túl ismerős volt az alaphelyzet. Kingnél sűrűn visszatérő téma a modern technológián keresztül megnyilvánuló gonosz, és (részben talán pont A Napkutya hatására) én is szeretek ezzel operálni, még akkor is, ha más generációhoz tartozom.

Ami a saját képzeletem szüleményeit illeti, szerintem eddig az Oniban szereplő Azgoth a legjobban sikerült szörnyem. A 2013-as rajzpályázaton még illusztrációt is kaptam hozzá, Szima Rellától:


Azért ő áll a legközelebb a szívemhez, mert mutat egyfajta karakterfejlődést (ugyanis levágják az egyik fejét, és újabb nő a helyére), egyébként pedig maga a szereplő elég sajátos keveréke a viccesnek és a gyomorforgatónak. Lehet, hogy ezt így nehéz elképzelni, ezért kikerestem egy kis kóstolót Halloweenra:

"– Itt kell őrködnöd a sötét, hideg katakombákban. Szerintem ez nem valami nagy változás a kriptához képest. Nem hiszem, hogy egy magadfajta nemes teremtmény csak ennyit érdemel! Miért nem tart nagyobb becsben a Tertium?
Anna olyan átéléssel beszélt, hogy emlékeztetnem kellett magam: csak manipulálni próbálja Azgothot. Vagy mégsem? El tudtam képzelni róla, hogy tényleg a szívén viseli a szegény, magányos, emberevő rémség sorsát.
– A Famulusokat senki sem tiszteli igazán – felelte a bal fej. – Az Onik alsóbbrendűnek tartanak minket.
– És te belenyugszol ebbe?
– Nem vesszük jó néven. Nem kapunk mást enni, csak bogarakat és emberarcú szitakötőt, az pedig nem olyan, mint az ember. Még csak nem is hasonlít rá. És a nagyfőnök, az az arrogáns Oni mindenre kitalál valami ostoba szabályt. A katakombák őrzése: még hogy fontos feladat! Egyszerű szolgának néz minket! – A bal fej rekedt harsogása teljesen elnyomta társának egyetértő sipítását.
– Akkor mit fogsz tenni? – ütötte a vasat Anna.
– Megköveteljük a rendes kosztot! Csak emberrel érjük be!
– Öh… első lépésként mi lenne, ha a lázadás jeléül beengednél minket a Termineumba? – hadarta a lány."
(Oni: A Néma Város, 29–30. oldal)

Egyelőre ennyit tudok hozzátenni a szörnyes témához, de a többiek sem tétlenkedtek:

Puska Veronika
On Sai
Gaura Ágnes
Kleinheincz Csilla

2016. október 19., szerda

Gondolatok a sci-firől az Assassin's Creed kapcsán


Sokan valószínűleg már a cím láttán ráncolják a szemöldöküket: sci-fi egyáltalán az Assassin's Creed? Ezt mondják meg a kritikusok, de az biztos, hogy sci-fi háttérvilágra épül. A film mozis bemutatója egyre közeledik, ennek apropóján én is előszedtem az egyik régi játékomat, de nem sokáig tartott ki a lelkesedésem. Mindig is felemás volt a viszonyom az Assassin's Creeddel: egyrészt lenyűgöznek a történelmi helyszínek, és időnként jó csavarok vannak a sztoriban, másrészt viszont játékként nézve akadnak bosszantó hibái (pl., bár általában szeretem a lopakodási mechanikát egy játékban, itt ez nagyrészt feleslegesnek tűnik, hiszen akár több tucat ránk rontó katona is könnyedén levágható a támadás és a kontra gombok nyomogatásával). A legnagyobb gondom persze a sci-fi háttérrel van, és ez összefügg azzal, amit arra a kérdésre szoktam felelni: kutató létemre miért nem olvasok sci-fit fantasy helyett?

Először is szeretném leszögezni: alapvetően semmi bajom a sci-fivel. A keményvonalas, "hard" sci-fi, ahol nagyon fontos a tudományos megalapozottság (arra gondolok, amit pl. Arthur C. Clarke, Asimov, Lem neve fémjelez), gyakran a tudományos hátteret vagy a filozófiát a történet elé helyezi, ezért alapvetően nem nekem találták ki, bár egy-két klasszikust olvastam már, és nem mondanám, hogy nem tetszett. A spektrum másik oldalán ott a "soft" sci-fi, ahol a szerző szándékosan nem a tudományt helyezi előtérbe, és ha olykor mégis ingoványos terepre téved, akkor minél gyorsabban, szűkszavúbban intézi el a dolgot (és jól teszi).

Mostanában viszont, mivel a tudományos publikációk könnyen elérhetők az interneten, és a közönség igénye is megnőtt a tájékozódásra, már nem lehet annyival megteremteni a tudományosság illúzióját, hogy a szerző benyögi, hogy DNS, mint egy Marvel-képregényben. Ezzel kapcsolatban viszont új nehézségek jelentkeznek, hisz bárki könnyen utánanézhet, hogy pl. milyen kalapokat viseltek Párizsban az 1830-as években, vagy mi a kínai írás alapelve, de azt, hogy hogyan lehet vírusvektor segítségével DNS-t bevinni egy sejtbe, megfelelő előképzettség nélkül nem fogja megérteni, még akkor sem, ha esetleg megpróbál alaposan utánaolvasni (lásd pl. Inferno, de nem akarom kipécézni szegény Dan Brownt, sok más írót is említhetnék). Ez az a jelenség, amiért mindig óvatosan közelítek a kortárs sci-fihez, és hát igen, ebből született ez a kissé "rant" jellegű bejegyzés is. Az Assassin's Creed pontosan ebbe a vonalba illeszkedik az alapötletével, miszerint a DNS-ből olvassák ki a felmenők emlékeit. (Azért még reménykedem benne, hogy a filmben ennek "magyarázatát" nem tolják majd túlságosan előtérbe a készítők.)

