Év végi értékelő

Nem gyakran szoktam ehhez hasonló értékelőt írni, de most egy hosszabb időszakot zárunk le (na jó, nem az évtizedet, csak a 2010-es éveket), így kivételesen sikerült rászánnom magam. :) Persze az, hogy nem csak egy évet, hanem tízet próbálok áttekinteni, egyben nehezítés is, hisz ennyi idő alatt túl sok minden történik az emberrel ahhoz, hogy egyetlen bejegyzésben beszámoljon róla. Gondolkodtam ezen egy ideig, és arra jutottam, hogy mivel úgyis az "írós" bejegyzéseket szeretitek a legjobban, itt és most erre a témára fókuszálok, és a szokásomhoz híven csak dióhéjban vázolom fel a lényeget, a részletekkel kapcsolatban a régebbi bejegyzéseimre utalok.

Ez azért is kézenfekvő, mert pontosan tíz évvel ezelőtt, 2009 végén döntöttem úgy, hogy komolyabban is megpróbálkozom az írással. Előtte, középiskolában és az egyetemen írtam pár rossz verset, valamivel jobb novellát és amatőr műfordítást, és volt egy befejezetlen regénykéziratom is, az Oni. Tíz éve szembesültem azzal, hogy már nem vagyok annyira nagyon fiatal, és el kell döntenem, hogy megmaradok az asztalfióknak (számítógépnek) írogatásnál, vagy megpróbálok szintet lépni, és eljutni a kiadásig. Ehhez trilógiára kellett felosztanom az Oni történetét (ami túl sok lett volna egy könyvben), befejezni az első részt, és kiadót keresni számára. Ha nem az utóbbi lehetőség mellett döntöttem volna, most nem írnám ezt a bejegyzést sem. :)

Az Oni kulisszatitkairól persze már írtam a blogon 2013-ban. A következő években terv szerint megjelent a trilógia második, majd a harmadik része is. (Ezek voltak az utolsók, amiket sikerült időre befejeznem. :)

A következő projektemet egy ismerősöm életrajza ihlette, egy Japánban élő amerikai misszionáriuscsalád történetéről szólt volna az 1960-as években. (Egyébként erről is írtam itt a blogon.) 2015-ben, az Oni befejezése után neki is láttam, de már a vázlat sem akart összeállni: hiába volt érdekes az alapanyag, nem éreztem, hogyan lesz ebből olyan történet, ami majd több száz oldalon keresztül leköti az olvasó figyelmét. Valószínűleg az volt a gond, hogy nem az én műfajom a családregény, még akkor sem, ha némi fikcióval ki tudom egészíteni az eredeti életrajzot. Az sem segít a motivációmon, hogy bár kétségkívül izgalmas lenne angolul megírni a sztorit, és külföldi kiadót/ügynököt keresni neki, a siker esélye ezen a piacon minimális. (Már megfertőzött annyira a nonfikciós, tudományos tevékenység, hogy mindig felmerül bennem, hogyan aránylik egy adott projektre fordított idő és a sikeres publikálás valószínűsége.)

Végül 2016-ban adtam fel ezt a projektet (talán nem véglegesen), hogy belevágjak valami egészen másba: a Caladus csillagába. Ami akkor még egy könnyű, gyorsan megírható regénynek ígérkezett,  végül három év alatt jutott el a befejezésig, pontosabban az első kéziratleadásig. Most gondoltam bele, hogy már fél év telt el azóta, hogy megkaptam Gábortól a visszajelzéseket a regényre, és még mindig nem végeztem a javításokkal. Oké, sok mindent újra kell írni, de ez akkor sem mentség. Ha legalább azt mondhatnám, hogy elakadtam, akkor meg tudnám magyarázni, miért kerül ennyi időbe, mire végre kiadok valamit a kezemből. De a helyzet az, hogy igazából sem az eredeti változat hároméves megírása során, sem most, a javítások közben nem akadtam el. Egyszerűen csak az időm lett olyan kevés, hogy ennél gyorsabban nem tudok haladni, bármennyire is szeretnék. Persze, megtehetem, hogy hajnali egyig vagy kettőig dolgozom (időnként meg is teszem), de elég nagy az alvásigényem, így másnapra ettől olyan fáradt leszek, hogy nem éri meg. A jó hír, hogy a regény folyamatosan a "felszínen van" bennem, a lassú haladás ellenére is foglalkoztat, és most már tényleg a végénél járok: pár hét, és befejezem az átírást. (A jövő év szeptemberétől remélhetőleg több időm lesz mindenre, mivel jóval egyszerűbb lesz hozni-vinni a három gyereket, mint most.)

