2020. március 31., kedd

Home office




Amikor (2012 óta először) törölték a tokiói tavaszi kurzust, így elmaradt a japán utam, azt hittem, ennél jobban nem fog érinteni a SARS-CoV-2 terjedése. Talán nemcsak én, de sokan mások is úgy érezhették a hírek olvasásakor, hogy karantén, kijárási korlátozás, bolti rohamok és hasonlók csak más országokban fordulhatnak elő, a mi unalmas kis hazánkban nemigen. Mekkorát fordult azóta a világ! Elég sokat gondolkodtam, írjak-e egy ilyen bejegyzést; nem tudom, szükség van-e rá, mivel amúgy is ilyenek lepik el az internetet. Mégis úgy gondoltam, röviden lejegyzem ide a saját gondolataimat a témával kapcsolatban. Ha más haszna nem is lesz, később érdekes lehet újraolvasni.

Bár az órákat jó ideje távoktatásban tartjuk, egészen a múlt hét végéig még bejártam dolgozni. Csak most, a kijárási korlátozás elrendelése után döntöttem úgy (sok más munkatársammal együtt), hogy ha nem muszáj, inkább nem mászkálok, és az én munkámhoz nagyrészt nem muszáj. Érdekes érzés itthon ülni a home office-ban; a neten olvasom, hogy sokakat frusztrál ez a helyzet, terjed a depresszió. Én ennek pont az ellenkezőjét tapasztalom magamon: jó érzés folyamatosan látni a gyerekeket, játszani velük, együtt tanulni Bálinttal (szerencsére Évi és én egymást közt be tudjuk osztani az ilyen feladatokat), filmet készíteni a családról (mivel Évi most óvónőként "távoktatásban" tart tornát), és igen, órákat tartani sem rossz ilyen módon.

Hogy szokatlan, az persze tény. Ha nincs ez a helyzet, akkor valószínűleg még jó ideig (vagy talán soha) nem kerültem volna ilyen közeli ismeretségbe a Zoom és a WebEx programokkal. Elég vicces dolog az órák előtti névsorolvasás helyett mikrofonpróbát tartani ("Mindenki jól hall? XY kapcsolja ki a mikrofonját, mert kétszer hallom magam!"), és nem minden bevált módszerem működik úgy, ahogyan eddig. A legtöbb témához megvoltak már a bejáratott vázlataim, amiket saját kézzel szoktam felrajzolni a táblára, mert úgy érzem, jól kiegészítik az előadásokon bemutatott diasorokat. Modern technika ide vagy oda, ezeket képtelen vagyok egérrel reprodukálni egy virtuális "táblán". (Na jó, inkább arról van szó, hogy a vizuális ábrázolás sosem volt erős oldalam, de tollal a kezemben még tudtam valami olyat alkotni, ami éppen megütötte az átláthatósághoz szükséges minimális szintet, míg egérrel pont annyival vagyok ügyetlenebb, hogy ezt már nem tudom teljesíteni.) Így nemcsak a szemináriumokon, hanem a tutoringokon is főleg a Powerpointra támaszkodom, bőséges szóbeli magyarázattal kísérve a diákat. Az eddigi visszajelzések alapján sikerülni szokott követhető órákat tartanom, de folyamatosan gondolkodom rajta, miken tudnék változtatni, hogyan lehetne fejleszteni azon, ahogy leadom az anyagot. Valahogyan érzékelem a rejtett lehetőségeket, csak még nem igazán tudok élni velük. Az biztos, hogy egészen másképp kell dolgoznom, mint eddig, de az újdonság varázsa még nem múlt el számomra, és kifejezetten jól hat rám, miután tizenhárom évig oktattam majdnem mindig ugyanazt, majdnem mindig ugyanúgy.

A munka mellett többet olvasok, és több időm van videojátékokra is (hmm, a Witcher 3 tényleg zseniális játék). A fikcióírást most szándékosan kerülöm addig, amíg nem kapok végleges választ a kiadótól a Caladus csillagára. Ha minden jól megy, ebben az időszakban egy picit el tudok távolodni a kézirattól, így ha (amikor) megint javítanom kell rajta, frissebb szemmel tudom majd megtenni.

