2019. július 8., hétfő

Az átdolgozás kapujában

Ennél aktuálisabb nem is lehetett volna a kéziratos mém, amit az előző bejegyzésemhez csatoltam: a múlt héten megjött a válasz a szerkesztőmtől, Gábortól, és ahogy mindig, most is bőven lesz mit átírnom a regényben. Az észrevételek egy része nem ért váratlanul. Bár sok időt töltöttem a kézirat önszerkesztésével, a problémák egy részét nem sikerült teljesen megoldanom, főleg talán az egy nézőpontos megközelítés miatt, amit nem akaródzott feladnom.

Ezeken kívül persze olyan dolgok is akadtak, amikkel Gábornak sikerült alaposan meglepnie – vagy inkább úgy fogalmaznék, meglepő, hogy az ő segítsége nélkül nem láttam meg őket. Írás közben hajlamos vagyok bizonyos dolgokra túlzottan fókuszálni, míg mások felett átsiklani, és ezek a vakfoltjaim akkor is megmaradnak, ha szöveg szintjén a végletekig csiszolgatok mindent, mielőtt kiadnám a kezemből. Mindezt az Oni-trilógiánál még ráfoghattam a tapasztalatlanságomra, az írótábori novelláknál a szűk határidő miatti kapkodásra, de lassan ideje belátnom, hogy bármi, amit írok, csak egy szerkesztői visszajelzést követő alapos átdolgozás után ütheti meg a kiadható szintet. (Tudom, szerkesztő helyett sokan "bétát", azaz előolvasót alkalmaznak, de kétlem, hogy Gábornál jobbat találnék, ezért inkább neki küldök el szinte mindent, még akkor is, ha ezzel kicsit kihasználom szegényt.)

Nehogy valaki félreértse a mondandómat: nincs baj az átírással, sőt, kifejezetten élvezem, hogy a kézirat minden kijavításra váró hibája és gyengesége olyan, mint egy-egy bonyolult mattfeladvány a sógiban. Néha több napon át kell agyalni rajta, de amikor végre beugrik a megoldás, az semmi máshoz nem hasonlítható érzés. :) A szerkesztővel való levelezés nálam valahogy mindig ad egy löketet a kreatív motoroknak, ilyenkor nem ritka, hogy pár perc alatt sikerül megoldanom olyan problémákat is, amiken előtte hetekig, hónapokig ültem. De nem tagadom, néha azért irigylem azokat az embereket, akik egy szuszra megírnak egy regényt, beküldik a szerkesztőnek, aki egyből jónak találja, egy hét alatt megszerkesztik, és mehet is a boltokba. :)

Na, akkor ennyit a lamentálásról, és lássuk, mi fog most történni a Caladus csillagával. Az utóbbi napokban minden fontosabb kérdést leleveleztünk Gáborral, és beugrottak a megoldáshoz szükséges ötletek is, egyik a másik után. A főszereplőm, Marten múltjában elhelyezek egy fontos részletet, ami kihatással lesz az egész sztorira, valamint behozok egy újabb, különleges nézőpontot is, rövid kis fejezetecskék formájában. Ha sikerül mindent úgy megvalósítanom a gyakorlatban, ahogy most a fejemben van, akkor a végeredmény egyértelműen jobb lesz, mint a kézirat előző változata. Amint végeztem ezzel a bejegyzéssel, neki is állok az átdolgozásnak, és legkésőbb nyár végére be fogom fejezni. De, hogy közben se feledkezzen meg senki a Caladus csillagáról, hamarosan egy különleges meglepetéssel szolgálok itt a blogon. :) Addig is kellemes nyarat kívánok mindenkinek!

2019. június 19., szerda

A kézirat leadva :)

Hát, itt a bejelentés, amire mindenki olyan régóta vár (?): ma elküldtem Gábornak a Caladus csillaga kéziratát. Több mint három éve kezdtem el írni, és most, hogy újraolvastam az első blogbejegyzésemet róla (konkrétan ezt), végiggondoltam azt is, milyet utat jártam be a leadásig.

Ahogy a bejegyzés is tanúsítja, eleinte nagyon jól haladtam, és azt hittem, pár hónap alatt befejezem a regényt. Később lassult a tempóm: éreztem, hogy a történet középső harmadától itt-ott félrecsúsznak a dolgok. Talán akkor kellett volna megállnom átgondolni az egészet, mert a saját lustaságom ellen kieszelt fegyver – ti., hogy ha törik, ha szakad, mindenképp megírok naponta egy oldalt – visszafelé sült el. Befejeztem ugyan a kéziratot, de nem voltam vele elégedett. Elkezdtem átdolgozni, de a vártnál nehezebben boldogultam. Közben megszületett Emma, a munka is sok lett, és azon kaptam magam, hogy egyre ritkábban ülök le a kézirat mellé. Kellett valami, ami kimozdít a holtpontról.

