2013. április 17., szerda

Az Oni: Szürke vér születéséről

Többen megkérdezték már, de nem emlékszem, hogy pontosan hogyan született meg a regény ötlete. Azt hiszem, apró morzsákkal kezdődött. Egyik nap bevillant egy érdekes karakter, másnap pedig egy jelenet, ami magához láncolta a gondolataimat. Sokáig nem is tudtam, hogy ezek egy regény kezdeményei, azt pedig végképp nem sejtettem, hogy trilógia születik belőlük. De mindig is szerettem olvasni, és nem véletlenül mondják, hogy aki túl sokat olvas, az előbb-utóbb írni akar.

Tizenkilenc éves koromban tudatosult bennem, hogy egy regény alapötlete kezd formát nyerni a fejemben; sőt, ekkor már magam előtt láttam a teljes történet zárójelenetét is. (Érdekes módon az alaphelyzet, a főbb karakterek után ez a rész bontakozott ki először, pedig nem vagyok az a típus, aki hátulról előre ír meg egy sztorit.) Mégsem fogtam neki az írásának, mert halvány fogalmam sem volt róla, hogyan kell regényt írni. Így gyakorlásképpen inkább novellázni kezdtem, részben azért, mert könnyebbnek bizonyult annyi időre felülkerekednem a lustaságomon, amennyi egy novella megírásához kellett, részben pedig azért, mert akkoriban nagy hatással voltak rám Stephen King Castle Rock-történetei, és úgy terveztem, hogy írok egy misztikus novellaciklust, amelyet a közös helyszín kapcsol majd össze. 2001 környékén össze is gyűlt egy csokorra való novellám, és mivel akkortájt (mintegy kikapcsolódásképpen a kissé tömény orvosi tanulmányok mellett) felvettem néhány tárgyat a bölcsészkarról, addig zaklattam az egyik tanáromat, aki huszadik századi irodalmat tanított, amíg vállalta, hogy elolvas néhányat az írásaim közül. Most is hálás vagyok neki a visszajelzéséért, amelyben felhívta a figyelmem a legalapvetőbb hibáimra, de közben épp annyi pozitívumot említett, hogy ne vegye el a kedvem az írástól.

Mindeközben folyamatosan fejlődött a regény, és egyre hangosabban követelte, hogy foglalkozzam vele. Végül, 2003-ban elolvastam John Braine Hogyan írjunk regényt? című művét, és a szerző tanácsát követve kidolgoztam a történet vázlatát. Elnagyolt, hiányos vázlat volt, de kiindulópontnak épp megtette. Ezek után nekifogtam az Oni: Szürke vér megírásának. (Vigyázat, a következő három bekezdésben akad néhány "spoiler": ha még nem olvastad a Szürke vért, akkor ezeket ugord át!)

Bár fantasy-történetről van szó, „észrevétlenül” beledolgoztam jó néhány élményemet, és a szereplők egy része is hordoz bizonyos vonásokat a körülöttem élők jelleméből. Volt, aki megkérdezte, hogy Áron karakterében a saját ifjúkori önmagamat írtam-e meg. Nos, nem állíthatom, hogy semmi nincs belőlem Áronban, de a saját vonásaim nagy része inkább Nátán alakjában ölt testet a regény világában, még akkor is, ha tizenkét éves korom óta egyszer sem verekedtem. A békaboncolásos jelenethez kisebb részben egy másodéves élettangyakorlat, nagyobb részben viszont a középiskolai békaboncolásos élményem szolgáltatta az alapanyagot. (Szerencsére a saját biológiatanárom nem volt olyan vaskalapos, mint Szigethy tanárnő, így sikerült meggyőznöm róla, hogy alapvetően nincs baj azzal, ha nem boncolom fel szegény békámat.) Menet közben sokat változtattam a vázlaton is: Feri például nem szerepelt az eredeti terveimben, de úgy éreztem, ha az iskolában játszódó jelenetek kizárólag Áron és Anna körül forognak, akkor az alaphelyzet megtévesztően hasonlítani fog egy románcra.

Két fejezet megírása után szembesültem azzal, hogy egy erőmet meghaladó feladatra vállalkoztam, és sokáig nem folytattam a kéziratot: csak 2009-ben vettem újra elő. Ekkorra az írástechnika területén is magabiztosabban mozogtam, de talán még fontosabb volt, hogy elhittem magamról: igenis be tudom fejezni a sztorit. Azzal kezdtem, hogy teljesen átdolgoztam a vázlatot és a meglévő két fejezetet, aztán pedig lassú, de töretlen tempóban haladtam tovább. Valamivel kevesebb, mint egy év alatt be is fejeztem az első rész kéziratát.