Ha ugyanis klasszikus soft sci-firől lenne szó, valószínűleg nem kötnék bele ebbe az emlékolvasás-dologba. Ha megfelelően elkenik a magyarázatokat, akkor az ember bele sem gondol annyira, hogy zavarni kezdje az egész. De az Assassin's Creed nem ezt teszi. Itt promoterekkel, transzkripciós faktorokkal és DNS-polimerázokkal találkozunk a szereplők dialógusaiban, újra és újra. Egy dolog, ha valaki nem figyelt oda biológiaórán, és nem tudja, mire való a DNS, vagy hogyan módosulhat. Ez szerintem még nem olyan nagy gond, a sci-fi írók többsége nem tudja. Az viszont a legtöbb ember számára különösebb tanulmányi háttér nélkül is világos, hogy az utód az ivarsejtekből, a petesejtből és a hímivarsejtből jön létre, azok DNS-ét kapja meg.

Szóval tegyük fel, csak egy pillanatra, hogy a képtelen alapkoncepció igaz, és a DNS nukleotidsorrendje valóban képes emlékeket tárolni. Ha tehát ki lehet olvasni az elődünktől örökölt DNS-ből az emlékeit, akkor elődünk élete során az emlékeknek az ivarsejtvonal DNS-ébe kellett beíródniuk. Bárkitől is származik ez az ötlet, az vagy úgy gondolja, hogy egy adott sejtünkben bekövetkezett genetikai változás mágikus úton átterjed a szervezet összes többi sejtjére, vagy úgy, hogy az emlékeink eltárolásával nem az agysejtjeink, hanem az ivarsejtjeink foglalkoznak. Lehet, hogy szó szerint vette, amikor azt mondták valakiről, hogy nem a fejével gondolkodik, hanem a… Szóval értitek. :)

2016. október 1., szombat

Helyzetjelentés A Suttogóról

Régóta ígérem már, hogy beszámolok róla, hogy állok a legújabb regényemmel, A Suttogóval. (Ez még csak munkacím, bár szerintem nem olyan rossz, nem kizárt, hogy ez lesz a végleges is.) Jelentem, túl vagyok a százezer karakteren, és most kezdek igazán belelendülni. :) Ahogy itt már leírtam, a történet egy fantasy-világban játszódik és egy szélhámosról szól, aki egy kislánynak köszönhetően szembesül vele, hogy valóban léteznek azok a hatalmak, amelyekből a maga módján gúnyt űzött. Olyan események részese lesz, amik alapvetően megváltoztathatják a világot, de őt magát is.

Eleinte sok munkám volt a kutatással és a világalkotással, amit ugyanannyira élveztem, mint a történet kitalálását, de ekkor még elég kevés olyasmit tudtam felmutatni, amit haladásnak lehetne nevezni. Térképeket rajzoltam, nyelveken, országokon és  háborúkon agyaltam, sőt, még a csillagászatba is beleástam magam egy kicsit. :) Ezt követte a vázlatírás a cselekményről, meg pár oldal a legfontosabb szereplők jelleméről és előtörténetéről, aztán már belevághattam az írásba. Eleinte párhuzamosan dolgoztam a vázlaton/világjegyzeten és magán a kéziraton, és lényegében ez most is így van, de egyre inkább a "valódi" írás kerül túlsúlyba. Ez nekem mindig jót tesz, mert ha egyszer igazán szaporodni kezdenek a legépelt oldalak és karakterek, akkor tudom, hogy már semmi sem állíthat meg. :)

Persze menet közben változtatok ezt-azt a terveken, de megnyugtató érzés úgy dolgozni, hogy (néhány apró részlet kivételével) minden ki van dolgozva a vázlatban, "csak" meg kell írni. Júliusban jutottam el odáig, hogy odaadhattam Évinek az első elkészült fejezetet előolvasásra, és azt a véleményt kaptam, hogy ez pörgősebb, viccesebb, letehetetlenebb, mint bármi, amit eddig írtam. Mondanom sem kell, ez mekkora lendületet adott.

Eleinte féltem tőle, hogy számomra túl nagy kihívás lesz olyan karaktert megtenni főszereplőnek, aki sarlatánsággal keresi a kenyerét, mivel a mindennapi életben eléggé az agyamra tudnak menni az ilyen figurák és az általuk terjesztett divatos tévhitek. De úgy tűnik, valahol rejtőzik bennem egy morbid fazon, aki nagyon szívesen helyezkedik bele ebbe a nézőpontba, és bevallom, a két főszereplőm közötti párbeszédeket élvezem a legjobban.

Ha minden jól megy (és miért ne menne), akkor a jövő év első felében, valószínűleg március körül be tudom fejezni a kéziratot. A regény nem lesz túl hosszú, csak kb. 350-400 ezer karakter, de ha végeztem vele, mindenképp szeretnék még rövidebb-hosszabb látogatásokat tenni Kallas világában, hogy megmutassak más helyszíneket is az északi országon, Estoson kívül.

2016. szeptember 9., péntek

Egy sorozat, ami beszippant és nem ereszt, és egy fura felismerés

Szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy a Facebook fizetett reklámjai nem igazán lopták be magukat a szívembe. De néha azért előfordul, hogy belenézek valamelyikbe, és így szúrt szemet nemrég...


Akinek ismerős a fenti betűtípus, az már tudja, hogy a Stranger Things című sorozatról beszélek. (Egyébként ezt a generátort használtam hozzá.) Érdekesnek tűnt az alapkoncepció: miért készítene valaki olyan horrort, ami nemcsak, hogy a nyolcvanas években játszódik, de minden szempontból úgy is néz ki, mintha akkor forgatták volna? Ezt mindenképp látnom kellett, és nem bántam meg. :) Azok kedvéért, akik még nem ismerik: a részek tele vannak Stephen King, Spielberg, D&D és Csillagok háborúja-utalásokkal (meg egy csomó egyébbel, biztos, hogy a felét se szúrtam ki), de senki se gondoljon valami csöpögős nosztalgiakoktélra. Igaz, hogy a rengeteg utalásnak és kisebb-nagyobb főhajtásnak köszönhetően harmincasként újra gyereknek éreztem magam, mégsem ezért szegezett a képernyő elé a sorozat, hanem a klassz ötletek és a nagyszerűen megformált szereplők miatt. De ez nem egy kritikai blog, így nem fogok bővebben írni róla: aki még nem látta, nézze meg! :)