A regények mellett időnként novellákat is írtam, és az Oni kálváriája után egészen meglepett, hogy egy jól eltalált, rövidebb írással aránylag könnyen és gyorsan el lehet jutni a kiadásig. A legelső novellám, a "Kopp-kopp" a Galaktikában jelent meg, alig pár héttel azután, hogy beküldtem a szerkesztőségbe. (A valódi szerkesztés hiánya azért zavart egy kissé.) Aztán, 2016-ban napvilágra került a Galaktika kalózbotránya, és innentől kezdve már nem volt egyszerű dolgom, ha olyan publikációs fórumon szerettem volna novellát közölni, amely vállalható, aránylag széles közönséghez jut el nyomtatásban, és ne adj' isten még fizet is valamit. Ezért örültem a Gabo új antológiasorozatának, amiben magyar szerzők novelláit adják ki, és különösen annak, hogy a tavalyi kötetbe sikerült bekerülnöm egy novellával. A moly.hu tanúsága szerint egyébként ez a legolvasottabb írásom (a regényeket is beleszámítva), és örömmel láttam, hogy sokan szerették annak ellenére is, hogy határozottan rétegnovelláról van szó. Másképp mondva, több olyan véleményre számítottam, hogy "YA csontvázakkal? Ráadásul valami szerepjátékos köntösben? Ez meg mi a ... akart lenni?" :)

Szóval ez történt velem írós fronton a 2010-es években. És hogy mit hoz a következő évtized? Remélem, még több jó dolgot. :) Ha a Caladus csillaga végre megjelenik (és akkor is, ha netán mégsem), van még a tarsolyomban egy nagyon különleges projekt, amiből leghamarabb 2023 elején lehet nyomtatott regény. (Ez még nem nyilvános, de ha valakit érdekel, szívesen beszélgetek róla élőben.) Tervben van még több novella, egy magyar nyelvű kézikönyv a sógiról, és jó néhány tudományos publikáció. Most ennyire látok előre, a többi majd kialakul menet közben. Nincs más hátra, mint hogy a blog minden olvasójának boldog új évet, és sikeres 2020-as éveket kívánjak! :)

Mindekinek kellemes ünnepeket!

Kedves mindenki! Nemsokára jelentkezem hírekkel meg egy kis évértékelővel. Majd figyeljétek a blogot! :) Addig is kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!

Egy gyors update

Tartozom egy kis bocsánatkéréssel, mivel egy ideje már nem hallattam magamról itt a blogon. Gyorsan megnyugtatok mindenkit: még mindig élek, és még mindig dolgozom (főleg az utóbbi). Haladok is a Caladus csillaga javításaival, szerencsére nem akadtam el, inkább arról van szó, hogy nagyon-nagyon kevés időm jutott rá mostanában. A hibák nagy részét, amiket a szerkesztőm, Gábor kiemelt, mostanra kijavítottam, de a kézirat egy szakasza még hátravan, és ezen kívül is akadnak jelenetek, amikkel nem vagyok maradéktalanul elégedett, ezért csiszolgatásra várnak. (Hát, igen, a csiszolgatás még mindig jobban megy, mint a dolgok terv szerinti befejezése.)

Az legalább biztos, hogy nincs már sok hátra. Ahogy Gábornak is megírtam, igyekszem még a téli szünet előtt leadni a javított kéziratot. Szorítsatok, hogy sikerüljön! :)

Caladus

Közben elkészült a második térkép is, ami Caladus rendházát mutatja a titkos fennsíkon. Így önmagában talán nem sokat mond, de ez az a helyszín, amit a legtöbbet használok a regényben, úgyhogy higgyétek el, olvasás közben jól fog jönni. :) Az íráshoz is jól jött a saját vázlatom, akármilyen ronda is volt, de azt nem fogom feltenni ide. Úgy gondolom, elrettentésnek a múltkori is bőven elég, úgyhogy inkább csak a végleges Caladus-térképet mutatom meg (by Miyaou Art):

Kallas térképe

Ígértem, hogy addig is, amíg befejezem a regény javítását, szolgálok egy kis meglepetéssel. Hát, itt van: ez Kallas térképe. Egy nagyon kedves grafikus ismerősöm (Miyaou Art) munkája, aki pusztán az írásbeli instrukcióim és egy rusnya vázlatom alapján készítette el ilyen szépre. Mit szóltok hozzá?

