2016. december 23., péntek

Miért újult ki a Csillagok háborúja mániám? :)


A címben szereplő kérdésre első megközelítésben egyszerűnek tűnik a válasz: hát a Zsivány Egyes bemutatója miatt. :) A hétvégén (a születésnapomon) megnéztük, és be kell vallanom, hogy teljesen lenyűgözött: végre egy film, ami sok szempontból visszatér a klasszikus trilógia hangulatához. Nem a nézővel való összekacsintásra gondolok – abból szerencsére kevesebb volt, mint Az ébredő Erőben –, sokkal inkább arra, hogy a hangsúly nem a fénykardokon és az Erőhasználaton van, hanem a karaktereken és a harcukon a Birodalom ellen. Nagy dózist kaphatunk az újabb filmekben méltatlanul háttérbe szorult űrcsatákból és lépegetőkből, valamint minden korábbinál jobban érzékelhetjük, hogy milyen elnyomást gyakorol a Birodalom az általa uralt bolygók felett.

De amellett, hogy igencsak elkényeztet minket a Disney – hiszen évente jönnek ki új Csillagok háborúja filmek –, azt hiszem, van egy másik oka is, amiért mostanában megint kezd annyira előbújni belőlem a rajongó, mint amikor középiskolás koromban még mi játszottuk le a Halálcsillag terveinek ellopását az asztali Star Wars RPG-kampányunkban. :) Persze-persze, a második gyerekkoromat élem, mondhatná bárki, de az a helyzet, hogy utoljára 1983 előtt lehetett valódi folytatást várni egy Csillagok háborúja mozitól – erre már csak az idősebb rajongók emlékezhetnek. Az előzménytrilógia rendben volt ugyan (sokakkal ellentétben én nem utáltam), de nyilván tudtuk, hogy nagyjából hová fut ki az egész. Már nem emlékszem, hogy a könyvekből, vagy pontosan honnan származott, mindenesetre közismert információ volt, hogy Darth Vader valamilyen lávába esett, amikor először küzdött meg Obi-Wannal, és ezért van szüksége a páncélra. Említés szintjén a klón háborúk is szerepeltek a régi kánonban, bár én valamiért mindig úgy képzeltem, hogy a Köztársaság harcolt a klónok ellen. Most viszont egy teljesen új történetet követhetünk a moziban, és amíg a VII. (majd később a VIII.) epizód folytatására várunk, addig kapunk egy-egy előzményfilmet is, hogy ne feledkezzünk meg a sorozatról. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem panaszkodom. :)

Kellemes ünnepeket és boldog új évet kívánok mindenkinek, és aki esetleg még nem látta a Zsivány Egyest, annak jó szívvel tudom ajánlani egy kis kikapcsolódásképp a karácsonyi szünetre. :)

2016. december 5., hétfő

Pár frissítés mikulásra


Nem biztos, hogy erről muszáj volt bejegyzést írnom, de mikulás alkalmából csiszolgattam egy kicsit a blogon, és gondoltam, megemlítem itt, hátha nem minden változás annyira egyértelmű. Az első, ami valószínűleg már mindenkinek szemet szúrt (vagy nem), az az, hogy felül a Blog mellé két újabb fül került, amelyek az eddigi irodalmi és tudományos publikációimat hivatottak bemutatni. Ha minden jól megy, mindkét lista új elemmel bővül nemsokára. :)

A másik, hogy végre törlesztettem egy régi adósságom, és a jobb oldali sávban belinkeltem azokat a blogokat, amelyeket olvasni szoktam. Ha valaki úgy érzi, méltatlanul kihagytam a blogját, az egyrészt szóljon nyugodtan, másrészt aggodalomra semmi ok, mert ezt is folyamatosan bővítem (egyelőre csak azokat a blogokat írtam be, amik hirtelenjében eszembe jutottak).

Jó olvasgatást, és kellemes mikulást mindenkinek! Legyetek jók! :)

2016. november 27., vasárnap

Caladus csillaga: egy új cím és kétszázezer karakter


Idáig "A Suttogó" munkacímen hivatkoztam a készülő regényemre itt a blogon. Felmerült bennem, hogy akár maradhatna ez a végleges címe is: nem éreztem rossznak, de volt vele két problémám. Az egyik, hogy picit általánosnak éreztem, a másik pedig, hogy már eddig is túl sokszor jöttem ki olyan címekkel, amelyekben nagy kezdőbetűs, tulajdonnevesített szavak szerepeltek (A Néma Város, A bábu és a Talizmán). Annak idején A Gyűrűk Ura szerettette meg velem az ilyen szavakat, de ma már igyekszem kerülni a használatukat (és nem csak amiatt, mert a legtöbb online kritikában és könyvkatalógusban nem szokták eltalálni, hol szerepel nagy-, és hol kisbetű). Néha azért most is muszáj ehhez folyamodnom írás közben, hiszen egy suttogó és egy Suttogó nem ugyanaz, de legalább a címben szívesen elkerültem volna a problémát.

