Év végi értékelő

Nem gyakran szoktam ehhez hasonló értékelőt írni, de most egy hosszabb időszakot zárunk le (na jó, nem az évtizedet, csak a 2010-es éveket), így kivételesen sikerült rászánnom magam. :) Persze az, hogy nem csak egy évet, hanem tízet próbálok áttekinteni, egyben nehezítés is, hisz ennyi idő alatt túl sok minden történik az emberrel ahhoz, hogy egyetlen bejegyzésben beszámoljon róla. Gondolkodtam ezen egy ideig, és arra jutottam, hogy mivel úgyis az "írós" bejegyzéseket szeretitek a legjobban, itt és most erre a témára fókuszálok, és a szokásomhoz híven csak dióhéjban vázolom fel a lényeget, a részletekkel kapcsolatban a régebbi bejegyzéseimre utalok.

Ez azért is kézenfekvő, mert pontosan tíz évvel ezelőtt, 2009 végén döntöttem úgy, hogy komolyabban is megpróbálkozom az írással. Előtte, középiskolában és az egyetemen írtam pár rossz verset, valamivel jobb novellát és amatőr műfordítást, és volt egy befejezetlen regénykéziratom is, az Oni. Tíz éve szembesültem azzal, hogy már nem vagyok annyira nagyon fiatal, és el kell döntenem, hogy megmaradok az asztalfióknak (számítógépnek) írogatásnál, vagy megpróbálok szintet lépni, és eljutni a kiadásig. Ehhez trilógiára kellett felosztanom az Oni történetét (ami túl sok lett volna egy könyvben), befejezni az első részt, és kiadót keresni számára. Ha nem az utóbbi lehetőség mellett döntöttem volna, most nem írnám ezt a bejegyzést sem. :)

Az Oni kulisszatitkairól persze már írtam a blogon 2013-ban. A következő években terv szerint megjelent a trilógia második, majd a harmadik része is. (Ezek voltak az utolsók, amiket sikerült időre befejeznem. :)

A következő projektemet egy ismerősöm életrajza ihlette, egy Japánban élő amerikai misszionáriuscsalád történetéről szólt volna az 1960-as években. (Egyébként erről is írtam itt a blogon.) 2015-ben, az Oni befejezése után neki is láttam, de már a vázlat sem akart összeállni: hiába volt érdekes az alapanyag, nem éreztem, hogyan lesz ebből olyan történet, ami majd több száz oldalon keresztül leköti az olvasó figyelmét. Valószínűleg az volt a gond, hogy nem az én műfajom a családregény, még akkor sem, ha némi fikcióval ki tudom egészíteni az eredeti életrajzot. Az sem segít a motivációmon, hogy bár kétségkívül izgalmas lenne angolul megírni a sztorit, és külföldi kiadót/ügynököt keresni neki, a siker esélye ezen a piacon minimális. (Már megfertőzött annyira a nonfikciós, tudományos tevékenység, hogy mindig felmerül bennem, hogyan aránylik egy adott projektre fordított idő és a sikeres publikálás valószínűsége.)

Végül 2016-ban adtam fel ezt a projektet (talán nem véglegesen), hogy belevágjak valami egészen másba: a Caladus csillagába. Ami akkor még egy könnyű, gyorsan megírható regénynek ígérkezett,  végül három év alatt jutott el a befejezésig, pontosabban az első kéziratleadásig. Most gondoltam bele, hogy már fél év telt el azóta, hogy megkaptam Gábortól a visszajelzéseket a regényre, és még mindig nem végeztem a javításokkal. Oké, sok mindent újra kell írni, de ez akkor sem mentség. Ha legalább azt mondhatnám, hogy elakadtam, akkor meg tudnám magyarázni, miért kerül ennyi időbe, mire végre kiadok valamit a kezemből. De a helyzet az, hogy igazából sem az eredeti változat hároméves megírása során, sem most, a javítások közben nem akadtam el. Egyszerűen csak az időm lett olyan kevés, hogy ennél gyorsabban nem tudok haladni, bármennyire is szeretnék. Persze, megtehetem, hogy hajnali egyig vagy kettőig dolgozom (időnként meg is teszem), de elég nagy az alvásigényem, így másnapra ettől olyan fáradt leszek, hogy nem éri meg. A jó hír, hogy a regény folyamatosan a "felszínen van" bennem, a lassú haladás ellenére is foglalkoztat, és most már tényleg a végénél járok: pár hét, és befejezem az átírást. (A jövő év szeptemberétől remélhetőleg több időm lesz mindenre, mivel jóval egyszerűbb lesz hozni-vinni a három gyereket, mint most.)

A regények mellett időnként novellákat is írtam, és az Oni kálváriája után egészen meglepett, hogy egy jól eltalált, rövidebb írással aránylag könnyen és gyorsan el lehet jutni a kiadásig. A legelső novellám, a "Kopp-kopp" a Galaktikában jelent meg, alig pár héttel azután, hogy beküldtem a szerkesztőségbe. (A valódi szerkesztés hiánya azért zavart egy kissé.) Aztán, 2016-ban napvilágra került a Galaktika kalózbotránya, és innentől kezdve már nem volt egyszerű dolgom, ha olyan publikációs fórumon szerettem volna novellát közölni, amely vállalható, aránylag széles közönséghez jut el nyomtatásban, és ne adj' isten még fizet is valamit. Ezért örültem a Gabo új antológiasorozatának, amiben magyar szerzők novelláit adják ki, és különösen annak, hogy a tavalyi kötetbe sikerült bekerülnöm egy novellával. A moly.hu tanúsága szerint egyébként ez a legolvasottabb írásom (a regényeket is beleszámítva), és örömmel láttam, hogy sokan szerették annak ellenére is, hogy határozottan rétegnovelláról van szó. Másképp mondva, több olyan véleményre számítottam, hogy "YA csontvázakkal? Ráadásul valami szerepjátékos köntösben? Ez meg mi a ... akart lenni?" :)

Szóval ez történt velem írós fronton a 2010-es években. És hogy mit hoz a következő évtized? Remélem, még több jó dolgot. :) Ha a Caladus csillaga végre megjelenik (és akkor is, ha netán mégsem), van még a tarsolyomban egy nagyon különleges projekt, amiből leghamarabb 2023 elején lehet nyomtatott regény. (Ez még nem nyilvános, de ha valakit érdekel, szívesen beszélgetek róla élőben.) Tervben van még több novella, egy magyar nyelvű kézikönyv a sógiról, és jó néhány tudományos publikáció. Most ennyire látok előre, a többi majd kialakul menet közben. Nincs más hátra, mint hogy a blog minden olvasójának boldog új évet, és sikeres 2020-as éveket kívánjak! :)