A home office nyilván nem fenékig tejfel, és tény, hogy szinte mindenkinek (nekem is) kiesnek bizonyos bevételek, fenyeget a közelgő gazdasági válság. Tényleg akadnak, akik megbetegedtek, vagy elveszítették a munkájukat, de a többiek számára szerintem nem annyira vészes a helyzet, mint amennyire (a facebookos kommentek alapján) az emberek hajlamosak túlreagálni. Végül is túléltük a 2008-as válságot is, nem igaz? Én úgy látom, ha az ember meglátja a home office szépségét, akkor olyan tapasztalatokkal gazdagodhat, amikre az eddigi, szokásos mederben csordogáló élet nemigen adott lehetőséget. Kívánom, hogy a blog minden olvasója pozitív szemlélettel tudja átvészelni a mostani, különös időszakot, és hogy mindannyian hasznos dolgokat tanuljunk belőle.

2020. február 29., szombat

Megnyertük a Világligát!



A napokban került ki a végleges eredménytábla a World Shogi League, vagyis a Sógi Világliga 2019-es szezonjáról. (Itt tudjátok megnézni.) Ez egy érdekes kezdeményezés, ahol a különféle országokat erejük szerint besorolják az A, B, C vagy D osztályba, majd az adott osztályon belül háromfős csapatok játszanak egymással online partikat. Két ország párharcának lebonyolítására egy hónap áll rendelkezésre, vagyis ennyi idő alatt kell a három meccset leszervezni és lejátszani. Ez időnként érdekes helyzeteket eredményez: nem ritka, hogy az utolsó pillanatban végre sikeresen lefixált meccset valami – magyar idő szerint – egészen szokatlan időpontban kell lejátszani, de ennek a versenynek ez adja a savát-borsát.

Mivel a japán sakkban Japán számára a többi ország legyőzése nem presztízskérdés – és kihívást sem jelentene –, ők legtöbbször csak egy-két hobbicsapatot delegálnak a bajnokságra. Idén az A osztályban a fehéroroszok győzelmére fogadtak volna a legtöbben – ők az egyéni ranglista mellett az Európa-bajnokságokat is uralják az utóbbi években. Most mégis sikerült borítanunk a papírformát a magyar csapattal. Az első asztalon Abuczki Laci játszott, a másodikon én, a harmadik asztalon pedig Miszkó Alex és Puha Peti váltották egymást. A verseny kiélezett volt a legvégéig, és nem szűkölködött a meglepetésekben: amikor az első körben kikaptunk a papíron gyengébb osztrákoktól, még senki sem gondolta, hogy akár az élen is végezhetünk. Nem volt könnyű év, és mivel Laci lemondott a csapatkapitányi posztról, most először a szervezéssel kapcsolatos teendők is rám hárultak, de minden egybevetve nagyon is megérte. Remélem, 2020-ban sikerül megvédenünk a bajnoki címet. :)

2020. január 28., kedd

A kézirat leadva (megint)

Az elmúlt egy hetet arra szántam, hogy újra végigmentem a Caladus csillaga kéziratán az elejétől, kijavítva a kisebb-nagyobb hibákat és az átírás során óhatatlanul keletkező egyenetlenségeket. Még a nyáron pontokba szedtem Gábor észrevételeit az első beküldött változathoz, és most arra is igyekeztem odafigyelni, hogy a javított szöveg mennyire teljesíti az egy-egy pontnál leírtakat. Bízom benne, hogy lényegesen jobb lett, mint az eredeti kézirat, de még túl friss ahhoz, hogy elfogulatlanul rálássak. Amint választ kaptam Gábortól, azt jelezni fogom itt, a blogon is. :)

2020. január 19., vasárnap

Befejeztem az átírást!