Ésszerű (na jó, "észszerű") módon felmerült bennem, hogy ha a sorozatot jegyző Duffer testvérek letettek az asztalra valamit, ami ennyire lenyűgözött, akkor biztos a többi alkotásukat is élvezni fogom. Meglepetésemre azonban nem sokat találtam tőlük: egy egész estés filmet Hidden címmel, néhány sorozatrészt a Wayward Pines-ból, valamint pár önálló rövidfilmet. Végül a Hiddent néztük meg Évivel, ami egyrészt nagyon jó film (megérdemelt volna egy mozis bemutatót), másrészt viszont eléggé mellbe vágott: az alapötlete teljesen ugyanaz, mint az Új Galaxisban megjelent novellámé, az "Üvöltő világ"-é, ráadásul abban is hasonlít, hogy az egyik főszereplő egy kislány. Miután megemésztettem a dolgot, két következtetést vontam le magamban:

1. Biztos lesznek, akik plágiummal fognak vádolni. Ez nem túl jó.

2. Úgy tűnik, van valami közös a Duffer testvérek gondolkodásában és az enyémben. Ez viszont jó.

Szóval túltettem magam az ügyön, és kíváncsian várom a következő filmjüket, különösen a Stranger Things második évadát. :)

2016. augusztus 7., vasárnap

Beszámoló az Írókör táboráról

 
Lassan hagyománnyá válik, hogy minden évben írok egy rövid bejegyzést az Írókör nyári alkotótáboráról. Idén Pápa közelében, Ugodon töltöttünk öt napot egy vendégházban, ahol általános meglepetésre nem voltak egerek, volt ellenben jó társaság, egy mosogatógép és minden szobára egy fürdőszoba.


Úgy vettem észre, hogy nem csak én éreztem jól magam ebben a környezetben, és ezt mutatta a novellatermés is: szerintem rengeteg jó írás született, alig győztem őket elolvasni a közös értékelésre. Nekem is sikerült összehoznom pár olyan novellát, amik talán érdemesek rá, hogy foglalkozzam velük még egy kicsit, és aztán megpróbáljam publikálni őket. (Most épp jócskán benne is vagyok az átdolgozás sűrűjében, aztán, ha végeztem a novellákkal, folytatom A Suttogó írását.)

 
A korábbi években nem nagyon tudtam részt venni az esti játékokban – mindig sikerült megcsúsznom egy-egy novella írásával –, most viszont összejött két szabad este, így belemerültem a Dixit és a Dungeon Quest rejtelmeibe. És akkor a gyilkosos játékról még nem is beszéltem. :) Érdekes, hogy bár eddig csak háromszor öt napot töltöttem el ebben a társaságban, mégis úgy érzem, mintha régi, jó ismerősök lennénk: ez annak köszönhető, hogy nagyon nyíltan fogadtak. Már várom a jövő évi tábort, ahol remélhetőleg megint a családdal együtt tudok majd részt venni. Addig is igyekszem jól haladni a sok írnivalóval, ami rám vár. :)

2016. július 11., hétfő

De akkor mit is dolgozom?


Előfordult már, hogy feltették nekem a kérdést (többször pedig én tettem fel magamnak), hogy mi is vagyok tulajdonképpen. Genetikus? Orvos? Tanár? Író? Fordító? Esetleg tolmács? Sokszor én sem tudom eldönteni: a dolog jó oldala, hogy egy kicsit mindegyik, a rossz pedig az, hogy egyik sem igazán. Mielőtt valaki arra a következtetésre jutna, hogy a munkahelyemen azt szoktam csinálni, ami a képen látszik, gyorsan leszögezem: ez nem az én laborom, a képen látható mikroszkópot sose használtam, a laptop sem az enyém, csak az eredmény, ami a monitoron látszik.

Ez egy beállított interjú volt a szabad nukleinsavakról szóló anyaghoz, ami hamarosan adásba kerül majd az M1-en, de megnézhető ezen a linken is. A vágás néhol furcsa mondatokat eredményezett, de szerintem a lényeg jól megérthető belőle. Egy picit talán bepillantást enged abba, hogy mivel is foglalkozunk a tanszéken, még akkor is, ha nem a szabadon keringő, hanem a daganatos sejtekből izolált DNS vizsgálatát szoktuk elvégezni.

Ami pedig a másik "munkámat", a regényírást illeti, ha minden jól megy, hamarosan azzal kapcsolatban is megosztok majd híreket. :) Addig is kellemes nyarat kívánok a blog minden olvasójának!

2016. július 7., csütörtök

Sorok mögött: Példaképek


Az e havi Sorok mögött bejegyzésben azzal a témával foglalkozunk, hogy volt-e, és ki volt az írói példaképünk, ill. pontosan milyen hatást gyakorolt a saját munkánkra.

Egy olyan gondolattal kezdeném, ami biztosan fel fog bukkanni a többieknél is: bár fiatalon természetes, ha valaki példaképeket keres, szerintem ez szakmailag nem feltétlenül előremutató dolog, hiszen könnyen oda vezethet, hogy az illető nem is próbál eredetit írni, csak a példaképet másolja. Azt mondják, a pályájuk elején sokan átmennek egy ilyen "másolós" szakaszon, és szerintem ez nem is feltétlenül baj, ha később sikerül túllépnünk rajta. Egyszer valahol azt olvastam: ne az vallja magát Tolkien követőjének, aki tündékről és orkokról ír egy Középföldére hasonlító világban. Az igazi követők azok, akik megpróbálnak létrehozni valamit, ami ugyanolyan eredeti és nagy hatású, mint A Gyűrűk Ura volt a maga idejében.

Engem Tolkien főleg arra inspirált, hogy saját világokat próbáljak kitalálni. Gyerekként hamarabb találkoztam más fantasy-világokkal (MAGUS, D&D, stb.), de A Gyűrűk Urában tapasztaltam először, hogy a világ egyetlen eleme sem hasonlít semmilyen földi helyszínre vagy korszakra (mint teszem azt, az ókori Egyiptom vagy a feudális Japán), vagyis az író nem használ segítséget ahhoz, hogy ismerősebbé tegye a dolgokat, mégis plasztikus, könnyen elképzelhető világot tud teremteni. (Más kérdés, hogy ha nagyon akarunk, persze találhatunk párhuzamokat Középfölde és a mi Földünk között.)

