2018. augusztus 31., péntek

Pár konkrétum arról, min is ügyködöm

Hát, gyorsan eljött a nyár vége, és megígértem, hogy a blogon beszámolok róla, hogyan is haladtam a Caladus csillagával. (Bár nálunk szerencsére nem szeptember 3-án indul a tanév, így van még egy kis időm, mielőtt teljesen ellep a munka.) Ideírhatnám azt, amit szoktam ("haladtam, haladtam, de nem annyit, mint reméltem"), de úgy sejtem, ezt a lemezt már mindenki unja, ezért most egy picit mélyebbre megyek: leírom az alapkoncepciót, és azt is, mik azok a főbb dolgok, amiket meg kellett vagy kell változtatnom a kézirat első verziójához képest, amivel már tavaly elkészültem. Sose lehet tudni, talán az olvasóim közt akad valaki, aki szintén regényen dolgozik, és hasznosnak találhatja egyik-másik gondolatot. Mindenesetre itt egy figyelmeztetés: ami ezután következik, kissé spoileres lehet.

A lényeg nagy vonalakban a következő. Adott a főszereplőm, Marten, aki csalásból tartja fenn magát: a száz évvel ezelőtt kiirtott Suttogók "ereklyéit" árulja, és olykor nagyszabású átveréseket is megrendez, hogy legomboljon egy-egy pénzesebb ügyfelet. Nem hisz benne, hogy a Suttogók hatalma egykor valódi lehetett – ám egy napon a gondjaira bíznak egy kislányt, Aivét, aki rendelkezik a "hallás adományával", vagyis elméletben Suttogó válhat belőle. Martennek hamarosan felül kell bírálnia mindent, amit a világról gondolt, és megvédenie a lányt a rá leselkedő veszélyektől. További problémát jelent, hogy Aive a néma törzsből származik, a Suttogók varázserejét pedig (ahogy a nevük is elárulja) a hangjuk adja.

Miért is okoz számomra ilyen sok fejfájást ez a kézirat? Az elején minden gördülékenyen ment, és valóban, a javítási fázisban is azt láttam, hogy az első öt fejezetben csak apróságokon kellett finomítanom. Például, hogy kellőképp megágyazzak annak, miért is fogad be egy kérges lelkű(nek tűnő) szélhámos egy kislányt, akiről alig tud valamit. Ha a körülmények nem indokolják, akkor ebből tipikus hiteltelen kiindulópont lehet: "azért, mert másképp nem lenne történet". Ezt szerintem sikerült jól megoldanom, legalábbis az első előolvasóm, Évi visszajelzése alapján. A későbbiekben azonban, ahogy a mágia egyre nagyobb teret nyer a cselekményben, kezdtem úgy érezni, hogy Marten, a narrátorom eljelentéktelenedik, az események szempontjából már nem igazán van relevanciája, hogy mit akar ő, mihez ért, kihez hogyan viszonyul, inkább csak sodródik az eseményekkel. Ennek megoldására két lehetőség jutott eszembe.

1. Marten nézőpontját az elején átírom E/3-ra, és a történet második felétől újabb nézőponto(ka)t hozok be. Ez lett volna a legkézenfekvőbb megoldás, mégsem vitt rá a lélek. Egyrészt szerintem egy különleges hang, amely E/1-ben szól, egyéni ízt adhat az egésznek, ami nagyrészt elveszne, ha E/3-ba kerül. Másrészt pedig, nem tehetek róla, egyszerűen élvezem, ha Marten fejében lehetek, és még a mágikus eseményeket is az ő dilettáns, de annál cinikusabb nézőpontján keresztül írhatom le. Maradt tehát a másik megoldás.

2. Újragondolom a cselekmény második felét olyan módon, hogy Marten nagyobb szerephez jusson benne. Ez már régen megtörtént, de még mostanában is támadtak újabb ötleteim a történethez. Talán idén nyáron jutottam el arra a pontra, ahol az egész már nem túl képlékeny, és mindenképp jobbnak érzem, mint az első változatot.

Ehhez kapcsolódik, hogy az első kéziratban túl nagy oldalszámot kapott Aive fejlődése Suttogóként. Ezt ki tudtam használni arra, hogy az egyes leckékkel az olvasót is fokozatosan beavassam a mágiarendszerem működésébe, de utólag visszaolvasva felmerült bennem, hogy ez inkább akkor lenne indokolt, ha trilógiáról lenne szó, vagy legalábbis egy öt-hatszáz oldalas regényről, amely végig erre épül. A sztori jelen formájában nem tűnt jó ötletnek hosszabb részeket meghagyni a közepén, ahol nem történik semmi különösebben izgalmas, ezért végül repült egy teljes fejezet.

A konfliktusokon is sokat változtattam az első verzióhoz képest. Zavart, hogy Ingel, aki a világ legerősebb lovagrendjét irányítja, pusztán azért irtja ki a "hallás adományával" rendelkező fiatalokat, mert ezt az utasítást kapta az előző Ingeltől, akinek átvette a sisakját (és persze ő is az eggyel azelőttitől). Úgy éreztem, a jelenkori Ingel nem ennyire gonosz, és egyébként sem akartam egy hagyományos mesévé sarkított világot prezentálni, ahol a Suttogók a jó fiúk, az Ingel-lovagok pedig a rosszak. (Ez utóbbira persze igyekeztem odafigyelni a kézirat első megírásakor is.) Ingel személyiségét tehát gazdagítottam néhány vonással, és plusz motivációt adtam neki. A konfliktusok átalakításával sok minden változott, de remélem, azért így se lehet majd előre kitalálni a csavart a végén – ezzel kapcsolatban majd megint Évi véleményére számítok.

Mindezek mellett még egy sor apróságot javítottam, ill. próbálok kijavítani a regényben, mielőtt beküldeném a kiadónak. Bízom benne, hogy a végeredmény legalább megközelíti majd azt, ami a fejemben létezik. És akkor vissza is értünk az örök kérdéshez: mikorra végzek? Nem tudom, de valószínűnek látszik, hogy a tanév kezdete előtt már nem; ráadásul úgy tűnik, hamarosan megint meg kell szakítanom a regényírást egy szakmai cikk erejéig. Csak annyit ígérhetek, hogy igyekezni fogok. :)