Eztán következett az újabb nehézség: hogyan lehetne kiadatni? Első körben e-mail formájában küldözgettem a kéziratot és a szinopszist több kiadónak (akik válasz nélkül hagyták a dolgot, ahogy gyakran a kiadók szokták az e-maileket, de ezt akkor még nem tudtam). Kiválasztottam néhány kiadót, akiknek nyomtatott anyagot is küldtem, és nagy örömömre már másnap kaptam egy ígéretes főszerkesztői véleményt egy nívós ifjúsági kiadótól. Sajnos a folytatás már nem volt ilyen ígéretes: egy pozitív és egy negatív lektori vélemény után végül is elutasítottak. Kérésemre megkaptam a negatív lektorit, ami annál is jobban földhöz vágott, mint vártam: igazi gonoszkodó vélemény volt, az a fajta, ami nem tér ki azon elemekre, amelyekről pozitívumot kellene írni. (Legalábbis én pozitívumként értelmeztem, hogy nem említette a szöveg stílusát.) Az is bosszantott, hogy a véleményhez csatolt szinopszis tele volt hibákkal: Kát például Oniként emlegette. Mindez azt sugallta, hogy a vélemény írója felületesen olvasta a kéziratomat; erre hivatkozva igazi éretlen szerzőként viselkedtem, és írtam a főszerkesztőnek, hogy esetleg nem adná-e oda egy harmadik lektornak. Erre (abszolút megérdemelten) feketelistára kerültem, és a továbbiakban már arra a levelemre sem válaszoltak, amiben afelől érdeklődtem: véleményeznék-e újból a lektori alapján átdolgozott kéziratot. (Akkor még azt sem tudtam, hogy ezt érthető okokból nem szokták megtenni a kiadók.)

Időközben ugyanis beláttam, hogy a lektor minden rosszmájúsága ellenére sok olyan dolgot említett, ami valóban átdolgozásra szorul. A regény elejéből például kiirtottam rengeteg felesleges részt, körülbelül a teljes kézirat 10 százalékát. Az akkori változat a jelenlegi 13. fejezettel ért véget, de el kellett ismernem, hogy a „cliffhanger” befejezés itt nem működik, és hozzáírtam egy fejezetet a végéhez. Így érdekes módon a kéziratom éppen a kiadhatatlanságát ecsetelő lektorinak köszönhetően nyert kiadható formát.

Már az átírás vége felé tartottam, amikor rám mosolygott a szerencse: kaptam egy e-mailt leendő kiadóm, a Ciceró főszerkesztőjétől, Till Katalintól, amiben leírta: olvasta az e-mailben küldött szinopszisomat és a regény első fejezetét. Bár a szinopszis nem csigázta fel (elismerte, hogy nem kedveli a fantasyt), de a „stílusom, írásmódom felkeltette az érdeklődését”, és bekérte papíron a teljes kéziratot. Így tehát még lelkesebben fejeztem be a kézirat átdolgozását, hogy postára adhassam.
 
Ám ahogy az lenni szokott, a dolgok most sem alakultak zökkenőmentesen. Katalint nem igazán győzte meg a kézirat: egy pozitív lektori vélemény ellenére sem döntött a kiadás mellett; ugyanakkor külön kérés nélkül is elküldte a lektorit, és telefonon beszélte meg velem, hogy mi volt a baja a regénnyel. Ekkor már megértettem annyit a kiadók működéséből, hogy tudjam: ez nem hétköznapi dolog. Ha beszélhetünk olyasmiről, hogy „rokonszenves elutasítás”, akkor ez az volt. Ráadásul, mivel Katalin saját bevallása szerint végig motoszkált benne, hogy talán rosszul döntött, nem dobta ki a kéziratomat, hanem egy évvel később odaadta Roboz Gábornak, aki akkor került a Ciceró társkiadójához, a Gabóhoz.
 
A jószerencse, ami valami rejtélyes módon végig egyengette a regény útját attól kezdve, hogy Till Katalin elolvasott egy régi e-mailt, aznap csillant fel igazán, amikor 2012. december 17-én (a harminckettedik születésnapomon) e-mailt kaptam Gábortól: érdekelte az Oni. Telefonon elmondta, hogy ha beküldöm neki a további két rész vázlatát, és azokat is elég jónak találja, akkor kiadásra fogja javasolni a regényt.

Így lett Gábor a regény szerkesztője, és javításai nyomán a szöveg elnyerte végleges formáját. Ezzel tulajdonképpen be is fejezhetném az Oni születésének történetét, de az igazság az, hogy a történet most is alakul: jelenleg a második könyvön dolgozom. Bízom benne, hogy ha a kézirat nem is jár be olyan kalandos utat, mint az első, elnyeri majd az olvasó tetszését.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Hiba történt a modul működésében