2017. május 31., szerda

Ember-gép küzdelmek: az utolsó fejezet. Vagy mégsem?

Aki régebb óta követi ezt a blogot, az tudja, mennyire foglalkoztat az emberi szellem küzdelme a gép ellen, nemcsak a sógiban, hanem a többi táblás játékban is. (Pl. ez a bejegyzés is ebben a témában született.)

Mára a sakkban egészen elképesztő a különbség a gépek javára: a legjobb emberi nagymesterek 2800, a legerősebb szoftverek 3400 ELO-pont körül mozognak. A Távol-Kelet azonban adott pár olyan játékot a világnak, amelyek több mint ezer éve az adott kultúra szerves részei, könyvtárakat írtak tele az irodalmukkal, és már kisgyermekkortól elkezdik a profi játékosok kiképzését. Természetesen a sógiról és a góról beszélek. Ezekben a játékokban rengeteg a lépéslehetőség, ezért nyers erővel bonyolult őket kiszámítani; úgy is mondhatjuk, hogy a számítógép némi hátránnyal indul. Vajon hogy áll ma a gép és az ember háborúja a távol-keleti fronton?


Nos, a háború e hónapban ért véget, a gépek totális győzelmével. A fenti képen Szató Amahiko, a sógi Meidzsinje küzd a Ponanza nevű program ellen. (A fehér monstrum egy japán gyártású robot, amely képes önállóan mozgatni a bábukat a táblán, így még közvetítőként sincs szükség ember segítségére.) Ezt a meccset a Ponanza 2-0-ra nyerte május 22-én, sajnos egyik parti sem volt szoros. A sógiban már jó ideje sejthető, hogy az embernek nincs esélye a legerősebb szoftverek ellen, de az utóbbi években nem rendeztek ehhez hasonló tornát a gép és a Meidzsin vagy Rjúó között.

A másik fronton, a góban több ok lehetett a reményre, hiszen I Szedol, akit a világ negyedik legjobb játékosának tartanak, tavaly öt partiból egyet meg tudott nyerni az AlphaGo ellen. (Ez az esemény az egyik novellámban is szerepel.) Idén Ko Csie, a go vitathatatlan bajnoka szállt ringbe, az AlphaGo azonban tavaly óta is sokat fejlődött, és végül 3-0 arányban nyerte a sorozatot, amely május 27-én ért véget. Ko Csie szerint hiába játssza az emberiség több ezer éve a gót, a számítógép lépései most rámutattak, hogy eddig csak a felszínt kapargattuk.

Ha úgy nézzük a dolgot, ez egymás után két hatalmas csapás az emberi szellem számára. De nézhetjük úgy is, hogy soha nem látott lehetőségek nyílnak meg az emberi játékosok előtt: minden korábbinál hatékonyabban tanulhatunk, ha gépekkel elemzünk otthon. Ha pedig a táblás játékokon túlra tekintünk, máris látszik, mi minden jóra használhatjuk az MI-t. Hogy egy példát is említsek: a hétvégén, az Európai Humángenetikai Társaság konferenciáján az egyik előadás arról szólt, hogyan alkalmazhatók a tanulásra is képes algoritmusok arra, hogy a molekuláris biológiai módszerekkel gyűjtött hatalmas adatmennyiségből megjósoljuk egy betegség klinikai lefutását. Szerintem nem kizárt, hogy 15-20 év múlva már a tudományos cikket is egy algoritmus írja majd helyettem az adatokból, de ugyanígy írhat novellát, regényt, mégpedig sokkal jobbat, mint amire az ember képes. Izgalmas, de kicsit ijesztő elképzelni, milyen lesz a világ, ha többé nem lesz szükség emberi munkára... Ám mindez már jócskán túlmutat egy ilyen blogbejegyzés keretein. Egyelőre elbúcsúzom, és munka után megnézem a Terminátor: Genisyst. :)

2017. április 28., péntek

Sorok mögött: A szerkesztés után

Egy ideje sajnos kimaradtam a „Sorok mögött” blogtémákból, részben a költözés miatt, részben pedig azért, mert már a Caladus csillaga végső hajrájában tartok. (Nem, még nem fejeztem be az írást: úgy néz ki, ez a bizonyos hajrá eltart még pár hétig.) A mostani témát viszont semmiképp sem szerettem volna kihagyni: abban maradtunk, hogy érdekes anekdotákat osztunk meg az olvasókkal azzal kapcsolatban, mi minden történt a könyveinkkel, miután befejeződött a szerkesztés. Ha felsorolom, hogy tipográfia, illusztráció, tördelés, korrektúra, az elsőre elég száraznak hangzik, pedig ez az egyik legizgalmasabb szakasz a megjelenés előtt, amikor a könyv valódi formát nyer.