Nem kevés időbe került, de tegnap este a regény végére értem, azaz sikerült kijavítanom a teljes kéziratot a jegyzeteim alapján. Munka közben végig azt éreztem, hogy nem lenne ez olyan nagy dolog, csak épp időm nincs rá elég. A tények azonban mást mutatnak: a kézirat 74 ezer karakterrel lett hosszabb az előző változatnál, ami engem is meglepett annak tükrében, hogy milyen sok részt töröltem belőle. Gábor, a szerkesztőm még a nyáron elküldte a felvetéseit, és nem sokkal később az alapján írtam meg a jegyzeteket a javításhoz, ami azt jelenti, hogy durván fél évembe került a teljes munka. A regényt három részre tagoltam (egy köteten belül, természetesen), ezek közül végül a második és a harmadik rész változott a legtöbbet. 

Az eddig megírt három változat közül egyértelműen ezt érzem a legerősebbnek: dolgoztam a főszereplőm, Marten hátterén és motivációin, a szereplők egymáshoz való viszonyán, a negatív karaktereken (itt behoztam egy új, remélhetőleg érdekes nézőpontot átvezető minifejezetek formájában), a feszültségépítésen, a finálén. Bízom benne, hogy ez a verzió Gábor tetszését is elnyeri majd, de erre még várnom kell egy keveset. Becslésem szerint egy hétbe fog kerülni, amíg újra végigmegyek a szövegen az elejétől, és kisimítom az átírás során óhatatlanul keletkező kisebb-nagyobb egyenetlenségeket. Itt, a blogon is megírom majd, ha leadtam a kéziratot. :)

2019. december 30., hétfő

Év végi értékelő

Nem gyakran szoktam ehhez hasonló értékelőt írni, de most egy hosszabb időszakot zárunk le (na jó, nem az évtizedet, csak a 2010-es éveket), így kivételesen sikerült rászánnom magam. :) Persze az, hogy nem csak egy évet, hanem tízet próbálok áttekinteni, egyben nehezítés is, hisz ennyi idő alatt túl sok minden történik az emberrel ahhoz, hogy egyetlen bejegyzésben beszámoljon róla. Gondolkodtam ezen egy ideig, és arra jutottam, hogy mivel úgyis az "írós" bejegyzéseket szeretitek a legjobban, itt és most erre a témára fókuszálok, és a szokásomhoz híven csak dióhéjban vázolom fel a lényeget, a részletekkel kapcsolatban a régebbi bejegyzéseimre utalok.

Ez azért is kézenfekvő, mert pontosan tíz évvel ezelőtt, 2009 végén döntöttem úgy, hogy komolyabban is megpróbálkozom az írással. Előtte, középiskolában és az egyetemen írtam pár rossz verset, valamivel jobb novellát és amatőr műfordítást, és volt egy befejezetlen regénykéziratom is, az Oni. Tíz éve szembesültem azzal, hogy már nem vagyok annyira nagyon fiatal, és el kell döntenem, hogy megmaradok az asztalfióknak (számítógépnek) írogatásnál, vagy megpróbálok szintet lépni, és eljutni a kiadásig. Ehhez trilógiára kellett felosztanom az Oni történetét (ami túl sok lett volna egy könyvben), befejezni az első részt, és kiadót keresni számára. Ha nem az utóbbi lehetőség mellett döntöttem volna, most nem írnám ezt a bejegyzést sem. :)

Az Oni kulisszatitkairól persze már írtam a blogon 2013-ban. A következő években terv szerint megjelent a trilógia második, majd a harmadik része is. (Ezek voltak az utolsók, amiket sikerült időre befejeznem. :)

A következő projektemet egy ismerősöm életrajza ihlette, egy Japánban élő amerikai misszionáriuscsalád történetéről szólt volna az 1960-as években. (Egyébként erről is írtam itt a blogon.) 2015-ben, az Oni befejezése után neki is láttam, de már a vázlat sem akart összeállni: hiába volt érdekes az alapanyag, nem éreztem, hogyan lesz ebből olyan történet, ami majd több száz oldalon keresztül leköti az olvasó figyelmét. Valószínűleg az volt a gond, hogy nem az én műfajom a családregény, még akkor sem, ha némi fikcióval ki tudom egészíteni az eredeti életrajzot. Az sem segít a motivációmon, hogy bár kétségkívül izgalmas lenne angolul megírni a sztorit, és külföldi kiadót/ügynököt keresni neki, a siker esélye ezen a piacon minimális. (Már megfertőzött annyira a nonfikciós, tudományos tevékenység, hogy mindig felmerül bennem, hogyan aránylik egy adott projektre fordított idő és a sikeres publikálás valószínűsége.)

