2018. október 5., péntek

Sorok mögött: Ragadozók a tudományban és az irodalomban



Nem titok, hogy a legújabb "Sorok mögött" témánkat egy gondolatébresztő bejegyzés ihlette az "Így neveld a regényedet" blogról, amit egy facebookos vita követett. Ez utóbbit most nem fogom belinkelni ide: egyrészt nem szítanám tovább a lángot ("flame", ha megengedhetek magamnak egy ilyen gyenge poént), másrészt én kimaradtam belőle, és úgy tervezem, hogy ez a továbbiakban is így marad. Pusztán a véleményemet írnám le a témában, ami ezúttal a kezdő írókra leselkedő veszélyekkel, a fizetős kiadókkal kapcsolatos. Még 2013-ban írtam egy hasonló témájú posztot, ami azóta is a legnépszerűbb bejegyzésem a blogon – ez jól mutatja, milyen sokakat foglalkoztat ez a probléma.

A legtöbb dolog, amit akkor írtam, ma is aktuálisnak mondható, de lássuk, mi változott 2013 óta. A helyzet nem lett jobb, sőt úgy tűnik, egész iparág kezd ráépülni a csalódott szerzők lehúzására. Érdekes, hogy a tudományban is megvan ugyanez a trend: pár évvel ezelőtt hetente két-három emailt kaptam a tudományos értékek helyett a pénzkeresésre szakosodott, ún. "ragadozó" kiadóktól, manapság pedig már naponta kapok ugyanennyit. Az ilyen kiadók, csakúgy, mint irodalmi megfelelőik, lényegében bármit megjelentetnek, ha a szerző fizet (ezzel kapcsolatban érdemes megnézni ezt a videót, innen származik a kép is, amit kitettem felülre). A tudomány világa azonban esetenként még az irodalomnál is viccesebb végeredményt produkálhat. Példaként álljon itt a midikloriánokról írt cikk, amely átment egyes orvosbiológiai folyóiratok állítólagos minőségi szűrőjén, bizonyítva, hogy valójában el sem olvassák a kéziratokat, mielőtt leközlik őket. Itt egy vicces részlet a cikkből azok kedvéért, akiknek nincs kedvük megnyitni a fenti linket:

"Midichlorians-mediated oxidative stress causes cardio-myopathy in Type 2 diabetics. As more fatty acids are delivered to the heart, and into cardiomyocytes, the oxidation of fatty acids in these cells increases. Did you ever hear the tragedy of Darth Plagueis the Wise? I thought not. It is not a story the Jedi would tell you."

Maga a "ragadozó" megnevezés egyébként Jeffrey Bealltől származik, és annyira találó, hogy én az irodalomban is meghonosítanám – ebben a bejegyzésben legalábbis ezt fogom használni. Az ilyen kiadók gyakran megkülönböztetik a magánkiadást és a szerzői kiadást, de a lényeget tekintve mindkét dolog ugyanarról szól: a valódi bírálatot és szerkesztést megkerülve, saját pénzből kiadni azt, amit másképp nem lehetne.

Mielőtt rátérnék a ragadozó kiadók tevékenységére, gyorsan leszögezem, hogy elviekben nincs problémám azzal, ha valaki fizetős szolgáltatást nyújt leendő íróknak, pl. íróiskola vagy más képzés, szabadúszó szerkesztés formájában. Bevallom, nekem is sokszor eszembe jut, hogy klassz lenne valamilyen délutáni fakultációt tartani egy középiskolában, olyan diákok számára, akiket érdekel az írás, és együtt kivesézni a szövegeket, vagy megbeszélni azokat a trükköket (a párbeszédek helyesírásától a valódi írástechnikáig), amiket nem tanítanak az iskolai magyarórákon.

A probléma ott kezdődik, amikor valaki egyszerű vásárlóerőnek tekinti a kezdő írókat, és abból akar meggazdagodni, hogy hazudik nekik. Mert bizony hazugság az is, ha olyat írok a szerződésbe, hogy a könyv eladásaiból származó első egymillió forintból X százalékot von le a kiadó, a további bevételekből pedig semmit – mindez azt sugallja, hogy ha velük szerződsz, egymilliónál is többet kereshetsz a könyveddel. A ragadozó kiadók szerződései tele vannak ehhez hasonló burkolt hazugságokkal. Saját tapasztalatból beszélek: annak idején, amikor még nem tudtam, mi a különbség kiadó és kiadó között, én is elküldtem az első regényem kéziratát a Novumnak, és levélben kaptam tőlük egy szerződést. (Szerencsére időben tájékozódtam, és aláíratlanul küldtem vissza nekik.)

A hazugságok másik csoportjával nem a szerződésben találkozunk, hanem a ragadozó kiadók marketingfelületein, közösségi oldalain. Mindent megtesznek, hogy lehetetlenként állítsák be a hagyományos megjelenést: szerintük az ilyen kiadók csak befutott szerzőkkel foglalkoznak, kezdőként legalább ismerősöd kell legyen valahol, különben esélyed sincs, és amúgy is kizsákmányolnak mindenkit, stb. Ugyanakkor felmagasztalják, általánosként mutatják be azt az egy-két sikertörténetet, amely magánkiadásból született, és nem beszélnek a több ezer másikról, amikről senki sem hallott a szerző rokonain és barátain kívül. "Szerzőbarát" kiadó szerepében tetszelegnek, ám semmit sem tesznek a kezdő szerzők felfuttatásáért, hiszen tudják, hogy akikkel dolgoznak, azok 99 százaléka egyébként sem piackész még. Számukra ez lényegében mindegy is, megkapták a pénzüket, ezzel a történet számukra sikerrel zárult.

Két indokot tudok elképzelni, amiért valaki ilyen kiadóval szerződhet. Az egyik, hogy annyira hisz a művében, hogy úgy véli, az még ilyen feltételek mellett is sikeres lehet. Ez azért ingoványos terep, mert a kezdő írók egy része hajlamos túlértékelni a saját munkáját, és csak legyinteni a negatív kritikákra, mondván, hogy a Harry Pottert is sokszor visszautasították. A másik ok az lehet, ha valaki akár pénzt is hajlandó fizetni egy publikációért, amire hivatkozva írónak nevezheti magát. (Aztán pedig rögtön írói Facebook-oldalt, rosszabb esetben Wikipédia-szócikket készít saját magáról.) De vajon adhat-e státuszt egy magánkiadás? A tudományból vett analógiával élve: tudósnak számít-e az, aki olyan kiadónál publikál, amely a midikloriánokról is leközli a cikket, ha eleget fizetnek érte? Érdekes, milyen sokan megértik, miért ciki ilyen folyóiratnál publikálni, egy magánkiadós regényt viszont nem éreznek cikinek, pedig ahogy a fentiekben kiveséztük, mindkét kiadó majdnem pontosan ugyanúgy működik.

A többiek bejegyzései:

Puska Veronika
Kleinheincz Csilla
On Sai

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése