2018. december 23., vasárnap

Karácsonyi üdvözlet és helyzetjelentés

Lassan már szokásommá válik, hogy egy évzáró és/vagy ünnepi bejegyzést tartogatok az év végére, és úgy gondoltam, 2018 se legyen kivétel. Összességében  azt mondhatom, munkás, de jó évet tudhatok magam mögött, ám még törlesztenem kell egy idei adósságot: beszámolni róla, hogyan haladtam a Caladus csillaga munkacímű regénnyel. Időm sajnos nem lett több a szeptemberi szemeszterben sem, de jó hír, hogy esténként igyekeztem több időt szánni a kéziratra, és sokszor elkapott a gépszíj: ilyenkor napok alatt véglegesre csiszoltam egy-egy fejezetet. Az utóbbi hónapokban igyekeztem kerülni az ígérgetést, hogy ne rontsam tovább az egyébként is romokban álló szavahihetőségemet, így most se szeretném megjósolni, hogy mikor tudom leadni a kéziratot a kiadónak, de az nem titok, hogy az átírás kétharmadával végeztem, és elégedett vagyok az eddig megírt részekkel. Kicsit azért élvezem is, hogy nincs már az az egy éves határidő egy adott regényre, mint akkoriban, amikor az Oni-trilógián dolgoztam, és némi túlzással a végtelenségig el tudok piszmogni egy-egy jeleneten. Bízom benne, hogy végső soron jót tesz a kéziratnak, hogy ennyi ideig hagyom érlelődni (oké, tudom, a lusta emberek mindig ilyenekkel nyugtatják magukat).

Úgy tervezem, legközelebb majd januárban jelentkezem újra. Addig nincs más hátra, mint hogy kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánjak a blog minden olvasójának! Legyetek produktívak (vagy épp lusták, mint én), és élvezzétek a téli szünetet. :)


2018. december 5., szerda

A szerkesztő válaszol

Mikulásra hadd lepjek meg mindenkit egy régebbi szösszenettel, ami sajnos már nem elérhető az Amúgy portálján (ezzel kapcsolatban lásd ezt a bejegyzést). Olyan rövid, hogy novellának is alig lehet nevezni, de máig emlékszem, milyen jól szórakoztam a megírása közben.


A szerkesztő válaszol

From: rainagain78@gmail.com
To: lkaresz@outlook.com
Sent: Friday, October 16, 2015 1:12 PM
Subject: Re: Kézirat

Szevasz!

Elolvastam a kéziratot. Figyelj, mivel tíz éve vagyok a szerkesztőd, megírom őszintén: ennél sokkal erősebb anyagot vártam tőled. Komolyan azt akarod, hogy ezt kiadjuk? Kezdjük a stílussal: az elején nekiálltam bejelölgetni az olyan gyöngyszemeket, mint „horgaseszű” meg „jólábvértes”, de aztán besokalltam. Talán könnyebben csúszott volna a szöveg, ha lett volna annyi söröm, mint ahányszor leírtad, hogy „szárnyas szavakat szólt”. Lehet, hogy eddig is jobban fel kellett volna lépnem a klasszikus-mániád ellen, mert úgy néz ki, kezd az agyadra menni a dolog. De komolyan, mit akarsz elérni ezzel a verses cuccal? Mit tesz ez hozzá a sztorihoz? Mert nekem simán csak modorosnak tűnik. Amúgy is iszonyúan túlírtad az egészet, vagy százezer karit ki kéne húzni, hogy fogyasztható legyen.

Aztán ott ez az egész háború, meg a hősök. Azt értem, hogy fantasy-világ, de akkor is erősen klisés. És ha már a világépítésnél tartunk, sokkal több infó kéne, mert így nem tűnik logikusnak. Pontosan milyen képességekkel rendelkeznek az istenek, mik a mágia törvényei? Hogyan hat mindez arra a társadalomra, ami a földi múltra hasonlít? Ez érdekes lenne, de az egész háttérvilágot úgy elnagyoltad, mintha megúszásra játszanál, pedig nem jellemző rád.

A szereplőkkel is sok bajom volt, szerintem nem igazán érezted őket, eléggé sablonosak. Kezdjük a csajjal, aki gyönyörű, tökéletes, stb. Anno az írós fórumokon az ilyenre azt mondtuk, Mary Sue. Remélem, nem valamelyik régi fanficedből húztad elő, mert az tuti, hogy a kiadónak nem hiányzik egy Twilight-Ötven árnyalat botrány. A srác karaktere is elbírt volna több egyedi vonást, mert kb. annyi jön át, hogy lobbanékony és büszke, de jó barát. Ugye érzed, mi a gond?

Azt se értettem, miért nem varrod el rendesen a szálakat. Egyrészt nem a legeredetibb, hogy egy temetéssel zárul a sztori, másrészt mi van a várossal? Elfoglalták? Mi van a sráccal, aki kinyír mindenkit, aztán megjósolják, hogy ő is meghal? Figyelj, ha a folytatáson gondolkodsz, azt inkább ne: sajna ez nem olyan sztori lesz, hogy az olvasók rohanjanak a boltba a következő részért.

Na, írj valamit, amivel megnyugtatsz, mert kicsit felment a vérnyomásom.

Peti

Ui. A címet nem értem, és az olvasók se fogják. Kéne valami ütősebb.


From: lkaresz@outlook.com
To: rainagain78@gmail.com
Sent: Friday, October 16, 2015 1:16 PM
Subject: Re: Kézirat

Peti, ne haragudj, kutatáshoz szedtem le az Iliászt, véletlenül csatoltam. Megy a kézirat.

Üdv:

Karesz

2018. november 19., hétfő

A halál villamosa

Nemrég észrevettem, hogy megszűnt az Amúgy online irodalmi magazin, ahol annak idején novelláim jelentek meg. Igazán sajnálom, mert tudtommal ez volt az egyetemünk egyetlen irodalmi folyóirata, és sokszor kifejezetten izgalmas írásoknak adott otthont; azt se tudom, hogy a magazint gondozó DEIK (Debreceni Egyetemi Irodalmi Kör) él-e még, vagy az is inaktívvá vált. Egy szó mint száz, arra gondoltam, hogy nem engedem át az enyészetnek az ott megjelent novelláimat, és sorban leközlöm őket itt a blogon.

Az első ilyen írás egy mash-up, amely Esti Kornél és a zombiirodalom találkozásából született. 2014 elején jelent meg: akkor még nem hallottam a Nyugat + zombik projektről, mégis valami hasonló fába vágtam a fejszém. Nem tökéletes (szeretném azt hinni, hogy sokat fejlődtem azóta), de egy bejegyzést talán megér. Akkor igazán vicces, ha előtte elolvassuk az eredeti Kosztolányi-részletet: ez már szabadon felhasználható, nem védi szerzői jog, így akár olyasmit is el lehet követni rajta, amit én itt megengedtem magamnak.


Az eredeti mű:

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

TIZENNYOLCADIK FEJEZET,
MELYBEN EGY KÖZÖNSÉGES VILLAMOSÚTRÓL AD MEGRÁZÓ LEÍRÁST,
S ELBÚCSÚZKODIK AZ OLVASÓTÓL

– Ordított a szél – szólt Esti Kornél. – A sötétség, a hideg, az éj jeges virgáccsal verte végig s összekarmizsálta arcomat.

Orrom sötétbíbor volt, kezem szederjes, körmeim lilák. Csorogtak könnyeim, mintha sírnék, vagy megolvadt volna bennem az élet, mely még nem fagyott jégkupaccá. Köröskörül fekete sikátorok ásítoztak.

Én csak álltam és vártam, topogtam a kőkemény aszfalton, s körmeimbe fújtam. Télikabátom zsebébe rejtettem meggémberedett ujjaimat.

Végre messze-messze a ködben feltűnt a villamos sárga fényszeme.

A kocsi visított a síneken. Szilaj kanyarodással megállt előttem.

Föl akartam szállni, de alig nyúltam a kapaszkodóhoz, barátságtalan hangok rivalltak rám: „Megtelt.” Emberfürtök lógtak a fölhágóról. Benn, a kétes homályban, melyet egyetlen fémszálas körte világított meg vörösen, élőlények mozogtak, férfiak, nők, karon ülő csecsemők is.

Egy pillanatig tétováztam, majd hirtelen elhatározással fölugrottam. Semmi okom se volt finnyáskodni. Úgy fáztam, hogy fogaim összekocódtak. Aztán siettem is, nagy út várt rám: okvetlenül meg kellett érkeznem.

Helyzetem eleinte több volt, mint kétségbeejtő. Belecsimpaszkodtam az emberfürtbe, s magam is egy láthatatlan bogyója lettem. Hidak, alagutak alatt vágtattunk el oly vad sebességgel, hogyha leesem, szörnyethalok. Olykor egy tűzfalat, egy deszkapalánkot, egy fatörzset súroltam. Életemmel játszottam.

A veszedelemnél is több szenvedést okozott az a tudat, hogy útitársaim egytől egyig gyűlöltek. Fönn a villamos tornácán röhögtek rajtam, lenn a fölhágón pedig azok, akikkel összekovácsolt a végzet, nyilván a megkönnyebbülés sóhajával köszöntötték volna, ha lezuhanok, nyakam szegem, s ők ily áron szabadulnak egy kölönctől.

Sokáig tartott, míg a tornácra kerültem. Csak épp a peremén jutott számomra talpalatnyi hely. De hát fönn voltam a szilárd talajon. Két kezemmel keményen szorítottam a kocsi külső vázát. Nem kellett immár félnem, hogy lerepülök.

Igaz, itt a közhangulat ismét ellenem fordult, mégpedig viharosan. Ott lenn már félig-meddig megszoktak. Tudomásul vették létezésem, mint szomorú tényt, s miután összekozmásodtak velem, ügyet se vetettek rám. Fönn azonban én voltam a legutóbbi föltolakodó, a legfrissebb ellenség. Valamennyien közös gyűlöletben forrtak össze ellenem. Nyíltan és suttyomban, hangosan és halkan, szitkokkal, tréfás átkokkal, otromba, aljas megjegyzésekkel üdvözöltek. Semmiképp se csináltak titkot abból, hogy szívesebben látnának a föld alatt két méternyire, mint itt.

De nem adtam föl a harcot. Csak kitartani – biztatgattam magam. – Állni a sarat, azért sem engedni.
Konokságomnak meg is lett a foganatja. Elkaparintottam egy kapaszkodószíjat, s azon csüngtem. Nemsokára meglökött valaki. Oly szerencsésen buktam előre, hogy beljebb vágódtam. Már nem közvetlen a kijárat mellett ácsorogtam, hanem a tornácon levő csoport kellős közepébe ékelődtem sziklaszilárdan. Minden oldalról szorítottak, melengettek. Néha a szorítás olyan erős volt, hogy elakadt lélegzetem. Néha egy tárgy – esernyőnyél vagy bőröndsarok – a gyomromba bökött.

De a múló jellegű zavaroktól eltekintve nem lehetett panaszkodnom.

Aztán eshetőségeim fokozatosan javultak.

Jöttek-mentek, fölszálltak-leszálltak. Már fesztelenül mozoghattam, bal kezemmel kigomboltam télikabátomat, előhalásztam nadrágzsebemből erszényemet, s eleget tehettem a kalauz többszöri ünnepélyes, eddig eredménytelen felszólításának, hogy váltsam meg menetjegyem. Micsoda öröm volt legalább fizetnem.

Utána ismét egy kis zűrzavar támadt. Fölmászott egy tekintélyes, kövér ellenőr, akinek száz kilójától a zsúfolt kocsi csaknem kicsorrant, akár az a csordultig levő kávéscsésze, melybe egy jókora cukrot dobnak. Az ellenőr kérte jegyemet. Újra ki kellett gombolkoznom, s ezúttal szabadon levő jobb kezemmel kellett megkeresnem erszényemet, melyet imént bal nadrágzsebembe süllyesztettem.

De határozottan szerencsém volt. Amint az ellenőr alagutat vájva az eleven testek közt a kocsi belsejébe furakodott, egy viharos emberhullám engem is befelé sodort, és – eleinte nem hittem szememnek – én is benn voltam, benn a kocsi belsejében: „megérkeztem”.

Közben valaki fejbe ütött, télikabátomról lepattant pár gomb is, de mit törődtem én ekkor ilyesmivel. Büszkeség dagasztott, hogy idáig jutottam. Leülésről természetesen szó se lehetett. Az ülők kiváltságos társadalmát egyébként se láttam. Eltakarták őket az állók, a szíjon lógók, akik váltogatva részint tulajdon lábukon álltak, részint másokén, aztán az a mocskos pára is, mely fokhagymás, gyomorsavas leheletektől beszüremkedő téli ködből, ruhák áporodott kigőzölgéséből verődött össze.

E minden emberi méltóságából kivetkezett összepréselt, bűzös állatsereglet láttán annyira megundorodtam, hogy a célhoz és beteljesüléshez közel az a gondolat kísértett, leteszek a küzdelemről, nem folytatom tovább utamat.

Ekkor megpillantottam egy nőt. Az egy homályos sarokban álldogált, kopott ruhában, nyúlszőr nyakbavetővel, a falnak támaszkodva. Elcsigázottnak, szomorúnak látszott. Egyszerű arca volt, szelíd, tiszta homloka, kék szeme.

Ha bírhatatlannak éreztem a szégyent és sajogtak a tagjaim és émelygett a gyomrom, akkor a rongyokban, az állati pofák közt, a dögletes levegőben őt kerestem, bújócskázva a fejek és kalapok között. Többnyire maga elé meredt. De egyszer találkozott tekintetünk. Ettől kezdve nem zárkózott el. Úgy rémlett, mintha ő is azt gondolná, amit én, s mintha ő is tudná, hogy mit gondolok erről a kocsiról és mindenről, ami körülötte van. Ez megvigasztalt.

Engedte, hogy nézzem őt, s én úgy néztem kék szemébe, mint a betegek abba a kék villanymécsesbe, amelyet éjszaka gyújtanak meg a kórtermekben, hogy a szenvedők mégse legyenek egészen egyedül.
Csak neki köszönhetem, hogy nem vesztettem el végleg harci kedvemet.

Egy negyed óra múlva már ülőhelyet is kaptam a padon, melyet réztámaszkodók mértek ki négy utas számára. Egyelőre csak annyi hely jutott nekem, hogy a levegőben lebegve fél combomra ereszkedhettem. A köröttem ülők ronda nyárspolgárok voltak, belefészkelték magukat vastag bundájukba és szerzett jogaikba, melyekből semmit sem akartak engedni. Én beértem azzal, amit adtak. Nem követelőztem. Tettettem, hogy nem veszem észre silány dölyfüket. Úgy viselkedtem, mint egy zsák. Tudtam, hogy az emberek ösztönösen gyűlölik az embereket, és sokkal hamarabb megbocsátanak egy zsáknak, mint egy embernek.

Így is történt. Miután látták, hogy közönyös vagyok, afféle senki és semmi, aki nem számít, kissé tovább húzódtak, s rendelkezésemre bocsátottak valamicskét a nekem dukáló helyből. Később már válogathattam is a helyek közt.

Néhány megálló után egy ablakülésre tettem szert. Letelepedtem, és körülnéztem. Először is a kék szemű nőt kutattam, de az már nem volt ott, nyilván leszállt valahol, míg én az élet vad viadalát vívtam. Elvesztettem mindörökre.

Sóhajtottam egyet. Kibámultam a jégvirágos ablakon, de csak lámpaoszlopokat láttam, szennyes havat, sötét-ridegen zárt kapukat.

Még egyet sóhajtottam, aztán ásítottam. Úgy vigasztalódtam, ahogy tudtam. Megállapítottam, hogy „küzdöttem és győztem”. Elértem azt, amit lehetett. Vajon a villamosban ki érhet el többet egy kényelmes ablakülésnél? Tűnődve, szinte elégedetten gondoltam vissza borzasztó tusám egyes mozzanataira, az első rohamra, mellyel birtokba vettem a villamost, a fölhágó szenvedésére, a tornác ökölharcára, a kocsi belsejében levő tűrhetetlen légkörre és szellemre, s szemrehányást tettem magamnak kishitűségem miatt, hogy már-már elcsüggedtem, hogy az utolsó pillanatban majdnem visszatorpantam. Nézegettem kabátom leszakított gombjait, mint harcos a sebeit. Mindenkire rákerül a sor – mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával –, csak meg kell várni. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.

Most elfogott a vágy, hogy élvezzem diadalomat. Éppen ki akartam nyújtani zsibbadt lábaimat, hogy végre pihenjek és pihegjek, hogy végre föl is lélegezzem, szabadon és boldogan, amikor a kalauz odalépett ablakomhoz, kifordította az útirányjelző táblát, s ezt kiáltotta: „Végállomás.”

Elmosolyodtam. Lassan leszálltam.

1932


Buglyó Gergely: A halál villamosa

– Ordított a szél – szólt Esti Kornél. – A sötétség, a hideg, az éj jeges virgáccsal verte végig s összekarmizsálta arcomat.

Morgás ütötte meg a fülem. A feketén ásító sikátorból egy férfi támolygott elő, mintha pálinkamámorban volna. Fölismertem, goromba kritikus hírében állt. Először azt hittem, a versem bőszítette fel: Pataki azt mondta, túl merész, nem fogják megérteni. A kritikus szeme oly üresen csillogott, hogy csak arra gondolhattam, valóban nem értette meg a versemet.

Aztán megláttam a véres csonkot a karja helyén. Előjöttek a többiek is. Lomha, sápadt alakok, két lábon imbolygó, éhesen tátogó szájak. Ekkor jöttem rá, hogy Pestet is utolérte a kór. Menekülnöm kellett, de nem volt hová.

Végre messze-messze a ködben feltűnt a villamos sárga fényszeme.

A kocsi visított a síneken. Szilaj kanyarodással megállt előttem. A villamosvezető pillantásából azt olvastam ki: hajlandó segíteni, de ha nem döntök gyorsan, továbbszáguld.

Föl akartam szállni, de alig nyúltam a kapaszkodóhoz, megtorpantam. Torz emberfürtök lógtak a fölhágóról. Benn, a kétes homályban, melyet egyetlen fémszálas körte világított meg vörösen, élőholtak mozogtak, férfiak, nők, karon ülő csecsemők is.

Egy pillanatig tétováztam, majd hirtelen elhatározással fölugrottam. Nem volt választásom, nagy út várt rám: okvetlenül ki kellett jutnom a városból, mielőtt megérkeznek a katonák.

Helyzetem eleinte több volt, mint kétségbeejtő. Belecsimpaszkodtam a holtak fürtjébe, s magam is egy láthatatlan bogyója lettem, nehogy fény derüljön rá, élő ember vagyok. Vicsorogtam, görnyedten álltam, ajkam nyüszítő hangokat formált, melyek nem álltak össze szavakká, akár a hóbortos, fiatal költők zagyva verseiben. A halál költészete volt ez, de az élet, a saját életem oltárán szavaltam el.

Hidak, alagutak alatt vágtattunk el oly vad sebességgel, hogyha leesem, szörnyethalok. Olykor egy-egy élőholt útitársam vonítva lesodródott a fölhágóról, ha a villamos túl közel robogott el egy tűzfal, egy deszkapalánk, egy fatörzs mellett. Magam is az életemmel játszottam.

A veszedelemnél is több szenvedést okozott az enyészet bűze, a télikabátomat bemocskoló vér. Kapaszkodó után nyúltam, de csak szabadon rángó belek akadtak a kezembe.

Sokáig tartott, míg a tornácra kerültem. Csak épp a peremén jutott számomra talpalatnyi hely. De hát fönn voltam a szilárd talajon. Két kezemmel keményen szorítottam a kocsi külső vázát. Nem kellett immár félnem, hogy lerepülök.

Igaz, itt újra bizonyítanom kellett, hogy a rémek közé tartozom. Ott lenn már félig-meddig megszoktak. Tudomásul vették létezésem, mint tényt, s miután összekozmásodtak velem, ügyet se vetettek rám. Fönn azonban üres tekintetek és üres szemüregek tucatjai fordultam felém, jöttömre fekélyes orrok szaglásztak a levegőbe. Egy csapzott rémalak az ujjamba harapott.

De nem adtam föl a harcot. Csak kitartani – biztatgattam magam. – Állni a sarat, azért sem engedni.

Tovább játszottam hát a rám szabott szerepet: hörögtem és acsarkodtam, a télikabátom gallérját rágtam. Konokságomnak meg is lett a foganatja. A szörnyek figyelme már nem rám irányult, így elkaparintottam egy kapaszkodószíjat, s azon csüngtem. Nemsokára egy test zuhant a hátamra. Oly szerencsésen buktam előre, hogy beljebb vágódtam. Már nem közvetlen a kijárat mellett ácsorogtam, hanem a tornácon levő csoport kellős közepébe ékelődtem sziklaszilárdan. Minden oldalról szorítottak, a förtelmes szagtól elakadt a lélegzetem. Néha egy végtagcsonk vagy kiálló borda a gyomromba bökött.

De a múló jellegű zavaroktól eltekintve nem lehetett panaszkodnom.

Aztán eshetőségeim fokozatosan javultak.

Egyre több test zuhant ki a vágtató villamosból, gyarapodott a hely. Már láttam a kalauz tetemét, amint rángatózva életre kelt a padlón. Micsoda öröm, legalább fizetnem nem kell.

Közben valaki fejbe ütött, az ujjamon vöröslő seb szinte izzott, de mit törődtem én ekkor ilyesmivel. Büszkeség dagasztott, hogy idáig túléltem. A szörnyek részint tulajdon lábukat marták, részint másokét, aztán ott volt az a mocskos pára is, mely bomló, gyomorsavas leheletektől beszüremkedő téli ködből, kiszáradt sebek áporodott kigőzölgéséből verődött össze.

Ekkor megpillantottam egy nőt. Az egy homályos sarokban gunnyadt, kopott ruhában, nyúlszőr nyakbavetővel. Eleven, lélegző embernek látszott: egy félig felfalt holttest mögött húzta meg magát, így az odatévedő rémek abból lakmároztak, őt békén hagyták. Egyszerű arca volt, szelíd, tiszta homloka, kék szeme.

Ha bírhatatlannak éreztem a helyzetet és sajgott a sebem és émelygett a gyomrom, akkor a rongyokban, az állati pofák közt, a dögletes levegőben őt kerestem. Többnyire maga elé meredt. De egyszer találkozott tekintetünk. Ettől kezdve nem zárkózott el. Úgy rémlett, mintha ő is azt gondolná, amit én, s mintha ő is azon tűnődne, együtt nagyobb esélyünk lehet életben maradni. Ez megvigasztalt.

Engedte, hogy nézzem őt, s én úgy néztem kék szemébe, mint a betegek abba a kék villanymécsesbe, amelyet éjszaka gyújtanak meg a kórtermekben, hogy a szenvedők mégse legyenek egészen egyedül.
Csak neki köszönhetem, hogy nem vesztettem el végleg harci kedvemet.

De nem tudtam odamenni hozzá. A seb az ujjamon egyre jobban meggyötört, gennyes váladékot eresztett. Elgyengültem, le kellett ülnöm. Egyelőre csak annyi hely jutott nekem, hogy a levegőben lebegve fél combomra ereszkedhettem. A köröttem ülők ronda nyárspolgárokból lett még rondább szörnyalakok voltak. Aszott kezek nyúltak felém, de tettettem, hogy nem veszem észre. Kimerültem, menthetetlenül kiestem a szerepemből: nem bírtam tovább vicsorogni, inkább úgy viselkedtem, mint egy zsák. Tudtam, hogy a holtak ösztönösen gyűlölik az embereket, és sokkal hamarabb megbocsátanak egy zsáknak, mint egy embernek.

Így is történt. Miután látták, hogy közönyös vagyok, afféle senki és semmi, aki nem izgalmas préda, kissé tovább húzódtak, s rendelkezésemre bocsátottak valamicskét a nekem dukáló helyből. Később már válogathattam is a helyek közt. Bekötöztem a sebem, és reménykedtem, hogy nem fog elmérgesedni.

Csakhamar egy ablakülésre tettem szert. Letelepedtem, és körülnéztem. Először is a kék szemű nőt kutattam, de az már nem volt ott. Azt hittem, idő előtt leugrott a villamosról, de aztán megláttam a fehér karon csámcsogó alakokat. Elvesztettem őt mindörökre.

Sóhajtottam egyet. Kibámultam a jégvirágos ablakon, de csak lámpaoszlopokat láttam, vértől szennyes havat, sötét-ridegen zárt kapukat, görnyedten kóborló rémeket.

Még egyet sóhajtottam. Úgy vigasztalódtam, ahogy tudtam. Megállapítottam, hogy „küzdöttem és győztem”. Kihoztam a helyzetből, amit lehetett: ha kijutok a városból, talán van esélyem. Vajon mi marad holnapra a villamoson kívüli világból? Tűnődve, szinte elégedetten gondoltam vissza borzasztó tusám egyes mozzanataira, az első rohamra, mellyel birtokba vettem a villamost, a fölhágó szenvedésére, a tornác ökölharcára, a kocsi belsejében levő iszonyú állapotra, s szemrehányást tettem magamnak kishitűségem miatt, hogy már-már elcsüggedtem, hogy az utolsó pillanatban majdnem visszatorpantam.

Levettem a kötést az ujjamról, s nézegettem a harcban szerzett sebemet. A fekély egyre terjedt, a szagától csaknem öklendezni kezdtem. Túl fogom élni – mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával –, hiszen keményen megküzdöttem az életemért. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.

Álomtalan álomba merültem. Arra riadtam fel, hogy a villamos lassulni kezdett. Azon tűnődtem, mi történhetett a vezetővel, aki olyan nyaktörő tempót diktált. Aztán megláttam. Üvöltve küzdött, amint előrángatták a vezetőfülkéből, és alakját ellepték a szörnyek. A friss vér illatára megkordult a gyomrom. Elértük hát a végállomást.

Elmosolyodtam. Lassan leszálltam.

2018. október 5., péntek

Sorok mögött: Ragadozók a tudományban és az irodalomban



Nem titok, hogy a legújabb "Sorok mögött" témánkat egy gondolatébresztő bejegyzés ihlette az "Így neveld a regényedet" blogról, amit egy facebookos vita követett. Ez utóbbit most nem fogom belinkelni ide: egyrészt nem szítanám tovább a lángot ("flame", ha megengedhetek magamnak egy ilyen gyenge poént), másrészt én kimaradtam belőle, és úgy tervezem, hogy ez a továbbiakban is így marad. Pusztán a véleményemet írnám le a témában, ami ezúttal a kezdő írókra leselkedő veszélyekkel, a fizetős kiadókkal kapcsolatos. Még 2013-ban írtam egy hasonló témájú posztot, ami azóta is a legnépszerűbb bejegyzésem a blogon – ez jól mutatja, milyen sokakat foglalkoztat ez a probléma.

A legtöbb dolog, amit akkor írtam, ma is aktuálisnak mondható, de lássuk, mi változott 2013 óta. A helyzet nem lett jobb, sőt úgy tűnik, egész iparág kezd ráépülni a csalódott szerzők lehúzására. Érdekes, hogy a tudományban is megvan ugyanez a trend: pár évvel ezelőtt hetente két-három emailt kaptam a tudományos értékek helyett a pénzkeresésre szakosodott, ún. "ragadozó" kiadóktól, manapság pedig már naponta kapok ugyanennyit. Az ilyen kiadók, csakúgy, mint irodalmi megfelelőik, lényegében bármit megjelentetnek, ha a szerző fizet (ezzel kapcsolatban érdemes megnézni ezt a videót, innen származik a kép is, amit kitettem felülre). A tudomány világa azonban esetenként még az irodalomnál is viccesebb végeredményt produkálhat. Példaként álljon itt a midikloriánokról írt cikk, amely átment egyes orvosbiológiai folyóiratok állítólagos minőségi szűrőjén, bizonyítva, hogy valójában el sem olvassák a kéziratokat, mielőtt leközlik őket. Itt egy vicces részlet a cikkből azok kedvéért, akiknek nincs kedvük megnyitni a fenti linket:

"Midichlorians-mediated oxidative stress causes cardio-myopathy in Type 2 diabetics. As more fatty acids are delivered to the heart, and into cardiomyocytes, the oxidation of fatty acids in these cells increases. Did you ever hear the tragedy of Darth Plagueis the Wise? I thought not. It is not a story the Jedi would tell you."

Maga a "ragadozó" megnevezés egyébként Jeffrey Bealltől származik, és annyira találó, hogy én az irodalomban is meghonosítanám – ebben a bejegyzésben legalábbis ezt fogom használni. Az ilyen kiadók gyakran megkülönböztetik a magánkiadást és a szerzői kiadást, de a lényeget tekintve mindkét dolog ugyanarról szól: a valódi bírálatot és szerkesztést megkerülve, saját pénzből kiadni azt, amit másképp nem lehetne.

Mielőtt rátérnék a ragadozó kiadók tevékenységére, gyorsan leszögezem, hogy elviekben nincs problémám azzal, ha valaki fizetős szolgáltatást nyújt leendő íróknak, pl. íróiskola vagy más képzés, szabadúszó szerkesztés formájában. Bevallom, nekem is sokszor eszembe jut, hogy klassz lenne valamilyen délutáni fakultációt tartani egy középiskolában, olyan diákok számára, akiket érdekel az írás, és együtt kivesézni a szövegeket, vagy megbeszélni azokat a trükköket (a párbeszédek helyesírásától a valódi írástechnikáig), amiket nem tanítanak az iskolai magyarórákon.

A probléma ott kezdődik, amikor valaki egyszerű vásárlóerőnek tekinti a kezdő írókat, és abból akar meggazdagodni, hogy hazudik nekik. Mert bizony hazugság az is, ha olyat írok a szerződésbe, hogy a könyv eladásaiból származó első egymillió forintból X százalékot von le a kiadó, a további bevételekből pedig semmit – mindez azt sugallja, hogy ha velük szerződsz, egymilliónál is többet kereshetsz a könyveddel. A ragadozó kiadók szerződései tele vannak ehhez hasonló burkolt hazugságokkal. Saját tapasztalatból beszélek: annak idején, amikor még nem tudtam, mi a különbség kiadó és kiadó között, én is elküldtem az első regényem kéziratát a Novumnak, és levélben kaptam tőlük egy szerződést. (Szerencsére időben tájékozódtam, és aláíratlanul küldtem vissza nekik.)

A hazugságok másik csoportjával nem a szerződésben találkozunk, hanem a ragadozó kiadók marketingfelületein, közösségi oldalain. Mindent megtesznek, hogy lehetetlenként állítsák be a hagyományos megjelenést: szerintük az ilyen kiadók csak befutott szerzőkkel foglalkoznak, kezdőként legalább ismerősöd kell legyen valahol, különben esélyed sincs, és amúgy is kizsákmányolnak mindenkit, stb. Ugyanakkor felmagasztalják, általánosként mutatják be azt az egy-két sikertörténetet, amely magánkiadásból született, és nem beszélnek a több ezer másikról, amikről senki sem hallott a szerző rokonain és barátain kívül. "Szerzőbarát" kiadó szerepében tetszelegnek, ám semmit sem tesznek a kezdő szerzők felfuttatásáért, hiszen tudják, hogy akikkel dolgoznak, azok 99 százaléka egyébként sem piackész még. Számukra ez lényegében mindegy is, megkapták a pénzüket, ezzel a történet számukra sikerrel zárult.

Két indokot tudok elképzelni, amiért valaki ilyen kiadóval szerződhet. Az egyik, hogy annyira hisz a művében, hogy úgy véli, az még ilyen feltételek mellett is sikeres lehet. Ez azért ingoványos terep, mert a kezdő írók egy része hajlamos túlértékelni a saját munkáját, és csak legyinteni a negatív kritikákra, mondván, hogy a Harry Pottert is sokszor visszautasították. A másik ok az lehet, ha valaki akár pénzt is hajlandó fizetni egy publikációért, amire hivatkozva írónak nevezheti magát. (Aztán pedig rögtön írói Facebook-oldalt, rosszabb esetben Wikipédia-szócikket készít saját magáról.) De vajon adhat-e státuszt egy magánkiadás? A tudományból vett analógiával élve: tudósnak számít-e az, aki olyan kiadónál publikál, amely a midikloriánokról is leközli a cikket, ha eleget fizetnek érte? Érdekes, milyen sokan megértik, miért ciki ilyen folyóiratnál publikálni, egy magánkiadós regényt viszont nem éreznek cikinek, pedig ahogy a fentiekben kiveséztük, mindkét kiadó majdnem pontosan ugyanúgy működik.

A többiek bejegyzései:

Puska Veronika
Kleinheincz Csilla
On Sai

2018. szeptember 28., péntek

Érkezik a novelláskötet

Ez csak egy gyors figyelemfelhívás azoknak, akik esetleg követték a blogon a tavalyi novellám, a Thomas Spine sorsának alakulását (itt írtam róla először, aztán itt számoltam be az antológiáról, amiben megjelenik). Nem minden novellámat szeretem utólag olvasgatni, de ez az írás egy sokat dédelgetett kedvencem, és remélem, a közönség tetszését is elnyeri majd. :) A szerkesztésnek köszönhetően kapott egy sokkal jobb címet ("Hét perc és egyetlen pillanat"), és a jövő héten már a nyomdába is kerül ezzel a klassz borítóval:


Itt lehet elolvasni a teljes, végleges tartalomjegyzéket – nekem nagyon tetszik, kíváncsi leszek a kötetre.