Végül 2016-ban adtam fel ezt a projektet (talán nem véglegesen), hogy belevágjak valami egészen másba: a Caladus csillagába. Ami akkor még egy könnyű, gyorsan megírható regénynek ígérkezett,  végül három év alatt jutott el a befejezésig, pontosabban az első kéziratleadásig. Most gondoltam bele, hogy már fél év telt el azóta, hogy megkaptam Gábortól a visszajelzéseket a regényre, és még mindig nem végeztem a javításokkal. Oké, sok mindent újra kell írni, de ez akkor sem mentség. Ha legalább azt mondhatnám, hogy elakadtam, akkor meg tudnám magyarázni, miért kerül ennyi időbe, mire végre kiadok valamit a kezemből. De a helyzet az, hogy igazából sem az eredeti változat hároméves megírása során, sem most, a javítások közben nem akadtam el. Egyszerűen csak az időm lett olyan kevés, hogy ennél gyorsabban nem tudok haladni, bármennyire is szeretnék. Persze, megtehetem, hogy hajnali egyig vagy kettőig dolgozom (időnként meg is teszem), de elég nagy az alvásigényem, így másnapra ettől olyan fáradt leszek, hogy nem éri meg. A jó hír, hogy a regény folyamatosan a "felszínen van" bennem, a lassú haladás ellenére is foglalkoztat, és most már tényleg a végénél járok: pár hét, és befejezem az átírást. (A jövő év szeptemberétől remélhetőleg több időm lesz mindenre, mivel jóval egyszerűbb lesz hozni-vinni a három gyereket, mint most.)

A regények mellett időnként novellákat is írtam, és az Oni kálváriája után egészen meglepett, hogy egy jól eltalált, rövidebb írással aránylag könnyen és gyorsan el lehet jutni a kiadásig. A legelső novellám, a "Kopp-kopp" a Galaktikában jelent meg, alig pár héttel azután, hogy beküldtem a szerkesztőségbe. (A valódi szerkesztés hiánya azért zavart egy kissé.) Aztán, 2016-ban napvilágra került a Galaktika kalózbotránya, és innentől kezdve már nem volt egyszerű dolgom, ha olyan publikációs fórumon szerettem volna novellát közölni, amely vállalható, aránylag széles közönséghez jut el nyomtatásban, és ne adj' isten még fizet is valamit. Ezért örültem a Gabo új antológiasorozatának, amiben magyar szerzők novelláit adják ki, és különösen annak, hogy a tavalyi kötetbe sikerült bekerülnöm egy novellával. A moly.hu tanúsága szerint egyébként ez a legolvasottabb írásom (a regényeket is beleszámítva), és örömmel láttam, hogy sokan szerették annak ellenére is, hogy határozottan rétegnovelláról van szó. Másképp mondva, több olyan véleményre számítottam, hogy "YA csontvázakkal? Ráadásul valami szerepjátékos köntösben? Ez meg mi a ... akart lenni?" :)

Szóval ez történt velem írós fronton a 2010-es években. És hogy mit hoz a következő évtized? Remélem, még több jó dolgot. :) Ha a Caladus csillaga végre megjelenik (és akkor is, ha netán mégsem), van még a tarsolyomban egy nagyon különleges projekt, amiből leghamarabb 2023 elején lehet nyomtatott regény. (Ez még nem nyilvános, de ha valakit érdekel, szívesen beszélgetek róla élőben.) Tervben van még több novella, egy magyar nyelvű kézikönyv a sógiról, és jó néhány tudományos publikáció. Most ennyire látok előre, a többi majd kialakul menet közben. Nincs más hátra, mint hogy a blog minden olvasójának boldog új évet, és sikeres 2020-as éveket kívánjak! :)