Itt most nem az ötletelésről, vázlatírásról, a cselekmény és a szereplők kidolgozásáról akarok írni: tegyük fel, hogy mindezen túl vagyunk, le is ültünk a gép elé írni, mégis a fenti képen látható üres oldal vigyorog ránk már egy-két órája. A regény első mondata talán a legkritikusabb rész: itt kell megragadnunk az olvasók figyelmét, és esetleg a kéziratunkba belepillantó szerkesztőét is. Ha ezen a ponton nem tudunk valami egyénit, érdekeset nyújtani, és kiemelkedni a hasonló írások tengeréből, akkor nem sok jóra számíthatunk. Mostanában elég sokat gondolkodom azon, hogy lassan a végéhez közeledik az Oni-trilógia, ami kitöltötte az elmúlt pár évemet. Nemsokára nekem is bele kell fognom valami újba, és le kell győznöm azt a bizonyos üres oldalt. Mivel egy kicsit utánanéztem, hogyan is érdemes első mondatot írni, arra gondoltam, beszámolok a tapasztalataimról. Ami a saját munkámat illeti, az Oni-trilógia mindhárom részénél más-más megközelítést alkalmaztam, és a jövőben is igyekszem majd változatos kezdőmondatokkal támadni.
"Támadni" – talán furcsán hangzik ebben a kontextusban, de szerintem tényleg erről van szó. Lényegében oda kell csapnunk az olvasónak, meglepni, megnevettetni vagy elkápráztatni: mindegy, csak érjük el, hogy tovább akarja olvasni a könyvet, és ne tegye vissza a polcra. Az olvasók ma sokkal lustábbak, mint néhány száz évvel ezelőtt, nem szeretnek hosszú bevezetéssel bíbelődni (bevallom, olvasóként én is elég lusta vagyok). Ezért ma, legalábbis a zsánerirodalomban nem szerencsés, ha az ember aprólékos helyszínleírással indít. Az amatőr írói oldalakon főleg olyanoktól látni ezt a megoldást, akik klasszikus irodalmi példákon, az iskolai kötelezőkön nevelkedtek, és még nem olvastak elég kortárs regényt. Talán ennél is rosszabb, ha valamilyen klisével kezdünk, ilyen pl. az álomból, kómából, öntudatlanságból felébredő szereplő.
Első példaként nézzük meg Dumas Három testőrét, amely nagyszerű regény, de mai szemmel nézve egy kicsit körülményesen indul. Meggyőződésem, hogy sokan átsiklanak a poén felett, pedig kár érte, mert Dumas humorának nagyszerű példája.
"Körülbelül egy esztendeje, amikor a Királyi Könyvtárban anyagot gyűjtöttem könyvemhez, XIV. Lajos történetéhez, véletlen D'Artagnan úr emlékirataira bukkantam; Pierre Rouge-nál nyomták Amsterdamban; így szokták rendszerint e korban a szerzők, ha meg akarták írni az igazságot, de nem ragaszkodtak ahhoz, hogy hosszabb-rövidebb időt töltsenek a Bastille-ban." (Csatlós János fordítása)
De mielőtt azt gondolnánk, a klasszikus irodalom elkerülhetetlen velejárója a körülményes fogalmazás, nézzük meg a következő példát is. (A fejcsóváló bölcsészek kedvéért: oké, ez már a huszadik század, de azért klasszikusnak számít.)
"A pisztoly eldördült." (Kosztolányi Dezső: Aranysárkány)
Ma már azt mondhatnánk, ebben a kezdőmondatban nincs semmi furcsa, de egy pillanatra képzeljük el az 1920-as évek olvasóit, akik hozzászoktak a hosszú bevezetőkhöz. Vajon hogyan reagáltak egy ilyen indításra? "Pisztoly! Milyen pisztoly? Itt, az elején?" Persze azonnal kiderül, hogy csak egy rajtpisztolyról van szó, de a mondat szerepe nem csak annyi, hogy felkelti az olvasó figyelmét: egyúttal előrevetíti a későbbi eseményeket, amelyekben egy másik pisztoly bizony fontos szerephez jut majd.
Ezzel elérkeztünk egy másik lényeges elemhez. Nem elég, hogy a nyitómondat meglepő, jellemzőnek is kell lennie a regény egészére; egyesek úgy fogalmaznak, a regény első pár mondata egyfajta "írói ígéret". Az olvasó ugyanazért pillant bele a sztori elejébe, amiért a piacon megkóstolja a meggyet, mielőtt megvenné: kíváncsi, mit kap a pénzéért. Ha félrevezetjük, legalább annyira meg fogjuk járni, mint a piaci kofa, aki egy szem finom gyümölcsöt ad kóstolónak, de aztán egy másik ládából mér, amiben a rohadtak vannak.