2018. szeptember 27., csütörtök

Szófelhő Caladusból

A mai bejegyzésben nemcsak, hogy bepillantást engedek a kulisszák mögé, hanem egyik legféltettebb titkomról is lerántom a leplet: arról, hogy milyen pótcselekvésekkel szoktam eltölteni az időt, amikor írnom kéne. A szörfözést, facebookozást valószínűleg már emlegettem korábban is, ezek mellett mostanában olyan PC-s játékok szoktak elcsábítani, mint a Star Wars Battlefront 2 vagy a For Honor. De ha sikerül végre megnyitnom a kéziratot, akkor még mindig előfordulhat, hogy írás helyett copy-paste-elem az egész szöveget egy szófelhő-generátorba, és visszakapok egy ilyen csodát:


Addig-addig nézegettem, mígnem arra gondoltam, feltöltöm ide a blogra, mivel megvan az a tulajdonsága, hogy elárul ezt-azt a készülő regényről, mégis teljesen spoilermentes. Előnye, hogy kiveszi a pakliból a kötőszavakat, így a felhőben csak a lényeg szerepel. Számomra azért is érdekes, mert a kéziratot már végig megírtam, de egyelőre csak 55-60 százalékát szerkesztettem át véglegesre, és ez a szófelhőben is meglátszik. (Ha valaki még emlékszik rá, ugyanezt a generátort már ráengedtem egyszer a korábbi regényeimre is.) Na, de mára ennyi pótcselekvés elég volt. Sietek vissza írni!

2018. augusztus 31., péntek

Pár konkrétum arról, min is ügyködöm

Hát, gyorsan eljött a nyár vége, és megígértem, hogy a blogon beszámolok róla, hogyan is haladtam a Caladus csillagával. (Bár nálunk szerencsére nem szeptember 3-án indul a tanév, így van még egy kis időm, mielőtt teljesen ellep a munka.) Ideírhatnám azt, amit szoktam ("haladtam, haladtam, de nem annyit, mint reméltem"), de úgy sejtem, ezt a lemezt már mindenki unja, ezért most egy picit mélyebbre megyek: leírom az alapkoncepciót, és azt is, mik azok a főbb dolgok, amiket meg kellett vagy kell változtatnom a kézirat első verziójához képest, amivel már tavaly elkészültem. Sose lehet tudni, talán az olvasóim közt akad valaki, aki szintén regényen dolgozik, és hasznosnak találhatja egyik-másik gondolatot. Mindenesetre itt egy figyelmeztetés: ami ezután következik, kissé spoileres lehet.

A lényeg nagy vonalakban a következő. Adott a főszereplőm, Marten, aki csalásból tartja fenn magát: a száz évvel ezelőtt kiirtott Suttogók "ereklyéit" árulja, és olykor nagyszabású átveréseket is megrendez, hogy legomboljon egy-egy pénzesebb ügyfelet. Nem hisz benne, hogy a Suttogók hatalma egykor valódi lehetett – ám egy napon a gondjaira bíznak egy kislányt, Aivét, aki rendelkezik a "hallás adományával", vagyis elméletben Suttogó válhat belőle. Martennek hamarosan felül kell bírálnia mindent, amit a világról gondolt, és megvédenie a lányt a rá leselkedő veszélyektől. További problémát jelent, hogy Aive a néma törzsből származik, a Suttogók varázserejét pedig (ahogy a nevük is elárulja) a hangjuk adja.

Miért is okoz számomra ilyen sok fejfájást ez a kézirat? Az elején minden gördülékenyen ment, és valóban, a javítási fázisban is azt láttam, hogy az első öt fejezetben csak apróságokon kellett finomítanom. Például, hogy kellőképp megágyazzak annak, miért is fogad be egy kérges lelkű(nek tűnő) szélhámos egy kislányt, akiről alig tud valamit. Ha a körülmények nem indokolják, akkor ebből tipikus hiteltelen kiindulópont lehet: "azért, mert másképp nem lenne történet". Ezt szerintem sikerült jól megoldanom, legalábbis az első előolvasóm, Évi visszajelzése alapján. A későbbiekben azonban, ahogy a mágia egyre nagyobb teret nyer a cselekményben, kezdtem úgy érezni, hogy Marten, a narrátorom eljelentéktelenedik, az események szempontjából már nem igazán van relevanciája, hogy mit akar ő, mihez ért, kihez hogyan viszonyul, inkább csak sodródik az eseményekkel. Ennek megoldására két lehetőség jutott eszembe.

1. Marten nézőpontját az elején átírom E/3-ra, és a történet második felétől újabb nézőponto(ka)t hozok be. Ez lett volna a legkézenfekvőbb megoldás, mégsem vitt rá a lélek. Egyrészt szerintem egy különleges hang, amely E/1-ben szól, egyéni ízt adhat az egésznek, ami nagyrészt elveszne, ha E/3-ba kerül. Másrészt pedig, nem tehetek róla, egyszerűen élvezem, ha Marten fejében lehetek, és még a mágikus eseményeket is az ő dilettáns, de annál cinikusabb nézőpontján keresztül írhatom le. Maradt tehát a másik megoldás.

2. Újragondolom a cselekmény második felét olyan módon, hogy Marten nagyobb szerephez jusson benne. Ez már régen megtörtént, de még mostanában is támadtak újabb ötleteim a történethez. Talán idén nyáron jutottam el arra a pontra, ahol az egész már nem túl képlékeny, és mindenképp jobbnak érzem, mint az első változatot.

Ehhez kapcsolódik, hogy az első kéziratban túl nagy oldalszámot kapott Aive fejlődése Suttogóként. Ezt ki tudtam használni arra, hogy az egyes leckékkel az olvasót is fokozatosan beavassam a mágiarendszerem működésébe, de utólag visszaolvasva felmerült bennem, hogy ez inkább akkor lenne indokolt, ha trilógiáról lenne szó, vagy legalábbis egy öt-hatszáz oldalas regényről, amely végig erre épül. A sztori jelen formájában nem tűnt jó ötletnek hosszabb részeket meghagyni a közepén, ahol nem történik semmi különösebben izgalmas, ezért végül repült egy teljes fejezet.

A konfliktusokon is sokat változtattam az első verzióhoz képest. Zavart, hogy Ingel, aki a világ legerősebb lovagrendjét irányítja, pusztán azért irtja ki a "hallás adományával" rendelkező fiatalokat, mert ezt az utasítást kapta az előző Ingeltől, akinek átvette a sisakját (és persze ő is az eggyel azelőttitől). Úgy éreztem, a jelenkori Ingel nem ennyire gonosz, és egyébként sem akartam egy hagyományos mesévé sarkított világot prezentálni, ahol a Suttogók a jó fiúk, az Ingel-lovagok pedig a rosszak. (Ez utóbbira persze igyekeztem odafigyelni a kézirat első megírásakor is.) Ingel személyiségét tehát gazdagítottam néhány vonással, és plusz motivációt adtam neki. A konfliktusok átalakításával sok minden változott, de remélem, azért így se lehet majd előre kitalálni a csavart a végén – ezzel kapcsolatban majd megint Évi véleményére számítok.

Mindezek mellett még egy sor apróságot javítottam, ill. próbálok kijavítani a regényben, mielőtt beküldeném a kiadónak. Bízom benne, hogy a végeredmény legalább megközelíti majd azt, ami a fejemben létezik. És akkor vissza is értünk az örök kérdéshez: mikorra végzek? Nem tudom, de valószínűnek látszik, hogy a tanév kezdete előtt már nem; ráadásul úgy tűnik, hamarosan megint meg kell szakítanom a regényírást egy szakmai cikk erejéig. Csak annyit ígérhetek, hogy igyekezni fogok. :)

2018. július 27., péntek

Írótábor 2018

Ahogy 2014 óta minden évben, idén is ott voltam az Írókör ötnapos táborában: ha belegondolunk, ez már az ötödik, jubileumi alkalom volt számomra. Idén visszatértünk Zebegénybe, ahol még 2015-ben táboroztunk utoljára, de a mostani szállásunk talán az akkorinál is klasszabb volt. Lőttem pár fotót a környezetről, kilátásról; ha valakinek elég jó a szeme, a felső képen felfedezheti a a házat a fák takarásában.



Ez a tábor tartalmilag is kissé különbözött a korábbiaktól. Az elmúlt években megszoktam, hogy csak néhány kulcsmotívumot kaptunk, és azok felhasználásával kellett novellát írni, most azonban a tábor szervezője és vezetője, Kleinheincz Csilla írástechnikai órákat tartott nekünk Donald Maass The fire in fiction című könyvéből. Ha valaki jól olvas angolul, annak mindenképp figyelmébe ajánlanám a könyvet: az előadások közben folyton a saját regényem járt az eszemben, és a távolba meredő arcok láttán az volt az érzésem, hogy a többiek is így vannak vele. Rengeteg hasznos ötletet kaptam, amivel a regényíráshoz használt jegyzetfájlomat tudtam gyarapítani.

Másrészt, a könyv kapcsán nagyon konkrét feladatokat kaptunk, amiket inkább rövid írástechnikai gyakorlatnak szántak, mintsem novellaötletnek. Ismerve a saját természetemet (ti., ha itt a táborban nem írok novellát, akkor év közben úgyse fogok, és nem lesz mit leadnom a pályázatokra), megerőltettem magam, és sikerült is két novellát kikerekítenem a feladatokból, amikre aztán begyűjtöttem egy csomó hasznos kritikát a közös megbeszélések alkalmával. Ezek alapján az elsőt már át is dolgoztam, aztán átküldtem a szerkesztőmnek, Gábornak egy utolsó véleményezésre. (Szegény, most, hogy épp befejezte Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című kötet ráeső részének szerkesztését, biztosan nem vágyott egy újabb novellára, amit meg kell kritizálnia, de nagyra értékelem, hogy mindig hajlandó áldozni a szabadidejéből, ha küldök neki valamit.) Ha minden jól megy, ezt a novellát hamarosan leadom egy éppen most futó horrorpályázatra. A második írás egy humoros fantasy, ezt egyelőre talonban tartom, és majd akkor állok neki az átdolgozásnak, ha lesz hová beküldenem. Addig inkább a regényemre fókuszálok. :)

Végezetül itt van még néhány kép a Vácrátóti Arborétumból, ahová a tábor utolsó napján látogattunk el:





2018. június 28., csütörtök

Szerkesztés, mint a régi szép időkben

Tudom, jó ideje már, hogy nem adtam magamról semmilyen életjelet itt a blogon. Kereshetnék kifogásokat (végső hajrába ért a vizsgaidőszak, ehhez jött még a nyári japán kurzus, és néhány konferencia), de a valós helyzet az, hogy nem igazán volt miről írnom. Lassan, de biztosan haladok a regénnyel, ebből viszont még nem jött volna ki egy bejegyzésre való.

Ami az írói ténykedésemet illeti, jelenleg egyetlen érdemi dolog van, amiről be tudok számolni. Végre szerkesztési fázisba került a csontvázas novellám, a "Thomas Spine". Az előző bejegyzésben írtam róla, hogy bekerül a Gabo kötetébe, és úgy alakult, hogy megint Roboz Gábor lett a szerkesztőm, mint annak idején az Oni-trilógiánál. Annak ellenére, hogy ezúttal nem regényen dolgozunk, ugyanolyan alapos szerkesztést kaptam, mint akkor. Erről megint eszembe jutott, hogy mennyire élvezem a munkának ezt a részét, és hogy milyen klassz lenne, ha már a Caladus csillagával is itt tartanánk. Tudom, nem mindenki rajong a szerkesztésekért, de bennem mindig van egy kis félsz, ha egy írásom szerkesztés nélkül jelenik meg. A "Thomas Spine" teljes szövegén pl. nem is tudom, hányszor rágtam át magam, mielőtt beküldtem a kiadónak, de most csak pislogok, hogy Gábor hány hibát kiszúrt benne még ezek után is. Jöhetnék valami szokásos szöveggel, hogy azért szeretem a szerkesztést, mert rengeteget tanulok belőle (ez is igaz egyébként), de igazából annak örülök a legjobban, hogy kigyomláljuk a hibákat az írásból. Igen, bevallom, nagyon tudom utálni a hibákat a saját szövegemben, még az apróságokat is (sőt, főleg azokat), és mindig megelégedéssel tölt el, amikor kiiktatunk egyet. :)

Na, megyek is vissza szerkeszteni, de ígérem, a következő bejegyzésre nem kell majd ilyen sokat várni. Szép estét mindenkinek!

Update: Most láttam, hogy ez lett kereken a századik bejegyzésem a blogon. Hát, ha ezt előre tudom, akkor lehet, hogy picit több tartalmat pakoltam volna bele. :) Na sebaj, majd a kétszázadiknál figyelek erre is!

2018. május 4., péntek

Magyar novelláskötet a láthatáron!


Aki esetleg olvasgatta mostanában a blogot, az valószínűleg emlékszik, hogy van egy nagyobb lélegzetű csontvázas YA-novellám, a "Thomas Spine", amelynek egyrészt a terjedelme, másrészt a zsánere miatt nem egykönnyen találtam kiadót. De végre sikerült! :) Mielőtt azonban elárulnám az örömteli részleteket, a saját írásom apropóján röviden kitérek a mai magyar novellahelyzetre. Figyelem, némi lamentálás következik!