Kezdetben, amikor megpróbálkoztam az írással, misztikus, néha horrorba hajló, néha szépirodalminak szánt novellákat írtam – sajnos nem túl jól. :) Ezeken szerintem érezhető, hogy rengeteg Borgest és Stephen Kinget olvastam akkoriban, bár kifejezett példaképnek őket sem nevezném.

Később, amikor az ifjúsági irodalom felé fordultam, nagyban hatott a stílusomra Rowling könnyed, gördülékeny, humoros előadásmódja a Harry Potterben – legalábbis így gondoltam. Aztán rájöttem, hogy Rowling eredeti szövege nem mindig annyira gördülékeny, így talán inkább a magyar fordító, Tóth Tamás Boldizsár hatásáról beszélhetek. A magyarok közül mindenképp kiemelném még Böszörményi Gyulát, aki csodás karriert futott be nagyon nehéz testi és szociális háttérrel, így mondhatni, hogy tökéletes példakép lehet. Számomra ő mutatta meg, hogy lehet jó fantasztikus könyvet írni magyar néven, magyar szereplőkkel is.

Tényleg nem könnyű összeszedni azokat az írókat, akik hatással voltak, vannak az emberre. Azt hiszem, a hatások nagy része még előttem is rejtély (Karácsony Sándor mondta egyszer, hogy "hol van már bennem a tegnapi csirkepaprikás?"), de remélem, azért valamit ki lehet hámozni ebből a bejegyzésből. És most lássuk, ki inspirálta a többieket:

Puska Veronika
Gaura Ágnes
Demi Kirschner
On Sai
Bartos Zsuzsa

2016. június 29., szerda

Pár publikáció irodalomkedvelőknek

Annak idején, amikor egyetemista voltam Debrecenben, sok időt fordítottam egy működő, hangulatos irodalmi közösség felkutatására, de sajnos nem találtam ilyet. Pár évvel később azonban megszületett a DEIK, a Debreceni Egyetemi Irodalmi Kör. Egyszer-kétszer megfordultam közöttük, és nagyon pozitívak voltak a benyomásaim, de hát mit szépítsem, öreg vagyok már ahhoz, hogy egyetemista közösségbe járjak. :)  Az élő találkozók mellett azonban a DEIK rendszeresen megjelentet egy online folyóiratot is, Amúgy címmel (ez itt érhető el). Bár nem igazán értek a szépirodalomhoz, szerintem sokszor kifejezetten érdekes írásokat közöl, szóval érdemes beleolvasni. Én is publikáltam itt pár olyan novellát, amikről úgy gondoltam, nem olyan széles a célközönségük, hogy megérje nyomtatott megjelenéssel próbálkozni, mégis sajnáltam volna, ha "a fiókban maradnak". Ha valaki úgy gondolná, hogy szívesen olvasna tőlem néhány furcsa humorú szösszenetet addig is, amíg befejezem A Suttogót, itt találja a saját szerzői rovatomat az Amúgy honlapján belül.

Az egyik írás habkönnyű és komolytalan, a címe "A szerkesztő válaszol". Ezt főleg olyanoknak ajánlom, akik maguk is írnak, és érdekli őket a szép- és a zsánerirodalom közötti különbség. A másik, "A halál villamosa" talán valamivel nagyobb falat, ez Kosztolányi egyik Esti Kornél-szövegének zombis átirata, lényegében egy irodalmi remix, vagy mai szóval mash-up. Mielőtt valaki belevág, mindenképp olvassa el az eredetit, vagyis az Esti Kornél tizennyolcadik fejezetét, pl. itt. Egyébként Kosztolányi nagy tisztelője vagyok, és nem szentségtörésnek szántam az átiratot, csak valahogy bevillant, hogy milyen keveset kéne változtatni az egészen ahhoz, hogy egy zombis történet szülessen belőle – és tényleg. Nem tudom, ennek ki a célközönsége, vagy egyáltalán érdekelhet-e valakit egy ilyen novella, mégis muszáj volt megírnom. (Annak idején egyébként benne lett volna egy Ötperces rémálmok című horrorantológiában, ami végül nem jelent meg.)

2016. május 26., csütörtök

Sorok mögött: A komfortzóna és határai



A legújabb Sorok mögött bejegyzésben a komfortzóna kérdését fogjuk boncolgatni. Pár éve még nemigen tudtam volna érdemben hozzászólni a témához, hiszen úgy gondoltam, a fikcióírás önmagában egy hatalmas komfortzóna: az ember félreteszi a munkáját, és azt ír, amihez csak kedve van. Persze lehetne mondani, hogy az Oni folytatásainak írásánál kicsit más volt a helyzet, hiszen megbeszéltük a kiadóval, hogy kb. mikorra adom le a következő kéziratot, de nagyon élveztem az egészet, és ez is bőven belefért a komfortzónámba: ifjúsági fantasy volt ismerős szereplőkkel, kidolgozott cselekményvázlattal. Egyébként addigra már több zsánert is kipróbáltam, és nem éreztem úgy, hogy egy horror, sci-fi vagy realista történet esetén a komfortzónámon kívül mozognék.

De mit is jelent a komfortzóna? Az ismerős, megszokott zsánert, olyan szereplőket, akiket könnyen tudunk kezelni, de szerintem tágabban is értelmezhető minden olyan írásra, amiben otthonosan érezzük magunkat. Az írástechnikai tanácsadó oldalak tele vannak figyelmeztetésekkel (mint pl. a fenti kép), de vajon tényleg baj van a komfortzónával? Szerintem ez attól függ, hogy szűken vagy tágan értelmezzük-e a fogalmat.

Azzal nem lehet vitatkozni, hogy ha valaki folyton csak a szűken vett komfortzónáján belül mozog, akkor az írásai hasonlítani fognak egymásra, ő maga pedig előbb-utóbb "iparossá" válik. Ezért javasolják általában, hogy feszegessük a határainkat: csak így tudunk fejlődni. Én is igyekszem mindig másféle történetet írni, de a határaim túlfeszítésével legutóbb megjártam egy kicsit. Természetesen a Japánban játszódó non-fiction családregényről beszélek (itt írtam bővebben az ügyről).

