2019. október 3., csütörtök

Caladus

Közben elkészült a második térkép is, ami Caladus rendházát mutatja a titkos fennsíkon. Így önmagában talán nem sokat mond, de ez az a helyszín, amit a legtöbbet használok a regényben, úgyhogy higgyétek el, olvasás közben jól fog jönni. :) Az íráshoz is jól jött a saját vázlatom, akármilyen ronda is volt, de azt nem fogom feltenni ide. Úgy gondolom, elrettentésnek a múltkori is bőven elég, úgyhogy inkább csak a végleges Caladus-térképet mutatom meg (by Miyaou Art):


2019. szeptember 26., csütörtök

Kallas térképe

Ígértem, hogy addig is, amíg befejezem a regény javítását, szolgálok egy kis meglepetéssel. Hát, itt van: ez Kallas térképe. Egy nagyon kedves grafikus ismerősöm (Miyaou Art) munkája, aki pusztán az írásbeli instrukcióim és egy rusnya vázlatom alapján készítette el ilyen szépre. Mit szóltok hozzá?



Engem lenyűgözött, és nagyon remélem, hogy a kiadónál is egyetértenek majd velem abban, hogy jó ötlet lenne odatenni a könyv legelejére. (A végére egy részletes Caladus-térképet szánok a szimmetria kedvéért, és ha minden jól megy, azt is nemsokára megnézhetitek itt, a blogon.)

A regény története egyébként végig Estosban zajlik, de említés szintjén más helyszínek is előkerülnek. Tervezek még egy novellát, ami hat évvel a regény cselekménye után játszódik, és egy, a Hundi Hammas hegyei között megbújó falu szolgál majd helyszínéül. Később is szeretnék még Kallas világában kalandozni, de bármit is írok, a térkép sokkal jobb referencia lesz számomra, mint az eddigi vázlatom. Az elrettentés kedvéért megmutatom azt is, csak hogy lássátok, tényleg nincs grafikus vénám:


2019. augusztus 25., vasárnap

Írótábor 2019

Az idei nyaram elég sűrűre sikeredett, így picit megcsúsztam az idei írótábor beszámolójával. (Mégsem szeretném elhagyni, hiszen 2014 óta "hagyomány" nálam, hogy minden évben írok pár sort a táborról ide a blogra.)

Idén Szilvásváradra látogattunk, amit valószínűleg senkinek sem kell bemutatnom, de azért felteszek pár képet a kilátásról:




Az idei tábor annyiban hasonlított a tavalyira, hogy Csilla előadásokkal készült (ezúttal Donald Maas The emotional craft of fiction című könyvéből), és ehhez kapcsolódó feladatokat kellett megoldanunk. Ehhez vinnünk kellett egy kész vagy félkész, legalább öt jelenetből álló írást. Én természetesen az átdolgozás alatt álló regényemet, a Caladus csillagát vittem, és azt kell mondjam, nagyon kapóra jött a téma: elkövettem a klasszikus hibát, amit Donald Maas szerint sok író el szokott, ti., hogy a cselekmény ívére koncentráltam a főszereplő érzelmi ívének kárára. Nyilván nem arról van szó, hogy semmit se írtam volna a szereplőm érzéseiről, de korántsem kezeltem olyan tudatosan ezt a vonalat, mint ahogy kellett volna. Több feladatnál is úgy éreztem, mintha kifejezetten nekem találták volna ki, azaz konkrét hiányosságokra ébresztett rá a kéziratban. Ezeknél igyekeztem úgy megírni a megoldást, hogy ne csak tábori gyakorlatként működjenek, hanem be tudjam építeni őket magába a regénybe.

A másik dolog, amiért nagyon élveztem az idei tábort, hogy a többiektől rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a készülő regényre, és Martenre, a főszereplőre. Csilla egy olyan tanácsot is adott vele kapcsolatban, ami egy csapásra megoldott egy motivációs problémát (ezen agyaltam már június óta, és bár sikerült kitalálnom egy megoldást, nem voltam vele maradéktalanul elégedett). A tábor után legszívesebben azonnal nekiültem volna regényt írni, de másnap már indultunk is Pozsonyba, a Sógi Eb-re. (Egyébként az se sikerült rosszul, bejutottam a legjobb 16 közé. Akit esetleg érdekel, itt meg tudja nézni az Eb-címért folytatott küzdelmet, ahol az első 32 kiemelt európai játékos versenyezhetett, Elo-pontszám alapján, itt pedig a WOSC, a nyílt világbajnokság eredményeit, ahol nagyon erős japánok is elindultak.) Miután hazaértünk, minden visszatért a rendes kerékvágásba, és én is újra nekiültem a regénynek. Azt mondhatom, eddig jól haladok vele, és látni vélem, ahogy pozitív irányba változik a kézirat. :)

2019. július 8., hétfő

Az átdolgozás kapujában

Ennél aktuálisabb nem is lehetett volna a kéziratos mém, amit az előző bejegyzésemhez csatoltam: a múlt héten megjött a válasz a szerkesztőmtől, Gábortól, és ahogy mindig, most is bőven lesz mit átírnom a regényben. Az észrevételek egy része nem ért váratlanul. Bár sok időt töltöttem a kézirat önszerkesztésével, a problémák egy részét nem sikerült teljesen megoldanom, főleg talán az egy nézőpontos megközelítés miatt, amit nem akaródzott feladnom.

Ezeken kívül persze olyan dolgok is akadtak, amikkel Gábornak sikerült alaposan meglepnie – vagy inkább úgy fogalmaznék, meglepő, hogy az ő segítsége nélkül nem láttam meg őket. Írás közben hajlamos vagyok bizonyos dolgokra túlzottan fókuszálni, míg mások felett átsiklani, és ezek a vakfoltjaim akkor is megmaradnak, ha szöveg szintjén a végletekig csiszolgatok mindent, mielőtt kiadnám a kezemből. Mindezt az Oni-trilógiánál még ráfoghattam a tapasztalatlanságomra, az írótábori novelláknál a szűk határidő miatti kapkodásra, de lassan ideje belátnom, hogy bármi, amit írok, csak egy szerkesztői visszajelzést követő alapos átdolgozás után ütheti meg a kiadható szintet. (Tudom, szerkesztő helyett sokan "bétát", azaz előolvasót alkalmaznak, de kétlem, hogy Gábornál jobbat találnék, ezért inkább neki küldök el szinte mindent, még akkor is, ha ezzel kicsit kihasználom szegényt.)

Nehogy valaki félreértse a mondandómat: nincs baj az átírással, sőt, kifejezetten élvezem, hogy a kézirat minden kijavításra váró hibája és gyengesége olyan, mint egy-egy bonyolult mattfeladvány a sógiban. Néha több napon át kell agyalni rajta, de amikor végre beugrik a megoldás, az semmi máshoz nem hasonlítható érzés. :) A szerkesztővel való levelezés nálam valahogy mindig ad egy löketet a kreatív motoroknak, ilyenkor nem ritka, hogy pár perc alatt sikerül megoldanom olyan problémákat is, amiken előtte hetekig, hónapokig ültem. De nem tagadom, néha azért irigylem azokat az embereket, akik egy szuszra megírnak egy regényt, beküldik a szerkesztőnek, aki egyből jónak találja, egy hét alatt megszerkesztik, és mehet is a boltokba. :)

Na, akkor ennyit a lamentálásról, és lássuk, mi fog most történni a Caladus csillagával. Az utóbbi napokban minden fontosabb kérdést leleveleztünk Gáborral, és beugrottak a megoldáshoz szükséges ötletek is, egyik a másik után. A főszereplőm, Marten múltjában elhelyezek egy fontos részletet, ami kihatással lesz az egész sztorira, valamint behozok egy újabb, különleges nézőpontot is, rövid kis fejezetecskék formájában. Ha sikerül mindent úgy megvalósítanom a gyakorlatban, ahogy most a fejemben van, akkor a végeredmény egyértelműen jobb lesz, mint a kézirat előző változata. Amint végeztem ezzel a bejegyzéssel, neki is állok az átdolgozásnak, és legkésőbb nyár végére be fogom fejezni. De, hogy közben se feledkezzen meg senki a Caladus csillagáról, hamarosan egy különleges meglepetéssel szolgálok itt a blogon. :) Addig is kellemes nyarat kívánok mindenkinek!

2019. június 19., szerda

A kézirat leadva :)

Hát, itt a bejelentés, amire mindenki olyan régóta vár (?): ma elküldtem Gábornak a Caladus csillaga kéziratát. Több mint három éve kezdtem el írni, és most, hogy újraolvastam az első blogbejegyzésemet róla (konkrétan ezt), végiggondoltam azt is, milyet utat jártam be a leadásig.

Ahogy a bejegyzés is tanúsítja, eleinte nagyon jól haladtam, és azt hittem, pár hónap alatt befejezem a regényt. Később lassult a tempóm: éreztem, hogy a történet középső harmadától itt-ott félrecsúsznak a dolgok. Talán akkor kellett volna megállnom átgondolni az egészet, mert a saját lustaságom ellen kieszelt fegyver – ti., hogy ha törik, ha szakad, mindenképp megírok naponta egy oldalt – visszafelé sült el. Befejeztem ugyan a kéziratot, de nem voltam vele elégedett. Elkezdtem átdolgozni, de a vártnál nehezebben boldogultam. Közben megszületett Emma, a munka is sok lett, és azon kaptam magam, hogy egyre ritkábban ülök le a kézirat mellé. Kellett valami, ami kimozdít a holtpontról.

Talán az volt a fordulópont, amikor tavaly lebetegedtem Japánban (itt írtam erről). Attól kezdve más szemmel néztem a regényt: pontosabban láttam, hogy mit kell csinálnom vele. Időm persze nem lett több, de amennyit rá tudtam szánni a regényre, azt tényleg rászántam. A szokásos, lassan csiszolgatós munkatempómban így is több mint egy évbe telt, mire befejeztem. (Furcsa ezt leírni, mert számomra nem tűnt olyan soknak. Lehet, hogy öregszem. :)

A múlt héten az utolsó fejezet végére értem, aztán még egyszer, utoljára átolvastam, végigjavítgattam az egészet – és végre elégedett voltam vele. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék még csiszolni rajta. Pont tegnap este jutott eszembe, hogy min lehetne javítani, de most már ellenállok a kísértésnek. Megírtam a szinopszist, aztán beküldtem a regényt a kiadónak. Egyrészt, ha nem teszem meg, akkor örökké ülhetnék rajta, másrészt tudom, hogy az ilyen részletek nem fogják lényegesen befolyásolni a megítélését.

Innentől nincs más hátra, mint elmenni nyaralni, és közben kíváncsian várni, hogy milyen választ kapok a kéziratra. Gáborral beszéltük, hogy beletelik majd egy időbe, mert pont most járt le a pályázat határideje Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 című kötethez, és a novellák bírálata elviszi a szerkesztői kapacitást a kiadónál. (Hja, arra is pályáztam volna, ha előbb végzek a regénnyel.) Sebaj, szó sincs róla, hogy ne tudnék várni a válaszra. Ha belegondolok, hogy az első regényem befejezése után majdnem két évig tartott a bizonytalanság...

Most kicsit olyan érzésem támadt, mintha már nem lenne munkám a Caladus csillagával, pedig ebben a mémben sok igazság van: