2016. április 28., csütörtök

Sorok mögött: Az első szerkesztés

A legfrissebb "Sorok mögött" témánk az első szerkesztési élmény, ami szerintem mindenki számára meghatározó. Azt látom, hogy nagyjából kétféle tévhit kering a szerkesztők szerepéről az amatőr írói közösségekben:
 
1. A szerkesztő a helyesírás és a központozás hibáit javítja. Ez csak részben tévhit, tényleg megteszi, de csak nagyjából: végső soron ez a korrektor feladata, és lássuk be, időnként tényleg adódnak olyan helyesírási problémák, amelyeket sem a szerző, sem a szerkesztő nem tud biztonsággal kezelni. (Hm, egy kis mozgószabályt, valaki?)
 
2. A szerkesztő átírja a művet. Egész kényelmes lenne, ha így működne a dolog (mármint szerzői szemmel), de a valóság az, hogy a szerkesztő csak a megfogalmazást, vagy a pár szóval megoldható, egyszerű hibákat javítja, a többit megjegyzésben jelzi a szerzőnek, hiszen nemcsak az írás, hanem az átírás is az ő dolga. Ez a tartalmi szerkesztés, ami jóval összetettebb feladat, mint a nyelvi rész: javítani kell a háttérvilág problémáit, a szereplők felületességét vagy motivációs gondjait, az esetleges logikai bakikat, dolgozni kell az arányokon, stb. Általában mindenkinek, még a legjobb íróknak is van gyengébb oldala, de "menet közben", sok-sok szerkesztés alatt megtanulják, mi az, amire nagyon oda kell figyelniük.

Én először akkor éltem át szerkesztést, amikor a Cicerónál végül elfogadták az első regényem, a Szürke vér kéziratát. (Ennek kálváriájáról bővebben itt írtam.) Azaz mégsem igaz, hogy teljes újdonságként ért a dolog, hiszen a tudományos világban minden cikk kézirata két ún. "reviewer"-en (kb. lektoron) kell átmenjen. Ők azok, akik elfogadhatják vagy elutasíthatják a kéziratot, és lelevelezik a szerzőkkel a szükséges változtatásokat. Akadnak közöttük lágyszívűek, de olyanok is, akikhez képest a legvéreskezűbb irodalmi szerkesztő is egészen visszafogottnak tűnik. Bár általában a jó cél vezérli őket, sajnos néha előfordul a szándékos rosszindulat is; ne feledjük, hogy ők az irodalmi szerkesztőktől eltérően külső, felkért szakértők, akiknek nem igazán fűződik érdekük ahhoz, hogy jó legyen, vagy egyáltalán megjelenjen a cikk, így mindez a saját lelkiismeretükön múlik. (Mellesleg pénzt sem kapnak az egészért.)

Szóval mondhatni, hogy már úgy-ahogy hozzászoktam a keményebb beszólásokhoz, amikor a Ciceróhoz kerültem, és kézhez kaptam Gábor szerkesztését, ami ilyen szemmel egyáltalán nem tűnt vérmesnek. Mutatok belőle egy oldalt, így talán könnyebb elképzelni a többit is. (Mondják, hogy a szerzők első kézirata szinte mindig tele van túlírással és modorossággal; itt a bizonyíték, hogy én sem vagyok kivétel.)
 
 
Ahogy a képen látszik, Gábor nem bánt velem kesztyűs kézzel, és ha valahol javítanivalót talált, azt nem hagyta szó nélkül, de nagyon ritkán fordult elő, hogy valamiben nem értettünk egyet – ha mégis, azt könnyen meg tudtuk beszélni. (Sajnos irodalmi berkekben sem minden szerkesztés ilyen alapos.) Nem vagyok az a típus, aki foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz a szöveghez, amit egyszer leírt, könnyen és sokat szoktam javítani egyedül is, de jó néhányszor előfordult, hogy csak a fejemet fogtam, hogyan maradhattak benne többszöri átnézés után is olyan hibák, amiket Gábor megtalált.

Legjobban a nyelvi szerkesztést élveztem, mert egyedül nem mindig sikerült olyanra csiszolnom a szöveget, amilyenre szerettem volna, de a szerkesztés után a mondatok már tökéletesen csengtek (persze csak elsőre, később azért találtam bennük hibát, de ez mindig így van). Jókat derültem Gábor humoros megjegyzésein, pl. amikor valamit E/1-ben a szívroham érzéséhez hasonlítottam, akkor kihúzás helyett megjegyezte, hogy "Áron már tizenévesen tudja, milyen érzés egy szívroham? Szegény fiú!" Neki is ez volt az első szerkesztése, és persze nem lett tökéletes, de igyekeztünk minden tőlünk telhetőt kihozni belőle, és szerintem jó munkát végeztünk. A későbbi szerkesztési fordulókban, majd a trilógia többi részénél már egész jól összeszoktunk, és egyre ritkábban kaptam hosszú megjegyzéseket a margóra, inkább csak egy-két szót, vagy annyit: "tudod".

Összességében egy nagyszerű élménnyel gazdagodtam, és már vártam a következő szerkesztést. (Mindig várom.) Nem tudom, mennyire érezni ezt abból, amit itt összehordtam, de pont azért, mert az írás alapvetően olyan hobbi, amit az ember egyedül űz, igazi csemege az, amikor mégis csapatmunka lesz belőle. (Számomra ez az egyik legjobb rész, talán csak az az érzés előzi meg, amikor beugrik egy kulcsötlet egy készülő történet kapcsán.) A Szürke vér szerkesztése előtt soha nem tapasztaltam még olyat, hogy valaki ilyen mélységben, ennyi időt ráfordítva foglalkozna egy szöveggel, amit én írtam. Fantasztikus érzés, mindenkinek azt kívánom, hogy élje át.

A többiek bejegyzései az első szerkesztési élményükről:

Puska Veronika
On Sai
Gaura Ágnes
Kleinheincz Csilla

2016. április 24., vasárnap

Egy jó és egy rossz hír

Egy ideje adós vagyok már egy bejegyzéssel, amiben számot adok róla, hogyan is állok az írással, csak mostanáig nem igazán mertem mindezt közzétenni, mert ha leírom, végleges lesz. Valószínűleg mindenki ismeri a régi viccet, amikor a sebész bemegy az ébredező beteghez a műtét után. "Van egy jó és egy rossz hírem – mondja. – A rossz az, hogy sajnos a bal helyett a jobb lábát amputáltuk." "És mi a jó hír?" – kérdi a beteg. "Megbeszéltük a professzor úrral, a bal lábát végül is meg lehet menteni." Valahogy így vagyok ezzel én is: félbehagytam egy ígéretes projektet, de közben úgy tűnik, lesz valami egy másik ötletből, amit eredetileg ki akartam dobni.
 
Kezdjük az elején: nem állok jól a Japánban játszódó dokumentumregénnyel. Hiába van rengeteg jegyzetem és érdekes, beledolgozható anekdotám, úgy érzem, a cselekmény főszála nem elég erős egy regényhez. Fene se tudja, mit kéne vele csinálni, hogy ne menjen át (teljesen) fikcióba, mégis jól működjön, mint történet. Egyelőre nincs rá ötletem, és egy ideje azon kaptam magam, hogy hiába érdekel a regény és a szereplők, nincs igazán kedvem vele foglalkozni, és folyton csak halogatom a munkát. Ráadásul a "főszereplőm", akinek a fiatalkoráról szól a regény, mostanában elég nagy késésekkel reagál az e-mailjeimre, mivel nemrég született unokája, és egyébként is mozgalmasabb az élete, mint sok embernek (pl. nekem) fiatalon.
 
Persze nem akarom feladni a dolgot, és úgy érzem, később, friss fejjel szívesen visszatérek majd ehhez a regényhez. De ahogy csökkent az érdeklődésem a projekt iránt, úgy kezdett egyre jobban motoszkálni bennem egy másik történet, míg végül eljutottam oda, hogy szünetet tartok, és inkább megírom azt – hiszen most nem egy már megjelent regény folytatásán dolgozom, így nincs semmilyen ígéret vagy időkorlát, ami megkötné a kezem.
 
Még a 2014-es írótáborban írtam egy fantasy-novellát, amire az alábbi kritikát kaptam: érdekes az alapötlet és a két fő karakter, de ebben a formában, novellaként nem működik, ebből regényt kellene írni. Bár egyetértettem, nem éreztem úgy, hogy elég anyag van az ötletben egy regényhez. Aztán egyszer csak elkezdtek beugrani a részletek, fordulatok, újabb és újabb ötletek, pedig nem is tudom, hogyan jutott eszembe éppen az a novella. Addig-addig bizsergett a kezem a billentyűzeten, míg végül elkezdtem írni: eddig egy fél fejezet és jó néhány oldalnyi jegyzet az eredmény, na meg olyan szereplők, akik néha még álmomban is meglátogatnak (erre az Oni első részének írása óta nemigen volt példa, bár tény, hogy utólag ritkán emlékszem az álmaimra). Nem is áll szándékomban leállni, és ha már végre túl vagyok egy fájdalmas amputáción, igyekszem a maximumot kihozni ebből a másik ötletből. Nem is tudom, mennyit áruljak el itt róla, de két mondat talán belefér kedvcsinálónak. A történet munkacíme A Suttogó, és egy sarlatánról szól, aki abból él, hogy különféle ravasz trükkökkel "mágikus" kacatokat sóz rá a hiszékeny emberekre, miközben ő maga nem hisz a mágiában. A világnézete azonban megrendül, miután úgy alakulnak a dolgok, hogy neki kell gondoskodnia egy néma kislányról, aki a jelek szerint természetfeletti képességekkel rendelkezik.
 
Van egy olyan érzésem, hogy ha a körülmények is jól alakulnak, hamarabb be tudom fejezni ezt a regényt, mint eddig bármelyiket. Itt a blogon igyekszem sűrűn beszámolni arról, hogy állok, és arról is, ha elkészültem, és találtam kiadót. Először mindenképp a régi szerkesztőmnek, Roboz Gábornak küldöm majd el a kéziratot a Gabo/Ciceró kiadónál (neki már meg is írtam a koncepciót, és hasznos gondolatokkal, kérdésekkel segített az írásban).
Hiba történt a modul működésében