2016. május 26., csütörtök

Sorok mögött: A komfortzóna és határai



A legújabb Sorok mögött bejegyzésben a komfortzóna kérdését fogjuk boncolgatni. Pár éve még nemigen tudtam volna érdemben hozzászólni a témához, hiszen úgy gondoltam, a fikcióírás önmagában egy hatalmas komfortzóna: az ember félreteszi a munkáját, és azt ír, amihez csak kedve van. Persze lehetne mondani, hogy az Oni folytatásainak írásánál kicsit más volt a helyzet, hiszen megbeszéltük a kiadóval, hogy kb. mikorra adom le a következő kéziratot, de nagyon élveztem az egészet, és ez is bőven belefért a komfortzónámba: ifjúsági fantasy volt ismerős szereplőkkel, kidolgozott cselekményvázlattal. Egyébként addigra már több zsánert is kipróbáltam, és nem éreztem úgy, hogy egy horror, sci-fi vagy realista történet esetén a komfortzónámon kívül mozognék.

De mit is jelent a komfortzóna? Az ismerős, megszokott zsánert, olyan szereplőket, akiket könnyen tudunk kezelni, de szerintem tágabban is értelmezhető minden olyan írásra, amiben otthonosan érezzük magunkat. Az írástechnikai tanácsadó oldalak tele vannak figyelmeztetésekkel (mint pl. a fenti kép), de vajon tényleg baj van a komfortzónával? Szerintem ez attól függ, hogy szűken vagy tágan értelmezzük-e a fogalmat.

Azzal nem lehet vitatkozni, hogy ha valaki folyton csak a szűken vett komfortzónáján belül mozog, akkor az írásai hasonlítani fognak egymásra, ő maga pedig előbb-utóbb "iparossá" válik. Ezért javasolják általában, hogy feszegessük a határainkat: csak így tudunk fejlődni. Én is igyekszem mindig másféle történetet írni, de a határaim túlfeszítésével legutóbb megjártam egy kicsit. Természetesen a Japánban játszódó non-fiction családregényről beszélek (itt írtam bővebben az ügyről).

Szerintem, ha valaki olyan típus, amilyen én vagyok, azaz egy kicsit lusta, kicsit szórakozott és egy csomó dolga van egyszerre, az lehet, hogy jobban jár, ha olyasmit ír, ami nem áll túl távol a komfortzónájától. Igen, tudom, ezért a mondatért meg fognak kövezni, de mindjárt kifejtem bővebben a saját példámon. Amikor épp befejeztem egy cikket, és tudtam, hogy nemsokára neki kell állnom dolgozatokat javítani, akkor a pár lazább nap alatt ritkán tudtam rávenni magam, hogy leüljek 60-as évekbeli japán autókról vagy konyhai eszközökről kutatni. Szívesebben írtam volna valami "egyszerűt", de mivel arra nem volt módom (egyszerre sosem foglalkozom egynél több írással), végül sokszor az lett belőle, hogy sógiztam egyet, vagy csak céltalanul lógtam a neten. Egyszóval arra jutottam, hogy a lustaság sokkal veszélyesebb ellenség, ha a komfortzónámon kívül kell megküzdenem vele – márpedig, ha valaki írásra adta a fejét, akkor a legfontosabb, hogy viszonylag sokat írjon.

Megoldásként először jött egy másik regényötlet, ami egy fantasy különleges szereplőkkel: ezen dolgozom most. Kívül esik a szűkebb értelemben vett komfortzónámon, de a tágabba belefér. Másodszor pedig elhatároztam, hogy amikor visszatérek a családregényhez, azt is közelíteni fogom a komfortzónámhoz, és sokkal több fiktív elemet viszek bele, így lehet, hogy non-fiction helyett inkább valós eseményeken alapuló fikció lesz belőle. Addig semmiképp sem fogok újra nekiveselkedni, amíg nem lesz egy olyan erős cselekményvázlatom, hogy igazán élvezzem a megírását. Hiszen a tágabb értelemben vett komfortzóna pontosan arról szól, hogy élvezzük, amit csinálunk, nem igaz?

Így látják a kérdést a többiek:

Puska Veronika
Gaura Ágnes
On Sai
Demi Kirschner
Bartos Zsuzsa
Szaszkó Gabriella
Hiba történt a modul működésében