2018. március 31., szombat

Japán, ezúttal másképp

Ahogy minden évben, idén tavasszal is Tokióban dolgoztam két hétig: biológiából, kémiából és fizikából az egyetemünk öthetes felkészítő tanfolyamot tart mindazoknak, akik Japánból valamelyik magyar egyetem orvosi karára fognak felvételizni – és ebből a biológia egy részét én viszem. Az idei utam azonban egy kicsit másképp alakult, mint a korábbiak.

Már a repülőn, úgy tíz órával a felszállás után éreztem, hogy valami betegségféle bujkál bennem, de az érzés egy időre elmúlt. Örültem is, hogy ezúttal milyen könnyen és gyorsan át tudtam állni az ottani időzónára, aztán jött valami sokkal rosszabb: leterített egy vírus. Évek óta nem voltam ennyire beteg, se itthon, se máshol; még az is komoly erőfeszítésbe került, hogy fel bírjam emelni a fejem. Csütörtökre jobban lettem egy japán gyógyszernek hála, de péntekre visszaestem. Amikor elmondtam az okát, ti., hogy nem pihentem ki magam eléggé, és előző délután kirúgtam a hámból, azzal mindenkit megmosolyogtattam a munkahelyen: még a hallgatóknak is elmesélték, hogy úgy "rúgtam ki a hámból", hogy munka után meglátogattam a Sógi Kaikant, és estig csak japán sakkot játszottam. Utálok ülve tanítani (a járkálás segít, hogy forogjon az agyam), de ezúttal nem volt más választásom: forró teát szürcsölgetve, a nap végét várva tartottam meg az óráimat, aztán átsiettem az út másik oldalán lévő hotelbe, és bedőltem az ágyba.

Hétvégére valamivel jobban lettem, de másodszorra már nem mertem kockáztatni. Attól féltem, ha megint járkálni kezdek, akkor a hétfőt is begyógyszerezve, élőholt üzemmódban kezdhetem majd. A korábbi években a hétvégén mindig sógiversenyre utaztam, vagy Éva tanárnővel, a kémiatanárral fedeztük fel a környék nevezetességeit Tokióban vagy a közeli Kamakurában csakúgy, mint a több órás vonatozásra lévő Hakone városban, Nikkóban vagy épp a Fudzsi-hegynél. Hát, ilyesmiben az idén nem volt részem. A pár négyzetméteres hotelszobában feküdtem, instant tésztát és sok teát fogyasztva, tévét néztem, online sógiztam, olvastam... és írtam. Sokat írtam, és mivel a közérzetemmel már nem volt komolyabb gond, remekül ment. Befejeztem egy munkahelyi cikk javítását, aztán folytattam a Caladus csillagát: az idén még nem volt ennyi jó ötletem a regényhez, és csak ritkán tudtam olyan részeket írni, amikben utólag ennyire keveset kellett javítanom.

Ott, a hotelszoba magányában valami egészen különös lelkiállapotba kerültem. A feleségemmel, a gyerekekkel tudtam beszélni a neten, de az utazgatás, a versenyzés nem hiányzott. Mindent kicsit távolabbról szemléltem, mint egyébként: Japánt, Magyarországot, a családot, a munkát, az írást. Minden a helyére került. Vasárnap 10-kor próbaképp bekapcsoltam a tévét: 2004-2005-ben, amikor cserediákként Hiroszakiban éltem, ekkor kezdődött a Sógisarok az NHK csatornán – és ez, úgy tűnik, azóta sem változott. A műsor ugyanúgy lekötött, mint tizenhárom évvel ezelőtt, ha épp nem volt mit csinálnom vasárnap. Akkor se volt nagyobb szobám a koliban, mint most a hotelben, és ugyanúgy instant tésztákon éltem. Kicsit úgy éreztem magam, mintha csak pár nap telt volna el azóta.

Hétfőn, amikor folytatódott a kurzus, tökéletes közérzettel és újult energiával vágtam neki. Amikor a munkahelyen elmeséltem, mivel töltöttem a hétvégét, sajnálkozó pillantásokat kaptam cserébe: itt vagyok Tokióban, mégse voltam sehol, nem láttam semmit. De hát az elmúlt évek alatt szinte mindent láttam már errefelé, amit látni érdemes, nem igaz? Furcsa, de úgy érzem, többet kaptam ettől a pár naptól, mintha bármi mást csináltam volna. A magány, a nosztalgia érzése hozzájárult, hogy ennyire produktív legyek, és remélem, tudok még ebből meríteni a jövőben is. Most, két hét távlatából úgy érzem, menni fog.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Hiba történt a modul működésében