Novellapályázat

Üdvözlök mindenkit! Jó ideje nem jelentkeztem már itt a blogon, úgyhogy arra gondoltam, hogy addig is, amíg válaszra várok a Caladus csillaga kéziratával kapcsolatban, ideje valamilyen hírt adnom arról, mit is csináltam mostanában fikciós téren. Egyébként nem sok mindent: tartottam egy kis pihenőt, ill. munkahelyi dolgokkal, cikkírással foglalkoztam. A Gabo tavaszi horrorpályázatára írtam egy novellát, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ehhez meg volt adva egy téma, aminek az én novellám nem felel meg, így végül nem is küldtem be.

Az előbb viszont, ahogy a pályázati kiírásokat nézegettem, arra jutottam, hogy "Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2020" című antológiába esetleg jó lehet (itt a kiírás hozzá, ha valaki szeretne pályázni). 2018-ban nagy sikerként éltem meg, hogy bekerültem az akkori kötetbe, és nagyon sajnáltam, hogy a következő évben nem tudtam pályázni (de akkor a regényre koncentráltam). Most nagyon szívesen indulnék a pályázaton, csak az a kérdés, hogy ez a novellám elég jó-e hozzá. Jellemző rám, hogy amikor befejezek egy novellát, pár napig szinte mindig jónak érzem, csak akkor tudom reálisan értékelni, ha később veszem elő, amikor már nem nagyon emlékszem rá. Nos, ezt az írást március óta nem vettem elő, úgyhogy szorítsatok. :)

Év végi értékelő

Nem gyakran szoktam ehhez hasonló értékelőt írni, de most egy hosszabb időszakot zárunk le (na jó, nem az évtizedet, csak a 2010-es éveket), így kivételesen sikerült rászánnom magam. :) Persze az, hogy nem csak egy évet, hanem tízet próbálok áttekinteni, egyben nehezítés is, hisz ennyi idő alatt túl sok minden történik az emberrel ahhoz, hogy egyetlen bejegyzésben beszámoljon róla. Gondolkodtam ezen egy ideig, és arra jutottam, hogy mivel úgyis az "írós" bejegyzéseket szeretitek a legjobban, itt és most erre a témára fókuszálok, és a szokásomhoz híven csak dióhéjban vázolom fel a lényeget, a részletekkel kapcsolatban a régebbi bejegyzéseimre utalok.

Ez azért is kézenfekvő, mert pontosan tíz évvel ezelőtt, 2009 végén döntöttem úgy, hogy komolyabban is megpróbálkozom az írással. Előtte, középiskolában és az egyetemen írtam pár rossz verset, valamivel jobb novellát és amatőr műfordítást, és volt egy befejezetlen regénykéziratom is, az Oni. Tíz éve szembesültem azzal, hogy már nem vagyok annyira nagyon fiatal, és el kell döntenem, hogy megmaradok az asztalfióknak (számítógépnek) írogatásnál, vagy megpróbálok szintet lépni, és eljutni a kiadásig. Ehhez trilógiára kellett felosztanom az Oni történetét (ami túl sok lett volna egy könyvben), befejezni az első részt, és kiadót keresni számára. Ha nem az utóbbi lehetőség mellett döntöttem volna, most nem írnám ezt a bejegyzést sem. :)

Az Oni kulisszatitkairól persze már írtam a blogon 2013-ban. A következő években terv szerint megjelent a trilógia második, majd a harmadik része is. (Ezek voltak az utolsók, amiket sikerült időre befejeznem. :)

A következő projektemet egy ismerősöm életrajza ihlette, egy Japánban élő amerikai misszionáriuscsalád történetéről szólt volna az 1960-as években. (Egyébként erről is írtam itt a blogon.) 2015-ben, az Oni befejezése után neki is láttam, de már a vázlat sem akart összeállni: hiába volt érdekes az alapanyag, nem éreztem, hogyan lesz ebből olyan történet, ami majd több száz oldalon keresztül leköti az olvasó figyelmét. Valószínűleg az volt a gond, hogy nem az én műfajom a családregény, még akkor sem, ha némi fikcióval ki tudom egészíteni az eredeti életrajzot. Az sem segít a motivációmon, hogy bár kétségkívül izgalmas lenne angolul megírni a sztorit, és külföldi kiadót/ügynököt keresni neki, a siker esélye ezen a piacon minimális. (Már megfertőzött annyira a nonfikciós, tudományos tevékenység, hogy mindig felmerül bennem, hogyan aránylik egy adott projektre fordított idő és a sikeres publikálás valószínűsége.)

Végül 2016-ban adtam fel ezt a projektet (talán nem véglegesen), hogy belevágjak valami egészen másba: a Caladus csillagába. Ami akkor még egy könnyű, gyorsan megírható regénynek ígérkezett,  végül három év alatt jutott el a befejezésig, pontosabban az első kéziratleadásig. Most gondoltam bele, hogy már fél év telt el azóta, hogy megkaptam Gábortól a visszajelzéseket a regényre, és még mindig nem végeztem a javításokkal. Oké, sok mindent újra kell írni, de ez akkor sem mentség. Ha legalább azt mondhatnám, hogy elakadtam, akkor meg tudnám magyarázni, miért kerül ennyi időbe, mire végre kiadok valamit a kezemből. De a helyzet az, hogy igazából sem az eredeti változat hároméves megírása során, sem most, a javítások közben nem akadtam el. Egyszerűen csak az időm lett olyan kevés, hogy ennél gyorsabban nem tudok haladni, bármennyire is szeretnék. Persze, megtehetem, hogy hajnali egyig vagy kettőig dolgozom (időnként meg is teszem), de elég nagy az alvásigényem, így másnapra ettől olyan fáradt leszek, hogy nem éri meg. A jó hír, hogy a regény folyamatosan a "felszínen van" bennem, a lassú haladás ellenére is foglalkoztat, és most már tényleg a végénél járok: pár hét, és befejezem az átírást. (A jövő év szeptemberétől remélhetőleg több időm lesz mindenre, mivel jóval egyszerűbb lesz hozni-vinni a három gyereket, mint most.)

A regények mellett időnként novellákat is írtam, és az Oni kálváriája után egészen meglepett, hogy egy jól eltalált, rövidebb írással aránylag könnyen és gyorsan el lehet jutni a kiadásig. A legelső novellám, a "Kopp-kopp" a Galaktikában jelent meg, alig pár héttel azután, hogy beküldtem a szerkesztőségbe. (A valódi szerkesztés hiánya azért zavart egy kissé.) Aztán, 2016-ban napvilágra került a Galaktika kalózbotránya, és innentől kezdve már nem volt egyszerű dolgom, ha olyan publikációs fórumon szerettem volna novellát közölni, amely vállalható, aránylag széles közönséghez jut el nyomtatásban, és ne adj' isten még fizet is valamit. Ezért örültem a Gabo új antológiasorozatának, amiben magyar szerzők novelláit adják ki, és különösen annak, hogy a tavalyi kötetbe sikerült bekerülnöm egy novellával. A moly.hu tanúsága szerint egyébként ez a legolvasottabb írásom (a regényeket is beleszámítva), és örömmel láttam, hogy sokan szerették annak ellenére is, hogy határozottan rétegnovelláról van szó. Másképp mondva, több olyan véleményre számítottam, hogy "YA csontvázakkal? Ráadásul valami szerepjátékos köntösben? Ez meg mi a ... akart lenni?" :)

Szóval ez történt velem írós fronton a 2010-es években. És hogy mit hoz a következő évtized? Remélem, még több jó dolgot. :) Ha a Caladus csillaga végre megjelenik (és akkor is, ha netán mégsem), van még a tarsolyomban egy nagyon különleges projekt, amiből leghamarabb 2023 elején lehet nyomtatott regény. (Ez még nem nyilvános, de ha valakit érdekel, szívesen beszélgetek róla élőben.) Tervben van még több novella, egy magyar nyelvű kézikönyv a sógiról, és jó néhány tudományos publikáció. Most ennyire látok előre, a többi majd kialakul menet közben. Nincs más hátra, mint hogy a blog minden olvasójának boldog új évet, és sikeres 2020-as éveket kívánjak! :)

Írótábor 2019

Az idei nyaram elég sűrűre sikeredett, így picit megcsúsztam az idei írótábor beszámolójával. (Mégsem szeretném elhagyni, hiszen 2014 óta "hagyomány" nálam, hogy minden évben írok pár sort a táborról ide a blogra.)

Idén Szilvásváradra látogattunk, amit valószínűleg senkinek sem kell bemutatnom, de azért felteszek pár képet a kilátásról:

Az idei tábor annyiban hasonlított a tavalyira, hogy Csilla előadásokkal készült (ezúttal Donald Maas The emotional craft of fiction című könyvéből), és ehhez kapcsolódó feladatokat kellett megoldanunk. Ehhez vinnünk kellett egy kész vagy félkész, legalább öt jelenetből álló írást. Én természetesen az átdolgozás alatt álló regényemet, a Caladus csillagát vittem, és azt kell mondjam, nagyon kapóra jött a téma: elkövettem a klasszikus hibát, amit Donald Maas szerint sok író el szokott, ti., hogy a cselekmény ívére koncentráltam a főszereplő érzelmi ívének kárára. Nyilván nem arról van szó, hogy semmit se írtam volna a szereplőm érzéseiről, de korántsem kezeltem olyan tudatosan ezt a vonalat, mint ahogy kellett volna. Több feladatnál is úgy éreztem, mintha kifejezetten nekem találták volna ki, azaz konkrét hiányosságokra ébresztett rá a kéziratban. Ezeknél igyekeztem úgy megírni a megoldást, hogy ne csak tábori gyakorlatként működjenek, hanem be tudjam építeni őket magába a regénybe.

A másik dolog, amiért nagyon élveztem az idei tábort, hogy a többiektől rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a készülő regényre, és Martenre, a főszereplőre. Csilla egy olyan tanácsot is adott vele kapcsolatban, ami egy csapásra megoldott egy motivációs problémát (ezen agyaltam már június óta, és bár sikerült kitalálnom egy megoldást, nem voltam vele maradéktalanul elégedett). A tábor után legszívesebben azonnal nekiültem volna regényt írni, de másnap már indultunk is Pozsonyba, a Sógi Eb-re. (Egyébként az se sikerült rosszul, bejutottam a legjobb 16 közé. Akit esetleg érdekel, itt meg tudja nézni az Eb-címért folytatott küzdelmet, ahol az első 32 kiemelt európai játékos versenyezhetett, Elo-pontszám alapján, itt pedig a WOSC, a nyílt világbajnokság eredményeit, ahol nagyon erős japánok is elindultak.) Miután hazaértünk, minden visszatért a rendes kerékvágásba, és én is újra nekiültem a regénynek. Azt mondhatom, eddig jól haladok vele, és látni vélem, ahogy pozitív irányba változik a kézirat. :)

Sorok mögött: Ragadozók a tudományban és az irodalomban

Nem titok, hogy a legújabb "Sorok mögött" témánkat egy gondolatébresztő bejegyzés ihlette az "Így neveld a regényedet" blogról, amit egy facebookos vita követett. Ez utóbbit most nem fogom belinkelni ide: egyrészt nem szítanám tovább a lángot ("flame", ha megengedhetek magamnak egy ilyen gyenge poént), másrészt én kimaradtam belőle, és úgy tervezem, hogy ez a továbbiakban is így marad. Pusztán a véleményemet írnám le a témában, ami ezúttal a kezdő írókra leselkedő veszélyekkel, a fizetős kiadókkal kapcsolatos. Még 2013-ban írtam egy hasonló témájú posztot, ami azóta is a legnépszerűbb bejegyzésem a blogon – ez jól mutatja, milyen sokakat foglalkoztat ez a probléma.

A legtöbb dolog, amit akkor írtam, ma is aktuálisnak mondható, de lássuk, mi változott 2013 óta. A helyzet nem lett jobb, sőt úgy tűnik, egész iparág kezd ráépülni a csalódott szerzők lehúzására. Érdekes, hogy a tudományban is megvan ugyanez a trend: pár évvel ezelőtt hetente két-három emailt kaptam a tudományos értékek helyett a pénzkeresésre szakosodott, ún. "ragadozó" kiadóktól, manapság pedig már naponta kapok ugyanennyit. Az ilyen kiadók, csakúgy, mint irodalmi megfelelőik, lényegében bármit megjelentetnek, ha a szerző fizet (ezzel kapcsolatban érdemes megnézni ezt a videót, innen származik a kép is, amit kitettem felülre). A tudomány világa azonban esetenként még az irodalomnál is viccesebb végeredményt produkálhat. Példaként álljon itt a midikloriánokról írt cikk, amely átment egyes orvosbiológiai folyóiratok állítólagos minőségi szűrőjén, bizonyítva, hogy valójában el sem olvassák a kéziratokat, mielőtt leközlik őket. Itt egy vicces részlet a cikkből azok kedvéért, akiknek nincs kedvük megnyitni a fenti linket:

"Midichlorians-mediated oxidative stress causes cardio-myopathy in Type 2 diabetics. As more fatty acids are delivered to the heart, and into cardiomyocytes, the oxidation of fatty acids in these cells increases. Did you ever hear the tragedy of Darth Plagueis the Wise? I thought not. It is not a story the Jedi would tell you."

Maga a "ragadozó" megnevezés egyébként Jeffrey Bealltől származik, és annyira találó, hogy én az irodalomban is meghonosítanám – ebben a bejegyzésben legalábbis ezt fogom használni. Az ilyen kiadók gyakran megkülönböztetik a magánkiadást és a szerzői kiadást, de a lényeget tekintve mindkét dolog ugyanarról szól: a valódi bírálatot és szerkesztést megkerülve, saját pénzből kiadni azt, amit másképp nem lehetne.

Mielőtt rátérnék a ragadozó kiadók tevékenységére, gyorsan leszögezem, hogy elviekben nincs problémám azzal, ha valaki fizetős szolgáltatást nyújt leendő íróknak, pl. íróiskola vagy más képzés, szabadúszó szerkesztés formájában. Bevallom, nekem is sokszor eszembe jut, hogy klassz lenne valamilyen délutáni fakultációt tartani egy középiskolában, olyan diákok számára, akiket érdekel az írás, és együtt kivesézni a szövegeket, vagy megbeszélni azokat a trükköket (a párbeszédek helyesírásától a valódi írástechnikáig), amiket nem tanítanak az iskolai magyarórákon.

A probléma ott kezdődik, amikor valaki egyszerű vásárlóerőnek tekinti a kezdő írókat, és abból akar meggazdagodni, hogy hazudik nekik. Mert bizony hazugság az is, ha olyat írok a szerződésbe, hogy a könyv eladásaiból származó első egymillió forintból X százalékot von le a kiadó, a további bevételekből pedig semmit – mindez azt sugallja, hogy ha velük szerződsz, egymilliónál is többet kereshetsz a könyveddel. A ragadozó kiadók szerződései tele vannak ehhez hasonló burkolt hazugságokkal. Saját tapasztalatból beszélek: annak idején, amikor még nem tudtam, mi a különbség kiadó és kiadó között, én is elküldtem az első regényem kéziratát a Novumnak, és levélben kaptam tőlük egy szerződést. (Szerencsére időben tájékozódtam, és aláíratlanul küldtem vissza nekik.)

A hazugságok másik csoportjával nem a szerződésben találkozunk, hanem a ragadozó kiadók marketingfelületein, közösségi oldalain. Mindent megtesznek, hogy lehetetlenként állítsák be a hagyományos megjelenést: szerintük az ilyen kiadók csak befutott szerzőkkel foglalkoznak, kezdőként legalább ismerősöd kell legyen valahol, különben esélyed sincs, és amúgy is kizsákmányolnak mindenkit, stb. Ugyanakkor felmagasztalják, általánosként mutatják be azt az egy-két sikertörténetet, amely magánkiadásból született, és nem beszélnek a több ezer másikról, amikről senki sem hallott a szerző rokonain és barátain kívül. "Szerzőbarát" kiadó szerepében tetszelegnek, ám semmit sem tesznek a kezdő szerzők felfuttatásáért, hiszen tudják, hogy akikkel dolgoznak, azok 99 százaléka egyébként sem piackész még. Számukra ez lényegében mindegy is, megkapták a pénzüket, ezzel a történet számukra sikerrel zárult.

Két indokot tudok elképzelni, amiért valaki ilyen kiadóval szerződhet. Az egyik, hogy annyira hisz a művében, hogy úgy véli, az még ilyen feltételek mellett is sikeres lehet. Ez azért ingoványos terep, mert a kezdő írók egy része hajlamos túlértékelni a saját munkáját, és csak legyinteni a negatív kritikákra, mondván, hogy a Harry Pottert is sokszor visszautasították. A másik ok az lehet, ha valaki akár pénzt is hajlandó fizetni egy publikációért, amire hivatkozva írónak nevezheti magát. (Aztán pedig rögtön írói Facebook-oldalt, rosszabb esetben Wikipédia-szócikket készít saját magáról.) De vajon adhat-e státuszt egy magánkiadás? A tudományból vett analógiával élve: tudósnak számít-e az, aki olyan kiadónál publikál, amely a midikloriánokról is leközli a cikket, ha eleget fizetnek érte? Érdekes, milyen sokan megértik, miért ciki ilyen folyóiratnál publikálni, egy magánkiadós regényt viszont nem éreznek cikinek, pedig ahogy a fentiekben kiveséztük, mindkét kiadó majdnem pontosan ugyanúgy működik.

A többiek bejegyzései:

Puska Veronika
Kleinheincz Csilla
On Sai

Érkezik a novelláskötet

Ez csak egy gyors figyelemfelhívás azoknak, akik esetleg követték a blogon a tavalyi novellám, a Thomas Spine sorsának alakulását (itt írtam róla először, aztán itt számoltam be az antológiáról, amiben megjelenik). Nem minden novellámat szeretem utólag olvasgatni, de ez az írás egy sokat dédelgetett kedvencem, és remélem, a közönség tetszését is elnyeri majd. :) A szerkesztésnek köszönhetően kapott egy sokkal jobb címet ("Hét perc és egyetlen pillanat"), és a jövő héten már a nyomdába is kerül ezzel a klassz borítóval:

Itt lehet elolvasni a teljes, végleges tartalomjegyzéket – nekem nagyon tetszik, kíváncsi leszek a kötetre.

Írótábor 2018

Ahogy 2014 óta minden évben, idén is ott voltam az Írókör ötnapos táborában: ha belegondolunk, ez már az ötödik, jubileumi alkalom volt számomra. Idén visszatértünk Zebegénybe, ahol még 2015-ben táboroztunk utoljára, de a mostani szállásunk talán az akkorinál is klasszabb volt. Lőttem pár fotót a környezetről, kilátásról; ha valakinek elég jó a szeme, a felső képen felfedezheti a a házat a fák takarásában.

Ez a tábor tartalmilag is kissé különbözött a korábbiaktól. Az elmúlt években megszoktam, hogy csak néhány kulcsmotívumot kaptunk, és azok felhasználásával kellett novellát írni, most azonban a tábor szervezője és vezetője, Kleinheincz Csilla írástechnikai órákat tartott nekünk Donald Maass The fire in fiction című könyvéből. Ha valaki jól olvas angolul, annak mindenképp figyelmébe ajánlanám a könyvet: az előadások közben folyton a saját regényem járt az eszemben, és a távolba meredő arcok láttán az volt az érzésem, hogy a többiek is így vannak vele. Rengeteg hasznos ötletet kaptam, amivel a regényíráshoz használt jegyzetfájlomat tudtam gyarapítani.

Másrészt, a könyv kapcsán nagyon konkrét feladatokat kaptunk, amiket inkább rövid írástechnikai gyakorlatnak szántak, mintsem novellaötletnek. Ismerve a saját természetemet (ti., ha itt a táborban nem írok novellát, akkor év közben úgyse fogok, és nem lesz mit leadnom a pályázatokra), megerőltettem magam, és sikerült is két novellát kikerekítenem a feladatokból, amikre aztán begyűjtöttem egy csomó hasznos kritikát a közös megbeszélések alkalmával. Ezek alapján az elsőt már át is dolgoztam, aztán átküldtem a szerkesztőmnek, Gábornak egy utolsó véleményezésre. (Szegény, most, hogy épp befejezte Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című kötet ráeső részének szerkesztését, biztosan nem vágyott egy újabb novellára, amit meg kell kritizálnia, de nagyra értékelem, hogy mindig hajlandó áldozni a szabadidejéből, ha küldök neki valamit.) Ha minden jól megy, ezt a novellát hamarosan leadom egy éppen most futó horrorpályázatra. A második írás egy humoros fantasy, ezt egyelőre talonban tartom, és majd akkor állok neki az átdolgozásnak, ha lesz hová beküldenem. Addig inkább a regényemre fókuszálok. :)

Végezetül itt van még néhány kép a Vácrátóti Arborétumból, ahová a tábor utolsó napján látogattunk el:

Szerkesztés, mint a régi szép időkben

Tudom, jó ideje már, hogy nem adtam magamról semmilyen életjelet itt a blogon. Kereshetnék kifogásokat (végső hajrába ért a vizsgaidőszak, ehhez jött még a nyári japán kurzus, és néhány konferencia), de a valós helyzet az, hogy nem igazán volt miről írnom. Lassan, de biztosan haladok a regénnyel, ebből viszont még nem jött volna ki egy bejegyzésre való.

Ami az írói ténykedésemet illeti, jelenleg egyetlen érdemi dolog van, amiről be tudok számolni. Végre szerkesztési fázisba került a csontvázas novellám, a "Thomas Spine". Az előző bejegyzésben írtam róla, hogy bekerül a Gabo kötetébe, és úgy alakult, hogy megint Roboz Gábor lett a szerkesztőm, mint annak idején az Oni-trilógiánál. Annak ellenére, hogy ezúttal nem regényen dolgozunk, ugyanolyan alapos szerkesztést kaptam, mint akkor. Erről megint eszembe jutott, hogy mennyire élvezem a munkának ezt a részét, és hogy milyen klassz lenne, ha már a Caladus csillagával is itt tartanánk. Tudom, nem mindenki rajong a szerkesztésekért, de bennem mindig van egy kis félsz, ha egy írásom szerkesztés nélkül jelenik meg. A "Thomas Spine" teljes szövegén pl. nem is tudom, hányszor rágtam át magam, mielőtt beküldtem a kiadónak, de most csak pislogok, hogy Gábor hány hibát kiszúrt benne még ezek után is. Jöhetnék valami szokásos szöveggel, hogy azért szeretem a szerkesztést, mert rengeteget tanulok belőle (ez is igaz egyébként), de igazából annak örülök a legjobban, hogy kigyomláljuk a hibákat az írásból. Igen, bevallom, nagyon tudom utálni a hibákat a saját szövegemben, még az apróságokat is (sőt, főleg azokat), és mindig megelégedéssel tölt el, amikor kiiktatunk egyet. :)

Na, megyek is vissza szerkeszteni, de ígérem, a következő bejegyzésre nem kell majd ilyen sokat várni. Szép estét mindenkinek!

Update: Most láttam, hogy ez lett kereken a századik bejegyzésem a blogon. Hát, ha ezt előre tudom, akkor lehet, hogy picit több tartalmat pakoltam volna bele. :) Na sebaj, majd a kétszázadiknál figyelek erre is!

Magyar novelláskötet a láthatáron!

Aki esetleg olvasgatta mostanában a blogot, az valószínűleg emlékszik, hogy van egy nagyobb lélegzetű csontvázas YA-novellám, a "Thomas Spine", amelynek egyrészt a terjedelme, másrészt a zsánere miatt nem egykönnyen találtam kiadót. De végre sikerült! :) Mielőtt azonban elárulnám az örömteli részleteket, a saját írásom apropóján röviden kitérek a mai magyar novellahelyzetre. Figyelem, némi lamentálás következik!

Ha az ember írt egy regényt, és van kiadója, az jó, ha pedig nincs, akkor egy ideig házal vele, és vagy talál neki kiadót, vagy nem. Na de hogy állunk a novellákkal? Az ember azt hinné, egy rövidebb írást könnyebb publikálni, de a valós helyzet az, hogy nagyon nehéz olyan platformot találni egy zsánernovellának, ahol aránylag sok olvasóhoz juthat el (nem is beszélve arról, hogy esetleg fizethetnének érte valamit). Ez a téma gyakran előkerül az online térben csakúgy, mint az írótáborban; végül oda szoktunk kilyukadni, hogy az ember előtt három lehetőség áll:

1. Beküldi egy zsánerfolyóiratnak. Sajnos ilyenből nem sok akad. A legismertebb a Galaktika, de ezt a botrány miatt sokan elkerülik, még akkor is, ha ez az egyetlen újság, amelyik fizet az írásokért. A sci-fi számára ott volt az Új Galaxis, de jelenleg itt sem jók a kilátások, nincs friss információm azzal kapcsolatban, hogy megjelenik-e még a jövőben. Ha valaki véletlenül pont lovecrafi horrorral foglalkozik, annak szerencséje van, mert létezik egy jól működő folyóirat "The Black Aether" címmel, ha viszont mást ír, és mindenképp egy újságban kinyomtatva szeretné viszontlátni a novelláját, akkor nem igazán van más lehetősége, csak befogott orral leadni a Galaktikának. (Én még a 2016-os botrány előtt publikáltam náluk, azóta nem. Még befogott orral sem.)

2. Valamelyik online portált választja. Ekkor lemondhat a nyomtatásról, és jó eséllyel a fizetségről is, de némi szerencsével eljuthat az olvasókhoz.

3. Talonban tartja a novellát a számítógépén, és várja, hátha kiírnak egy olyan pályázatot, amire pont jó lesz. Ha már elég ideje írunk, akkor a gépünk valószínűleg tele van novellákkal, így a legtöbb pályázatra tudunk valamilyen anyagot küldeni, legfeljebb kicsit át kell gyúrni egy régebbi írást. Ezzel a lehetőséggel az a fő gond, hogy nagyon esetleges.

Lássuk be, a mostani helyzet nem igazán ad okot ünneplésre. Ezért örvendetes a Gabo kiadó lépése, amivel belenyúl ebbe az állóvízbe: "Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018" munkacímű kötetben megjelentetnek bármilyen zsánerű novellát a fantasztikumon belül, ráadásul jól fizetnek érte. Az egyetlen követelmény, hogy az írás elég jó legyen. (És a bármilyen zsánert úgy kell érteni, hogy tényleg bármi. Ha ez nem így lenne, akkor a "Thomas Spine" nem fért volna bele. :)

Nem titok, hogy a kötet azért születhet meg, mert a Jonathan Strahan által szerkesztett sorozat, "Az év legjobb science fiction és fantasynovellái" minden évben nagy sikert arat a hazai olvasók körében (is). Ha a magyar antológia hasonlóan jól teljesít, megjelenhet a következő években is. Ez érdekes helyzetet teremt, mert egyrészt jól mutatja, hogy a magyar közönség vevő a novellákra (szemben pár véleménnyel, amiket korábban lehetett hallani), másrészt viszont kihívás elé állít minket, magyar szerzőket. Vajon tudjuk hozni azt a színvonalat, amit a közönség a Strahan-kötetek után elvár? Ne feledjük, ezekben olyan szerzők publikálnak, mint Neil Gaiman,  Catherynne M. Valente, Greg Egan, Naomi Novik, Ann Leckie, Kim Stanley Robinson és Alastair Reynolds, hogy csak néhány nevet említsek a legnagyobbak közül. Nem mondom, hogy főzzük le őket, elég, ha tartani tudunk egy bizonyos szintet, és akkor a magyar antológia is hagyományteremtő lehet, ezáltal lehetőséget adva a hazai fantasztikum képviselőinek a rendszeres, nyomtatott publikálásra. Ha viszont látványosan alulmaradunk a külföldi szerzőkkel szemben, az meg fog jelenni az eladási adatokban, és a projekt elhalhat. Szóval lényegében csak rajtunk múlik, hogy tovább panaszkodunk-e a rossz publikálási körülmények miatt, vagy teszünk érte, hogy mindez megváltozzon. Bevallom, én kíváncsian várom a fejleményeket. Június 11-éig még él a pályázati kiírás, hajrá, pályázzatok! :)

Sorok mögött: Kalandozások zsánerek között

Ha valaki nem szépirodalommal foglalkozik, hanem úgymond "ponyva-" vagy zsáneríró, akkor rögtön felmerül a kérdés, hogy milyen zsánerekben próbálta ki magát, és mi az, amit igazán a magáénak érez, vagy épp szívből utál. Érdekes téma ez, hiszen nyilván teljesen más eszköztárat igényel pl. egy horror megírása egy románchoz képest, és egy fantasy-történetben is máshol lehetnek a hangsúlyok, mint egy sci-fiben. A mostani "Sorok mögött" bejegyzésben az ezzel kapcsolatos preferenciáinkról fogunk mesélni. Nem igazán tartozik a témához, de régi vesszőparipám, hogy a zsáner nem műfaj, hiszen a műfaj pl. a regény vagy a novella lenne, ahogy annak idején irodalomórán tanultuk. Ez a téves szóhasználat annyira elterjedt, hogy még a zsánerszerzők Wikipédia-oldalán is a "Jellemző műfaj(ok)" fül alatt található meg azon zsánerek listája, amelyekben az adott szerző alkot. Na jó, a nyelvtannáci-üzemmód ezennel kikapcsolva, térjünk a lényegre!

Annak idején, amikor elkezdtem írni az Onit, a lehető legtermészetesebb dolognak tűnt, hogy a YA-fantasyvel tegyek próbát, hiszen mondhatni, hogy még én is ezt a korosztályt erősítettem, ráadásul masszív fantasy-fogyasztó voltam (az első regényem némileg kalandosra sikerült háttértörténetéről már írtam ebben a bejegyzésben). Pár fejezet után hosszú időre félretettem a sztorit, de könnyen fel tudtam venni a fonalat, amikor komolyabban nekiültem az első résznek – ennek jövőre lesz tíz éve. Mivel azonban lélekben csak keveset változtam tíz év alatt (a rossznyelvek szerint harminc alatt se sokat), a mai napig közel érzem magamhoz a YA zsánerét: szeretek fiatal szereplőkkel, pörgős, lényegre törő jelenetekkel, sok humorral operálni, és nem nagyon kell azon gondolkodnom, hogy mi fér bele egy fiataloknak szóló írásba, mivel – az én esetemben – ami igazán belülről jön, az általában belefér. Jelenleg a Caladus csillagán, egy másik fantasy-regényen dolgozom (igen, még mindig), és a narrációs technikám itt is hasonló, noha a főszereplőm valamivel idősebb, és olyan problémák is foglalkoztatják, amelyek nemigen fordulnak meg egy tizenéves fejében. Biztos nem lesz egyszerű a korosztályos besorolása... hmm, bárcsak már itt tartanánk.

A fantasy mellett a horror a másik olyan zsáner, amellyel igazán jó, már-már meghitt viszonyban vagyok (oké, ez kicsit furán hangzik, tudom). Már egyetem alatt is írtam misztikus horrornovellákat, aztán egy ideig kevesebbet foglalkoztam a zsánerrel, mígnem az Oni egyik kritikusa lényegében arra kért, YA-fantasy helyett írjak inkább felnőtteknek szóló horrort. Próbálkozásaim egy része megtalálható a neten (pl. a "Képhiba" című novellám ebben az e-kötetben), másokat sikerült nyomtatásban közölni (egy szösszenet pl. Spanyolországban jelenik meg hamarosan, a "Todo el mundo en un libro" című kötetben), összességében azonban elmondható, hogy ezen a területen sem könnyű a publikálás, mivel nem a lovecrafti irányvonalat képviselem, amely az utóbbi időben keresettebbnek tűnik. (De úgy láttam, most épp fut egy pályázat modern horrorra, meglátom, össze tudok-e hozni rá valamit.)

Genetikusként talán kissé meglepő, hogy sci-fit írok a legritkábban – ennek fő oka, hogy kevesebbet is olvasok. Párszor azért megpróbálkoztam vele; egyszer volt egy klassz elképzelésem a jövőről, amit megírtam egy novellában, aztán megkaptam az írótáborban, hogy ugyanezt az ötletet már sokan feldolgozták, lényegében lerágott csont. :) Újabb tanulság arra vonatkozóan, hogy az ember olyan zsánerben írjon, amiben olvasóként otthonosan mozog.

Szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy románcot még soha nem írtam, és ez alighanem így is marad. Az Oni második és harmadik részében akad egy-egy romantikusabb jelenet; ezekkel eléggé megküzdöttem, és a szöveg végleges változatában alaposan meg is húztuk őket, mivel pár mondat, amit eredetileg odakanyarítottam, a szerkesztőm szerint "nyálregényeket idéz". :) Hát, ezzel legalább most nincs gondom, mivel a Caladusban nincsen romantikus szál.

Mindent egybevetve szerintem nem okoztam különösebb meglepetést azoknak, akik átfutották a publikációs listámat, de nem biztos, hogy ez a többiekkel is így lesz – ki tudja, milyen próbálkozások lapulnak az íróasztalfiókokban? Én mindenesetre kíváncsian várom a többi bejegyzést.

Lássuk őket:

Puska Veronika
On Sai
Gaura Ágnes

Sorok mögött: Írni vagy majd később írni, az itt a kérdés

A legújabb "Sorok mögött" bejegyzéseink témája a halogatás, és azt kell mondanom, ritka az olyan téma, ami ennyire fekszik nekem. Aki követi a blogot és az aktuális projektjeimet, az tudja, miről beszélek: bár a tavalyi év közepén elkészültem a legújabb regényem, a Caladus csillaga első változatával, azóta sem történt semmi ezen a fronton. Na jó, történt, de csak a saját gépemen, a háttérben – de erről majd mindjárt.

Mielőtt rátérnék a részletekre, hadd áruljam el, hogy visszaeső halogató vagyok. Ezen nem nagyon lehet szépíteni: lételemem a lustaság. Hogy mást ne mondjak, ennek a bejegyzésnek ma 5 órára kell kikerülnie, és ezt a részt épp fél 10-kor írom, úgy, hogy órám van 10-től, déltől, 2-től és 4-től. De bízom benne, hogy készen leszek: a határidőket mindig betartom. Hogyan lehetséges ez egy notórius halogatónál? Úgy, hogy észben tartom, pontosan mennyi munka vár rám, és mikor van a legkésőbbi időpont, amikor el kell kezdenem. Akkor el is kezdem, de egy perccel sem előbb.

Az írással az a "probléma", hogy csak ritkán kell konkrét határidőre dolgozni. Az első regényemet, az Oni: Szürke vért egyetemistaként kezdtem el, aztán félretettem, 2009-ben ültem neki újra, és 2013-ban jelent meg. A trilógia további két része 2014-ben, majd '15-ben került a boltokba, hajszálpontosan a Könyvfesztiválra. Azért sikerült tartanom ezt a tempót, mert Roboz Gáborral, a sorozat szerkesztőjével megbeszéltük, hogy az Oni-könyvek könyvfesztiváli megjelenések lesznek, és minden évben egy újabb könyvvel jelentkezünk. Most azonban, amikor nincs szigorú határidőm a kézirat leadására, néha úgy érzem, belefulladok a halogatás mocsarába, míg máskor úgy, hogy haladok, amennyit tudok, de a három gyerek, az egyetemi oktatás, kutatás, cikkírás mellett ennyi fér bele. Az igazság valószínűleg a kettő között van, mert jó indokok ide vagy oda, legbelül tudom, hogy képes lennék ennél sokkal gyorsabban haladni. Lehet, hogy az kéne, hogy Gábor vagy Kati hívjon fel telefonon: sürgősen küldjem be a kéziratot, különben már nem fog beférni az idei kiadói tervbe. 

Mielőtt ráijesztenék mindenkire, hogy sohasem készülök el a regénnyel, gyorsan leszögezem: a kézirat első fele elnyerte a (nagyjából) végleges formáját, a kiadói szerkesztést nem számítva. A hosszú szünetnek köszönhetően, ameddig hagytam ülepedni a regényt, sok hibát meglátok, és lényegesen több dolgon változtatok, mint eredetileg gondoltam. Két teljes fejezetet dobtam kukába, egy másikat épp most írok át alapjaiban. (Nem arról van szó, hogy az eredeti munkám teljesen vállalhatatlan lett volna, de ha az embernek hirtelen bevillan egy ötlet, és az ösztöne azt súgja, hogy a történet azzal együtt lesz az igazi, akkor nincs mit tenni, változtatni kell.) Egyelőre nem merek jóslásokba bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy mikorra készülök el, de a nyári időszakban több időm lesz, és nem szeretném szeptemberre átvinni a projektet. Annyit ünnepélyesen megígérek, hogy igyekezni fogok hatékonyabban küzdeni a lustaság démonával. :)

És most nézzük a többi halogató vallomását:

Bartos Zsuzsa
Puska Veronika
On Sai

Sorok mögött: Gondolatok a könyvbemutatókról

Hosszú ideje nem jelentkeztünk már "Sorok mögött" bejegyzéssel: kissé ellustult a csapatunk, de most végre megtörjük a jeget. A témánk ezúttal a könyvbemutatók, avagy mit érdemes, és mit nem érdemes csinálni egy ilyen alkalommal, ill. hogy kinek milyen élményei vannak az első könyve bemutatójáról.

Biztosra veszem, hogy tanácsokban nem lesz hiány a többiek bejegyzéseiben, ezért én most egy olyan területre fókuszálnék, amiben lehet, hogy több a tapasztalatom, mint a sikeresebb kollégáknak: hogyan éljük túl, ha a kutya se jön el a dedikálásra? :) Láttam már olyan írót, akinek az első könyvét is kapkodták, mint a cukrot, de sokkal valószínűbb, hogy az első könyvbemutatónkon, miután elolvastunk minden marketinges tippet és gyakorlati tanácsot, bepakoltuk a könyvjelzőket, egyéb apró ajándékokat és a tartalék tollat, ott fogunk ücsörögni kiöltözve az asztalnál, és arra várunk, hogy legalább a közelben lézengő vendégek közül szánjon meg valaki, és üljön le beszélgetni. Én is így jártam, annak idején ebben a bejegyzésben írtam meg a tapasztalataimat.