Talán az volt a fordulópont, amikor tavaly lebetegedtem Japánban (itt írtam erről). Attól kezdve más szemmel néztem a regényt: pontosabban láttam, hogy mit kell csinálnom vele. Időm persze nem lett több, de amennyit rá tudtam szánni a regényre, azt tényleg rászántam. A szokásos, lassan csiszolgatós munkatempómban így is több mint egy évbe telt, mire befejeztem. (Furcsa ezt leírni, mert számomra nem tűnt olyan soknak. Lehet, hogy öregszem. :)

A múlt héten az utolsó fejezet végére értem, aztán még egyszer, utoljára átolvastam, végigjavítgattam az egészet – és végre elégedett voltam vele. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék még csiszolni rajta. Pont tegnap este jutott eszembe, hogy min lehetne javítani, de most már ellenállok a kísértésnek. Megírtam a szinopszist, aztán beküldtem a regényt a kiadónak. Egyrészt, ha nem teszem meg, akkor örökké ülhetnék rajta, másrészt tudom, hogy az ilyen részletek nem fogják lényegesen befolyásolni a megítélését.

Innentől nincs más hátra, mint elmenni nyaralni, és közben kíváncsian várni, hogy milyen választ kapok a kéziratra. Gáborral beszéltük, hogy beletelik majd egy időbe, mert pont most járt le a pályázat határideje Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 című kötethez, és a novellák bírálata elviszi a szerkesztői kapacitást a kiadónál. (Hja, arra is pályáztam volna, ha előbb végzek a regénnyel.) Sebaj, szó sincs róla, hogy ne tudnék várni a válaszra. Ha belegondolok, hogy az első regényem befejezése után majdnem két évig tartott a bizonytalanság...

Most kicsit olyan érzésem támadt, mintha már nem lenne munkám a Caladus csillagával, pedig ebben a mémben sok igazság van:


2019. május 14., kedd

Végre (?) 4 dan

Ma annak ellenére, hogy alig látszom ki a kijavításra váró zh-k kupacából (vagy talán éppen azért), játszottam pár sógimeccset a 81Dojón, és valami csoda folytán sikerült túllépnem a 2000 pontos álomhatárt. Ezzel pillanatnyilag az 5 danos intervallumba kerültem; ha valaki rápillant a "sógi-profilom" nevű pontra a blog jobb oldali sávjában, ott is lehet látni, a 81Dojo oldalán pedig így fest most a profilom:



A lényeg, hogy a Magyar Sógi Szövetség szabályai szerint így jogosult lettem az új rekordomnál eggyel alacsonyabb állandó titulus, vagyis a 4 dan használatára. Egyszer mindenképp szeretnék erről egy hivatalos japán diplomát is, a Meidzsin és a Rjúó aláírásával – ezt lényegében már hamarabb is megkaphattam volna (azzal, hogy a 4 danos alsó limit fölött maradtam 10 meccsen keresztül), de egyrészt nem akartam addig, amíg nem teljesítettem a 4 danos kritériumot a magyar rendszerben is, másrészt sajnos anyagilag elég megterhelő ám egy ilyen. :)

Ha a dolog személyes oldalát nézzük, felemás érzéseim vannak a 4 dannal kapcsolatban, miután csaknem tíz évet eltöltöttem 3 danosként. Egyrészt örülök neki (nyilván), másrészt viszont erős 3 danosnak lenni nem biztos, hogy rosszabb, mint gyenge 4 danosnak: nyáron jön az ob, aztán az Európa-bajnokság, és 4 danosként kikapni cikibb lesz. :) Azon is elgondolkoztam, hogy miért pont most sikerült szintet lépnem, amikor egyértelmű, hogy pár évvel már túl vagyok a csúcson. Erre három lehetséges magyarázat jut eszembe:

1. Minél többet játszik valaki online, annál nagyobb lesz a különbség a rekordja és az átlaga között: a szerencsés győzelmi sorozatok ritkán fordulnak elő, a nagyon-nagyon szerencsés sorozatok pedig nagyon-nagyon ritkán. Mivel a szintlépéshez egy számomra nehezen elérhető rekord beállítására volt szükség, nem meglepő, hogy ez évekbe telt.

2. Az utóbbi pár évben lépésről lépésre sikerült kikutatnom olyan megnyitási vonalakat a számítógépen, amikkel előnybe tudok kerülni (vagy legalábbis elkerülöm a hátrányt) sok olyan megnyitás esetében, ami korábban mumusnak számított nálam (pl. a jagura).