Nyilván a kiadótól is függ, hogy a szerző mennyire lát rá ezekre a folyamatokra; nekem a Cicerónál szerencsém volt, minden körben kikérték a véleményem. Az illusztrátorok szívébe valószínűleg nem loptam be magam: utólag kicsit zavart, hogy az Oni első része, a Szürke vér borítóját nehéz átfedésbe hozni a cselekménnyel, így aztán a második és a harmadik résznél ragaszkodtam hozzá, hogy konkrét jelenet kerüljön a borítóra, és minden apró részletet leleveleztem a szerkesztőmmel és az illusztrátorral. Ha valamit nem lehetett megoldani úgy, hogy szöveghű legyen, akkor inkább belenyúltam a szövegbe, hogy megfeleltessem annak, amit a borítógrafikán láttam. Gábor, a szerkesztőm szerint túlzásba vittem a dolgot – és tényleg –, de akkor úgy gondoltam, így lesz a legjobb. Ehhez képest a visszajelzések alapján az olvasók vajon melyik borítót szerették a legjobban? Hát persze, hogy az elsőt. :)

A korrektúrával kapcsolatban egy olyan sztori jut eszembe, ami talán érdekes lehet. Az utolsó rész, A bábu és a Talizmán tördelése után Gáborral észrevettük, hogy a belső címeknél (nem a mi hibánkból) több helyen „A bábú és a Talizmán” szerepel. Mondanom se kell, mennyire zavart a hosszú ú, és igyekeztem mindenhonnan kiirtani. (Mindig jól át szoktam nyálazni a betördelt változatot, mert hallani horrortörténeteket olyan könyvekről, amikből akár egy egész fejezet kimarad.) A vicces rész akkor következett, amikor a Könyvfesztiválon elmeséltem Till Katalin főszerkesztőnek, hogy ennek ellenére pár helyen megmaradt a „bábú” forma, és csak a korrektor sasszemének volt köszönhető, hogy a nyomdába kerülés előtt sikerült őket kijavítani. Katalin, aki azt hitte, én írtam így a bábu szót a kéziratban, átható pillantást vetett rám, kissé talán el is sápadt, és olyasmit motyogott, hogy „hát, ez egy problémás helyesírású szó”. Jó volt látni a megkönnyebbülést az arcán, amikor kiderült a félreértés. :)

Az Oniról ennyit tudtam sztorizgatni, de ha a – remélhetőleg – megjelenő Caladus csillaga kapcsán adódik valami vicces apróság, azt mindenképp megosztom itt a blogon. Addig is lássuk a többiek anekdotáit:

2017. március 31., péntek

Újra itthon



A hétvégén hazaértem az idei tokiói kiküldetésből, ahol a magyar orvosi egyetemekre készülő japán diákokat oktattuk. Évről évre egyre több diák dönt úgy, hogy nálunk szeretne orvosnak tanulni, és egyre fiatalabbak a csoportok is.

Idén az oktatás mellett kevesebb volt a "kötelező" teendőm (nem kellett pl. regényhelyszínekért bejárnom Tokiót, mint 2014-ben, amikor A bábu és a Talizmánt írtam, és felvételi tesztek tömegét sem kellett legyártanom, mint tavaly), így éltem a lehetőséggel, és sokat voltam sógizni. Sikerült összehoznom néhány egész jó kifut erős diákok ellen a Vaszeda Egyetem sógiklubjában, és szokásom szerint többször megfordultam a Japán Sógi Szövetség hivatalos főhadiszállásán, a Sógi Kaikanban is. Az itteni dódzsó a tavaszi szünet alatt ilyen látványt nyújtott:


Végül gondoltam, becsatolok még néhány képet, mert az elmúlt években kicsit adós maradtam az ilyesmivel:




2017. február 27., hétfő

Költözésről és bogarakról

Az előző bejegyzésben említettem, hogy hamarosan új lakásba költözünk (nem túl messze, pár utcával arrébb). Azóta mindez annyit változott, hogy – ahogy az lenni szokott – az új lakás még nincs kész, a régit viszont már el kellett hagynunk. Így tehát egyelőre apukámhoz költöztünk, ahol egyetemistaként laktam utoljára. Nincs is semmi gond, jól érezzük magunkat, leszámítva egy apróságot: úgy tűnik, velünk együtt néhány hívatlan vendég is érkezett.

Lehet, hogy valaki már ennyiből is kitalálta: ágyi poloskákról beszélek. Előttünk nem voltak itt, és a régi lakásunkban se találkoztunk velük, így nem igazán tudjuk, honnan jöhettek. (A költöztető kocsit már kizártuk, esetleg a sok helyről összeszedett dobozok jöhetnek szóba, amiket a költözéshez használtunk.) Hívtunk rovarirtót, amivel sikeresen elértük, hogy az egyik szobát nem tudjuk használni, olyan vegyszerszagú, a poloskák pedig átköltöztek egy másikba. :) Jelenleg futurisztikus gőzpisztollyal védekezünk, de már gondolkodom rajta, hogy hangyafarmot nevelek, állítólag ők megeszik az ilyen bogarakat. Kicsit olvasgattam a poloskák természetes ellenségeiről, és kiderült, hogy némelyiknek olyan neve van, mintha egy Marvel-képregény lapjairól kelt volna életre. Őrá gondolok, és hozzáteszem, ha ágyi poloska lennék, nekem is tele lenne tőle a gatyám:

Ha! This looks like a job for the Masked Bed Bug Hunter!

Persze azért távol áll tőlem, hogy ilyesmit eresszek be a lakásba, már csak azért sem, mert egy jó novellaötletet köszönhetek a poloskáinknak. Mindenesetre amíg a megoldáson gondolkozom, adnék egy tippet mindenkinek, aki esetleg még nem tudja, mivel lepjen meg minket karácsonyra:


2017. január 30., hétfő

Caladus csillaga: közeleg a finálé!


Egy ideje nem jelentkeztem bejegyzéssel a készülő regénykéziratommal kapcsolatban, de most van egy jó hírem: a háttérben folyamatosan dolgoztam rajta, és már túl vagyok a háromszázezer karakteren. Úgy sejtem, még kb. százezer karakter lehet hátra. Nemsokára elkezdem írni a finálét, vagy ha úgy jobban tetszik, a tágabb értelemben vett fináléban már nyakig benne vagyok. :)

Egyetlen dolog aggaszt: lassan több oldalasra szaporodik a listám azokról a dolgokról, amiket át szeretnék írni, mielőtt beküldöm a kiadónak a kéziratot. Ezek nagyobb része nyilván apróság, de vannak fontos, alapvető változtatások is: ötletek, amik menet közben jutottak eszembe, ill. a karakterekkel kapcsolatos problémáim (avagy mi minden csúszhat félre írás közben). Öröm az ürömben, hogy elég pontosan kialakult a koncepcióm, azaz tudom, hogy mit és hogyan szeretnék változtatni a szövegen. Az viszont biztosnak tűnik, hogy jócskán kell még időt fordítanom rá, miután befejeztem a kézirat első változatát.

Most egy ideig nemigen fogok tudni rendezett körülmények között írni, ugyanis két hét múlva költözünk (nem messze, csak pár utcával arrébb). Valószínűnek látszik, hogy a pakolás szüneteiben, innen-onnan lecsípett percekben, a dobozok közé letelepedve kell majd írnom – de az ilyesmi nem szokott zavarni, remélhetőleg tudom tartani a szokásos tempót. Ha pedig végre pontot tehetünk a huzavona végére, akkor az új lakásban egy csendesebb, kényelmesebb kis zugban folytathatom a munkát. :)
Hiba történt a modul működésében