2018. május 4., péntek

Magyar novelláskötet a láthatáron!


Aki esetleg olvasgatta mostanában a blogot, az valószínűleg emlékszik, hogy van egy nagyobb lélegzetű csontvázas YA-novellám, a "Thomas Spine", amelynek egyrészt a terjedelme, másrészt a zsánere miatt nem egykönnyen találtam kiadót. De végre sikerült! :) Mielőtt azonban elárulnám az örömteli részleteket, a saját írásom apropóján röviden kitérek a mai magyar novellahelyzetre. Figyelem, némi lamentálás következik!

Ha az ember írt egy regényt, és van kiadója, az jó, ha pedig nincs, akkor egy ideig házal vele, és vagy talál neki kiadót, vagy nem. Na de hogy állunk a novellákkal? Az ember azt hinné, egy rövidebb írást könnyebb publikálni, de a valós helyzet az, hogy nagyon nehéz olyan platformot találni egy zsánernovellának, ahol aránylag sok olvasóhoz juthat el (nem is beszélve arról, hogy esetleg fizethetnének érte valamit). Ez a téma gyakran előkerül az online térben csakúgy, mint az írótáborban; végül oda szoktunk kilyukadni, hogy az ember előtt három lehetőség áll:

1. Beküldi egy zsánerfolyóiratnak. Sajnos ilyenből nem sok akad. A legismertebb a Galaktika, de ezt a botrány miatt sokan elkerülik, még akkor is, ha ez az egyetlen újság, amelyik fizet az írásokért. A sci-fi számára ott volt az Új Galaxis, de jelenleg itt sem jók a kilátások, nincs friss információm azzal kapcsolatban, hogy megjelenik-e még a jövőben. Ha valaki véletlenül pont lovecrafi horrorral foglalkozik, annak szerencséje van, mert létezik egy jól működő folyóirat "The Black Aether" címmel, ha viszont mást ír, és mindenképp egy újságban kinyomtatva szeretné viszontlátni a novelláját, akkor nem igazán van más lehetősége, csak befogott orral leadni a Galaktikának. (Én még a 2016-os botrány előtt publikáltam náluk, azóta nem. Még befogott orral sem.)

2. Valamelyik online portált választja. Ekkor lemondhat a nyomtatásról, és jó eséllyel a fizetségről is, de némi szerencsével eljuthat az olvasókhoz.

3. Talonban tartja a novellát a számítógépén, és várja, hátha kiírnak egy olyan pályázatot, amire pont jó lesz. Ha már elég ideje írunk, akkor a gépünk valószínűleg tele van novellákkal, így a legtöbb pályázatra tudunk valamilyen anyagot küldeni, legfeljebb kicsit át kell gyúrni egy régebbi írást. Ezzel a lehetőséggel az a fő gond, hogy nagyon esetleges.

Lássuk be, a mostani helyzet nem igazán ad okot ünneplésre. Ezért örvendetes a Gabo kiadó lépése, amivel belenyúl ebbe az állóvízbe: "Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018" munkacímű kötetben megjelentetnek bármilyen zsánerű novellát a fantasztikumon belül, ráadásul jól fizetnek érte. Az egyetlen követelmény, hogy az írás elég jó legyen. (És a bármilyen zsánert úgy kell érteni, hogy tényleg bármi. Ha ez nem így lenne, akkor a "Thomas Spine" nem fért volna bele. :)

Nem titok, hogy a kötet azért születhet meg, mert a Jonathan Strahan által szerkesztett sorozat, "Az év legjobb science fiction és fantasynovellái" minden évben nagy sikert arat a hazai olvasók körében (is). Ha a magyar antológia hasonlóan jól teljesít, megjelenhet a következő években is. Ez érdekes helyzetet teremt, mert egyrészt jól mutatja, hogy a magyar közönség vevő a novellákra (szemben pár véleménnyel, amiket korábban lehetett hallani), másrészt viszont kihívás elé állít minket, magyar szerzőket. Vajon tudjuk hozni azt a színvonalat, amit a közönség a Strahan-kötetek után elvár? Ne feledjük, ezekben olyan szerzők publikálnak, mint Neil Gaiman,  Catherynne M. Valente, Greg Egan, Naomi Novik, Ann Leckie, Kim Stanley Robinson és Alastair Reynolds, hogy csak néhány nevet említsek a legnagyobbak közül. Nem mondom, hogy főzzük le őket, elég, ha tartani tudunk egy bizonyos szintet, és akkor a magyar antológia is hagyományteremtő lehet, ezáltal lehetőséget adva a hazai fantasztikum képviselőinek a rendszeres, nyomtatott publikálásra. Ha viszont látványosan alulmaradunk a külföldi szerzőkkel szemben, az meg fog jelenni az eladási adatokban, és a projekt elhalhat. Szóval lényegében csak rajtunk múlik, hogy tovább panaszkodunk-e a rossz publikálási körülmények miatt, vagy teszünk érte, hogy mindez megváltozzon. Bevallom, én kíváncsian várom a fejleményeket. Június 11-éig még él a pályázati kiírás, hajrá, pályázzatok! :)

2018. április 30., hétfő

Sorok mögött: Kalandozások zsánerek között

Ha valaki nem szépirodalommal foglalkozik, hanem úgymond "ponyva-" vagy zsáneríró, akkor rögtön felmerül a kérdés, hogy milyen zsánerekben próbálta ki magát, és mi az, amit igazán a magáénak érez, vagy épp szívből utál. Érdekes téma ez, hiszen nyilván teljesen más eszköztárat igényel pl. egy horror megírása egy románchoz képest, és egy fantasy-történetben is máshol lehetnek a hangsúlyok, mint egy sci-fiben. A mostani "Sorok mögött" bejegyzésben az ezzel kapcsolatos preferenciáinkról fogunk mesélni. Nem igazán tartozik a témához, de régi vesszőparipám, hogy a zsáner nem műfaj, hiszen a műfaj pl. a regény vagy a novella lenne, ahogy annak idején irodalomórán tanultuk. Ez a téves szóhasználat annyira elterjedt, hogy még a zsánerszerzők Wikipédia-oldalán is a "Jellemző műfaj(ok)" fül alatt található meg azon zsánerek listája, amelyekben az adott szerző alkot. Na jó, a nyelvtannáci-üzemmód ezennel kikapcsolva, térjünk a lényegre!

Annak idején, amikor elkezdtem írni az Onit, a lehető legtermészetesebb dolognak tűnt, hogy a YA-fantasyvel tegyek próbát, hiszen mondhatni, hogy még én is ezt a korosztályt erősítettem, ráadásul masszív fantasy-fogyasztó voltam (az első regényem némileg kalandosra sikerült háttértörténetéről már írtam ebben a bejegyzésben). Pár fejezet után hosszú időre félretettem a sztorit, de könnyen fel tudtam venni a fonalat, amikor komolyabban nekiültem az első résznek – ennek jövőre lesz tíz éve. Mivel azonban lélekben csak keveset változtam tíz év alatt (a rossznyelvek szerint harminc alatt se sokat), a mai napig közel érzem magamhoz a YA zsánerét: szeretek fiatal szereplőkkel, pörgős, lényegre törő jelenetekkel, sok humorral operálni, és nem nagyon kell azon gondolkodnom, hogy mi fér bele egy fiataloknak szóló írásba, mivel – az én esetemben – ami igazán belülről jön, az általában belefér. Jelenleg a Caladus csillagán, egy másik fantasy-regényen dolgozom (igen, még mindig), és a narrációs technikám itt is hasonló, noha a főszereplőm valamivel idősebb, és olyan problémák is foglalkoztatják, amelyek nemigen fordulnak meg egy tizenéves fejében. Biztos nem lesz egyszerű a korosztályos besorolása... hmm, bárcsak már itt tartanánk.

