2013. augusztus 18., vasárnap

Jövevény a családban

Ahogy a magamról írt profilszöveg változása is mutatja, tegnap megszületett a második fiunk, Bence. Ha minden jól megy, aug. 20-a után már együtt lesz itthon a család. Nagyon örülünk a kis jövevény érkezésének, és közben reménykedünk, hogy éjszakánként jól alszik majd; mindenesetre biztató jelnek tartom, hogy a klinikán, a születése után egyből megnyugodott, amikor a karomba vettem.

A szülés során egyébként nem történt semmi rendkívüli: reggel bementünk, és délután 2-re meg is érkezett a baba. Évi nagyszerűen viselte a fájdalmat, eléggé ironikus módon inkább én szenvedtem: a front miatt egészen kora estig tartó, durva fejfájás tört rám, amilyet már hónapok óta nem éreztem. A nővérek rendre rá is kérdeztek a szülés közben, hogy mitől vagyok ilyen sápadt, és hiába magyaráztam a dolgot, a szemükből azt lehetett kiolvasni: "na tessék, orvos létére nem bírja a vért".

Aki esetleg szeretne képeket nézegetni Bencéről, Facebookon hamarosan megteheti. Ám előre felhívom mindenki figyelmét, hogy magán viseli a jellemző családi jegyeket: bátyjához és apukájához hasonlóan ő is nagyfejű. :)

2013. augusztus 11., vasárnap

Hogyan (ne) adassuk ki a regényünket?

Már régóta tervezem, hogy megírom a saját tapasztalataimat a hazai regénykiadással kapcsolatban. A neten több helyen is találunk jó írásokat a témában, ennek ellenére számos meglepetés ért, amikor megpróbáltam az olvasottakat átültetni a gyakorlatba. Arra gondoltam, hogy ha a blog olvasói közt akad olyan, aki maga is próbálkozik az írással, akkor esetleg hasznát láthatja egy ilyen bejegyzésnek.

Ezzel a problémával az ember akkor szembesül, amikor befejezi a regénye kéziratát. Ilyenkor át kell gondolnunk, mely kiadóknak küldjük el az anyagot, milyen formában (nyomtatott vagy e-mail), ill. mire figyeljünk oda a beküldésnél. Manapság hol máshol is tájékozódna az ember, mint az interneten – itt azonban a már említett jó cikkek mellett rengeteg félinformációt és sajnos hazugságot is találunk. (Javarészt ez utóbbiak késztettek arra, hogy megírjam ezt a bejegyzést.) Sokan ugyanis azt állítják, hogy a valódi kiadók nem foglalkoznak mással, csak protekciósokkal vagy "celebekkel", aki pedig egyik kategóriába sem tartozik, annak nem marad más, mint keresni egy olyan kiadót, aki pénzért bármit kiad. Az efféle rémhíreknek nem szabad bedőlnünk. (Két magyarázatot tudok elképzelni arra, hogy miért terjeszt valaki ilyesmit: vagy a tájékozatlanságából eredően, vagy azért, mert ezzel ápolgatja a sértett hiúságát, miután minden kéziratát visszautasították a kiadók.) Tény, hogy nehéz eljutni a kiadásig, mert a húsz évvel ezelőtti helyzethez képest manapság nagyon kevesen olvasnak, és a kiadók számára komoly anyagi kockázatot jelent egy új szerző felvállalása. Ha azonban sikerül egy elfogadható kéziratot prezentálnunk, akkor előbb-utóbb valamelyik kiadó nagy valószínűséggel fel fog vállalni minket akkor is, ha nincs ismerősünk a könyves szakmában, és a kutya sem hallott rólunk eddig (ezt sok más példa mellett én magam is tanúsítom).

Persze nehéz kérdés, hogy milyen kézirat az "elfogadható". A legtöbb forrás szerint a kiadók a kapott kéziratok kb. 1 százalékát fogadják el kiadásra (erre hasonló adatot találtam hazai és külföldi portálokon egyaránt). Ahhoz, hogy be tudjunk kerülni ebbe az 1 százalékba, meg kell ütnünk egy bizonyos szintet mind nyelvileg, mind tartalmilag, és bizony, nem kevés szerencsére is szükség van (hiszen el kell találnunk a kéziratunkat olvasó lektor ízlését). Ezért nem szabad korán feladnunk, és az a legjobb, ha egyszerre több helyen is házalunk, persze csak az után, hogy a kiszemelt kiadók honlapján ellenőriztük a profiljukat, valamint tájékozódtunk, hogy jelenleg fogadnak-e kéziratot, és ha igen, milyen formában várják azt és a szinopszist. Egyesek csak postai úton fogadnak kéziratot, mások e-mailben is, esetleg csak e-mailben. Egyes kiadók 1-2 oldalnyi szinopszist kérnek, mások 1 oldalnál húzzák meg a határt. (Ha ezekkel kapcsolatban nincs információ a honlapjukon, legjobb, ha e-mailt küldünk vagy telefonálunk. Néhányszor kellemetlenül éreztem magam emiatt, hiszen ez a módszer rámenősnek tűnik, de azzal nyugtattam magam, hogy mindenki magára vessen, aki közérdekű információkat nem tesz közzé a honlapján. :)

