"Képeslap" Tokióból

Nemrég tudatosult bennem, milyen sok bejegyzés született már arról, hogy az év ezen szakaszát Japánban töltöm, mégsem írtam le egyszer sem, hogy tulajdonképpen mivel is telnek a napjaim. Ezt a hiányt igyekszem most pótolni.

Ezen a környéken, vagyis Nyugat-Sindzsukuban lakom minden évben két hétig, ugyanabban a szállodában (éjszaka szebbek a fények, ezért a fotó). Reggel sietek órára: előkészítő kurzust tartunk azoknak az itteni diákoknak, akik Magyarországon szeretnének orvosira járni. (Én a biológiát tartom, míg velem egy időben Bakó Éva tanárnő oktatja a kémiát.) Mivel három percre lakunk onnan, ahol az órák vannak, még arra is van időm, hogy délben hazaszaladjak megebédelni és szundítani egyet. (Nem, erre nem az időeltolódás miatt van szükség, egyszerűen csak jobban, frissebben tudok működni délután, ha sikerül beiktatnom egy kis pihenést.)

Az órák után legtöbbször sógizni megyek a Kaikanba, vagy a Vaszeda Egyetem sógiklubjába, ahogy arról már többször írtam. Hosszabb kirándulásokra csak hétvégén van idő; most szombaton pl. egy Funabasi nevű városban jártam sógiversenyen. Az eredményem nem lett valami rózsás, de egytől egyig szoros, izgalmas partikat játszottam, és a végén részvételi díjként hazavihettem egy szabadon választott, antikvár sógikönyvet:

Vasárnapra Éva tanárnő talált egy érdekes programot: a nemrégiben megnyílt Szamuráj Múzeumot, ami ráadásul gyalogtávra van a szállodától. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz, és nem kellett csalódnom: azon túl, hogy jó sok fegyvert, páncélt és festményt meg lehet itt nézni, az egész hely nagyon fiatalos és interaktív. Nemcsak, hogy beöltöztettek szamurájnak, de még párbajozni is megtanítottak:

A kurzus első fele azonban a végéhez közeledik, és nemsokára én is hazautazom. Nem bánom, mert már nagyon hiányzik a család. Hamarosan újra jelentkezem, de addig még vár rám pár nap itt Tokióban, na meg egy 12 + 6 órás repülőút. :)

Japán, ezúttal másképp

Ahogy minden évben, idén tavasszal is Tokióban dolgoztam két hétig: biológiából, kémiából és fizikából az egyetemünk öthetes felkészítő tanfolyamot tart mindazoknak, akik Japánból valamelyik magyar egyetem orvosi karára fognak felvételizni – és ebből a biológia egy részét én viszem. Az idei utam azonban egy kicsit másképp alakult, mint a korábbiak.

Már a repülőn, úgy tíz órával a felszállás után éreztem, hogy valami betegségféle bujkál bennem, de az érzés egy időre elmúlt. Örültem is, hogy ezúttal milyen könnyen és gyorsan át tudtam állni az ottani időzónára, aztán jött valami sokkal rosszabb: leterített egy vírus. Évek óta nem voltam ennyire beteg, se itthon, se máshol; még az is komoly erőfeszítésbe került, hogy fel bírjam emelni a fejem. Csütörtökre jobban lettem egy japán gyógyszernek hála, de péntekre visszaestem. Amikor elmondtam az okát, ti., hogy nem pihentem ki magam eléggé, és előző délután kirúgtam a hámból, azzal mindenkit megmosolyogtattam a munkahelyen: még a hallgatóknak is elmesélték, hogy úgy "rúgtam ki a hámból", hogy munka után meglátogattam a Sógi Kaikant, és estig csak japán sakkot játszottam. Utálok ülve tanítani (a járkálás segít, hogy forogjon az agyam), de ezúttal nem volt más választásom: forró teát szürcsölgetve, a nap végét várva tartottam meg az óráimat, aztán átsiettem az út másik oldalán lévő hotelbe, és bedőltem az ágyba.

Hétvégére valamivel jobban lettem, de másodszorra már nem mertem kockáztatni. Attól féltem, ha megint járkálni kezdek, akkor a hétfőt is begyógyszerezve, élőholt üzemmódban kezdhetem majd. A korábbi években a hétvégén mindig sógiversenyre utaztam, vagy Éva tanárnővel, a kémiatanárral fedeztük fel a környék nevezetességeit Tokióban vagy a közeli Kamakurában csakúgy, mint a több órás vonatozásra lévő Hakone városban, Nikkóban vagy épp a Fudzsi-hegynél. Hát, ilyesmiben az idén nem volt részem. A pár négyzetméteres hotelszobában feküdtem, instant tésztát és sok teát fogyasztva, tévét néztem, online sógiztam, olvastam... és írtam. Sokat írtam, és mivel a közérzetemmel már nem volt komolyabb gond, remekül ment. Befejeztem egy munkahelyi cikk javítását, aztán folytattam a Caladus csillagát: az idén még nem volt ennyi jó ötletem a regényhez, és csak ritkán tudtam olyan részeket írni, amikben utólag ennyire keveset kellett javítanom.

Ott, a hotelszoba magányában valami egészen különös lelkiállapotba kerültem. A feleségemmel, a gyerekekkel tudtam beszélni a neten, de az utazgatás, a versenyzés nem hiányzott. Mindent kicsit távolabbról szemléltem, mint egyébként: Japánt, Magyarországot, a családot, a munkát, az írást. Minden a helyére került. Vasárnap 10-kor próbaképp bekapcsoltam a tévét: 2004-2005-ben, amikor cserediákként Hiroszakiban éltem, ekkor kezdődött a Sógisarok az NHK csatornán – és ez, úgy tűnik, azóta sem változott. A műsor ugyanúgy lekötött, mint tizenhárom évvel ezelőtt, ha épp nem volt mit csinálnom vasárnap. Akkor se volt nagyobb szobám a koliban, mint most a hotelben, és ugyanúgy instant tésztákon éltem. Kicsit úgy éreztem magam, mintha csak pár nap telt volna el azóta.

Hétfőn, amikor folytatódott a kurzus, tökéletes közérzettel és újult energiával vágtam neki. Amikor a munkahelyen elmeséltem, mivel töltöttem a hétvégét, sajnálkozó pillantásokat kaptam cserébe: itt vagyok Tokióban, mégse voltam sehol, nem láttam semmit. De hát az elmúlt évek alatt szinte mindent láttam már errefelé, amit látni érdemes, nem igaz? Furcsa, de úgy érzem, többet kaptam ettől a pár naptól, mintha bármi mást csináltam volna. A magány, a nosztalgia érzése hozzájárult, hogy ennyire produktív legyek, és remélem, tudok még ebből meríteni a jövőben is. Most, két hét távlatából úgy érzem, menni fog.

Újra itthon

A hétvégén hazaértem az idei tokiói kiküldetésből, ahol a magyar orvosi egyetemekre készülő japán diákokat oktattuk. Évről évre egyre több diák dönt úgy, hogy nálunk szeretne orvosnak tanulni, és egyre fiatalabbak a csoportok is.

Idén az oktatás mellett kevesebb volt a "kötelező" teendőm (nem kellett pl. regényhelyszínekért bejárnom Tokiót, mint 2014-ben, amikor A bábu és a Talizmánt írtam, és felvételi tesztek tömegét sem kellett legyártanom, mint tavaly), így éltem a lehetőséggel, és sokat voltam sógizni. Sikerült összehoznom néhány egész jó kifut erős diákok ellen a Vaszeda Egyetem sógiklubjában, és szokásom szerint többször megfordultam a Japán Sógi Szövetség hivatalos főhadiszállásán, a Sógi Kaikanban is. Az itteni dódzsó a tavaszi szünet alatt ilyen látványt nyújtott:

Végül gondoltam, becsatolok még néhány képet, mert az elmúlt években kicsit adós maradtam az ilyesmivel:

Újabb japán út

A fenti kép Tojama városát mutatja, és azért csatoltam, mert ezúttal Tokió helyett ide szólít a kötelesség: csütörtöktől bő egy héten át megint tolmácskodni fogok. (A Humángenetikán muszáj volt szabadságot kivennem emiatt, de nem gond, bőven maradt bent szabim.) Régebben, kb. 2006-tól 2010-ig elég sokat dolgoztam tolmácsként először a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ, majd az önkormányzat megbízásából, főleg Debrecenben, de Tojamában is megfordultam már. Aztán kevesebb lett az időm, már nem nagyon tudtam vállalni a megbízásokat; most azonban úgy jött ki, hogy belefér. És persze (az anyagiak mellett) volt egy "titkos" okom is, hogy miért vállaltam el a dolgot: a készülő regényem Tojamában játszódik, igaz, nem a jelenben, de attól még hasznosnak bizonyulhat ez az út. (Régről elég jól ismerem Koizumi urat, a Tojamai Művészeti és Kulturális Társaság volt elnökét, és szeretném személyesen megkérni, hogy ha mód van rá, szerezzen nekem képeket a 60-as évekbeli Tojamáról.)