A fantasy mellett a horror a másik olyan zsáner, amellyel igazán jó, már-már meghitt viszonyban vagyok (oké, ez kicsit furán hangzik, tudom). Már egyetem alatt is írtam misztikus horrornovellákat, aztán egy ideig kevesebbet foglalkoztam a zsánerrel, mígnem az Oni egyik kritikusa lényegében arra kért, YA-fantasy helyett írjak inkább felnőtteknek szóló horrort. Próbálkozásaim egy része megtalálható a neten (pl. a "Képhiba" című novellám ebben az e-kötetben), másokat sikerült nyomtatásban közölni (egy szösszenet pl. Spanyolországban jelenik meg hamarosan, a "Todo el mundo en un libro" című kötetben), összességében azonban elmondható, hogy ezen a területen sem könnyű a publikálás, mivel nem a lovecrafti irányvonalat képviselem, amely az utóbbi időben keresettebbnek tűnik. (De úgy láttam, most épp fut egy pályázat modern horrorra, meglátom, össze tudok-e hozni rá valamit.)

Genetikusként talán kissé meglepő, hogy sci-fit írok a legritkábban – ennek fő oka, hogy kevesebbet is olvasok. Párszor azért megpróbálkoztam vele; egyszer volt egy klassz elképzelésem a jövőről, amit megírtam egy novellában, aztán megkaptam az írótáborban, hogy ugyanezt az ötletet már sokan feldolgozták, lényegében lerágott csont. :) Újabb tanulság arra vonatkozóan, hogy az ember olyan zsánerben írjon, amiben olvasóként otthonosan mozog.

Szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy románcot még soha nem írtam, és ez alighanem így is marad. Az Oni második és harmadik részében akad egy-egy romantikusabb jelenet; ezekkel eléggé megküzdöttem, és a szöveg végleges változatában alaposan meg is húztuk őket, mivel pár mondat, amit eredetileg odakanyarítottam, a szerkesztőm szerint "nyálregényeket idéz". :) Hát, ezzel legalább most nincs gondom, mivel a Caladusban nincsen romantikus szál.

Mindent egybevetve szerintem nem okoztam különösebb meglepetést azoknak, akik átfutották a publikációs listámat, de nem biztos, hogy ez a többiekkel is így lesz – ki tudja, milyen próbálkozások lapulnak az íróasztalfiókokban? Én mindenesetre kíváncsian várom a többi bejegyzést.

2018. március 31., szombat

Japán, ezúttal másképp

Ahogy minden évben, idén tavasszal is Tokióban dolgoztam két hétig: biológiából, kémiából és fizikából az egyetemünk öthetes felkészítő tanfolyamot tart mindazoknak, akik Japánból valamelyik magyar egyetem orvosi karára fognak felvételizni – és ebből a biológia egy részét én viszem. Az idei utam azonban egy kicsit másképp alakult, mint a korábbiak.

Már a repülőn, úgy tíz órával a felszállás után éreztem, hogy valami betegségféle bujkál bennem, de az érzés egy időre elmúlt. Örültem is, hogy ezúttal milyen könnyen és gyorsan át tudtam állni az ottani időzónára, aztán jött valami sokkal rosszabb: leterített egy vírus. Évek óta nem voltam ennyire beteg, se itthon, se máshol; még az is komoly erőfeszítésbe került, hogy fel bírjam emelni a fejem. Csütörtökre jobban lettem egy japán gyógyszernek hála, de péntekre visszaestem. Amikor elmondtam az okát, ti., hogy nem pihentem ki magam eléggé, és előző délután kirúgtam a hámból, azzal mindenkit megmosolyogtattam a munkahelyen: még a hallgatóknak is elmesélték, hogy úgy "rúgtam ki a hámból", hogy munka után meglátogattam a Sógi Kaikant, és estig csak japán sakkot játszottam. Utálok ülve tanítani (a járkálás segít, hogy forogjon az agyam), de ezúttal nem volt más választásom: forró teát szürcsölgetve, a nap végét várva tartottam meg az óráimat, aztán átsiettem az út másik oldalán lévő hotelbe, és bedőltem az ágyba.

Hétvégére valamivel jobban lettem, de másodszorra már nem mertem kockáztatni. Attól féltem, ha megint járkálni kezdek, akkor a hétfőt is begyógyszerezve, élőholt üzemmódban kezdhetem majd. A korábbi években a hétvégén mindig sógiversenyre utaztam, vagy Éva tanárnővel, a kémiatanárral fedeztük fel a környék nevezetességeit Tokióban vagy a közeli Kamakurában csakúgy, mint a több órás vonatozásra lévő Hakone városban, Nikkóban vagy épp a Fudzsi-hegynél. Hát, ilyesmiben az idén nem volt részem. A pár négyzetméteres hotelszobában feküdtem, instant tésztát és sok teát fogyasztva, tévét néztem, online sógiztam, olvastam... és írtam. Sokat írtam, és mivel a közérzetemmel már nem volt komolyabb gond, remekül ment. Befejeztem egy munkahelyi cikk javítását, aztán folytattam a Caladus csillagát: az idén még nem volt ennyi jó ötletem a regényhez, és csak ritkán tudtam olyan részeket írni, amikben utólag ennyire keveset kellett javítanom.

Ott, a hotelszoba magányában valami egészen különös lelkiállapotba kerültem. A feleségemmel, a gyerekekkel tudtam beszélni a neten, de az utazgatás, a versenyzés nem hiányzott. Mindent kicsit távolabbról szemléltem, mint egyébként: Japánt, Magyarországot, a családot, a munkát, az írást. Minden a helyére került. Vasárnap 10-kor próbaképp bekapcsoltam a tévét: 2004-2005-ben, amikor cserediákként Hiroszakiban éltem, ekkor kezdődött a Sógisarok az NHK csatornán – és ez, úgy tűnik, azóta sem változott. A műsor ugyanúgy lekötött, mint tizenhárom évvel ezelőtt, ha épp nem volt mit csinálnom vasárnap. Akkor se volt nagyobb szobám a koliban, mint most a hotelben, és ugyanúgy instant tésztákon éltem. Kicsit úgy éreztem magam, mintha csak pár nap telt volna el azóta.

Hétfőn, amikor folytatódott a kurzus, tökéletes közérzettel és újult energiával vágtam neki. Amikor a munkahelyen elmeséltem, mivel töltöttem a hétvégét, sajnálkozó pillantásokat kaptam cserébe: itt vagyok Tokióban, mégse voltam sehol, nem láttam semmit. De hát az elmúlt évek alatt szinte mindent láttam már errefelé, amit látni érdemes, nem igaz? Furcsa, de úgy érzem, többet kaptam ettől a pár naptól, mintha bármi mást csináltam volna. A magány, a nosztalgia érzése hozzájárult, hogy ennyire produktív legyek, és remélem, tudok még ebből meríteni a jövőben is. Most, két hét távlatából úgy érzem, menni fog.

2018. február 28., szerda

Sorok mögött: Írni vagy majd később írni, az itt a kérdés


A legújabb "Sorok mögött" bejegyzéseink témája a halogatás, és azt kell mondanom, ritka az olyan téma, ami ennyire fekszik nekem. Aki követi a blogot és az aktuális projektjeimet, az tudja, miről beszélek: bár a tavalyi év közepén elkészültem a legújabb regényem, a Caladus csillaga első változatával, azóta sem történt semmi ezen a fronton. Na jó, történt, de csak a saját gépemen, a háttérben – de erről majd mindjárt.

Mielőtt rátérnék a részletekre, hadd áruljam el, hogy visszaeső halogató vagyok. Ezen nem nagyon lehet szépíteni: lételemem a lustaság. Hogy mást ne mondjak, ennek a bejegyzésnek ma 5 órára kell kikerülnie, és ezt a részt épp fél 10-kor írom, úgy, hogy órám van 10-től, déltől, 2-től és 4-től. De bízom benne, hogy készen leszek: a határidőket mindig betartom. Hogyan lehetséges ez egy notórius halogatónál? Úgy, hogy észben tartom, pontosan mennyi munka vár rám, és mikor van a legkésőbbi időpont, amikor el kell kezdenem. Akkor el is kezdem, de egy perccel sem előbb.