Szerintem, ha valaki olyan típus, amilyen én vagyok, azaz egy kicsit lusta, kicsit szórakozott és egy csomó dolga van egyszerre, az lehet, hogy jobban jár, ha olyasmit ír, ami nem áll túl távol a komfortzónájától. Igen, tudom, ezért a mondatért meg fognak kövezni, de mindjárt kifejtem bővebben a saját példámon. Amikor épp befejeztem egy cikket, és tudtam, hogy nemsokára neki kell állnom dolgozatokat javítani, akkor a pár lazább nap alatt ritkán tudtam rávenni magam, hogy leüljek 60-as évekbeli japán autókról vagy konyhai eszközökről kutatni. Szívesebben írtam volna valami "egyszerűt", de mivel arra nem volt módom (egyszerre sosem foglalkozom egynél több írással), végül sokszor az lett belőle, hogy sógiztam egyet, vagy csak céltalanul lógtam a neten. Egyszóval arra jutottam, hogy a lustaság sokkal veszélyesebb ellenség, ha a komfortzónámon kívül kell megküzdenem vele – márpedig, ha valaki írásra adta a fejét, akkor a legfontosabb, hogy viszonylag sokat írjon.

Megoldásként először jött egy másik regényötlet, ami egy fantasy különleges szereplőkkel: ezen dolgozom most. Kívül esik a szűkebb értelemben vett komfortzónámon, de a tágabba belefér. Másodszor pedig elhatároztam, hogy amikor visszatérek a családregényhez, azt is közelíteni fogom a komfortzónámhoz, és sokkal több fiktív elemet viszek bele, így lehet, hogy non-fiction helyett inkább valós eseményeken alapuló fikció lesz belőle. Addig semmiképp sem fogok újra nekiveselkedni, amíg nem lesz egy olyan erős cselekményvázlatom, hogy igazán élvezzem a megírását. Hiszen a tágabb értelemben vett komfortzóna pontosan arról szól, hogy élvezzük, amit csinálunk, nem igaz?

Így látják a kérdést a többiek:

Puska Veronika
Gaura Ágnes
On Sai
Demi Kirschner
Bartos Zsuzsa
Szaszkó Gabriella

2016. április 28., csütörtök

Sorok mögött: Az első szerkesztés

A legfrissebb "Sorok mögött" témánk az első szerkesztési élmény, ami szerintem mindenki számára meghatározó. Azt látom, hogy nagyjából kétféle tévhit kering a szerkesztők szerepéről az amatőr írói közösségekben:
 
1. A szerkesztő a helyesírás és a központozás hibáit javítja. Ez csak részben tévhit, tényleg megteszi, de csak nagyjából: végső soron ez a korrektor feladata, és lássuk be, időnként tényleg adódnak olyan helyesírási problémák, amelyeket sem a szerző, sem a szerkesztő nem tud biztonsággal kezelni. (Hm, egy kis mozgószabályt, valaki?)
 
2. A szerkesztő átírja a művet. Egész kényelmes lenne, ha így működne a dolog (mármint szerzői szemmel), de a valóság az, hogy a szerkesztő csak a megfogalmazást, vagy a pár szóval megoldható, egyszerű hibákat javítja, a többit megjegyzésben jelzi a szerzőnek, hiszen nemcsak az írás, hanem az átírás is az ő dolga. Ez a tartalmi szerkesztés, ami jóval összetettebb feladat, mint a nyelvi rész: javítani kell a háttérvilág problémáit, a szereplők felületességét vagy motivációs gondjait, az esetleges logikai bakikat, dolgozni kell az arányokon, stb. Általában mindenkinek, még a legjobb íróknak is van gyengébb oldala, de "menet közben", sok-sok szerkesztés alatt megtanulják, mi az, amire nagyon oda kell figyelniük.

Én először akkor éltem át szerkesztést, amikor a Cicerónál végül elfogadták az első regényem, a Szürke vér kéziratát. (Ennek kálváriájáról bővebben itt írtam.) Azaz mégsem igaz, hogy teljes újdonságként ért a dolog, hiszen a tudományos világban minden cikk kézirata két ún. "reviewer"-en (kb. lektoron) kell átmenjen. Ők azok, akik elfogadhatják vagy elutasíthatják a kéziratot, és lelevelezik a szerzőkkel a szükséges változtatásokat. Akadnak közöttük lágyszívűek, de olyanok is, akikhez képest a legvéreskezűbb irodalmi szerkesztő is egészen visszafogottnak tűnik. Bár általában a jó cél vezérli őket, sajnos néha előfordul a szándékos rosszindulat is; ne feledjük, hogy ők az irodalmi szerkesztőktől eltérően külső, felkért szakértők, akiknek nem igazán fűződik érdekük ahhoz, hogy jó legyen, vagy egyáltalán megjelenjen a cikk, így mindez a saját lelkiismeretükön múlik. (Mellesleg pénzt sem kapnak az egészért.)

Szóval mondhatni, hogy már úgy-ahogy hozzászoktam a keményebb beszólásokhoz, amikor a Ciceróhoz kerültem, és kézhez kaptam Gábor szerkesztését, ami ilyen szemmel egyáltalán nem tűnt vérmesnek. Mutatok belőle egy oldalt, így talán könnyebb elképzelni a többit is. (Mondják, hogy a szerzők első kézirata szinte mindig tele van túlírással és modorossággal; itt a bizonyíték, hogy én sem vagyok kivétel.)
 
 
Ahogy a képen látszik, Gábor nem bánt velem kesztyűs kézzel, és ha valahol javítanivalót talált, azt nem hagyta szó nélkül, de nagyon ritkán fordult elő, hogy valamiben nem értettünk egyet – ha mégis, azt könnyen meg tudtuk beszélni. (Sajnos irodalmi berkekben sem minden szerkesztés ilyen alapos.) Nem vagyok az a típus, aki foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz a szöveghez, amit egyszer leírt, könnyen és sokat szoktam javítani egyedül is, de jó néhányszor előfordult, hogy csak a fejemet fogtam, hogyan maradhattak benne többszöri átnézés után is olyan hibák, amiket Gábor megtalált.

