2019. május 14., kedd

Végre (?) 4 dan

Ma annak ellenére, hogy alig látszom ki a kijavításra váró zh-k kupacából (vagy talán éppen azért), játszottam pár sógimeccset a 81Dojón, és valami csoda folytán sikerült túllépnem a 2000 pontos álomhatárt. Ezzel pillanatnyilag az 5 danos intervallumba kerültem; ha valaki rápillant a "sógi-profilom" nevű pontra a blog jobb oldali sávjában, ott is lehet látni, a 81Dojo oldalán pedig így fest most a profilom:



A lényeg, hogy a Magyar Sógi Szövetség szabályai szerint így jogosult lettem az új rekordomnál eggyel alacsonyabb állandó titulus, vagyis a 4 dan használatára. Egyszer mindenképp szeretnék erről egy hivatalos japán diplomát is, a Meidzsin és a Rjúó aláírásával – ezt lényegében már hamarabb is megkaphattam volna (azzal, hogy a 4 danos alsó limit fölött maradtam 10 meccsen keresztül), de egyrészt nem akartam addig, amíg nem teljesítettem a 4 danos kritériumot a magyar rendszerben is, másrészt sajnos anyagilag elég megterhelő ám egy ilyen. :)

Ha a dolog személyes oldalát nézzük, felemás érzéseim vannak a 4 dannal kapcsolatban, miután csaknem tíz évet eltöltöttem 3 danosként. Egyrészt örülök neki (nyilván), másrészt viszont erős 3 danosnak lenni nem biztos, hogy rosszabb, mint gyenge 4 danosnak: nyáron jön az ob, aztán az Európa-bajnokság, és 4 danosként kikapni cikibb lesz. :) Azon is elgondolkoztam, hogy miért pont most sikerült szintet lépnem, amikor egyértelmű, hogy pár évvel már túl vagyok a csúcson. Erre három lehetséges magyarázat jut eszembe:

1. Minél többet játszik valaki online, annál nagyobb lesz a különbség a rekordja és az átlaga között: a szerencsés győzelmi sorozatok ritkán fordulnak elő, a nagyon-nagyon szerencsés sorozatok pedig nagyon-nagyon ritkán. Mivel a szintlépéshez egy számomra nehezen elérhető rekord beállítására volt szükség, nem meglepő, hogy ez évekbe telt.

2. Az utóbbi pár évben lépésről lépésre sikerült kikutatnom olyan megnyitási vonalakat a számítógépen, amikkel előnybe tudok kerülni (vagy legalábbis elkerülöm a hátrányt) sok olyan megnyitás esetében, ami korábban mumusnak számított nálam (pl. a jagura).

3. Az elmúlt hetekben nem játszottam ugyan túl sokat (inkább a regényre koncentráltam), de amikor leültem sógizni, akkor megfigyeltem, hogy egész jól megy a játék: észrevettem olyan kombinációkat is, amiket máskor nem. A formám általában ciklikusan alakul: a jó formát pár hét után rossz követi, aztán megint jó, és így tovább. Úgy tűnik, most sikerült egy jó periódust meglovagolnom.

Akárhogy is, a fokozat már megvan, nem tudom elveszíteni. A cél most az, hogy a játékom is olyan legyen, mint egy 4 danosé. :)

2019. április 29., hétfő

Haladok, de...

E hónap végére ígértem, hogy újabb bejegyzéssel jelentkezem a Caladus csillagával kapcsolatban. Nos, a nagy bejelentés még várat magára, a kiadómnak tett ígéret azonban (miszerint az év első felében leadom a kéziratot) tartható lesz. Nincs sok hátra, és ezúttal szó sincs arról, hogy ellustultam vagy elbizonytalanodtam volna a projekttel kapcsolatban. Igazából néha még magamat is sikerül meglepnem: pár lecsípett perc elég, hogy produktív tudjak lenni. Persze jogos a kérdés, hogy akkor miért nem végeztem még a fináléval.

Ennek két oka van: egyrészt a finálét (is) szinte teljesen át kell írnom, másrészt nagyon kevés időm jut rá. Az a szomorú, hogy még csak nem is arról van szó, mint pár hónappal ezelőtt, amikor egyszerűen maga alá temetett az óraterhelés: nincs vészesen sok oktatási feladatom, a határidőnaplóm tanúsága szerint akár jól is haladhatnék a regénnyel. De rengeteg kisebb írnivaló gyűlt és gyűlik mostanában össze: mire végzek egy cikk bírálatával, addigra egy témavezetett hallgatóm szakdolgozatát kell javítgatnom, és amint kijavítok egy kupac zh-t, máris nyakamon egy pályázati határidő. Önmagában egyik dolog sem lenne vészes, de valahogy nem tudok visszaemlékezni olyan időszakra, amikor hat-nyolc héten át ennyi váratlan feladatom adódott volna, és folyamatosan kisebb projekteket kellett tologatnom magam előtt. Na de sebaj, előbb-utóbb utolérem magam, és egy, legfeljebb két hónapon belül leadom a kéziratot. :)

2019. március 20., szerda

"Képeslap" Tokióból

Nemrég tudatosult bennem, milyen sok bejegyzés született már arról, hogy az év ezen szakaszát Japánban töltöm, mégsem írtam le egyszer sem, hogy tulajdonképpen mivel is telnek a napjaim. Ezt a hiányt igyekszem most pótolni.