Jó lenne, ha azt írhatnám, hogy a későbbi bemutatókra mindez megváltozott, és annyit kellett dedikálnom, hogy elzsibbadtak az ujjaim, de nem így alakult. Az Oni-könyveket sosem kapták fel igazán, ráadásul úgy hallom, nálunk, Debrecenben egyébként is egyre kevesebben járnak el könyvbemutatókra. Mindezzel nem azt szeretném mondani, hogy egy mérsékelten népszerű szerző számára a könyvbemutató értelmetlen dolog, és hagyjuk a fenébe az egészet. Viszonylag sok könyvbemutatót tudhatok magam mögött (minden Oni-kötetnek volt bemutatója a budapesti Könyvfesztiválon, majd nem sokkal később Debrecenben is), és ezek között jó néhány olyan alkalom volt, amire szívesen emlékszem vissza, ezekről próbálok meg itt összeszedni egy csokorra való gondolatot.

Az első, és talán legfontosabb dolog, hogy tartsuk szem előtt a realitásokat. Ha már több alkalommal alig jött el valaki, akkor fölösleges arra számítani, hogy na, majd legközelebb az utcáig kígyózik a sor, mert ez csak csalódáshoz vezet. Ha tudjuk, hogy kevés olvasó várható, akkor nem érdemes hamar elzavarni őket: hadd üljenek egy kicsit az asztalnál, végül is azért jöttek. Én általában meg szoktam kérdezni, olvasták-e már az adott könyvet (a legtöbben még nem), vagy az előző részt (azt a legtöbben igen). Ezek után el lehet beszélgetni, humorizálni arról, mi tetszett vagy mi nem tetszett az előzőekben, és mire számítanak az új könyvvel kapcsolatban. Ki lehet találni valami egyedi, kreatív dedikálást is, bár én ezekben hírhedten gyenge vagyok. :) A lényeg, hogy ha beszélgetéssel telik az idő, az sokkal kellemesebb, mint ha egyedül ülnénk az asztalnál – amikor pedig feltűnik a következő vendég, hogy dedikáltasson, az előző úgyis fel fog állni.

Az is hasznos lehet, ha elő tudunk rukkolni egy teljesen egyedi programmal, ami valamilyen szinten kapcsolódik a könyvünk témájához. Annak idején, a 2013-as debreceni Könyvhéten volt egy cosplay-jel egybekötött szabadtéri könyvbemutató a Szürke vérhez: itt írtam róla. Persze ezen se volt nagy tömeg, viszont rettenetesen élveztem az egészet, nemcsak a jó beszélgetések miatt, de azért is, mert egészen különleges érzés, ha valaki belebújik egy olyan karakter bőrébe, akit te találtál ki. :)

Arról se feledkezzünk meg, hogy a kiadók vagy könyvesboltok által szervezett könyvbemutatók mellett más alkalmak, helyszínek is vannak, ahol személyesen találkozhatunk a közönségünkkel. Érdemes átgondolni, hogy vajon azok, akik elolvasnák a könyvünket, hol találhatók meg a legnagyobb valószínűséggel. Volt egy alkalom, amit valamelyest sikeresnek mernék nevezni (oké, akkor se zsibbadt el az ujjam a sok írástól, de azért már bizsergett kicsit): a Szürke vér "utóbemutatója" a debreceni Dér Conon. Ez egy animére, mangára, japán kultúrára fókuszáló rendezvény volt, elsősorban a tizenéves közönség számára. A legtöbben persze a könyvek japán vonatkozásaira kérdeztek rá, de sokan voltak olyanok, akik maguk is próbálkoztak az írással, őket inkább a kiadatás nehézségei foglalkoztatták. Meggyőződésem, hogy ha állandó jelleggel lennének ilyen rendezvények Debrecen környékén, és el is tudnék járni rájuk, akkor semmi probléma nem lenne az Oni eladási mutatóival. :)

Egyelőre ennyi jut eszembe erről a témáról, de ha lesz bemutatója a Caladus csillagának (remélem, hamarosan lesz), arról mindenképp hírt adok itt a blogon.

Lássuk a többiek bejegyzéseit:

Puska Veronika
Gaura Ágnes
On Sai

Az Olvasás Éjszakája 2017

A blog olvasói közül biztos sokan részt vettek valamilyen programon az idei Olvasás Éjszakáján, a múlt szombaton, hiszen kínálatban nem volt hiány: nem csak Budapesten, de a vidéki nagyvárosokban is egymást érték az érdekesebbnél érdekesebb programok. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem egy beszélgetésen a debreceni Alexandra könyvesboltban, amit nemrég vett át a Könyvmolyképző Kiadó. (Köszönöm a felkérést On Sainak, azaz Varga Beának.) Egy kicsit megcsúszva (de talán nem túl későn) itt a blogon is beszámolok az eseményről.

Évivel, a feleségemmel és édesanyámmal korán érkeztünk, hogy meghallgassuk Böszörményi Gyulát, aki az Ambrózy báró sorozat kulisszatitkaiba avatta be a közönséget. Én ezt még pont nem olvastam tőle, a családom hölgytagjai azonban nagy rajongói a könyveknek, és az interjú alapján abszolút megértem, hogy miért. Kicsit tartottam tőle, hogy a cselekmény ismerete nélkül el fogom veszíteni a fonalat, Gyula azonban sokszor megcsillogtatta a szokásos humorát, így én is nagyon élveztem az egészet. Az interjú után Évi dedikáltatott, és Gyula véletlenül majdnem aláírta az Emmáról készült ultrahangfelvételt is, ami valahogy benne maradt a könyvben. :) (Apropó, ha minden jól megy, Emma holnap érkezik császármetszéssel. Már nagyon várjuk!)

Hamar elrepült az az egy óra, és rám került a sor. Hárman ültünk az asztalhoz: Bessenyei Gábor, a Könyvmolyképző szerzője volt rajtam kívül a másik "áldozat", a kérdező pedig az a Papp-Szalai Sándor, aki emlékezett rám a Debreceni Egyetemi Irodalmi Kör egyik találkozójáról, én viszont szégyenszemre nem ismertem fel elsőre. Közvetlenebb volt a hangvétel, mint a többi hasonló interjúnál szokott lenni, és sok minden szóba került: az Oni-trilógia, a magyar szereplők (ez volt a közös pont Gábor sorozatában és az enyémben), valamint az ifjúsági regény jellegzetességei általában. Beszéltünk az elkészült regényemről, a Caladus csillagáról is, amit most írok át véglegesre: sajnos ezzel lassabban haladok, mint szeretném, valahogy mostanában nincs rá idő, hogy naponta egy óránál több időt töltsek vele a gép előtt, pedig nagyon élvezem az új hősökkel való munkát.

Jó néhány interjúval, könyvfesztiváli meg könyvheti programmal a hátam mögött talán furcsán hangzik, de most először kellett nyilvánosan felolvasnom egy részletet a saját könyvemből. Érdekes érzés volt, megértem azt is, aki utálja, de azt is, aki él-hal az ilyen alkalmakért. Mindenesetre rendben letudtam a dolgot, és ezután már a kérdésekre fókuszálhattam. (A fenti képet köszönöm Markovits Rozinának, aki a könyvesboltja Facebook-oldalán osztotta meg, és megengedte, hogy itt felhasználjam.)

Remélem, lesz még alkalmam szerepelni az Olvasás Éjszakáján, akkor már remélhetőleg a Caladus csillagával. Hamarosan lesz majd bejegyzés arról, hogy állok az átírással, és persze az újabb apai örömökről is. :) Addig is további jó hétvégét mindenkinek!

Írói workshop Dan Wellsszel

Idén augusztusban Dan Wells már másodszor látogatott el Magyarországra, és abban a szerencsében részesültem, hogy ott lehettem az írói workshopon, amit tegnap Budapesten tartott. (Ezer köszönet a Fumax Kiadónak, és külön Holló-Vaskó Péternek a szervezésért, valamint Kleinheincz Csillának, amiért bevitt engem is.) Rendkívüli lehetőségként éltem meg ezt az egészet, és arra gondoltam, részletesen, naplószerűen beszámolok róla itt a blogon. (Bízom benne, hogy nem lesz emészthetetlenül unalmas.)

Korábban már értekeztem róla, hogy mennyire beszippantott Dan Wells John Cleaver-sorozata, így amikor Csilla megemlítette az írótáborban, hogy meghívást kapott erre a workshopra, rögtön lecsaptam a lehetőségre, és pofátlanul megkérdeztem, nem lenne-e még egy hely véletlenül. Múlt kedden derült ki, hogy beférek én is, és a következő napokban a közös nyaraláson a családom megtanulta, hogy minden öt percnél hosszabb beszélgetés, amit velem folytatnak, előbb-utóbb ennél a témánál köt ki. :)

Magára a workshopra a Bed Barban került sor, és ahogy az a fenti képen is látszik, igazán illusztris társaságba keveredtem. (Balról jobbra: Gaura Ágnes, Veres Attila, Pintér Bence, J. Goldenlane, Kleinheincz Csilla, Dan Wells, jómagam és Holló-Vaskó Péter. Update: Gaura Ágnes is írt egy klassz bejegyzést a workshopról, ez itt olvasható.) A téma a "suspense" volt, amit egy kicsit nehéz magyarra átültetni: leginkább talán feszültségként fordítható le, de lényegében arról szól, hogyan rémítsük halálra az olvasót egy horror vagy thriller zsánerű írásban. Szó se róla, ezt nagyon testhezállónak éreztem. :) Még táblánk is volt, amit Dan Wells szépen ki is használt:

A kétórás workshop úgy zajlott, hogy Dan Wells a maga könnyed és humoros stílusában sorra elmagyarázta a feszültségkeltés kritikus pontjait az irodalomból és a filmekből vett példákkal, aztán adott egy feladatot, ami az adott ponthoz kapcsolódott, és hét perc (!) alatt kellett megoldanunk. Ezt követően néhány bátor jelentkező felolvasta a saját írását, ezeket közösen kielemeztük, majd továbbhaladtunk a következő pontra. (Fontos, hogy nem tudtuk előre, mi lesz a következő pont, így nem lehetett azt is beépíteni az adott feladathoz készülő írásba.)

Az első pont lényege, hogy alapozzuk meg, mi számít normálisnak a saját fikciónk világában, majd valamivel bontsuk meg azt. Elég vidáman jegyzetelgettem a témát, aztán Dan Wells hirtelen közölte, hogy írnunk kell valamit hét perc alatt, amiben ez megvalósul – na, ekkor azért lefagyott az arcomról a mosoly. Annyi volt a kötöttség, hogy a dolog "normális" része egy szoba leírása legyen. El is kezdtem írni, és érdekes, hogy milyen emlékek, ösztönös témák jönnek felszínre akkor, ha ennyire nincs idő gondolkodni a koncepción. Bennem például, ki tudja, miért, az merült fel, ahogy Bálint nintendózik, meg hogy Bengi mostanában nem nagyon akart jóéjtpuszit adni. Valamit sikerült is összeraknom hét perc alatt, de ahhoz nem volt merszem, hogy fel is olvassam; J. Goldenlane vállalkozott rá, hogy megtörje a jeget az első fordulóban.

A következő pontnál arról volt szó, hogyan tehetünk idegenné és félelmetessé valamit, ami a szereplő számára ismerős. (Mint amikor a Harmadik típusú találkozásokban a saját háza fordul a gyermekét védelmező nő ellen.) Újabb hét percet kaptunk, hogy másik szöveget írjunk, vagy átdolgozzuk az előzőt. Itt megkérdeztem, lehet-e olyanról írni, amit csak az olvasó vél ismerősnek, de a szereplő végig tisztában van a helyzettel, mire Dan Wells azt felelte, természetesen, hiszen az olvasóban szeretnénk félelmet ébreszteni. Úgyhogy nekiálltam az előzőleg megírt szövegnek, itt-ott módosítottam, kivettem a szoba leírását, és végül ez lett belőle. (Beteszem ide az angol eredetit, meg a magyar fordítást is, amit később, a vonaton írtam hozzá.)

Angolul:

“Kiss your grandma goodnight,” Dad said.

Alice didn’t want to. She was lying on her bed playing the Nintendo, she’d just reached the level with Bowser. The monster that doesn't mean any actual harm, she thought. After all, Peach is always rescued from him safe and sound, right?

 “Come on, Alice, get up and kiss her.”

“Please, Dad!“ Alice said. “At least let me finish the level first.”

“Now don’t make me take that thing from you! What will your grandma think if you don’t kiss her before you sleep?”

What would she think?, Alice thought angrily. She’s been dead for six weeks.

Magyarul:

– Adj egy jóéjtpuszit a nagyinak – mondta apa.

Alice-nek nem volt kedve hozzá. Az ágyán feküdt, és a Nintendón játszott: most jutott el Bowser szintjére. A szörny, aki nem is akar rosszat, gondolta a lány. Végül is, Peach mindig épségben megússza, nem igaz?

– Kelj fel, Alice! Adj neki egy puszit!

– Ne már, apa! – nyafogott Alice. – Legalább ezt a pályát hadd fejezzem be!

– Mindjárt elveszem azt a vacakot! Mit szól majd a nagyi, ha nem puszilod meg elalvás előtt?

Mégis mit szólna?, gondolta dühösen Alice. Már hat hete halott.

Alapvetően pozitív reakciókat kaptam, amikor felolvastam a szöveget. Dan Wells azt mondta, tényleg ismerős az alaphelyzet a Nintendóval játszó gyerekkel és a jóéjtpuszival. Érdekesnek találta, hogy mindezt megspékeljük azzal, hogy a nagyi halott, és ettől idegenné válik az egész szituáció a szereplőkkel együtt, ugyanakkor nem kapunk választ arra, hogy egy ágyban fekvő, bomladozó holttestről van-e szó, vagy egy szabadon járkáló zombiról.

A következő pont kapcsán arra fókuszáltunk, hogyan nyújtsuk el a feszültséget anélkül, hogy túlzásba vinnénk, és elveszítenénk az olvasó érdeklődését. Itt nagyon kötött témát kaptunk: valaki felkel az ágyról és eljut az ajtóig, de mindezt néma csendben kell megtennie. Minden apró nesz veszélyt jelent számára, és ezt érzékletesen kellett átadnunk az olvasónak. Ez volt az a feladat, amivel nem sokra jutottam a hét perc alatt: elszöszmötöltem vele, de úgy éreztem, az írásom nagyon klisés, nincs benne semmi extra. Ebben a körben Dan Wells Csilla írását emelte ki, főleg az első mondatot: “She waited until it was almost too late.” (Húzzuk az időt, de közben érzékeltetjük, hogy valami szörnyű dolog fenyeget.)

A negyedik pontnál megtarthattuk az előző írást, de "meg kellett nyomnunk a félelemgombokat": ez azt jelenti, hogy bele kellett írnunk valamit, amitől sok olvasó fél (pl. pókok, rovarok, sötétség, bezártság, magasság). Itt az a lényeg, hogy az olvasó úgy érezze, elveszíti a kontrollt, de persze kontrollált módon, hiszen egy könyvet olvas. Dan Wells érzékletes hasonlatával élve olyan ez, mint egy hullámvasút, amit a megadott, biztonságos keretek között (mindenki be van szíjazva) igyekeznek annyira rémisztővé tenni, amennyire csak lehetséges. A rendelkezésemre álló pár perc alatt azt sikerült kitalálnom, hogy egy sötét sarokban lapuló, félelmetes valamit írok bele. (Ugye, milyen eredeti?) Hát igen, ebben a körben se olvastam fel.

Ezzel el is érkeztünk az utolsó ponthoz: mutassuk meg a szörnyet! Dan Wells szerint ezt két módon lehet hatásosan megtenni:

1. Ha a szörny rettenetesebb, mint amire az olvasó számít. A fantáziát nehéz legyőzni, ezért ennél a megoldásnál el kell helyeznünk apró jeleket, amik a megfelelő irányba terelik az olvasó gondolkodását, vagyis lesz egy elképzelése, hogy milyen lehet a szörny. Ezt kell majd ütnünk egy erős ásszal.

2. Ha valami teljesen váratlant húzunk, mint amikor A bárányok hallgatnakban a hosszú előkészítés után végre meglátjuk Hannibalt, aki meglepően átlagosnak tűnik, és ettől még félelmetesebb lesz.

Itt is hozzáírhattunk az előzőekhez, és erre a feladatra tíz percet kaptunk. A második megoldás kapcsán végre beugrott valami, amit fel tudtam használni egy épkézláb csattanóhoz, úgyhogy nekiálltam a szövegnek, amivel az előző két feladat során bíbelődtem, kicsit átírtam az elejét, hogy passzoljon az új koncepcióhoz, és végül ez született belőle:

Angolul:

I had barely raised my head when the bed creaked. Did it hear me move? I glimpsed towards the corner of the room. Although I couldn’t see it, I knew it was still there in the darkness. Should I try to break for the door?

No. I slowly moved my right leg, lifted it off the bed and stepped on the floor. No creaks this time, so far so good. I tried to shift my weight in that direction, but stopped when the bed moaned.

And then came another sound. It moved in the corner. I could almost see it turn in my direction.

I lied motionless for a long time, my heartbeat the only noise. It seemed loud to me, dangerously loud. But the corner was silent.

Slowly, I moved again. I slipped off the bed with one last, small creak. I reached out for the door.

And then it happened. It realized I was about to leave.

“Mommy!” it cried.

“Don’t worry, sweetheart,” I said. “Your mom is coming soon, until then, I’m here.”

No sneaking out for a movie tonight, I thought. I’m going to have to find a job that beats babysitting.

Magyarul:

Amint felemeltem a fejem, megnyikordult az ágy. Vajon az meghallotta, hogy menekülni próbálok? A szoba sarka felé pillantottam. Látni nem láttam, de tudtam, hogy ott lapul a sötétben. Mit tegyek? Rohanjak az ajtóhoz?

Nem. Lassan felemeltem a jobb lábam az ágyról, és letettem a padlóra. Ezúttal jól csináltam, nem volt nyikorgás. Igyekeztem áthelyezni a testsúlyomat, de megdermedtem, amint az ágy felnyögött.

Aztán jött az újabb hang. Az megmozdult a sarokban. Szinte láttam, hogy felém fordul a sötétben.

Sokáig feküdtem mozdulatlanul, csak a szívem kalapált. Hangos volt, veszélyesen hangos. De a sarok csöndbe burkolózott.

Lassan újra mozogni próbáltam. Egy végső, apró reccsenés, és sikerült lecsusszannom az ágyról. A kilincs felé nyúltam.

És ekkor megtörtént. Az rájött, hogy ki akarok menni.

– Mama! – üvöltötte.

– Ne félj, drágám – mondtam. – A mamád nemsokára megjön, addig is itt vagyok én.

Ma este se tudok kisurranni, hogy megnézzek egy filmet. Kell, hogy legyen valami jobb meló, mint ez a bébiszitterkedés.