Legjobban a nyelvi szerkesztést élveztem, mert egyedül nem mindig sikerült olyanra csiszolnom a szöveget, amilyenre szerettem volna, de a szerkesztés után a mondatok már tökéletesen csengtek (persze csak elsőre, később azért találtam bennük hibát, de ez mindig így van). Jókat derültem Gábor humoros megjegyzésein, pl. amikor valamit E/1-ben a szívroham érzéséhez hasonlítottam, akkor kihúzás helyett megjegyezte, hogy "Áron már tizenévesen tudja, milyen érzés egy szívroham? Szegény fiú!" Neki is ez volt az első szerkesztése, és persze nem lett tökéletes, de igyekeztünk minden tőlünk telhetőt kihozni belőle, és szerintem jó munkát végeztünk. A későbbi szerkesztési fordulókban, majd a trilógia többi részénél már egész jól összeszoktunk, és egyre ritkábban kaptam hosszú megjegyzéseket a margóra, inkább csak egy-két szót, vagy annyit: "tudod".

Összességében egy nagyszerű élménnyel gazdagodtam, és már vártam a következő szerkesztést. (Mindig várom.) Nem tudom, mennyire érezni ezt abból, amit itt összehordtam, de pont azért, mert az írás alapvetően olyan hobbi, amit az ember egyedül űz, igazi csemege az, amikor mégis csapatmunka lesz belőle. (Számomra ez az egyik legjobb rész, talán csak az az érzés előzi meg, amikor beugrik egy kulcsötlet egy készülő történet kapcsán.) A Szürke vér szerkesztése előtt soha nem tapasztaltam még olyat, hogy valaki ilyen mélységben, ennyi időt ráfordítva foglalkozna egy szöveggel, amit én írtam. Fantasztikus érzés, mindenkinek azt kívánom, hogy élje át.

A többiek bejegyzései az első szerkesztési élményükről:

Puska Veronika
On Sai
Gaura Ágnes
Kleinheincz Csilla

2016. április 24., vasárnap

Egy jó és egy rossz hír

Egy ideje adós vagyok már egy bejegyzéssel, amiben számot adok róla, hogyan is állok az írással, csak mostanáig nem igazán mertem mindezt közzétenni, mert ha leírom, végleges lesz. Valószínűleg mindenki ismeri a régi viccet, amikor a sebész bemegy az ébredező beteghez a műtét után. "Van egy jó és egy rossz hírem – mondja. – A rossz az, hogy sajnos a bal helyett a jobb lábát amputáltuk." "És mi a jó hír?" – kérdi a beteg. "Megbeszéltük a professzor úrral, a bal lábát végül is meg lehet menteni." Valahogy így vagyok ezzel én is: félbehagytam egy ígéretes projektet, de közben úgy tűnik, lesz valami egy másik ötletből, amit eredetileg ki akartam dobni.
 
Kezdjük az elején: nem állok jól a Japánban játszódó dokumentumregénnyel. Hiába van rengeteg jegyzetem és érdekes, beledolgozható anekdotám, úgy érzem, a cselekmény főszála nem elég erős egy regényhez. Fene se tudja, mit kéne vele csinálni, hogy ne menjen át (teljesen) fikcióba, mégis jól működjön, mint történet. Egyelőre nincs rá ötletem, és egy ideje azon kaptam magam, hogy hiába érdekel a regény és a szereplők, nincs igazán kedvem vele foglalkozni, és folyton csak halogatom a munkát. Ráadásul a "főszereplőm", akinek a fiatalkoráról szól a regény, mostanában elég nagy késésekkel reagál az e-mailjeimre, mivel nemrég született unokája, és egyébként is mozgalmasabb az élete, mint sok embernek (pl. nekem) fiatalon.
 
Persze nem akarom feladni a dolgot, és úgy érzem, később, friss fejjel szívesen visszatérek majd ehhez a regényhez. De ahogy csökkent az érdeklődésem a projekt iránt, úgy kezdett egyre jobban motoszkálni bennem egy másik történet, míg végül eljutottam oda, hogy szünetet tartok, és inkább megírom azt – hiszen most nem egy már megjelent regény folytatásán dolgozom, így nincs semmilyen ígéret vagy időkorlát, ami megkötné a kezem.
 
Még a 2014-es írótáborban írtam egy fantasy-novellát, amire az alábbi kritikát kaptam: érdekes az alapötlet és a két fő karakter, de ebben a formában, novellaként nem működik, ebből regényt kellene írni. Bár egyetértettem, nem éreztem úgy, hogy elég anyag van az ötletben egy regényhez. Aztán egyszer csak elkezdtek beugrani a részletek, fordulatok, újabb és újabb ötletek, pedig nem is tudom, hogyan jutott eszembe éppen az a novella. Addig-addig bizsergett a kezem a billentyűzeten, míg végül elkezdtem írni: eddig egy fél fejezet és jó néhány oldalnyi jegyzet az eredmény, na meg olyan szereplők, akik néha még álmomban is meglátogatnak (erre az Oni első részének írása óta nemigen volt példa, bár tény, hogy utólag ritkán emlékszem az álmaimra). Nem is áll szándékomban leállni, és ha már végre túl vagyok egy fájdalmas amputáción, igyekszem a maximumot kihozni ebből a másik ötletből. Nem is tudom, mennyit áruljak el itt róla, de két mondat talán belefér kedvcsinálónak. A történet munkacíme A Suttogó, és egy sarlatánról szól, aki abból él, hogy különféle ravasz trükkökkel "mágikus" kacatokat sóz rá a hiszékeny emberekre, miközben ő maga nem hisz a mágiában. A világnézete azonban megrendül, miután úgy alakulnak a dolgok, hogy neki kell gondoskodnia egy néma kislányról, aki a jelek szerint természetfeletti képességekkel rendelkezik.
 
Van egy olyan érzésem, hogy ha a körülmények is jól alakulnak, hamarabb be tudom fejezni ezt a regényt, mint eddig bármelyiket. Itt a blogon igyekszem sűrűn beszámolni arról, hogy állok, és arról is, ha elkészültem, és találtam kiadót. Először mindenképp a régi szerkesztőmnek, Roboz Gábornak küldöm majd el a kéziratot a Gabo/Ciceró kiadónál (neki már meg is írtam a koncepciót, és hasznos gondolatokkal, kérdésekkel segített az írásban).

2016. március 24., csütörtök

Hírek sógiról és novellamegjelenésről


Megint eljött az idő, a szokásos tokiói tavaszi kurzuson oktatunk Bakó Éva tanárnővel. Ahogy máskor, most is ellátogattam a Japán Sógi Szövetség "főhadiszállására", a Kaikanba, de sajnálatomra a dódzsó májusig zárva van. Így alternatív lehetőségek után néztem, és játszottam néhányat a Shinjuku Shogi Centerben. Nem volt rossz, a hangulata hasonlít a Kaikanra, de valamivel kisebb, és sajnos kevesebb a fiatal játékos. Két 3 danos ellenfél legyőzése és egy 4 danostól elszenvedett vereség után itt is 3 danosként soroltak be, ennek elismeréséül kaptam a fenti kártyát (de azt mondják, itt kevesebbet ér a 3 dan, mint a Kaikanban). Online is játszottam néhányat, és a 81Dojós profilomat belinkeltem ide a blogra: ha valakit érdekel, a jobb szélső sávot lefelé görgetve megtalálja.
 
A másik hír, hogy hamarosan megjelenik az Új Galaxis 24. száma, amelyben magyar szerzők novellái szerepelnek majd. Már várom, hogy elolvashassam a pályázat nyertes írását (és persze a többit is), de versenyen kívül én is írtam bele egy novellát. Egy időben többen kérdezték, hogy miért nem írok orvosi témában a fantasy helyett – nos, megpróbálkoztam a dologgal, hiszen ez az írás talán leginkább orvosi sci-fiként sorolható be. Nem állítom, hogy ez kifejezetten az én zsánerem, de azért jólesett a változatosság.
 
Egyelőre ennyi hírről tudok beszámolni, de hamarosan jelentkezünk újabb Sorok mögött bejegyzéssel is. Addig is kellemes hétvégét kívánok a blog minden olvasójának!

2016. február 25., csütörtök

Sorok mögött: Tehetség kontra gyakorlás

Az e havi Sorok mögött posztban a fenti témáról kell(ene) írnunk; gondolkodtam is rajta, de rájöttem, hogy nem igazán áll össze a fejemben a koncepció, aminek az az oka, hogy – szerintem – nagyon nehéz általánosan írni a témáról. Kezdhetném persze mondjuk Einstein híres, mára elkoptatott mondásával, miszerint a zsenialitás egy százalékban tehetség, kilencvenkilenc százalékban pedig kemény munka, de az a helyzet, hogy valójában fogalmam sincs, milyen arányban érvényesül ez a két dolog. Szerencsére több tehetséges írót is ismerek, de olyat nem, aki ne dolgozna keményen, szóval itt máris bukik az egész.
 
Azt hiszem, nem nagyon tehetek mást azon kívül, hogy a saját példámon keresztül próbálom valamelyest megvilágítani a kérdést. Amikor az ember írni kezd, nagy valószínűséggel úgy gondolja, hogy tehetségesebb az átlagnál: én is így voltam ezzel az elején. Tizenéves koromban csak úgy ontottam magamból a rosszabbnál rosszabb verseket, aztán amikor kezdtem reálisabban értékelni az írásaimat, rájöttem, hogy a versek nem nekem valók. Egyetemistaként átnyergeltem a prózára, és – miután beláttam, hogy a regény elhamarkodott próbálkozás lenne – összehoztam néhány novellát, amik mostani szemmel újraolvasva valahol félúton vannak a "borzasztó" és a "nem az igazi" kategória között. Az írás nagyon fontos szerepet játszott az életemben – talán még inkább, mint manapság, hiszen nem volt mellette más igazi hobbim, és szabadidőm is több akadt –, így áthallgattam a bölcsészkarra, azaz felvettem olyan tárgyakat, amelyekről úgy gondoltam, hogy hasznosak lehetnek. (Írói képzés akkor még nem igazán volt, vagy csak én nem találkoztam ilyen lehetőséggel.) Szerencsére a sors összehozott egy nagyon segítőkész tanárral, aki modern irodalmat tanított, és szívesen elolvasta néhány írásomat. Mondanom sem kell, dobogó szívvel vártam a következő találkozásunkat, és titokban reméltem, hogy már kész írónak tart – persze nem ez volt a helyzet. :) Felhívta a figyelmem a hibákra, de a pozitívumokra is; javasolta, hogy folytassam az írást, és mellette olvassak Borgest. Minden tanácsának nagy hasznát vettem, és ettől kezdve ízekre szedtem minden mondatot, amit leírtam.
 
Rájöttem, hogy fordítani is klassz dolog, mert lehetőséget ad rá, hogy más munkáján keresztül tanuljuk meg az írástechnikai fortélyokat: az ember sokkal jobban odafigyel egy olyan szövegre, amit fordít, mint amit csak simán elolvas. (Még gimnazistaként a szüleim rendhagyó nyelvgyakorlás céljából lefordíttattak velem egy teljes regényt, aminek ráadásul a nyelvezete sem éppen mai: Falkner Moonfleet-jét. Vért izzadtam, mire befejeztem, de utólag hálás vagyok érte, szóval máris azon gondolkodom, tíz év múlva hogyan lehetne majd valami ilyesmit lenyomni szegény Bálinték torkán. :)