Egyébként a munka arról fog szólni, hogy a debreceni Vojtina Bábszínháznak és az őket kísérő protokollszemélyeknek kell majd tolmácsolnom. A Vojtina a "Batu-tá kalandjai" című darabját mutatja be az ottani gyerekeknek, részben japánul: bár eredetileg a teljes darabot lefordítottam, a szöveg végül túl soknak bizonyult, így csak bizonyos kulcsmondatok hangzanak majd el japánul, ezeket külön begyakoroltuk Jankóval, a színésszel. Szegénynek még így se lesz könnyű dolga, nem is nagyon tudom elképzelni, milyen nehéz lehet fejből visszamondani egy szöveget olyan nyelven, amin az ember egyáltalán nem beszél. De a Vojtina csinált már ilyet korábban is, biztos vagyok benne, hogy most is klasszul megoldják. Aki esetleg szívesen jár bábszínházba a gyermekével, annak ezúton is figyelmébe ajánlom a darabot, szerintem felnőttként is élvezetes, és itthon azért magyarul szokták játszani. :)

Maga a tolmácsolás egyébként nem vonz annyira. Sokszor hallok olyan véleményt, hogy ez milyen klassz munka, világot lehet látni, meg sokféle emberrel találkozni, ami igaz is, de annyira megterhelő az egész, hogy az embernek nem nagyon van lehetősége kiélvezni. Beszédek, protokollvacsorák, próbák, bemutatók váltják egymást, és a tolmács végig el van havazva, még akkor is, amikor mások pihennek. (Jellemző példa a vacsora közbeni beszélgetés: ez a résztvevőknek kikapcsolódás, a tolmácsnak azonban még enni is alig van ideje, hiszen nélküle lényegében megszűnik a kommunikáció.) Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy én már bármilyen japán utat inkább csak akkor tudnék élvezni, ha a családom is velem lenne, de erre egyelőre nincs kilátás. Na de nem panaszkodom, arra végül is nincs okom. Egyelőre elköszönök, mert fogalmam sincs, hogy dec. 4-e előtt mikor és hányszor lesz alkalmam ránézni a blogra, már ha lesz egyáltalán. Decemberben viszont újabb bejegyzéssel jelentkezem. Addig is kellemes mikulást mindenkinek! :)

Új élmények

Valahányszor visszatérek Japánba, mindig látok, hallok, tapasztalok valami olyan apróságot, ami újra elgondolkodtat, hogy mitől olyan más ez az ország, mint a többi. Azt hittem, ezúttal nem így lesz, de végül nem kellett csalódnom.

Eseménytelen volt az utam Sindzsukuig, és az életritmusom hamar beállt a tavalyira: még étterembe is ugyanoda mentünk a kémiakurzust tartó tanárnővel, ahová tavaly. Aztán tegnap megkaptam a diákok listáját: azét a csoportét, akiknek felvételi-előkészítő kurzust tartok biológiából, ugyanis ősztől majd valamelyik magyar egyetemen szeretnék elkezdeni az orvosit. Végigfutottam a neveken. A megadott életkor alapján szinte mindannyian huszonévesek. Aztán egyszer csak egy szám vonta magára a figyelmem: 61. Megkérdeztem Ajako-szant: ugye, ez valami elírás? Nem, felelte, ez a diák tényleg 61 éves. Megpróbáltam leplezni a döbbenetemet (alighanem kevés sikerrel), és elindultam megtartani az első órát.

Jól bevált szokásom szerint bemutatkozással kezdtem, és beszélgettem kicsit a csoport minden tagjával: mit tanult idáig, miért szeretne orvos lenni, stb. A legidősebb diák utoljára került sorra, és elmondta, hogy matematikatanár és iskolaigazgató volt egy okinavai középiskolában. Tavaly ment nyugdíjba, és úgy gondolta, hasznosan tölti az idejét: orvos lesz, és világot lát. Ezért szeretne felvételizni a Semmelweis Egyetem angol nyelvű kurzusára. Megkérdeztem, hogy szeretné-e hasznosítani a matematika területén szerzett tudását: netán biostatisztikával foglalkozna majd? Azt felelte, a matematikát most már félretenné, és leginkább a pszichiátria érdekli.

Miután befejeztem az aznapi óráimat, még sokáig motoszkált a fejemben, hogy ez az eset még Japánban is valószínűtlennek számít-e, és ha esetleg nem annyira, akkor én miért érzem annak. Vajon az élet szükségszerű velejárója-e, hogy az ember otthon töltse a nyugdíjas éveit? Nálunk vajon ferde szemmel néznének-e arra, aki végigjárt egy szakmai utat, a munkahelyén elért a csúcsra, majd nyugdíjasként úgy gondolja, ő még nem túl öreg ahhoz, hogy kipróbálja magát egy új területen? Nehezen tudom elképzelni, hogy nálunk megtörténhetne ilyesmi, még akkor is, ha félretesszük azt a kérdést, hogy egy magyar iskolaigazgató nemigen keres annyit aktív dolgozóként, hogy a nyugdíjazása után megengedhetne magának egy drága külföldi egyetemet.

Addig-addig törtem ezen a fejem, hogy a végére határozottan irigyelni kezdtem ezt a "diákot". Jó lenne, ha idős koromra legalább fele annyi vállalkozó szellem maradna bennem, mint benne.