Ezen a környéken, vagyis Nyugat-Sindzsukuban lakom minden évben két hétig, ugyanabban a szállodában (éjszaka szebbek a fények, ezért a fotó). Reggel sietek órára: előkészítő kurzust tartunk azoknak az itteni diákoknak, akik Magyarországon szeretnének orvosira járni. (Én a biológiát tartom, míg velem egy időben Bakó Éva tanárnő oktatja a kémiát.) Mivel három percre lakunk onnan, ahol az órák vannak, még arra is van időm, hogy délben hazaszaladjak megebédelni és szundítani egyet. (Nem, erre nem az időeltolódás miatt van szükség, egyszerűen csak jobban, frissebben tudok működni délután, ha sikerül beiktatnom egy kis pihenést.)

Az órák után legtöbbször sógizni megyek a Kaikanba, vagy a Vaszeda Egyetem sógiklubjába, ahogy arról már többször írtam. Hosszabb kirándulásokra csak hétvégén van idő; most szombaton pl. egy Funabasi nevű városban jártam sógiversenyen. Az eredményem nem lett valami rózsás, de egytől egyig szoros, izgalmas partikat játszottam, és a végén részvételi díjként hazavihettem egy szabadon választott, antikvár sógikönyvet:



Vasárnapra Éva tanárnő talált egy érdekes programot: a nemrégiben megnyílt Szamuráj Múzeumot, ami ráadásul gyalogtávra van a szállodától. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz, és nem kellett csalódnom: azon túl, hogy jó sok fegyvert, páncélt és festményt meg lehet itt nézni, az egész hely nagyon fiatalos és interaktív. Nemcsak, hogy beöltöztettek szamurájnak, de még párbajozni is megtanítottak:






A kurzus első fele azonban a végéhez közeledik, és nemsokára én is hazautazom. Nem bánom, mert már nagyon hiányzik a család. Hamarosan újra jelentkezem, de addig még vár rám pár nap itt Tokióban, na meg egy 12 + 6 órás repülőút. :)

2019. február 25., hétfő

Másodszor is finálé

Pár nappal ezelőtt végigfutottam a korábbi bejegyzéseimet a készülő regényem, a Caladus csillaga kapcsán, és ekkor szúrt szemet, hogy egyszer régen már írtam arról, hogy hamarosan a fináléhoz érkezem a kéziratban. Ez volt az a bejegyzés, és bármilyen hihetetlen is (számomra az), több mint két évvel ezelőtt, 2017 januárjában született.

Rengeteget változott azóta a regény (másfélszer nagyobb a terjedelme, mint eredetileg terveztem), és nem csak az: időközben elköltöztünk, született egy lányom, aki már másfél éves lesz, én pedig befejeztem a kézirat első változatát, de kevesebb lett az időm, megfogyatkozott a motivációm a szerkesztgetésre, novellákat publikáltam, aztán újult erővel tértem a vissza a regényhez, és már pár hónapja kitart a lendületem: akkor sem tört meg, amikor elindult az új félév, és több lett a teendőm az egyetemen. Szinte mindenhol elég sokat változtatok, és akkor sem fáj a szívem, ha egész fejezeteket dobok ki és írok újra. Még egy bő százezer karakter van a végéig, vagyis a tényleges finálé – ezen a ponton már nem fogok leállni.

Aki követi a blogot, az hamarosan számíthat egy japán témájú bejegyzésre (idén márciusban is ott fogok dolgozni két hétig), a következőben pedig már reményeim szerint megtehetem azt a bizonyos bejelentést. De csitt, azért még ne kiabáljuk el a dolgot. :)

2019. január 31., csütörtök

Hírek az új évre

Korábban akartam megírni ezt a bejegyzést, de ma még épp január van, szóval talán mondhatjuk, hogy 2019 még új évnek számít. :) Két örömhírt szeretnék megosztani a blog olvasóival, fogadjátok őket szeretettel.

Az egyik, hogy a kiadói tervek szerint valamikor szeptemberben jelenik meg a Cherubion újabb sci-fi antológiája Nemes István szerkesztésében, a Semleges Zóna, benne egy rövid novellámmal, "Az idegen"-nel. Ez egy régi kis szösszenet, az íróköri veteránok "Wani apó" néven emlegették egy ideig, de szerintem mára már ők sem emlékeznek rá. :)

A másik, fontosabb dolog, hogy végre kitűztem magamnak egy belső határidőt a Caladus csillaga leadására. Tegnap írt a szerkesztőm, Roboz Gábor, és érdeklődött, hogy haladok vele, én pedig összeszedtem a bátorságom, és azt feleltem, hogy az év első felében mindenképpen befejezem a kézirat javítgatását, és leadom neki. A tavalyi év folyamán már-már görcsösen igyekeztem elkerülni mindenfajta ígérgetést, ugyanakkor felmerült bennem a félelem, hogy a dolog végtelen projektté válik. Az utóbbi időben végre több időt tudtam rászánni, és gyorsabban is haladtam, de úgy érzem, ez a határidő plusz motivációt ad. Nos, örömmel jelenthetem: a Caladus csillaga nagyon is élő projekt, még mindig jól haladok vele, és a regény összes Suttogójának becsületére mondom, tényleg le fogom adni júniusig. :)