A megoldás szokás szerint egy váratlan pillanatban ugrott be pár héttel ezelőtt: "Caladus csillaga". Egy olyan motívumról van szó, amely fontos szerephez jut a regényben, de ennél többet egyelőre nem szeretnék elárulni róla. Évinek mindenesetre A Suttogó cím tetszett jobban, úgyhogy továbbra sem tekintem lezártnak a kérdést, és kíváncsian várom, mi lesz a szerkesztőm vagy a marketinges véleménye, ha megjelenhet a regény. (És persze szívesen fogadok minden észrevételt, akár itt a blogon, akár a Facebook-oldalon vagy személyesen.)

A címnél nyilván fontosabb kérdés, hogy hogy állok magával a kézirattal. Nos, örömmel jelenthetem, hogy tartom a tervet, és a korábbi ígéretemnek megfelelően tavaszra nagy valószínűséggel elkészülök. Épp túl vagyok a kétszázezer karakteren, és (amennyire a vázlat alapján meg tudom becsülni) egy kicsivel túl a teljes kézirat felén. Szépen alakul a történet, és – bár azt máris látom, hogy nagyjából min kell majd javítanom, amikor befejezem és még egyszer végigmegyek az egészen – összességében elégedett vagyok az eddig elkészült szöveggel.

Most búcsúzom, de amint újabb hírem lesz, rögtön megosztom veletek itt a blogon. Addig is kellemes mikulást mindenkinek! :)

2016. október 31., hétfő

Sorok mögött: Szörnyek Halloweenra

Elég régóta nem jelentkeztünk már a körblogos projekttel. Közösen úgy döntöttünk, Halloween alkalmából megtörjük a csendet, és olyan szörnyekről fogunk írni, amik nagy hatást gyakoroltak ránk olvasóként, vagy a saját teremtményeink, és szerzőként valamiért büszkék vagyunk rájuk.

Bevallom, mindig is odavoltam a jól kitalált rémségekért, a legtöbb írásomban is szerephez jut valamilyen szörny. Számomra a legemlékezetesebb példák az olvasmányaimból (talán nem meglepő módon) Stephen Kingtől származnak. Miután tizenévesen nagy élmény volt számomra A ragyogás, sorban igyekeztem elolvasni King többi könyvét is, ami megvolt otthon. Elsőként talán A Napkutyát, amelyben két kisregény szerepel, egy-egy nagyon eredeti szörnyeteggel.

Különösen magát a Napkutyát találtam ijesztőnek, és a mai napig jól emlékszem egy-két jelenetre – lehet, hogy azért, mert abban az időben gyakran én is valamilyen kütyüt kaptam a születésnapomra, így túl ismerős volt az alaphelyzet. Kingnél sűrűn visszatérő téma a modern technológián keresztül megnyilvánuló gonosz, és (részben talán pont A Napkutya hatására) én is szeretek ezzel operálni, még akkor is, ha más generációhoz tartozom.

Ami a saját képzeletem szüleményeit illeti, szerintem eddig az Oniban szereplő Azgoth a legjobban sikerült szörnyem. A 2013-as rajzpályázaton még illusztrációt is kaptam hozzá, Szima Rellától:


Azért ő áll a legközelebb a szívemhez, mert mutat egyfajta karakterfejlődést (ugyanis levágják az egyik fejét, és újabb nő a helyére), egyébként pedig maga a szereplő elég sajátos keveréke a viccesnek és a gyomorforgatónak. Lehet, hogy ezt így nehéz elképzelni, ezért kikerestem egy kis kóstolót Halloweenra:

"– Itt kell őrködnöd a sötét, hideg katakombákban. Szerintem ez nem valami nagy változás a kriptához képest. Nem hiszem, hogy egy magadfajta nemes teremtmény csak ennyit érdemel! Miért nem tart nagyobb becsben a Tertium?
Anna olyan átéléssel beszélt, hogy emlékeztetnem kellett magam: csak manipulálni próbálja Azgothot. Vagy mégsem? El tudtam képzelni róla, hogy tényleg a szívén viseli a szegény, magányos, emberevő rémség sorsát.
– A Famulusokat senki sem tiszteli igazán – felelte a bal fej. – Az Onik alsóbbrendűnek tartanak minket.
– És te belenyugszol ebbe?
– Nem vesszük jó néven. Nem kapunk mást enni, csak bogarakat és emberarcú szitakötőt, az pedig nem olyan, mint az ember. Még csak nem is hasonlít rá. És a nagyfőnök, az az arrogáns Oni mindenre kitalál valami ostoba szabályt. A katakombák őrzése: még hogy fontos feladat! Egyszerű szolgának néz minket! – A bal fej rekedt harsogása teljesen elnyomta társának egyetértő sipítását.
– Akkor mit fogsz tenni? – ütötte a vasat Anna.
– Megköveteljük a rendes kosztot! Csak emberrel érjük be!
– Öh… első lépésként mi lenne, ha a lázadás jeléül beengednél minket a Termineumba? – hadarta a lány."
(Oni: A Néma Város, 29–30. oldal)

Egyelőre ennyit tudok hozzátenni a szörnyes témához, de a többiek sem tétlenkedtek:

Puska Veronika
On Sai
Gaura Ágnes
Kleinheincz Csilla

2016. október 19., szerda

Gondolatok a sci-firől az Assassin's Creed kapcsán


Sokan valószínűleg már a cím láttán ráncolják a szemöldöküket: sci-fi egyáltalán az Assassin's Creed? Ezt mondják meg a kritikusok, de az biztos, hogy sci-fi háttérvilágra épül. A film mozis bemutatója egyre közeledik, ennek apropóján én is előszedtem az egyik régi játékomat, de nem sokáig tartott ki a lelkesedésem. Mindig is felemás volt a viszonyom az Assassin's Creeddel: egyrészt lenyűgöznek a történelmi helyszínek, és időnként jó csavarok vannak a sztoriban, másrészt viszont játékként nézve akadnak bosszantó hibái (pl., bár általában szeretem a lopakodási mechanikát egy játékban, itt ez nagyrészt feleslegesnek tűnik, hiszen akár több tucat ránk rontó katona is könnyedén levágható a támadás és a kontra gombok nyomogatásával). A legnagyobb gondom persze a sci-fi háttérrel van, és ez összefügg azzal, amit arra a kérdésre szoktam felelni: kutató létemre miért nem olvasok sci-fit fantasy helyett?

Először is szeretném leszögezni: alapvetően semmi bajom a sci-fivel. A keményvonalas, "hard" sci-fi, ahol nagyon fontos a tudományos megalapozottság (arra gondolok, amit pl. Arthur C. Clarke, Asimov, Lem neve fémjelez), gyakran a tudományos hátteret vagy a filozófiát a történet elé helyezi, ezért alapvetően nem nekem találták ki, bár egy-két klasszikust olvastam már, és nem mondanám, hogy nem tetszett. A spektrum másik oldalán ott a "soft" sci-fi, ahol a szerző szándékosan nem a tudományt helyezi előtérbe, és ha olykor mégis ingoványos terepre téved, akkor minél gyorsabban, szűkszavúbban intézi el a dolgot (és jól teszi).

Mostanában viszont, mivel a tudományos publikációk könnyen elérhetők az interneten, és a közönség igénye is megnőtt a tájékozódásra, már nem lehet annyival megteremteni a tudományosság illúzióját, hogy a szerző benyögi, hogy DNS, mint egy Marvel-képregényben. Ezzel kapcsolatban viszont új nehézségek jelentkeznek, hisz bárki könnyen utánanézhet, hogy pl. milyen kalapokat viseltek Párizsban az 1830-as években, vagy mi a kínai írás alapelve, de azt, hogy hogyan lehet vírusvektor segítségével DNS-t bevinni egy sejtbe, megfelelő előképzettség nélkül nem fogja megérteni, még akkor sem, ha esetleg megpróbál alaposan utánaolvasni (lásd pl. Inferno, de nem akarom kipécézni szegény Dan Brownt, sok más írót is említhetnék). Ez az a jelenség, amiért mindig óvatosan közelítek a kortárs sci-fihez, és hát igen, ebből született ez a kissé "rant" jellegű bejegyzés is. Az Assassin's Creed pontosan ebbe a vonalba illeszkedik az alapötletével, miszerint a DNS-ből olvassák ki a felmenők emlékeit. (Azért még reménykedem benne, hogy a filmben ennek "magyarázatát" nem tolják majd túlságosan előtérbe a készítők.)

Ha ugyanis klasszikus soft sci-firől lenne szó, valószínűleg nem kötnék bele ebbe az emlékolvasás-dologba. Ha megfelelően elkenik a magyarázatokat, akkor az ember bele sem gondol annyira, hogy zavarni kezdje az egész. De az Assassin's Creed nem ezt teszi. Itt promoterekkel, transzkripciós faktorokkal és DNS-polimerázokkal találkozunk a szereplők dialógusaiban, újra és újra. Egy dolog, ha valaki nem figyelt oda biológiaórán, és nem tudja, mire való a DNS, vagy hogyan módosulhat. Ez szerintem még nem olyan nagy gond, a sci-fi írók többsége nem tudja. Az viszont a legtöbb ember számára különösebb tanulmányi háttér nélkül is világos, hogy az utód az ivarsejtekből, a petesejtből és a hímivarsejtből jön létre, azok DNS-ét kapja meg.

Szóval tegyük fel, csak egy pillanatra, hogy a képtelen alapkoncepció igaz, és a DNS nukleotidsorrendje valóban képes emlékeket tárolni. Ha tehát ki lehet olvasni az elődünktől örökölt DNS-ből az emlékeit, akkor elődünk élete során az emlékeknek az ivarsejtvonal DNS-ébe kellett beíródniuk. Bárkitől is származik ez az ötlet, az vagy úgy gondolja, hogy egy adott sejtünkben bekövetkezett genetikai változás mágikus úton átterjed a szervezet összes többi sejtjére, vagy úgy, hogy az emlékeink eltárolásával nem az agysejtjeink, hanem az ivarsejtjeink foglalkoznak. Lehet, hogy szó szerint vette, amikor azt mondták valakiről, hogy nem a fejével gondolkodik, hanem a… Szóval értitek. :)
Hiba történt a modul működésében