Az írással az a "probléma", hogy csak ritkán kell konkrét határidőre dolgozni. Az első regényemet, az Oni: Szürke vért egyetemistaként kezdtem el, aztán félretettem, 2009-ben ültem neki újra, és 2013-ban jelent meg. A trilógia további két része 2014-ben, majd '15-ben került a boltokba, hajszálpontosan a Könyvfesztiválra. Azért sikerült tartanom ezt a tempót, mert Roboz Gáborral, a sorozat szerkesztőjével megbeszéltük, hogy az Oni-könyvek könyvfesztiváli megjelenések lesznek, és minden évben egy újabb könyvvel jelentkezünk. Most azonban, amikor nincs szigorú határidőm a kézirat leadására, néha úgy érzem, belefulladok a halogatás mocsarába, míg máskor úgy, hogy haladok, amennyit tudok, de a három gyerek, az egyetemi oktatás, kutatás, cikkírás mellett ennyi fér bele. Az igazság valószínűleg a kettő között van, mert jó indokok ide vagy oda, legbelül tudom, hogy képes lennék ennél sokkal gyorsabban haladni. Lehet, hogy az kéne, hogy Gábor vagy Kati hívjon fel telefonon: sürgősen küldjem be a kéziratot, különben már nem fog beférni az idei kiadói tervbe. 

Mielőtt ráijesztenék mindenkire, hogy sohasem készülök el a regénnyel, gyorsan leszögezem: a kézirat első fele elnyerte a (nagyjából) végleges formáját, a kiadói szerkesztést nem számítva. A hosszú szünetnek köszönhetően, ameddig hagytam ülepedni a regényt, sok hibát meglátok, és lényegesen több dolgon változtatok, mint eredetileg gondoltam. Két teljes fejezetet dobtam kukába, egy másikat épp most írok át alapjaiban. (Nem arról van szó, hogy az eredeti munkám teljesen vállalhatatlan lett volna, de ha az embernek hirtelen bevillan egy ötlet, és az ösztöne azt súgja, hogy a történet azzal együtt lesz az igazi, akkor nincs mit tenni, változtatni kell.) Egyelőre nem merek jóslásokba bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy mikorra készülök el, de a nyári időszakban több időm lesz, és nem szeretném szeptemberre átvinni a projektet. Annyit ünnepélyesen megígérek, hogy igyekezni fogok hatékonyabban küzdeni a lustaság démonával. :)

És most nézzük a többi halogató vallomását:

Bartos Zsuzsa
Puska Veronika
On Sai

2018. január 29., hétfő

Sorok mögött: Gondolatok a könyvbemutatókról


Hosszú ideje nem jelentkeztünk már "Sorok mögött" bejegyzéssel: kissé ellustult a csapatunk, de most végre megtörjük a jeget. A témánk ezúttal a könyvbemutatók, avagy mit érdemes, és mit nem érdemes csinálni egy ilyen alkalommal, ill. hogy kinek milyen élményei vannak az első könyve bemutatójáról.

Biztosra veszem, hogy tanácsokban nem lesz hiány a többiek bejegyzéseiben, ezért én most egy olyan területre fókuszálnék, amiben lehet, hogy több a tapasztalatom, mint a sikeresebb kollégáknak: hogyan éljük túl, ha a kutya se jön el a dedikálásra? :) Láttam már olyan írót, akinek az első könyvét is kapkodták, mint a cukrot, de sokkal valószínűbb, hogy az első könyvbemutatónkon, miután elolvastunk minden marketinges tippet és gyakorlati tanácsot, bepakoltuk a könyvjelzőket, egyéb apró ajándékokat és a tartalék tollat, ott fogunk ücsörögni kiöltözve az asztalnál, és arra várunk, hogy legalább a közelben lézengő vendégek közül szánjon meg valaki, és üljön le beszélgetni. Én is így jártam, annak idején ebben a bejegyzésben írtam meg a tapasztalataimat.