3. Az elmúlt hetekben nem játszottam ugyan túl sokat (inkább a regényre koncentráltam), de amikor leültem sógizni, akkor megfigyeltem, hogy egész jól megy a játék: észrevettem olyan kombinációkat is, amiket máskor nem. A formám általában ciklikusan alakul: a jó formát pár hét után rossz követi, aztán megint jó, és így tovább. Úgy tűnik, most sikerült egy jó periódust meglovagolnom.

Akárhogy is, a fokozat már megvan, nem tudom elveszíteni. A cél most az, hogy a játékom is olyan legyen, mint egy 4 danosé. :)

2019. április 29., hétfő

Haladok, de...

E hónap végére ígértem, hogy újabb bejegyzéssel jelentkezem a Caladus csillagával kapcsolatban. Nos, a nagy bejelentés még várat magára, a kiadómnak tett ígéret azonban (miszerint az év első felében leadom a kéziratot) tartható lesz. Nincs sok hátra, és ezúttal szó sincs arról, hogy ellustultam vagy elbizonytalanodtam volna a projekttel kapcsolatban. Igazából néha még magamat is sikerül meglepnem: pár lecsípett perc elég, hogy produktív tudjak lenni. Persze jogos a kérdés, hogy akkor miért nem végeztem még a fináléval.

Ennek két oka van: egyrészt a finálét (is) szinte teljesen át kell írnom, másrészt nagyon kevés időm jut rá. Az a szomorú, hogy még csak nem is arról van szó, mint pár hónappal ezelőtt, amikor egyszerűen maga alá temetett az óraterhelés: nincs vészesen sok oktatási feladatom, a határidőnaplóm tanúsága szerint akár jól is haladhatnék a regénnyel. De rengeteg kisebb írnivaló gyűlt és gyűlik mostanában össze: mire végzek egy cikk bírálatával, addigra egy témavezetett hallgatóm szakdolgozatát kell javítgatnom, és amint kijavítok egy kupac zh-t, máris nyakamon egy pályázati határidő. Önmagában egyik dolog sem lenne vészes, de valahogy nem tudok visszaemlékezni olyan időszakra, amikor hat-nyolc héten át ennyi váratlan feladatom adódott volna, és folyamatosan kisebb projekteket kellett tologatnom magam előtt. Na de sebaj, előbb-utóbb utolérem magam, és egy, legfeljebb két hónapon belül leadom a kéziratot. :)

2019. március 20., szerda

"Képeslap" Tokióból

Nemrég tudatosult bennem, milyen sok bejegyzés született már arról, hogy az év ezen szakaszát Japánban töltöm, mégsem írtam le egyszer sem, hogy tulajdonképpen mivel is telnek a napjaim. Ezt a hiányt igyekszem most pótolni.



Ezen a környéken, vagyis Nyugat-Sindzsukuban lakom minden évben két hétig, ugyanabban a szállodában (éjszaka szebbek a fények, ezért a fotó). Reggel sietek órára: előkészítő kurzust tartunk azoknak az itteni diákoknak, akik Magyarországon szeretnének orvosira járni. (Én a biológiát tartom, míg velem egy időben Bakó Éva tanárnő oktatja a kémiát.) Mivel három percre lakunk onnan, ahol az órák vannak, még arra is van időm, hogy délben hazaszaladjak megebédelni és szundítani egyet. (Nem, erre nem az időeltolódás miatt van szükség, egyszerűen csak jobban, frissebben tudok működni délután, ha sikerül beiktatnom egy kis pihenést.)

Az órák után legtöbbször sógizni megyek a Kaikanba, vagy a Vaszeda Egyetem sógiklubjába, ahogy arról már többször írtam. Hosszabb kirándulásokra csak hétvégén van idő; most szombaton pl. egy Funabasi nevű városban jártam sógiversenyen. Az eredményem nem lett valami rózsás, de egytől egyig szoros, izgalmas partikat játszottam, és a végén részvételi díjként hazavihettem egy szabadon választott, antikvár sógikönyvet:



Vasárnapra Éva tanárnő talált egy érdekes programot: a nemrégiben megnyílt Szamuráj Múzeumot, ami ráadásul gyalogtávra van a szállodától. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz, és nem kellett csalódnom: azon túl, hogy jó sok fegyvert, páncélt és festményt meg lehet itt nézni, az egész hely nagyon fiatalos és interaktív. Nemcsak, hogy beöltöztettek szamurájnak, de még párbajozni is megtanítottak:






A kurzus első fele azonban a végéhez közeledik, és nemsokára én is hazautazom. Nem bánom, mert már nagyon hiányzik a család. Hamarosan újra jelentkezem, de addig még vár rám pár nap itt Tokióban, na meg egy 12 + 6 órás repülőút. :)