Erre egy újabb példát hoztam, a Trónok harca első két mondatát George R. R. Martintól.
"– El kellene indulnunk visszafelé – sürgette őket Gared, miközben az erdő lassan sötétbe borult körülöttük. – A vadak halottak." (Pétersz Tamás fordítása)
A prológus ebben a szellemben folytatódik: kapunk egy nagyszerűen megírt, hátborzongató jelenetet, ami arra enged következtetni, hogy egy mágiával és démonokkal teli világban járunk. Csakhogy a prológus után váltás következik, és egy, a mi középkorunkra emlékeztető, majdnem teljesen mágia nélküli világ intrikáiba csöppenünk. Ezt követően, egészen az utolsó oldalig arra vártam, mikor kerülnek végre elő a Mások. Emiatt, bár valóban nagyszerű regényről van szó, és pozitív élménnyel zártam az olvasását, mégsem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy az író kissé rászedett a prológussal.
Persze nem ez az egyetlen hiba, amit elkövethetünk. Az angolszász könyves szakmában gyakran hozzák fel Dan Brown példáját, aki mesteri érzékkel szövi a szálakat, de az első mondatai mind egy kaptafára készülnek, és tele vannak hibával. A da Vinci-kód pl. így kezdődik:
"Jacques Saunière, a neves kurátor rogyadozó lábbal esett be a múzeum Nagy Galériájába a boltíves bejárón keresztül." (Bori Erzsébet fordítása)
Bevallom, nekem annak idején, olvasóként semmi bajom nem volt ezzel a mondattal: felkeltette a kíváncsiságom, és segített elhelyezni a cselekményt. Csak egy írástechnikai esszé hívta fel a figyelmem a hibára, az információközlés túlzott erőltetésére. Utólag átgondolva igazat kell adnom az esszé írójának: tényleg nem az első mondat feladata, hogy pl. a tudtunkra adja, a szereplő "neves kurátor". Persze ez fontos információ, de ráér később megosztani az olvasóval. Kényes kérdés tehát, hogy pontosan mennyi információt sűrítsünk az első néhány mondatba: nem kevesebbet, de nem is többet, mint amennyi szükséges. (Tudom, ennél nemigen lehetne homályosabban fogalmazni, de mentségemre szóljon, hogy a szakirodalom sem világosabb.)
Szerintem nagyszerűen működhet egy olyan kezdés is, ahol az író megcsillantja a humorérzékét. (Feltéve persze, hogy van neki.) A fenti Dumas-példa után lássunk egy jól ismert kortárs művet, a Harry Potter és a bölcsek kövét J. K. Rowling tollából:
"A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak." (Tóth Tamás Boldizsár fordítása)
Ezzel a mondattal Rowling máris kissé nevetségessé teszi a "tökéletesen normális" szereplőket. Sejteni lehet, hogy maga a történet és a főszereplői bizony nem lesznek tökéletesen normálisak, ami szerintem klassz írói ígéret. Nem véletlen, hogy olyan sokan továbbolvasták.
Ha akciódús regényt írunk, nem lőhetünk mellé, ha a divatnak engedve rögtön valamilyen izgalmas jelenettel nyitunk. (De azért nem érdemes túlzásba vinni, ha már az első bekezdésben agyonlőnek egy fél hadseregre való embert, az kissé izzadságszagú lesz.) Gyerekkorom egyik kedvenc olvasmánya, Nemes István Cherubion-ciklusa ezzel indul:
"– Silver úr! – hallotta a part felől. – Kérem, álljon meg! Beszakadhat!"
Mármint a jég. Ugyanis a Harc az Éj Kövéért igazi portálfantasy, ahol a másik világba vezető portál egy befagyott tó közepén jelenik meg. Egyébként a párbeszéddel való indítás szerintem jó trükk, mozgalmas, letehetetlen könyvet sejtet.
Persze a jó kezdőmondathoz soha nem volt, és nem is lesz kész recept: a cikkek és irodalmi példák elolvasása után nekem sem marad más hátra, mint törni a fejem. Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta ezt a (végül elég hosszúra nyúlt) bejegyzést. Ugyanakkor nem szeretnék a szaktekintély szerepében tetszelegni: a saját próbálkozásomnál jobb, szakmaibb szemléletű írásokat is találhatunk a neten, nem is keveset (pl.
ezt és
ezt), és a
Fantazmo oldalán már a zsánerirodalomból is olvashatunk klassz példákat.