Jó lenne, ha azt írhatnám, hogy a későbbi bemutatókra mindez megváltozott, és annyit kellett dedikálnom, hogy elzsibbadtak az ujjaim, de nem így alakult. Az Oni-könyveket sosem kapták fel igazán, ráadásul úgy hallom, nálunk, Debrecenben egyébként is egyre kevesebben járnak el könyvbemutatókra. Mindezzel nem azt szeretném mondani, hogy egy mérsékelten népszerű szerző számára a könyvbemutató értelmetlen dolog, és hagyjuk a fenébe az egészet. Viszonylag sok könyvbemutatót tudhatok magam mögött (minden Oni-kötetnek volt bemutatója a budapesti Könyvfesztiválon, majd nem sokkal később Debrecenben is), és ezek között jó néhány olyan alkalom volt, amire szívesen emlékszem vissza, ezekről próbálok meg itt összeszedni egy csokorra való gondolatot.

Az első, és talán legfontosabb dolog, hogy tartsuk szem előtt a realitásokat. Ha már több alkalommal alig jött el valaki, akkor fölösleges arra számítani, hogy na, majd legközelebb az utcáig kígyózik a sor, mert ez csak csalódáshoz vezet. Ha tudjuk, hogy kevés olvasó várható, akkor nem érdemes hamar elzavarni őket: hadd üljenek egy kicsit az asztalnál, végül is azért jöttek. Én általában meg szoktam kérdezni, olvasták-e már az adott könyvet (a legtöbben még nem), vagy az előző részt (azt a legtöbben igen). Ezek után el lehet beszélgetni, humorizálni arról, mi tetszett vagy mi nem tetszett az előzőekben, és mire számítanak az új könyvvel kapcsolatban. Ki lehet találni valami egyedi, kreatív dedikálást is, bár én ezekben hírhedten gyenge vagyok. :) A lényeg, hogy ha beszélgetéssel telik az idő, az sokkal kellemesebb, mint ha egyedül ülnénk az asztalnál – amikor pedig feltűnik a következő vendég, hogy dedikáltasson, az előző úgyis fel fog állni.

Az is hasznos lehet, ha elő tudunk rukkolni egy teljesen egyedi programmal, ami valamilyen szinten kapcsolódik a könyvünk témájához. Annak idején, a 2013-as debreceni Könyvhéten volt egy cosplay-jel egybekötött szabadtéri könyvbemutató a Szürke vérhez: itt írtam róla. Persze ezen se volt nagy tömeg, viszont rettenetesen élveztem az egészet, nemcsak a jó beszélgetések miatt, de azért is, mert egészen különleges érzés, ha valaki belebújik egy olyan karakter bőrébe, akit te találtál ki. :)

Arról se feledkezzünk meg, hogy a kiadók vagy könyvesboltok által szervezett könyvbemutatók mellett más alkalmak, helyszínek is vannak, ahol személyesen találkozhatunk a közönségünkkel. Érdemes átgondolni, hogy vajon azok, akik elolvasnák a könyvünket, hol találhatók meg a legnagyobb valószínűséggel. Volt egy alkalom, amit valamelyest sikeresnek mernék nevezni (oké, akkor se zsibbadt el az ujjam a sok írástól, de azért már bizsergett kicsit): a Szürke vér "utóbemutatója" a debreceni Dér Conon. Ez egy animére, mangára, japán kultúrára fókuszáló rendezvény volt, elsősorban a tizenéves közönség számára. A legtöbben persze a könyvek japán vonatkozásaira kérdeztek rá, de sokan voltak olyanok, akik maguk is próbálkoztak az írással, őket inkább a kiadatás nehézségei foglalkoztatták. Meggyőződésem, hogy ha állandó jelleggel lennének ilyen rendezvények Debrecen környékén, és el is tudnék járni rájuk, akkor semmi probléma nem lenne az Oni eladási mutatóival. :)

Egyelőre ennyi jut eszembe erről a témáról, de ha lesz bemutatója a Caladus csillagának (remélem, hamarosan lesz), arról mindenképp hírt adok itt a blogon.

Lássuk a többiek bejegyzéseit:

Puska Veronika
Gaura Ágnes
On Sai