Engem lenyűgözött, és nagyon remélem, hogy a kiadónál is egyetértenek majd velem abban, hogy jó ötlet lenne odatenni a könyv legelejére. (A végére egy részletes Caladus-térképet szánok a szimmetria kedvéért, és ha minden jól megy, azt is nemsokára megnézhetitek itt, a blogon.)

A regény története egyébként végig Estosban zajlik, de említés szintjén más helyszínek is előkerülnek. Tervezek még egy novellát, ami hat évvel a regény cselekménye után játszódik, és egy, a Hundi Hammas hegyei között megbújó falu szolgál majd helyszínéül. Később is szeretnék még Kallas világában kalandozni, de bármit is írok, a térkép sokkal jobb referencia lesz számomra, mint az eddigi vázlatom. Az elrettentés kedvéért megmutatom azt is, csak hogy lássátok, tényleg nincs grafikus vénám:

Írótábor 2019

Az idei nyaram elég sűrűre sikeredett, így picit megcsúsztam az idei írótábor beszámolójával. (Mégsem szeretném elhagyni, hiszen 2014 óta "hagyomány" nálam, hogy minden évben írok pár sort a táborról ide a blogra.)

Idén Szilvásváradra látogattunk, amit valószínűleg senkinek sem kell bemutatnom, de azért felteszek pár képet a kilátásról:

Az idei tábor annyiban hasonlított a tavalyira, hogy Csilla előadásokkal készült (ezúttal Donald Maas The emotional craft of fiction című könyvéből), és ehhez kapcsolódó feladatokat kellett megoldanunk. Ehhez vinnünk kellett egy kész vagy félkész, legalább öt jelenetből álló írást. Én természetesen az átdolgozás alatt álló regényemet, a Caladus csillagát vittem, és azt kell mondjam, nagyon kapóra jött a téma: elkövettem a klasszikus hibát, amit Donald Maas szerint sok író el szokott, ti., hogy a cselekmény ívére koncentráltam a főszereplő érzelmi ívének kárára. Nyilván nem arról van szó, hogy semmit se írtam volna a szereplőm érzéseiről, de korántsem kezeltem olyan tudatosan ezt a vonalat, mint ahogy kellett volna. Több feladatnál is úgy éreztem, mintha kifejezetten nekem találták volna ki, azaz konkrét hiányosságokra ébresztett rá a kéziratban. Ezeknél igyekeztem úgy megírni a megoldást, hogy ne csak tábori gyakorlatként működjenek, hanem be tudjam építeni őket magába a regénybe.

A másik dolog, amiért nagyon élveztem az idei tábort, hogy a többiektől rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a készülő regényre, és Martenre, a főszereplőre. Csilla egy olyan tanácsot is adott vele kapcsolatban, ami egy csapásra megoldott egy motivációs problémát (ezen agyaltam már június óta, és bár sikerült kitalálnom egy megoldást, nem voltam vele maradéktalanul elégedett). A tábor után legszívesebben azonnal nekiültem volna regényt írni, de másnap már indultunk is Pozsonyba, a Sógi Eb-re. (Egyébként az se sikerült rosszul, bejutottam a legjobb 16 közé. Akit esetleg érdekel, itt meg tudja nézni az Eb-címért folytatott küzdelmet, ahol az első 32 kiemelt európai játékos versenyezhetett, Elo-pontszám alapján, itt pedig a WOSC, a nyílt világbajnokság eredményeit, ahol nagyon erős japánok is elindultak.) Miután hazaértünk, minden visszatért a rendes kerékvágásba, és én is újra nekiültem a regénynek. Azt mondhatom, eddig jól haladok vele, és látni vélem, ahogy pozitív irányba változik a kézirat. :)

Az átdolgozás kapujában

Ennél aktuálisabb nem is lehetett volna a kéziratos mém, amit az előző bejegyzésemhez csatoltam: a múlt héten megjött a válasz a szerkesztőmtől, Gábortól, és ahogy mindig, most is bőven lesz mit átírnom a regényben. Az észrevételek egy része nem ért váratlanul. Bár sok időt töltöttem a kézirat önszerkesztésével, a problémák egy részét nem sikerült teljesen megoldanom, főleg talán az egy nézőpontos megközelítés miatt, amit nem akaródzott feladnom.

Ezeken kívül persze olyan dolgok is akadtak, amikkel Gábornak sikerült alaposan meglepnie – vagy inkább úgy fogalmaznék, meglepő, hogy az ő segítsége nélkül nem láttam meg őket. Írás közben hajlamos vagyok bizonyos dolgokra túlzottan fókuszálni, míg mások felett átsiklani, és ezek a vakfoltjaim akkor is megmaradnak, ha szöveg szintjén a végletekig csiszolgatok mindent, mielőtt kiadnám a kezemből. Mindezt az Oni-trilógiánál még ráfoghattam a tapasztalatlanságomra, az írótábori novelláknál a szűk határidő miatti kapkodásra, de lassan ideje belátnom, hogy bármi, amit írok, csak egy szerkesztői visszajelzést követő alapos átdolgozás után ütheti meg a kiadható szintet. (Tudom, szerkesztő helyett sokan "bétát", azaz előolvasót alkalmaznak, de kétlem, hogy Gábornál jobbat találnék, ezért inkább neki küldök el szinte mindent, még akkor is, ha ezzel kicsit kihasználom szegényt.)

Nehogy valaki félreértse a mondandómat: nincs baj az átírással, sőt, kifejezetten élvezem, hogy a kézirat minden kijavításra váró hibája és gyengesége olyan, mint egy-egy bonyolult mattfeladvány a sógiban. Néha több napon át kell agyalni rajta, de amikor végre beugrik a megoldás, az semmi máshoz nem hasonlítható érzés. :) A szerkesztővel való levelezés nálam valahogy mindig ad egy löketet a kreatív motoroknak, ilyenkor nem ritka, hogy pár perc alatt sikerül megoldanom olyan problémákat is, amiken előtte hetekig, hónapokig ültem. De nem tagadom, néha azért irigylem azokat az embereket, akik egy szuszra megírnak egy regényt, beküldik a szerkesztőnek, aki egyből jónak találja, egy hét alatt megszerkesztik, és mehet is a boltokba. :)

Na, akkor ennyit a lamentálásról, és lássuk, mi fog most történni a Caladus csillagával. Az utóbbi napokban minden fontosabb kérdést leleveleztünk Gáborral, és beugrottak a megoldáshoz szükséges ötletek is, egyik a másik után. A főszereplőm, Marten múltjában elhelyezek egy fontos részletet, ami kihatással lesz az egész sztorira, valamint behozok egy újabb, különleges nézőpontot is, rövid kis fejezetecskék formájában. Ha sikerül mindent úgy megvalósítanom a gyakorlatban, ahogy most a fejemben van, akkor a végeredmény egyértelműen jobb lesz, mint a kézirat előző változata. Amint végeztem ezzel a bejegyzéssel, neki is állok az átdolgozásnak, és legkésőbb nyár végére be fogom fejezni. De, hogy közben se feledkezzen meg senki a Caladus csillagáról, hamarosan egy különleges meglepetéssel szolgálok itt a blogon. :) Addig is kellemes nyarat kívánok mindenkinek!

A kézirat leadva :)

Hát, itt a bejelentés, amire mindenki olyan régóta vár (?): ma elküldtem Gábornak a Caladus csillaga kéziratát. Több mint három éve kezdtem el írni, és most, hogy újraolvastam az első blogbejegyzésemet róla (konkrétan ezt), végiggondoltam azt is, milyet utat jártam be a leadásig.

Ahogy a bejegyzés is tanúsítja, eleinte nagyon jól haladtam, és azt hittem, pár hónap alatt befejezem a regényt. Később lassult a tempóm: éreztem, hogy a történet középső harmadától itt-ott félrecsúsznak a dolgok. Talán akkor kellett volna megállnom átgondolni az egészet, mert a saját lustaságom ellen kieszelt fegyver – ti., hogy ha törik, ha szakad, mindenképp megírok naponta egy oldalt – visszafelé sült el. Befejeztem ugyan a kéziratot, de nem voltam vele elégedett. Elkezdtem átdolgozni, de a vártnál nehezebben boldogultam. Közben megszületett Emma, a munka is sok lett, és azon kaptam magam, hogy egyre ritkábban ülök le a kézirat mellé. Kellett valami, ami kimozdít a holtpontról.

Talán az volt a fordulópont, amikor tavaly lebetegedtem Japánban (itt írtam erről). Attól kezdve más szemmel néztem a regényt: pontosabban láttam, hogy mit kell csinálnom vele. Időm persze nem lett több, de amennyit rá tudtam szánni a regényre, azt tényleg rászántam. A szokásos, lassan csiszolgatós munkatempómban így is több mint egy évbe telt, mire befejeztem. (Furcsa ezt leírni, mert számomra nem tűnt olyan soknak. Lehet, hogy öregszem. :)

A múlt héten az utolsó fejezet végére értem, aztán még egyszer, utoljára átolvastam, végigjavítgattam az egészet – és végre elégedett voltam vele. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék még csiszolni rajta. Pont tegnap este jutott eszembe, hogy min lehetne javítani, de most már ellenállok a kísértésnek. Megírtam a szinopszist, aztán beküldtem a regényt a kiadónak. Egyrészt, ha nem teszem meg, akkor örökké ülhetnék rajta, másrészt tudom, hogy az ilyen részletek nem fogják lényegesen befolyásolni a megítélését.

Innentől nincs más hátra, mint elmenni nyaralni, és közben kíváncsian várni, hogy milyen választ kapok a kéziratra. Gáborral beszéltük, hogy beletelik majd egy időbe, mert pont most járt le a pályázat határideje Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 című kötethez, és a novellák bírálata elviszi a szerkesztői kapacitást a kiadónál. (Hja, arra is pályáztam volna, ha előbb végzek a regénnyel.) Sebaj, szó sincs róla, hogy ne tudnék várni a válaszra. Ha belegondolok, hogy az első regényem befejezése után majdnem két évig tartott a bizonytalanság...

Most kicsit olyan érzésem támadt, mintha már nem lenne munkám a Caladus csillagával, pedig ebben a mémben sok igazság van:

Végre (?) 4 dan

Ma annak ellenére, hogy alig látszom ki a kijavításra váró zh-k kupacából (vagy talán éppen azért), játszottam pár sógimeccset a 81Dojón, és valami csoda folytán sikerült túllépnem a 2000 pontos álomhatárt. Ezzel pillanatnyilag az 5 danos intervallumba kerültem; ha valaki rápillant a "sógi-profilom" nevű pontra a blog jobb oldali sávjában, ott is lehet látni, a 81Dojo oldalán pedig így fest most a profilom:

A lényeg, hogy a Magyar Sógi Szövetség szabályai szerint így jogosult lettem az új rekordomnál eggyel alacsonyabb állandó titulus, vagyis a 4 dan használatára. Egyszer mindenképp szeretnék erről egy hivatalos japán diplomát is, a Meidzsin és a Rjúó aláírásával – ezt lényegében már hamarabb is megkaphattam volna (azzal, hogy a 4 danos alsó limit fölött maradtam 10 meccsen keresztül), de egyrészt nem akartam addig, amíg nem teljesítettem a 4 danos kritériumot a magyar rendszerben is, másrészt sajnos anyagilag elég megterhelő ám egy ilyen. :)

Ha a dolog személyes oldalát nézzük, felemás érzéseim vannak a 4 dannal kapcsolatban, miután csaknem tíz évet eltöltöttem 3 danosként. Egyrészt örülök neki (nyilván), másrészt viszont erős 3 danosnak lenni nem biztos, hogy rosszabb, mint gyenge 4 danosnak: nyáron jön az ob, aztán az Európa-bajnokság, és 4 danosként kikapni cikibb lesz. :) Azon is elgondolkoztam, hogy miért pont most sikerült szintet lépnem, amikor egyértelmű, hogy pár évvel már túl vagyok a csúcson. Erre három lehetséges magyarázat jut eszembe:

1. Minél többet játszik valaki online, annál nagyobb lesz a különbség a rekordja és az átlaga között: a szerencsés győzelmi sorozatok ritkán fordulnak elő, a nagyon-nagyon szerencsés sorozatok pedig nagyon-nagyon ritkán. Mivel a szintlépéshez egy számomra nehezen elérhető rekord beállítására volt szükség, nem meglepő, hogy ez évekbe telt.