Később egy kicsit halványulni kezdett a lelkesedésem az írás iránt, de azért mindig akadt egy-két történet, ami valamilyen formában ott munkált bennem, és pár év múlva újra elkezdtem komolyabban foglalkozni a dologgal. Így utólag visszatekintve jó lett volna többet gyakorolni ebben azi időszakban is: csatlakozni valamilyen amatőr írói portálhoz, novellákat küldeni pályázatokra. Sokak szerint ez az út vezet a kiadásig, és valószínűleg igazuk van, bár nekem, mondhatni, szerencsém volt: amikor a Cicerónál elfogadták az első regényemet, a Szürke vért, talán úgy ötvenezer karakternyi kiadatlan novella állt mögöttem, a nevem tökéletesen ismeretlenül csengett a könyves szakmában csakúgy, mint az írói körökben. Úgy érzem, ha segített valami a szerencsén kívül, az az lehetett, hogy mindig igyekeztem a lehető legnagyobb alapossággal viszonyulni a szöveghez, amit leírok. Ezt nem nevezném tehetségnek, hiszen olyasmiről van szó, amit több-kevesebb gyakorlással bárki el tud sajátítani. Ezért, visszakanyarodva az eredeti kérdéshez, szerintem ahhoz, hogy valaki megírjon egy kiadható regényt vagy novellát, nem tehetség, hanem egyfajta hozzáállás és jó munkamódszer szükséges. Mindenkinek vannak klassz ötletei, csak azt kell megtanulni, hogyan tálaljuk őket az olvasó számára élvezhető formában. Szerintem a tehetség ahhoz kell, hogy valaki olyan művet írjon, amit ötven-száz évvel később is élvezettel forgatnak az emberek. Úgy gondolom, hogy mindenki, aki írásra adja a fejét, nyíltan vagy titokban arra vágyik, hogy egyszer összehozhasson egy ilyen könyvet.

A többiek bejegyzései a témában:

Demi Kirschner
Bartos Zsuzsa
Moskát Anita
On Sai
Gaura Ágnes
Puska Veronika

2016. január 28., csütörtök

Sorok mögött: Rajongók és kötözködők


2016 első "Sorok mögött" bejegyzésében egy olyan témát dolgozunk fel, amit én dobtam be a közösbe: az eredeti és a csak részben eredeti írás viszonyát. Elég régóta gondolkodom azon, milyen érdekes átalakuláson megy át mostanában a szórakoztató irodalom: míg régen csak az a modell létezett, hogy valaki kitalált egy történetet, megírta és publikálta (és ha túlságosan hasonlított valaki más művére, akkor igyekezett ügyesen kimagyarázni), addig az internet és a mai kor sajátosságai egy csomó új irányzatot szültek. Ma már bárkinek lehet blogja, ahol fan fictiont publikálhat, de a Csillagok háborújától a Marvel és DC univerzumig, a D&D-től a hazai M.A.G.U.S.-ig rengeteg olyan világ létezik, amely számtalan rajongóval és megbízott vagy önjelölt íróval büszkélkedhet. Bonyolult kérdés, hogy a kreatív jogok hogyan oszlanak meg az adott világ tulajdonosa és a világban játszódó történet szerzője között: ha valaki kíváncsi rá, milyen jogi buktatókat rejtenek magukban a részben eredeti szellemi alkotások, elég, ha utánaolvas a M.A.G.U.S. körül kialakult káosznak. Az is érdekes, hogy mit tartunk "kanonikus" műnek, és mit fan fictionnek. Ha valaki azt hiszi, az előbbiért pénzt kap az író, míg az utóbbiért nem, az téved: pl. a Csillagok háborúja folytatásakor eltörölték az ún. kiterjesztett univerzum (expanded universe) kánoni státuszát, az ehhez tartozó műveket gyakorlatilag visszaminősítették egyszerű fan fictionné, de meggyőződésem, hogy ettől még elég jól fogynak. :)

Az interneten (és néha élőben is) leggyakrabban azokkal a kérdésekkel találkozom, ciki-e fan fictiont írni, ill. lehet-e valakinek baja abból, ha ilyen írásokat tesz közzé. Az első kérdésre egyszerű a válasz: nem ciki, sok befutott szerző is írt ilyet a pályája elején, a lényeg tulajdonképpen az, hogy miért is kezd írni az ember. Nyilván előfeltétel, hogy az illető sokat olvasson (ill. ma már olyat is látni, hogy valakinek alig volt könyv a kezében, és csak tévésorozatok hatására fog bele egy történet megírásába – ezt az esetet inkább hagyjuk, mert mindig borzasztó eredmény születik belőle). Szóval a lényeg, hogy szerintem nagyjából két típusra lehet osztani az olvasó embereket. Az egyik a "rajongó" típus, akiből könnyen lehet fan fiction-író, mert hajlamos rá, hogy a fiktív világ teljesen elvarázsolja, minden apró részletet ismer, és mindet a magáénak érzi. Az első novellája jellemzően azért születik meg, hogy még jobban bele tudja képzelni magát abba a másik világba. A második típus a "kötözködő", aki azért olvas, mert a tökéletes élményt kutatja, mint valami Szent Grált (belőle nemigen lesz fan fiction-író). Ha tetszik is neki egy könyv, mindig talál kisebb-nagyobb hibákat, és a történet valahogy sosem úgy alakul, ahogy szerinte tökéletes lenne. Így előbb-utóbb eljuthat oda, hogy ha már senki más nem írja meg azt a sztorit, amire vár, akkor majd nekiáll, és megírja ő maga. Így voltam ezzel én is; más kérdés, hogy eleinte olyan történeteket produkáltam, amiket olvasóként simán félredobtam volna.

Bár én magam soha nem írtam fan fictiont, úgy gondolom, nincs vele semmi baj: azt látom, hogy amikor eljön az ideje, a fan fiction-író tovább fog lépni, és eredeti világokat alkot. Ezzel viszont el is jutottunk a második kérdéshez: milyen probléma származhat abból, ha szerzőként valaki nem tud teljesen elhatárolódni a korábbi rajongói írásaitól? A külföldi zsánerirodalom manapság elég hangos az ilyen esetektől (példaként itt vannak E. L. James és Cassandra Clare plágiumügyei), de itthon még egy ilyen sem került a média kereszttüzébe. Ezzel együtt nem árt az óvatosság: ha csak részben eredeti művet teszünk közzé, mindig jelöljük meg a jogtulajdonost. Ezzel nem lehet baj mindaddig, amíg a mű egyszerű fan fiction, amivel egy petákot sem keresünk. Ha azonban eredeti műről van szó, amit ki szeretnénk adatni, akkor érdemes nagyon odafigyelni, nehogy átvegyünk ötleteket vagy részleteket egy korábbi rajongói írásunkból, és azon keresztül valaki más művéből.

A többiek bejegyzései:

Hiba történt a modul működésében