Már régóta gondolkodom a témán, de a napokban belefutottam
ebbe a hírbe, ami arra inspirált, hogy végre megírjam ezt a blogbejegyzést. (A cikk alatti kommentmezőt is mindenki figyelmébe ajánlom, olvashatunk ott pár érdekes véleménycserét.)
Manapság, ha egy gyerekre azt mondják, a komoly dolgok nem érdeklik, mert folyton csak videojátékokkal játszik, akkor mindenki elkezdi csóválni a fejét, hogy bizony-bizony, ezek a mai fiatalok... De menjünk vissza kicsit az időben, mondjuk idézzünk fel pár hőst, hősnőt a viktoriánus kori Angliából, akikről azt mondták, a való élet nem érdekli őket, csak a könyveik. Valójában mindkét esetben olyan fiatalokról van szó, akik valamilyen fantáziavilágba menekülnek a valóság elől. Nem állítom, hogy a játékok pótolhatják a könyveket, de nem szeretem a fellengzős, képmutató hozzáállást, amit sokan képviselnek a videojátékokkal szemben.
A videojátékok pedig egy új korszak küszöbén állnak, ebben teljesen egyetértek Andrew Wilsonnal, akitől a fenti cikk idéz. Mostanáig elég ritka volt az, hogy egy videojáték történetét ismert és elismert író írja meg; közéjük tartozik pl. Austin Grossman, aki többek közt fiatalkorom egyik meghatározó élménye, az Undying című játék történetét írta. (
Új regénye éppen a videojáték-iparról szól.) Sokkal gyakoribb az, hogy a sztorit, a karaktereket harmadlagos tényezőként kezelik a játszhatóság és a grafika után, netán az egyik programozó vagy producer rittyent valamilyen koncepciót meg pár dialógust a készülő játékhoz.
Itt olvashatunk róla, mennyi nehézséggel kell megküzdenie egy olyan írónak, aki leszerződik egy videojáték-fejlesztőhöz – és ezek a problémák bizony rányomják a bélyegüket a kész termékre, amit fogyasztóként élvezünk, vagy épp nem élvezünk.
Szerintem ritkán esik szó arról, hogy számos videojáték, minden interaktivitásával együtt lényegében olyan médium, amely egy történetet közvetít felénk, a könyvhöz és a filmhez hasonlóan. Egy jó történet egészen másképp érvényesül, ha a játékos maga is részesévé válik, és irányíthatja a főszereplőt (a fent említett Undying végigjátszása közben pl. úgy remegett a kezem az egéren, ahogy még egyetlen horrorfilm alatt sem). A magam részéről a játékokat talán leginkább a "domináns médium", a film riválisának érzem. (A könyv sajnos már elveszítette ezt a csatát, de hiszek benne, hogy nem fog teljesen eltűnni.)
Közismert, hogy Andrzej Sapkowski könyvsorozata, a Vaják a videojáték-feldolgozásnak köszönhetően vált világhírűvé, de ez még mindig jelenkori történet, ahol a papíron kiadott szöveg volt előbb. Gondoljuk végig, mi történik majd a jövőben a videojátékok piacán: ahogy Wilson mondja, az újabb platformokon a jó grafika és a technikai megoldások hamarosan ujjgyakorlattá válnak a programozók számára. De vigyük tovább ezt a gondolatot. Mi lesz az a tényező, ami meghatározza, hogy egy adott játék mennyire sikeres? Szerintem elsősorban az, hogy izgalmas-e a sztori, eredetiek-e a helyszínek, élethűek-e a karakterek. Másképp mondva, hogy alkalmaztak-e "valódi" írót a fejlesztők.
Összegezve a dolgot, az aktuális médiumok talán változnak, de írókra mindaddig szükség lesz, amíg az emberek örömüket lelik a történetekben. Meggyőződésem, hogy a jövő írónemzedéke számára a videojáték-ipar ugyanolyan nagyszerű karrierlehetőségeket kínál majd, mint manapság a hollywoodi forgatókönyvírás. Már várom a napot, amikor egy igazi sztáríró adja a nevét egy videojátékhoz; olyasmire gondolok, hogy mondjuk George R. R. Martin leszerződik a BioWare-hez egy, a Tűz és jég dala világában játszódó RPG-re. (Ki tudja, tőle talán nem is áll olyan távol az ilyesmi, hiszen dolgozott már forgatókönyvíróként, és az SFF conoknak is gyakori vendége.)