2014. június 16., hétfő

Az eddigi legjobb dedikálás, amit elmosott az eső

Lehet klassz élmény egy szabadtéri dedikálás, aminek az eső vet véget? Naná, hogy lehet – mindjárt jönnek a részletek, de előbb pár szót az előzményekről.

Lassan a végéhez közeledik a Könyvhét, így itt az ideje, hogy én is beszámoljak szombati élményeimről. Ahogy tavaly a Szürke vérrel, idén A Néma Várossal is lehetőséget kaptam egy könyvbemutatóra és dedikálásra a debreceni rendezvényen, amit Zavadovics Kati, azaz "Kati néni" kedvességének köszönhetek. (Ő az itteni Libri könyvesbolt vezetője, és a könyvheti programok nagyon energikus szervezője.) Idén is volt egy színpadi interjú, de Roland most nem tudta vállalni; ezúton is köszönöm Németh Margaritának, hogy beugrott az utolsó pillanatban, és még nagyszerű kérdésekkel is készült, ráadásul mindezt két nappal a nyelvészi államvizsgája után.

Sajnos a cosplay ezúttal elmaradt, mert Rella, azaz Wereczkey Elvira egy esküvőre volt hivatalos (nem, még nem a sajátjára). Ezért "munkára fogtuk" Bálintot, ő osztogatta a szórólapokat. Az eddigi két év tapasztalatai alapján azt mondhatom, az emberek általában nem szívesen vesznek el szórólapot az utcán, de ha egy kétéves kisfiú vagy egy jelmezes lány kínálja, akkor mégis. :)

A színpadi beszélgetés végén még a közönségtől is kaptam kérdést, ennek külön örültem. Ezután következett a dedikálás, ami számomra igazi történelmi pillanat volt. A dedikálás kellemetlen része ugyanis az üresjárat, amikor az ember csak ül a székén, és várja, hogy végre aláírhasson valakinek egy kötetet. Nos, ez az üresjárat most elmaradt; persze nem állt tömeg a sátornál, de sorban jöttek az olvasók, így nem várakozással, hanem végig dedikálással töltöttem azt a húsz percet, amit az időjárás megengedett. Szuper élmény volt, remélem, lesz még részem ilyenben. A fiatalok közül, akik ellátogattak a könyvhétre, ketten is voltak, akik olyan bizalmat szavaztak nekem a színpadi interjú alapján, hogy bár nem ismerték az Onit, egyből mindkét részét megvették és dedikáltatták. Azt kell mondjam, előnyök is járnak azzal, ha az ember nem felkapott szerző: a dedikálás nem alakult futószalaggá, volt rá idő, hogy mindenkivel váltsak pár szót. Az ujjaim azért kellemesen bizseregtek a végére, ilyet is először tapasztaltam (mármint dedikálástól, a régi, történelemórai jegyzetelést nem számítom).

Aztán megérkezett az eső és a pánik: asztalpakolás, a könyvek lefóliázása, stb. De nem bánom, mert húsz perc alatt pont végeztem a dedikálással, és attól tartok, a hátralévő tíz perc a fent említett "üresjárat" lett volna. A kezdeti riadalom után hamarosan az eső is alábbhagyott, így nem áztunk el igazán, szóval azt hiszem, pontosan így volt ez jó. Ezek után kíváncsi vagyok, vajon milyen lesz a jövő évi Könyvhét: Kati néni azt mondta, akkor is szívesen lát. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Hiba történt a modul működésében