A beküldött kéziratunk legyen Word dokumentum (Times New Roman, 12-es betűméret, sorkizárt), és ne legyenek benne fölösleges sallangok (színek, aláhúzások stb.). Amikor csak szóba kerül a könyvkiadás, többen mondják (és írják a neten), hogy bajban vannak a szinopszissal. Ahogy fent leírtam, némelyik kiadó 2 oldalas változatot is elfogad, de ha csak 1 oldalt írunk, azzal nem lőhetünk mellé. Ez még nem maga a kézirat, és főleg nem fülszöveg, így itt ne csillogtassuk írástechnikai tudásunkat, és ne akarjuk homályos utalásokkal, kérdő mondatokkal felcsigázni a lektor érdeklődését. Írjunk le mindent, a csattanót is, ami csak a legvégén derül ki, mégpedig egyszerű, tárgyilagos stílusban.

Egy másik lehetőség a regénypályázat. Általában évente több ilyet is találhatunk, és a kéretlenül küldött kéziratokkal ellentétben a pályázatnál nem kell attól félnünk, hogy a beküldött anyagunk esetleg olvasatlanul a kukában vagy a spam számára fenntartott e-mail fiókban végzi. Közvetlen tapasztalattal nem rendelkezem róluk (bár az Oni kéziratát elküldtem egy pályázatra, onnan végül visszaléptem, mert időközben pozitív elbírálást kaptam a Cicerónál), de egyesek szerint így könnyebb kiadatni az első regényünket, mint a hagyományos úton.

Persze lehet, hogy a kéziratunkat a kitartó kilincselés ellenére mindenhol elutasítják. Alapvetően három ponton bukhatunk meg:

1. Az első pillantás. A (fő)szerkesztő, akihez befutott az írásunk, elolvassa a szinopszist, hogy eldöntse, érdekes-e a sztori, és illik-e a kiadó profiljába, aztán beleolvas a kéziratba, hogy megüti-e a szükséges nyelvi szintet. Jó esetben kapunk visszajelzést arról, ha ezen a ponton átmentünk.

2. A lektori vélemény. Ha az előző szűrőn nem akadtunk fenn, a szerkesztő vagy maga értékeli az írásunkat, vagy továbbküldi belső, esetleg külső lektor(ok)nak. Végső soron tehát egy vagy több lektor elolvassa a teljes kéziratot, és szinopszist ír róla, valamint összegzi a véleményét. Ezek után vagy kiadásra javasolja a kéziratot, vagy nem (két lektor esetén egy pozitív és egy negatív vélemény általában elutasítást jelent). Ha ezen a ponton megbukunk, akkor mindenképpen kérjük el a lektori véleményt – ha hajlandóak elküldeni, sokat tanulhatunk belőle.

3. A kiadóvezető döntése. A kiadóvezető a gazdasági szempontokat is figyelembe véve elfogadhatja, ill. megtagadhatja a főszerkesztő által (gyakran lektori vélemény alapján) ajánlott kézirat kiadását. (Remélhetőleg ebben a fázisban nem fogunk megbukni – elképzelni is nyomasztó, hogy ez milyen érzés lehet.)

Ha hónapok, esetleg évek alatt sem sikerül kiadót találnunk, akkor két dolgot tehetünk: vagy továbblépünk, és megírjuk a következő regényünket, vagy önköltségen adatjuk ki. Mindenképp az első megoldást javasolnám, több okból is:

1. Az ún. "vanity press"-hez tartozó kiadók, akik vállalják, hogy pénzért adnak ki kéziratokat, nem a kiadványaik sikeréből, hanem a szerzőtől beszedett pénzből élnek. Ha így adatjuk ki a regényünket, számíthatunk rá, hogy semmilyen marketing nem lesz mögötte. (Rengeteg csalódott véleményt lehet olvasni ezzel kapcsolatban a neten.) Ráadásul az ilyen "kiadók" nem alkalmaznak szerkesztőt és korrektort, csak ha a szerző külön fizet érte. Egyrészt tudják, hogy eleve rossz alapanyagból dolgoznak, másrészt nem is nagyon kell javítaniuk rajta, hiszen számukra lényegében mindegy, hogy fogy-e a könyv, vagy sem. Azzal is tisztában vannak, hogy az ügyfeleik nem fognak panaszkodni emiatt, hiszen a kezdő írók hajlamosak alábecsülni a szerkesztő szerepét, és a szerkesztést fölösleges nyűgként, esetleg kínzásként élik meg. (Ne kövessük el ezt a hibát! Tudnunk kell, hogy megfelelő szerkesztés nélkül még egy tapasztalt író könyve sem állna meg a piacon, nemhogy egy kezdőé.)

2. A későbbiekben, amikor már továbbfejlődtünk, szégyellni fogjuk a nevünk alatt megjelent, kiforratlan írást. Ezt saját tapasztalatból mondom: középiskolás koromban megjelent egy verseskötetem önköltségen, kis példányszámban. Saját jól felfogott érdekemben nem írom ide a címét. :)

3. Érdemes nagyon megfontolni, hogy milyen színvonalú alkotással jelentkezünk először a nyilvánosság előtt. Ha az olvasó nagyot csalódik egy íróban, akkor esetleg az életben nem veszi többé a kezébe egyetlen könyvét sem, és az internet világában az álnév sem jelent védelmet. Lehet szidni a szőrösszívű lektort, aki elutasított (én is megtettem egy korábbi bejegyzésemben), de azért elgondolkodtató, hogy vajon népszerű íróink ugyanilyen népszerűek lennének-e akkor is, ha minden kiadói szűrő nélkül a közönségre zúdították volna a pályájuk kezdetén írt zsengéket. Többeket megtéveszthet, hogy pozitív visszajelzéseket kapnak az ismerősöktől vagy amatőr írói körökből (én is jártam így néhány zsenge novellámmal). Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az írás jó, csak a kiadók nem foglakoznak vele, mert félnek a kockázattól. Fontos észben tartanunk, hogy ha az írás megjelenik, és az olvasó az idő mellett pénzt is fordít rá, akkor hirtelen sokkal feljebb kerül az a bizonyos mérce, amit meg kell ütnünk ahhoz, hogy pozitív véleményt kapjunk. (Tájékozódásképpen hasznos lehet, ha megnézzük néhány magánkiadásban megjelent könyv adatlapját a moly.hu oldalon.)

Jó hosszúra nyúlt ez a bejegyzés, de ha akár csak egyetlen írópalántának segítséget nyújt ahhoz, hogy elkerülje a csapdákat, amelyekbe én annak idején beleestem, akkor már megérte. Végső soron pedig úgysem számít más, csak hogy élvezzük azt, amit hobbinak választunk, legyen az az írás, vagy bármi más. Mindenkinek jó munkát kívánok!

2013. augusztus 1., csütörtök

Gondolatok félúton

A héten túljutottam a 150. oldalon A Néma Város kéziratában, ami azt jelenti, hogy nagyjából félúton tartok. Belegondolva, mivel három részből áll a sorozat, a teljes történet felét írtam meg eddig. Ennek apropóján kicsit áttekintettem magamban mindazt, amivel már elkészültem, és ami még rám vár.

A Néma Város némileg más jellegű kihívásokat tartogatott (ill. tartogat), mint az első rész. A Szürke vér az utolsó fejezetet leszámítva lényegében egy hosszú bevezetés volt a sztorihoz. Bőven volt lehetőségem megismertetni az olvasót a szereplőkkel és előkészíteni a konfliktust, ám ahogy Áronékat, úgy az olvasót is sötétben kellett tartanom egészen a könyv végéig, ami megnehezítette az információadagolás kérdését. A Néma Városban is tartogatok meglepetéseket a végére, de itt szerencsére már nincs akadálya a folyamatos információáramlásnak. Ebben a részben ugyanakkor jobban pörögnek az események, és oda kell figyelnem rá, hogy amikor régi kérdésekre adok választ vagy új ellenfeleket dobok be a színre, akkor kellőképpen visszaadjam az éles helyzetek feszültségét, valamint megőrizzem az egyensúlyt a humor és a Szürke vérnél helyenként lényegesen sötétebb hangulat között.

Írás közben az ember nem mindig tudja azonnal értékelni, hogy milyen minőségű szöveget "vetett monitorra". Nemrégiben, ahogy átolvastam egy régebbi fejezetet, az egyik mondatnál megálltam, és csak bambán bámultam a szavakra: nem létezik, hogy ezt én írtam! Ezért alkalmazom a Szürke vérnél is bevált módszert: néhány hónappal egy adott fejezet megírása után, amikor már kellő ideig "pihentettem" azt a részt, visszatérek hozzá, és kijavítgatom. A rengeteg vélemény után, amit (nagyrészt a szerkesztőmnek köszönhetően) írásban és szóban egyaránt kaptam a Szürke vérrel kapcsolatban, most egy kicsit ki vagyok éhezve az olvasói visszajelzésre, de türelmesnek kell lennem. Bízom benne, hogy A Néma Város sem okoz majd csalódást. Az első tesztolvasóm, a feleségem reakciója legalábbis ígéretesnek tűnik: sokkal többet rágja a fülem az újabb és újabb fejezetekért, mint annak idején, az első rész olvasásánál. :)
Hiba történt a modul működésében