2015. október 22., csütörtök

Sorok mögött: A nézőpont



A mostani körblogtémánk, hogy vajon mi lehet a jó és rossz oldala annak, ha a történet leszűkül egyetlen karakter nézőpontjára. Persze a nézőpontokkal kapcsolatban elég sok írástechnikai cikket olvashatunk szakkönyvekben és az interneten is, és nem érzem úgy, hogy ezekhez túl sokat hozzá tudnék tenni, így ebben a bejegyzésben főleg a saját tapasztalataimat fogom megosztani.

Írás közben általában szeretek belehelyezkedni az egyik karakter nézőpontjába (E/1 vagy közeli E/3), és ha ez sikerül, és úgy érzem, jól működik, akkor a továbbiakban nem nagyon szoktam váltani. (Végiggondolva, az elmúlt tíz írásom közül nyolcban egy, kettőben pedig két nézőpontkarakterrel dolgoztam, kettőnél többel azonban még soha.) Azt viszont a saját bőrömön tapasztaltam, hogy egy összetett, sok szálon futó történetet nem könnyű egyetlen nézőpontból megírni: az Oni-trilógia kapcsán gyakran nehézséget okozott, hogy milyen úton-módon csempésszek be információt a máshol zajló eseményekről, vagy hogyan varrjam el a főhősről leszakadt karakterekhez kötődő történetszálakat. Az E/1-es, emlékirat-formátumú narrációhoz eleve nem illett volna a nézőpontváltás (olvastam már váltott szemszögű E/1-et, de ez a megoldás valamiért nem áll közel hozzám), néha viszont kihasználhattam a fantasy adta lehetőségeket: Áron nézőpontján keresztül belebújtam egy másik karakter fejébe, és bizonyos jeleneteket így írtam meg, amolyan "nézőpont a nézőpontban" jelleggel.

A probléma megoldása izgalmas írástechnikai kihívásokat tartogatott, és utólag nem bántam meg a nézőpontválasztást, mégis egyet kell értenem azzal, hogy ha valaki egy hasonlóan nagy lélegzetű történet minden fontosabb részletét meg szeretné írni, akkor valószínűleg a távoli E/3 és/vagy a váltott nézőpont lehet a legkézenfekvőbb megoldás. Már csak azért is, mert ha pl. egy konfliktus bemutatása egyetlen karakter nézőpontjára szűkül le, akkor az olvasó hajlamos lehet azzal az egy karakterrel azonosulni, nem látva a konfliktus egészét, mint amikor jól összeveszünk egy baráttal vagy családtaggal, és kellő empátia híján nem tudjuk beleélni magunkat a másik helyzetébe.

Persze azt sem állítom, hogy feltétlenül jó regény lesz abból, ha ilyen Háború és béke-szerűen, távolról és töretlen hidegvérrel narráljuk végig az eseményeket, mindig gondosan kiválasztva a legmegfelelőbb nézőpontot, mint a ketrecben csatározó kísérleti egerek életét dokumentáló tudós. Lehet, hogy ez adott esetben jól működhet egy sci-finél, de mondjuk egy romantikus regény olvasóit valószínűleg addig fogja idegesíteni, amíg a falhoz nem csapják a könyvet.

A zsáner mellett nyilván maga a történet szabja meg, hogy milyen és hány nézőpontra van szükség. Mielőtt további nézőpontot hoznék be az első után, mindig fel szoktam tenni magamnak a kérdést: tényleg szükség van rá? Jobb lesz tőle a sztori? Az is előfordulhat, hogy épp a kevesebb nézőponttól működik az egész; pl. egy ideje tervezgetek egy humoros írást, ahol a végső csattanó a nézőpont megválasztásából adódik majd. Szóval tényleg nincs nálam a bölcsek köve ebben a kérdésben (sem), de szerintem érdemes eljátszani a nézőpont adta lehetőségekkel, mert ahogy a fenti rajzon is látszik, a nézőpont részben maga az alkotás.

És akkor következzenek a többiek bejegyzései:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Hiba történt a modul működésében