Ezzel sikerült mindenkit megnevettetnem, ami persze csalás, mert a megijesztés lett volna a cél, de azért örültem neki. Dan Wells elmondta, hogy hatgyerekes apaként ez a "szörnyes" szituáció nagyon ismerős számára. :) Egyébként szerintem angolul jobban működik ez a mininovella, mivel az "it" névmást szokták csecsemőkre, kisgyermekekre használni (bár a mai nyelvben ritkán, a he/she sokkal elterjedtebb). Magyarul az "az" miatt a narrátor igencsak ellenszenves bébiszitter benyomását kelti. :)

A workshop végén letámadtam szegény Dan Wellst egy halom könyvvel, amit dedikálnia kellett (és még nagyobb halom lett volna, ha aznap már kapni lehet az új regényét). Feltettem egy kérdést, ami régóta motoszkált bennem az első John Cleaver-trilógia fináléjával kapcsolatban, és begyűjtöttem ezt a klassz dedikálást:

Ezután még egy órát üldögéltünk a Bed Barban, és megérkezett Dan Wells lánya is. Mindketten nagyon közvetlenül vitték előre a beszélgetést, és a legváltozatosabb témák kerültek elő: a magyar és amerikai ételek, német csokik, Star Wars, Star Trek, Dan Wells készülő könyve(i), és hogy ki melyik tévésorozat kedvéért állna be a kötött világra, kötött szabályok szerint írók sorába.

Azt hiszem, világhírű írónak lenni jobb lehet, mint világhírű popsztárnak: nincsenek paparazzók meg őrült, sikítozó rajongók, de vannak tengerentúli utazások, és jó beszélgetések. Dan Wells pedig abszolút olyan benyomást keltett, mint aki két lábbal áll a földön, és nem szállt a fejébe a siker. Sokat tanultam tőle ezen a workshopon, és remélem, még majd összefutunk valahol. Szóval összességében egy nagyszerű élménnyel gazdagabban szálltam fel a Debrecenbe tartó vonatra. :)

Írótábor 2017

Gondoltam, idén is megosztom a benyomásaimat az Írókör nyári alkotótáboráról, ahogy azt az elmúlt években tettem. Ezúttal is Ugodon, Pápa közelében táboroztunk, mint tavaly, és azt hiszem, senkinek se volt panasza a helyre: tiszta, kényelmes, egérmentes házban laktunk, festői környezetben, a házinéni pedig olyan mennyiségű kajával halmozott el, hogy akár egy zombiapokalipszisre is készen álltunk.

Idén több új arccal találkozhattunk a táborban: velünk volt Orosz Adél, John Leriel és Vincze Dóri, a Kéziratéj nyertese is. Vendégünk az a Gaura Ágnes volt, aki a Sorok mögött-csapatnak is tagja, így sokszor írtunk már blogbejegyzést közös témáról, de most először találkoztunk személyesen is. Érdekes dolgokat mesélt többek közt a Borbíró Bori-sorozat hátteréről: nem gondoltam volna, hogy a Buffy című sorozat inspirálta, amelynek részeit középiskolásként úgy vártam, mintha minden héten karácsony lett volna. Oké, a harmadik évadtól kezdett elfáradni a sorozat, valahol a negyedik környékén pedig fel is adtam, de az első részekre máig nagyon élénken vissza tudok emlékezni, és be kell vallanom, hogy a saját írásaimon is meglátszik a hatása. (Ez pár éve tudatosult bennem, amikor egy kedves olvasóm azt kérdezte: hogy lehet, hogy az Oni szereplői életveszélyes helyzetekben is benyögnek egy-két poént?) 

A tavalyi évhez hasonlóan idén is kaptunk házi feladatot, ami ezúttal egy dühös novella megírását jelentette. Az esetek többségében érezni szoktam, hogy egy adott írásom jól vagy rosszul sikerült-e, és a kapott kritikák csak megerősítenek ebben (meg persze rámutatnak fontos javítanivalókra), ennél a feladatnál viszont annyira kiléptem a komfortzónámból, hogy fogalmam se volt, milyen színvonalú irományt sikerült végül összehoznom. A kapott kritikák azonban megnyugtattak, így később, a javítás után versenyen kívül beküldtem a novellát a Zsoldos Péter emlékére meghirdetett "Harc az áltudományos mítoszteremtés ellen" című pályázatra.

Az első tábori feladatra még a házik értékelése előtt került sor, így nem igazán volt kedvem megint egy komfortzónámon kívüli írással próbálkozni, inkább tudatosan visszanyúltam az alapokhoz, és írtam egy novellát, ami lényegében YA-nak nevezhető. Végül csak ezt az egyet sikerült befejeznem az egész tábor alatt – tudom, ez nem hangzik valami produktívan, ám a novella már akkor is 29 ezer karakterre rúgott, azóta pedig 33 ezerre hízott a javításoknak köszönhetően. Elég közel áll a szívemhez, és nagyon szeretném valahol publikálni, de a zsáner miatt nem lesz könnyű. Meglátjuk, sikerül-e, mindenesetre nem sürgős a dolog.

A táborral kapcsolatban nem is szaporítanám a szót: klassz volt, ebben a társaságban mindig jól érzem magam. Van még egy dolog, egy nagy-nagy meglepetés, amiről nemsokára beszámolok majd itt a blogon. Ez a történet is a táborban indult, de a jövő héten folytatódik majd. Nem lövöm le a poént, annyit azonban elárulok, hogy rendhagyó bejegyzés várható. :)

Írók kérdőíve

Lehet, hogy már találkoztatok a most futó kérdőíves játékkal, amit már több író kitöltött. Engem On Sai hívott meg a játékra, az ő bejegyzését itt tudjátok elolvasni.

1. Milyen műfajban szoktál írni (novella, vers, regény, blog stb.)?

Középiskolás koromban próbálkoztam a verssel, de azóta beláttam, hogy jobb ezt nem erőltetni. Drámát, forgatókönyvet még sohasem írtam, csak epikával foglalkozom. Ha leülök fikciót írni, az nálam több mint kilencven százalékban regényírást, a maradék esetekben novellát jelent, de a fikció mellett élvezem a szakmai és ismeretterjesztő munkát is: nagyon szeretek cikket, bírálatot, pályázatot, tankönyvfejezetet írni. Ha leadtam a regényemet, a következő projektem a sógiról, vagyis a japán sakkról szóló ismeretterjesztő könyv lesz a magyar közönség számára, ami talán a Japán Alapítvány támogatásával jelenhet majd meg.

2. Milyen zsánerekben és témákban szoktál írni?

Sokfélével megpróbálkoztam már, de kedvenc zsánereim a fantasy és a horror. Szívesen írok (és olvasok) YA-t, de ha más témába vágom a fejszém, akkor is legtöbbször "pörgős", akcióban és párbeszédben gazdag szöveg kerül ki a kezem alól, ugyanúgy, mint amikor fiataloknak írok.

3. Mióta írsz? Van már kiadott műved?

Egyetemistaként, úgy tizenöt éve kezdtem komolyabban foglalkozni az írással, de közben évek teltek el úgy, hogy nem nagyon írtam semmit. 2010-ben fejeztem be az első regényemet, és azóta többé-kevésbé rendszeresen írok fikciót. Nyomtatásban eddig az Oni-trilógia jelent meg tőlem a Ciceró Könyvstúdió gondozásában, ill. néhány novella folyóiratokban (részletesebben lásd itt).

4. Melyik volt a legelső írásod?

Jó kérdés, nem emlékszem pontosan. Általános iskolás koromban volt egy füzetem, amibe mindenféle butaságot, főleg humoros(nak szánt) verseket írtam. :)

5. Miért írsz?

Élvezem a folyamatot, ahogy egy bevillanó ötletből lépésről lépésre kialakul egy vázlat, aztán életre kel, amikor nekiállok megírni. Ugyanilyen örömet tud okozni az is, ahogy az átírás, szerkesztés során sikerül lefaragni a hibákat, egyre jobb az egész, és végül könyv lesz belőle, amit a kezemben tarthatok. Ha a nyomtatásban megjelenő végeredmény megközelíti azt, amilyennek a legelején megálmodtam a történetet, az olyan boldogság, amihez fogható csak kevés van az életben.

6. Hogyan találsz időt az írásra?

Általában esténként írok, de ha elkap a gépszíj, akkor napközben is igyekszem kihasználni minden üresjáratot. Amikor egy regény első változatán dolgozom, nagyon szigorúan tartom magam a munkatervhez, nehogy legyűrjön a lustaság, és a végén megint évekig álljon egy félkész kézirat a gépemen. Ez azt jelenti, hogy minden nap meg kell írnom legalább egy oldalt, még akkor is, ha hullafáradt vagyok a napi munka után, és emiatt még később fekszem le aludni.

7. Mikor és hol szeretsz a legjobban írni?

Igazából nincs preferenciám, csak annyi kell, hogy kényelmesen le tudjak ülni a készülő szöveg elé, és kellő ideig bámuljam a monitort. Írok otthon, a munkahelyen, vendégségben a szülőknél, nyaraláson vagy épp a vonaton. Az internetkapcsolat jól jön, ha valaminek utána akarok olvasni, de ha nincs net a gépen, akkor legalább nem szúrom el az időt értelmetlen szörfözéssel. Néha sok ezer karaktert tudok haladni pl. egy tizenegy órás repülőút alatt. :)

8. Mit szoktál enni vagy inni írás közben?

Általában semmit. Egyszer tönkretettem egy laptopot azzal, hogy leöntöttem kólával, azóta nem szeretem, ha enni- vagy innivaló van a gép közelében.

9. Van íráshoz használt dallistád?

Nincs. Ötletelés közben előfordul, hogy zenét hallgatok, de írni csak csendben tudok.

10. Mit gondol a családod, baráti köröd arról, hogy írsz?

Régebben csak a szűk család tudott róla, a többieknek nem reklámoztam. Érdekes volt, amikor a rokonok, ismerősök, munkatársak letámadtak azzal, hogy a könyvesboltban találkoztak a könyveimmel, és ők erről nem is tudtak, és hogyhogy. :) A legtöbben szívesen beszélgetnek velem az írásról, de csak kevesen olvassák a könyveket. Évi, a feleségem az előolvasóm, neki meg szoktam mutatni mindent, mielőtt beküldeném a kiadónak.

11. Az alkotás melyik részét szereted a legjobban?

Ahogy fent is írtam, leginkább azt élvezem, ahogy a semmiből megszületik a történet a szereplőkkel. Egy apró ötlettel indul, arról beugrik valami más, arról megint valami, és így tovább. Egyszerre izgalmas és ijesztő, hogy sokszor olyan, mintha nem is az én kezemben lenne az irányítás: a legjobb ötletek szinte maguktól jönnek. Ebben a szakaszban még csak a vázlaton dolgozom, és nem is lineárisan: hol a történet egyik, hol a másik részéhez jut eszembe valami adalék, vagy egy kapocs, amivel át lehet kötni. Ha sikerült kitöltögetni az összes hézagot, akkor nekilátok a valódi kéziratnak: ezzel már lineárisan haladok, nem szoktam ugrálni. Ha eszembe jut egy új ötlet, ami változást eredményez a sztori már megírt részeiben, azt általában csak bevésem a vázlatomba, és majd visszatérek rá az átírásnál, miután a kézirat első változatát befejeztem.

12. Az alkotás melyik része jelenti számodra a legnagyobb kihívást?

Az, amikor a határidővel kell küzdeni. Az Oni-trilógia kapcsán megbeszéltük a kiadóval, hogy minden évben a Könyvfesztiválra jövünk ki a folytatásokkal, és ezt gond nélkül sikerült is tartanom, hiszen az első rész megjelenésekor már megvolt a cselekményvázlatom a teljes trilógiához, és adott volt a munkamódszerem is. Pályázatoknál már nem ilyen egyszerű a helyzet, sokszor passzolom azokat, ahol rövid a határidő. Az Írókör táborában pl. legtöbbször csak egy-egy napom van kitalálni és megírni egy teljes novellát; ilyenkor a korábban lejegyzetelt ötleteimet szoktam átnézni, hogy passzol-e valamelyik a megadott témához.

13. Milyen eszközökkel és mire szoktál írni?

Mindig számítógépen dolgozom. Van egy Word-fájlom magának a kéziratnak, egy a vázlatnak, és ha szükséges a sztorihoz, akkor egy-két képfájl a térképeknek. Ezeket kézzel szoktam lerajzolni, aztán lefotózom, és felmásolom a munkakönyvtáramba a többi fájl mellé.

14. Hogyan lépsz túl az írói válságon?

A válság nem jellemző rám. Úgy is mondhatnám, hogy nem vagyok igazi művészlélek, ami az írásban hátrány és előny is egyszerre. Hátrány, mert nincsenek olyan ihletett időszakaim, amikor étlen-szomjan, táskás szemekkel dolgoznék, és a világtól elszigetelődve megalkotnék valami totál zseniálisat. Ugyanakkor előny is, mert nem szoktam összezuhanni, hogy nem tudok írni, és a kritikára sem vagyok különösebben érzékeny. Általában én magam is felismerem, ha valami rossz, és ilyenkor különösebb vívódás nélkül dobok ki akár egész fejezeteket. Kényelmesen átgondolom, hogyan lehetne jobb, dolgozom a vázlatomon, aztán ha eljön az ideje, nekiülök, és a magam lassú, de kitartó tempójában folytatom az írást.

15. Hogyan motiválod magad az írásra?

"Ülj le írni, vagy ma se fogsz időben lefeküdni!" "A doksit nyisd meg, ne a böngészőt!" "Nem! Nincs olyan, hogy csak rápillantasz a Facebookra, amíg ezen a mondaton gondolkodsz!" :)

16. Kik azok a szerzők, akik legjobban inspirálnak téged íróként?

Inspirálni igazából nem szoktak, vagyis nincs olyan, hogy "de jó volt ez a könyv, gyerünk, írjunk egy hasonlót". Persze vannak szerzők, akik nagy hatással voltak/vannak rám, többek között Stephen King, Tolkien, Jorge Luis Borges, Philip Pullman, J. K. Rowling, Böszörményi Gyula, Murakami Haruki, és a frissebb élményeim közül Dan Wells, Ernest Cline, George R. R. Martin. Azt is megjegyezném, hogy e szerzők olvasása akár fordított inspirációként is elsülhet, pl. miután elolvastam Dan Wells első John Cleaver-trilógiájának fináléját, egy ideig csak bámultam magam elé, és az járt a fejemben: te jó ég, hogy hozta ezt össze? Mi kell ahhoz, hogy valaki így tudjon írni? :)

17. Melyik könyvek inspirálnak téged legjobban íróként?

Erre nagyjából ugyanazt tudnám felelni, mint az előző kérdésre. Nincsenek konkrét könyvek, amik inspirálni szoktak, inkább azt mondanám: az, hogy az ember mit és hogyan ír, nagyban függ attól, hogy általában milyen könyveket olvas, ill. olvasott fiatalon.

18. Mi a legjobb írói tanács, amit valaha kaptál?

Roboz Gábor (a szerkesztőm a Gabo/Ciceró kiadónál) javasolta egyszer, hogy amikor dialógust írok, olvassam fel hangosan a leírt szöveget, mert túlságosan könyvízűek a párbeszédeim. Ez nagyon hasznos tanácsnak bizonyult, azóta nem több a javítanivaló a dialógusaimban, mint a szöveg többi részében. Persze elég sokat írok nyilvános helyen, és nem biztos, hogy hihetően tudnám pl. Skype-os beszélgetésnek álcázni, ha magamban beszélek, úgyhogy mostanában nem szoktam felolvasni a szöveget, csak a fejemben hallgatom meg a szereplő hangján, mint egy filmet.

19. Milyen céljaid vannak idén az írással kapcsolatban?

A nyár végéig átírom az elkészült regényem, a Caladus csillaga kéziratát, és amikor elégedett vagyok az eredménnyel, kiadót keresek neki. Ha szerencsém van, talán ez is megjelenhet a Gabónál vagy a Cicerónál. Miközben ezt intézem, belekezdek majd a következő projektembe, ami valószínűleg a már említett ismeretterjesztő könyv lesz a sógiról.

Hát, ennyi lenne – még egyszer köszönöm On Sainak a meghívást. Én Dér Adriennek, Holló-Vaskó Péternek, Kae Westának és Sümegi Attilának adnám tovább a lehetőséget.

Pár frissítés mikulásra

Nem biztos, hogy erről muszáj volt bejegyzést írnom, de mikulás alkalmából csiszolgattam egy kicsit a blogon, és gondoltam, megemlítem itt, hátha nem minden változás annyira egyértelmű. Az első, ami valószínűleg már mindenkinek szemet szúrt (vagy nem), az az, hogy felül a Blog mellé két újabb fül került, amelyek az eddigi irodalmi és tudományos publikációimat hivatottak bemutatni. Ha minden jól megy, mindkét lista új elemmel bővül nemsokára. :)

A másik, hogy végre törlesztettem egy régi adósságom, és a jobb oldali sávban belinkeltem azokat a blogokat, amelyeket olvasni szoktam. Ha valaki úgy érzi, méltatlanul kihagytam a blogját, az egyrészt szóljon nyugodtan, másrészt aggodalomra semmi ok, mert ezt is folyamatosan bővítem (egyelőre csak azokat a blogokat írtam be, amik hirtelenjében eszembe jutottak).

Jó olvasgatást, és kellemes mikulást mindenkinek! Legyetek jók! :)

Beszámoló az Írókör táboráról

 

Lassan hagyománnyá válik, hogy minden évben írok egy rövid bejegyzést az Írókör nyári alkotótáboráról. Idén Pápa közelében, Ugodon töltöttünk öt napot egy vendégházban, ahol általános meglepetésre nem voltak egerek, volt ellenben jó társaság, egy mosogatógép és minden szobára egy fürdőszoba.

Úgy vettem észre, hogy nem csak én éreztem jól magam ebben a környezetben, és ezt mutatta a novellatermés is: szerintem rengeteg jó írás született, alig győztem őket elolvasni a közös értékelésre. Nekem is sikerült összehoznom pár olyan novellát, amik talán érdemesek rá, hogy foglalkozzam velük még egy kicsit, és aztán megpróbáljam publikálni őket. (Most épp jócskán benne is vagyok az átdolgozás sűrűjében, aztán, ha végeztem a novellákkal, folytatom A Suttogó írását.)

 

A korábbi években nem nagyon tudtam részt venni az esti játékokban – mindig sikerült megcsúsznom egy-egy novella írásával –, most viszont összejött két szabad este, így belemerültem a Dixit és a Dungeon Quest rejtelmeibe. És akkor a gyilkosos játékról még nem is beszéltem. :) Érdekes, hogy bár eddig csak háromszor öt napot töltöttem el ebben a társaságban, mégis úgy érzem, mintha régi, jó ismerősök lennénk: ez annak köszönhető, hogy nagyon nyíltan fogadtak. Már várom a jövő évi tábort, ahol remélhetőleg megint a családdal együtt tudok majd részt venni. Addig is igyekszem jól haladni a sok írnivalóval, ami rám vár. :)