2. Az utóbbi pár évben lépésről lépésre sikerült kikutatnom olyan megnyitási vonalakat a számítógépen, amikkel előnybe tudok kerülni (vagy legalábbis elkerülöm a hátrányt) sok olyan megnyitás esetében, ami korábban mumusnak számított nálam (pl. a jagura).

3. Az elmúlt hetekben nem játszottam ugyan túl sokat (inkább a regényre koncentráltam), de amikor leültem sógizni, akkor megfigyeltem, hogy egész jól megy a játék: észrevettem olyan kombinációkat is, amiket máskor nem. A formám általában ciklikusan alakul: a jó formát pár hét után rossz követi, aztán megint jó, és így tovább. Úgy tűnik, most sikerült egy jó periódust meglovagolnom.

Akárhogy is, a fokozat már megvan, nem tudom elveszíteni. A cél most az, hogy a játékom is olyan legyen, mint egy 4 danosé. :)

Haladok, de...

E hónap végére ígértem, hogy újabb bejegyzéssel jelentkezem a Caladus csillagával kapcsolatban. Nos, a nagy bejelentés még várat magára, a kiadómnak tett ígéret azonban (miszerint az év első felében leadom a kéziratot) tartható lesz. Nincs sok hátra, és ezúttal szó sincs arról, hogy ellustultam vagy elbizonytalanodtam volna a projekttel kapcsolatban. Igazából néha még magamat is sikerül meglepnem: pár lecsípett perc elég, hogy produktív tudjak lenni. Persze jogos a kérdés, hogy akkor miért nem végeztem még a fináléval.

Ennek két oka van: egyrészt a finálét (is) szinte teljesen át kell írnom, másrészt nagyon kevés időm jut rá. Az a szomorú, hogy még csak nem is arról van szó, mint pár hónappal ezelőtt, amikor egyszerűen maga alá temetett az óraterhelés: nincs vészesen sok oktatási feladatom, a határidőnaplóm tanúsága szerint akár jól is haladhatnék a regénnyel. De rengeteg kisebb írnivaló gyűlt és gyűlik mostanában össze: mire végzek egy cikk bírálatával, addigra egy témavezetett hallgatóm szakdolgozatát kell javítgatnom, és amint kijavítok egy kupac zh-t, máris nyakamon egy pályázati határidő. Önmagában egyik dolog sem lenne vészes, de valahogy nem tudok visszaemlékezni olyan időszakra, amikor hat-nyolc héten át ennyi váratlan feladatom adódott volna, és folyamatosan kisebb projekteket kellett tologatnom magam előtt. Na de sebaj, előbb-utóbb utolérem magam, és egy, legfeljebb két hónapon belül leadom a kéziratot. :)

"Képeslap" Tokióból

Nemrég tudatosult bennem, milyen sok bejegyzés született már arról, hogy az év ezen szakaszát Japánban töltöm, mégsem írtam le egyszer sem, hogy tulajdonképpen mivel is telnek a napjaim. Ezt a hiányt igyekszem most pótolni.

Ezen a környéken, vagyis Nyugat-Sindzsukuban lakom minden évben két hétig, ugyanabban a szállodában (éjszaka szebbek a fények, ezért a fotó). Reggel sietek órára: előkészítő kurzust tartunk azoknak az itteni diákoknak, akik Magyarországon szeretnének orvosira járni. (Én a biológiát tartom, míg velem egy időben Bakó Éva tanárnő oktatja a kémiát.) Mivel három percre lakunk onnan, ahol az órák vannak, még arra is van időm, hogy délben hazaszaladjak megebédelni és szundítani egyet. (Nem, erre nem az időeltolódás miatt van szükség, egyszerűen csak jobban, frissebben tudok működni délután, ha sikerül beiktatnom egy kis pihenést.)

