2018. január 29., hétfő

Sorok mögött: Gondolatok a könyvbemutatókról


Hosszú ideje nem jelentkeztünk már "Sorok mögött" bejegyzéssel: kissé ellustult a csapatunk, de most végre megtörjük a jeget. A témánk ezúttal a könyvbemutatók, avagy mit érdemes, és mit nem érdemes csinálni egy ilyen alkalommal, ill. hogy kinek milyen élményei vannak az első könyve bemutatójáról.

Biztosra veszem, hogy tanácsokban nem lesz hiány a többiek bejegyzéseiben, ezért én most egy olyan területre fókuszálnék, amiben lehet, hogy több a tapasztalatom, mint a sikeresebb kollégáknak: hogyan éljük túl, ha a kutya se jön el a dedikálásra? :) Láttam már olyan írót, akinek az első könyvét is kapkodták, mint a cukrot, de sokkal valószínűbb, hogy az első könyvbemutatónkon, miután elolvastunk minden marketinges tippet és gyakorlati tanácsot, bepakoltuk a könyvjelzőket, egyéb apró ajándékokat és a tartalék tollat, ott fogunk ücsörögni kiöltözve az asztalnál, és arra várunk, hogy legalább a közelben lézengő vendégek közül szánjon meg valaki, és üljön le beszélgetni. Én is így jártam, annak idején ebben a bejegyzésben írtam meg a tapasztalataimat.

Jó lenne, ha azt írhatnám, hogy a későbbi bemutatókra mindez megváltozott, és annyit kellett dedikálnom, hogy elzsibbadtak az ujjaim, de nem így alakult. Az Oni-könyveket sosem kapták fel igazán, ráadásul úgy hallom, nálunk, Debrecenben egyébként is egyre kevesebben járnak el könyvbemutatókra. Mindezzel nem azt szeretném mondani, hogy egy mérsékelten népszerű szerző számára a könyvbemutató értelmetlen dolog, és hagyjuk a fenébe az egészet. Viszonylag sok könyvbemutatót tudhatok magam mögött (minden Oni-kötetnek volt bemutatója a budapesti Könyvfesztiválon, majd nem sokkal később Debrecenben is), és ezek között jó néhány olyan alkalom volt, amire szívesen emlékszem vissza, ezekről próbálok meg itt összeszedni egy csokorra való gondolatot.

Az első, és talán legfontosabb dolog, hogy tartsuk szem előtt a realitásokat. Ha már több alkalommal alig jött el valaki, akkor fölösleges arra számítani, hogy na, majd legközelebb az utcáig kígyózik a sor, mert ez csak csalódáshoz vezet. Ha tudjuk, hogy kevés olvasó várható, akkor nem érdemes hamar elzavarni őket: hadd üljenek egy kicsit az asztalnál, végül is azért jöttek. Én általában meg szoktam kérdezni, olvasták-e már az adott könyvet (a legtöbben még nem), vagy az előző részt (azt a legtöbben igen). Ezek után el lehet beszélgetni, humorizálni arról, mi tetszett vagy mi nem tetszett az előzőekben, és mire számítanak az új könyvvel kapcsolatban. Ki lehet találni valami egyedi, kreatív dedikálást is, bár én ezekben hírhedten gyenge vagyok. :) A lényeg, hogy ha beszélgetéssel telik az idő, az sokkal kellemesebb, mint ha egyedül ülnénk az asztalnál – amikor pedig feltűnik a következő vendég, hogy dedikáltasson, az előző úgyis fel fog állni.

Az is hasznos lehet, ha elő tudunk rukkolni egy teljesen egyedi programmal, ami valamilyen szinten kapcsolódik a könyvünk témájához. Annak idején, a 2013-as debreceni Könyvhéten volt egy cosplay-jel egybekötött szabadtéri könyvbemutató a Szürke vérhez: itt írtam róla. Persze ezen se volt nagy tömeg, viszont rettenetesen élveztem az egészet, nemcsak a jó beszélgetések miatt, de azért is, mert egészen különleges érzés, ha valaki belebújik egy olyan karakter bőrébe, akit te találtál ki. :)

Arról se feledkezzünk meg, hogy a kiadók vagy könyvesboltok által szervezett könyvbemutatók mellett más alkalmak, helyszínek is vannak, ahol személyesen találkozhatunk a közönségünkkel. Érdemes átgondolni, hogy vajon azok, akik elolvasnák a könyvünket, hol találhatók meg a legnagyobb valószínűséggel. Volt egy alkalom, amit valamelyest sikeresnek mernék nevezni (oké, akkor se zsibbadt el az ujjam a sok írástól, de azért már bizsergett kicsit): a Szürke vér "utóbemutatója" a debreceni Dér Conon. Ez egy animére, mangára, japán kultúrára fókuszáló rendezvény volt, elsősorban a tizenéves közönség számára. A legtöbben persze a könyvek japán vonatkozásaira kérdeztek rá, de sokan voltak olyanok, akik maguk is próbálkoztak az írással, őket inkább a kiadatás nehézségei foglalkoztatták. Meggyőződésem, hogy ha állandó jelleggel lennének ilyen rendezvények Debrecen környékén, és el is tudnék járni rájuk, akkor semmi probléma nem lenne az Oni eladási mutatóival. :)

Egyelőre ennyi jut eszembe erről a témáról, de ha lesz bemutatója a Caladus csillagának (remélem, hamarosan lesz), arról mindenképp hírt adok itt a blogon.

Lássuk a többiek bejegyzéseit:

Puska Veronika
Gaura Ágnes
On Sai

2017. december 29., péntek

Egy kis horror az ünnepekre


Gondolom, a cím némi magyarázatra szorul, hiszen a karácsony szellemiségét elég nehéz összeegyeztetni a horrorral; már hagyománynak számít azonban, hogy a Porcelánszív Irodalmi Folyóirat minden év dec. 24-én jelentkezik két online kiadvánnyal, melyek közül az egyik kifejezetten a horrorra fókuszál. Idén Holt remények címmel jelent meg ez az antológia, és helyet kapott benne az egyik novellám is.

Most újraolvastam, és egész vállalhatónak tűnik, ezért merem a blog olvasóinak figyelmébe ajánlani. A címe "Képhiba", és még a tavalyi írótáborban készült, nem sokkal azután, hogy Évivel megleptük magunkat egy 3D-tévével itthonra – szerencsére az önéletrajzi ihletettség ennyiben ki is merül. :) Nem vagyok technofób (sőt, épp ellenkezőleg), mégis mindig megmozgatták a fantáziámat Stephen King azon írásai, ahol egy természetfeletti erő valamilyen technikai eszközön keresztül nyilvánul meg: ezek hatása szerintem érződik a novellán. Ja, és nincs benne belezés, trancsírozás, szóval a gyengébb gyomrúak is megbirkóznak vele. Na, ennyit a reklámról, inkább olvassátok el (meg persze az antológia többi írását is). :)

Ezen a linken lehet megtalálni a pdf-et, az én novellám a 175. oldalon kezdődik. 

És mielőtt elfelejteném, mindenkinek további kellemes ünnepeket, és minden jót a 2018-as évre!

2017. november 17., péntek

Lássuk, mi újság novellafronton!

A kevésbé jó hírrel kezdem: egyelőre nem sikerült annyi időt szánnom a Caladus csillaga átírására, amennyit szeretnék, így a javítások kétharmada még hátravan. (Na jó, e helyett a bejegyzés helyett éppenséggel dolgozhatnék a regényen is, de néha azért muszáj valami életjelet adnom itt a blogon.) Az első négy fejezettel legalább végeztem, és úgy érzem, ezekből sikerült kihoznom azt, amit előzőleg elképzeltem – persze még így sem nyerték el végleges formájukat, hiszen ha kiadóhoz kerül a kézirat, akkor következik a szerkesztési fázis, amikor rádöbbenek, mennyi hibát sikerült benne hagynom a sokadik javítás után is. Sajnos egyelőre ennél többet nem mondhatok a regényről, ezért kapta ez a bejegyzés azt a címet, amit.

Következzen tehát a mai nap jó híre: úgy tűnik, egy rövid novellám bekerül egy antológiába, amely Spanyolországban fog megjelenni a jövő év elején. Már meg is kaptam a spanyol fordítást, ami nagyon klassz, de sajnos nem sokat értek belőle. :) Végső soron ezt is a Dan Wells-workshopnak köszönhetem (amiről ebben a bejegyzésben írtam), ugyanis aznap két szösszenetet sikerült összehoznom, amelyekre pozitív véleményt kaptam Dan Wellstől, így már akkor biztos voltam benne, hogy egyszer még kezdek velük valamit. Nem sokkal később értesültem az argentin Sergio Gaut Vel Hartman pályázatáról, és az egyik szösszenetet kibontottam egy háromszáz szavas mininovellává. Hát így jött össze ez a megjelenés, és már fontolgatom, hogy ha végeztem a regénnyel, akkor a másik szösszenetet is előveszem. :)

Mindenközben a magyar nyelvű publikációs listám is hízott, ill. hízni fog valamelyest. Szeptemberben megjelent egy novellám az Ellenpont című, Zsoldos Péter emlékére készült antológiában:


Itt lehet beszerezni, de ha valaki netán azt venné a fejébe, hogy ezért az írásért veszi meg a kötetet, azt előre figyelmeztetem: ez a novella teljesen más, mint amiket általában írni szoktam, és egyelőre én magam se igazán tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. :) Egy korábbi írásom, "Az utolsó kihívó" hamarosan megjelenik az Új Galaxis 26. számában, "Az idegen" című, morbid kis ötpercesem pedig a Cherubion Kiadó következő sci-fi antológiájában láthat napvilágot. A nyáron ugyanis alkalmam nyílt találkozni Nemes Istvánnal, akinek könyveiért rajongtam gyerekkoromban, bár fogalmam se volt, hogy magyar a szerzőjük. Nem igazán tudtam, hogy milyen témát dobjak be (mármint azon kívül, hogy dedikáljon nekem egy hátizsákra való könyvet), Istvánt azonban nem kell félteni, ha arról van szó, hogy előrevigye a beszélgetést, így hamarosan már olyan jó hangulatban iszogattuk a vizünket, mintha régi ismerősök lennénk. Szokták mondani, hogy ha valakit íróként nagyra tartasz, azzal ne találkozz személyesen, mert tuti, hogy le fogja rombolni a saját nimbuszát, de Istvánra ez szerencsére egyáltalán nem igaz. (Remélem, nem olvassa ezt, mert csak ilyen nyálasan tudom megfogalmazni.) Elolvasta a legfrissebb novellámat is, a tini csontvázról szóló Thomas Spine-t, ami különösen közel áll a szívemhez, talán a legközelebb minden eddigi írásom közül, a regényeket leszámítva. Sajnos csak részben illik a Cherubion koncepciójába, de István azt mondta, ha nem találok neki kiadót, akkor még beszéljünk róla, mert némi átalakítás után esetleg bekerülhetne a soron következő élőholtas antológiába. Egyébként, ha valakinek van rá ötlete, hol lehetne publikálni egy 33 ezer karakteres, E/1-ben írt YA-fantasy novellát sok (ön)iróniával, csontvázas humorral és kiforgatott amerikai high school-klisével, de alapvetően komoly történetszállal, az mindenképp jelentkezzen nálam, örömmel fogadom az ötleteket. :)

Hát, egyelőre ennyit erről, és megyek is regényt írni. Remélem, hogy legközelebb már a Caladus csillagával kapcsolatban jelentkezhetek valami igazán jó hírrel. :)

2017. október 1., vasárnap

Bálint első fokozata a sógiban


Bálint mostanában annyira rákattant a sógira, hogy naponta legalább három-öt partit játszik, és tíz bábu előnnyel egyre gyakrabban tud győzni ellenem úgy is, hogy egy lépésnél sem segítek neki. Lehet, hogy ő lesz a következő Fudzsí Szóta? :) Na jó, az álmodozást félretéve, az tény, hogy rengeteget fejlődött. Szeptemberben már megpróbált levizsgázni 14 kjúra, de akkor nem volt szerencséje, ezért már alig vártuk az októbert, amikor újra megpróbálhatja – ma pedig végre sikerült neki. :) (A fenti kép nem a vizsgát ábrázolja, hiszen ahhoz órára is szükség volt.)

Most nagyon büszke a kis diplomájára, amit kapott, meg arra, hogy felkerült a magyar ranglistára (ami itt érhető el). Jelenleg is épp arra vár, hogy játsszunk, úgyhogy megyek is. :)


2017. szeptember 26., kedd

Családunk legújabb tagja, Emma Léna


Gondoltam, röviden itt is beszámolok az örömhírről: a családunk újabb taggal bővült! :) Buglyó Emma Léna tegnap született majdnem négy kilósan, császármetszéssel (mivel jól elüldögélt anya hasában, nem volt kedve fejjel előre fordulni). Nagyon vártuk már, a bátyjai alaposan körbeugrálták, és egyenként rácsodálkoztak, hogy az orra, füle, ujja, lába milyen aprócska. (Bálint meg is jegyezte, hogy neki is keres majd gesztenyét, mivel magának és Benginek már talált.) Ha minden jól megy, holnap vagy csütörtökön Évi hazajöhet vele a kórházból, és együtt lesz a család.

Még egy kérdés maradt függőben: esténként vajon mennyire hagy majd minket aludni, ill. az én esetemben írni? :) Remélem a legjobbakat, az mindenesetre biztató jel, hogy eddig mindig könnyen megnyugodott, valahányszor csak felvettem a karomba.


Hiba történt a modul működésében