Az órák után legtöbbször sógizni megyek a Kaikanba, vagy a Vaszeda Egyetem sógiklubjába, ahogy arról már többször írtam. Hosszabb kirándulásokra csak hétvégén van idő; most szombaton pl. egy Funabasi nevű városban jártam sógiversenyen. Az eredményem nem lett valami rózsás, de egytől egyig szoros, izgalmas partikat játszottam, és a végén részvételi díjként hazavihettem egy szabadon választott, antikvár sógikönyvet:

Vasárnapra Éva tanárnő talált egy érdekes programot: a nemrégiben megnyílt Szamuráj Múzeumot, ami ráadásul gyalogtávra van a szállodától. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz, és nem kellett csalódnom: azon túl, hogy jó sok fegyvert, páncélt és festményt meg lehet itt nézni, az egész hely nagyon fiatalos és interaktív. Nemcsak, hogy beöltöztettek szamurájnak, de még párbajozni is megtanítottak:

A kurzus első fele azonban a végéhez közeledik, és nemsokára én is hazautazom. Nem bánom, mert már nagyon hiányzik a család. Hamarosan újra jelentkezem, de addig még vár rám pár nap itt Tokióban, na meg egy 12 + 6 órás repülőút. :)

Másodszor is finálé

Pár nappal ezelőtt végigfutottam a korábbi bejegyzéseimet a készülő regényem, a Caladus csillaga kapcsán, és ekkor szúrt szemet, hogy egyszer régen már írtam arról, hogy hamarosan a fináléhoz érkezem a kéziratban. Ez volt az a bejegyzés, és bármilyen hihetetlen is (számomra az), több mint két évvel ezelőtt, 2017 januárjában született.

Rengeteget változott azóta a regény (másfélszer nagyobb a terjedelme, mint eredetileg terveztem), és nem csak az: időközben elköltöztünk, született egy lányom, aki már másfél éves lesz, én pedig befejeztem a kézirat első változatát, de kevesebb lett az időm, megfogyatkozott a motivációm a szerkesztgetésre, novellákat publikáltam, aztán újult erővel tértem a vissza a regényhez, és már pár hónapja kitart a lendületem: akkor sem tört meg, amikor elindult az új félév, és több lett a teendőm az egyetemen. Szinte mindenhol elég sokat változtatok, és akkor sem fáj a szívem, ha egész fejezeteket dobok ki és írok újra. Még egy bő százezer karakter van a végéig, vagyis a tényleges finálé – ezen a ponton már nem fogok leállni.

Aki követi a blogot, az hamarosan számíthat egy japán témájú bejegyzésre (idén márciusban is ott fogok dolgozni két hétig), a következőben pedig már reményeim szerint megtehetem azt a bizonyos bejelentést. De csitt, azért még ne kiabáljuk el a dolgot. :)

Hírek az új évre

Korábban akartam megírni ezt a bejegyzést, de ma még épp január van, szóval talán mondhatjuk, hogy 2019 még új évnek számít. :) Két örömhírt szeretnék megosztani a blog olvasóival, fogadjátok őket szeretettel.

Az egyik, hogy a kiadói tervek szerint valamikor szeptemberben jelenik meg a Cherubion újabb sci-fi antológiája Nemes István szerkesztésében, a Semleges Zóna, benne egy rövid novellámmal, "Az idegen"-nel. Ez egy régi kis szösszenet, az íróköri veteránok "Wani apó" néven emlegették egy ideig, de szerintem mára már ők sem emlékeznek rá. :)

A másik, fontosabb dolog, hogy végre kitűztem magamnak egy belső határidőt a Caladus csillaga leadására. Tegnap írt a szerkesztőm, Roboz Gábor, és érdeklődött, hogy haladok vele, én pedig összeszedtem a bátorságom, és azt feleltem, hogy az év első felében mindenképpen befejezem a kézirat javítgatását, és leadom neki. A tavalyi év folyamán már-már görcsösen igyekeztem elkerülni mindenfajta ígérgetést, ugyanakkor felmerült bennem a félelem, hogy a dolog végtelen projektté válik. Az utóbbi időben végre több időt tudtam rászánni, és gyorsabban is haladtam, de úgy érzem, ez a határidő plusz motivációt ad. Nos, örömmel jelenthetem: a Caladus csillaga nagyon is élő projekt, még mindig jól haladok vele, és a regény összes Suttogójának becsületére mondom, tényleg le fogom adni júniusig. :)