Ha az ember írt egy regényt, és van kiadója, az jó, ha pedig nincs, akkor egy ideig házal vele, és vagy talál neki kiadót, vagy nem. Na de hogy állunk a novellákkal? Az ember azt hinné, egy rövidebb írást könnyebb publikálni, de a valós helyzet az, hogy nagyon nehéz olyan platformot találni egy zsánernovellának, ahol aránylag sok olvasóhoz juthat el (nem is beszélve arról, hogy esetleg fizethetnének érte valamit). Ez a téma gyakran előkerül az online térben csakúgy, mint az írótáborban; végül oda szoktunk kilyukadni, hogy az ember előtt három lehetőség áll:

1. Beküldi egy zsánerfolyóiratnak. Sajnos ilyenből nem sok akad. A legismertebb a Galaktika, de ezt a botrány miatt sokan elkerülik, még akkor is, ha ez az egyetlen újság, amelyik fizet az írásokért. A sci-fi számára ott volt az Új Galaxis, de jelenleg itt sem jók a kilátások, nincs friss információm azzal kapcsolatban, hogy megjelenik-e még a jövőben. Ha valaki véletlenül pont lovecrafi horrorral foglalkozik, annak szerencséje van, mert létezik egy jól működő folyóirat "The Black Aether" címmel, ha viszont mást ír, és mindenképp egy újságban kinyomtatva szeretné viszontlátni a novelláját, akkor nem igazán van más lehetősége, csak befogott orral leadni a Galaktikának. (Én még a 2016-os botrány előtt publikáltam náluk, azóta nem. Még befogott orral sem.)

2. Valamelyik online portált választja. Ekkor lemondhat a nyomtatásról, és jó eséllyel a fizetségről is, de némi szerencsével eljuthat az olvasókhoz.

3. Talonban tartja a novellát a számítógépén, és várja, hátha kiírnak egy olyan pályázatot, amire pont jó lesz. Ha már elég ideje írunk, akkor a gépünk valószínűleg tele van novellákkal, így a legtöbb pályázatra tudunk valamilyen anyagot küldeni, legfeljebb kicsit át kell gyúrni egy régebbi írást. Ezzel a lehetőséggel az a fő gond, hogy nagyon esetleges.

Lássuk be, a mostani helyzet nem igazán ad okot ünneplésre. Ezért örvendetes a Gabo kiadó lépése, amivel belenyúl ebbe az állóvízbe: "Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018" munkacímű kötetben megjelentetnek bármilyen zsánerű novellát a fantasztikumon belül, ráadásul jól fizetnek érte. Az egyetlen követelmény, hogy az írás elég jó legyen. (És a bármilyen zsánert úgy kell érteni, hogy tényleg bármi. Ha ez nem így lenne, akkor a "Thomas Spine" nem fért volna bele. :)

Nem titok, hogy a kötet azért születhet meg, mert a Jonathan Strahan által szerkesztett sorozat, "Az év legjobb science fiction és fantasynovellái" minden évben nagy sikert arat a hazai olvasók körében (is). Ha a magyar antológia hasonlóan jól teljesít, megjelenhet a következő években is. Ez érdekes helyzetet teremt, mert egyrészt jól mutatja, hogy a magyar közönség vevő a novellákra (szemben pár véleménnyel, amiket korábban lehetett hallani), másrészt viszont kihívás elé állít minket, magyar szerzőket. Vajon tudjuk hozni azt a színvonalat, amit a közönség a Strahan-kötetek után elvár? Ne feledjük, ezekben olyan szerzők publikálnak, mint Neil Gaiman,  Catherynne M. Valente, Greg Egan, Naomi Novik, Ann Leckie, Kim Stanley Robinson és Alastair Reynolds, hogy csak néhány nevet említsek a legnagyobbak közül. Nem mondom, hogy főzzük le őket, elég, ha tartani tudunk egy bizonyos szintet, és akkor a magyar antológia is hagyományteremtő lehet, ezáltal lehetőséget adva a hazai fantasztikum képviselőinek a rendszeres, nyomtatott publikálásra. Ha viszont látványosan alulmaradunk a külföldi szerzőkkel szemben, az meg fog jelenni az eladási adatokban, és a projekt elhalhat. Szóval lényegében csak rajtunk múlik, hogy tovább panaszkodunk-e a rossz publikálási körülmények miatt, vagy teszünk érte, hogy mindez megváltozzon. Bevallom, én kíváncsian várom a fejleményeket. Június 11-éig még él a pályázati kiírás, hajrá, pályázzatok! :)

2018. április 30., hétfő

Sorok mögött: Kalandozások zsánerek között

Ha valaki nem szépirodalommal foglalkozik, hanem úgymond "ponyva-" vagy zsáneríró, akkor rögtön felmerül a kérdés, hogy milyen zsánerekben próbálta ki magát, és mi az, amit igazán a magáénak érez, vagy épp szívből utál. Érdekes téma ez, hiszen nyilván teljesen más eszköztárat igényel pl. egy horror megírása egy románchoz képest, és egy fantasy-történetben is máshol lehetnek a hangsúlyok, mint egy sci-fiben. A mostani "Sorok mögött" bejegyzésben az ezzel kapcsolatos preferenciáinkról fogunk mesélni. Nem igazán tartozik a témához, de régi vesszőparipám, hogy a zsáner nem műfaj, hiszen a műfaj pl. a regény vagy a novella lenne, ahogy annak idején irodalomórán tanultuk. Ez a téves szóhasználat annyira elterjedt, hogy még a zsánerszerzők Wikipédia-oldalán is a "Jellemző műfaj(ok)" fül alatt található meg azon zsánerek listája, amelyekben az adott szerző alkot. Na jó, a nyelvtannáci-üzemmód ezennel kikapcsolva, térjünk a lényegre!

Annak idején, amikor elkezdtem írni az Onit, a lehető legtermészetesebb dolognak tűnt, hogy a YA-fantasyvel tegyek próbát, hiszen mondhatni, hogy még én is ezt a korosztályt erősítettem, ráadásul masszív fantasy-fogyasztó voltam (az első regényem némileg kalandosra sikerült háttértörténetéről már írtam ebben a bejegyzésben). Pár fejezet után hosszú időre félretettem a sztorit, de könnyen fel tudtam venni a fonalat, amikor komolyabban nekiültem az első résznek – ennek jövőre lesz tíz éve. Mivel azonban lélekben csak keveset változtam tíz év alatt (a rossznyelvek szerint harminc alatt se sokat), a mai napig közel érzem magamhoz a YA zsánerét: szeretek fiatal szereplőkkel, pörgős, lényegre törő jelenetekkel, sok humorral operálni, és nem nagyon kell azon gondolkodnom, hogy mi fér bele egy fiataloknak szóló írásba, mivel – az én esetemben – ami igazán belülről jön, az általában belefér. Jelenleg a Caladus csillagán, egy másik fantasy-regényen dolgozom (igen, még mindig), és a narrációs technikám itt is hasonló, noha a főszereplőm valamivel idősebb, és olyan problémák is foglalkoztatják, amelyek nemigen fordulnak meg egy tizenéves fejében. Biztos nem lesz egyszerű a korosztályos besorolása... hmm, bárcsak már itt tartanánk.

A fantasy mellett a horror a másik olyan zsáner, amellyel igazán jó, már-már meghitt viszonyban vagyok (oké, ez kicsit furán hangzik, tudom). Már egyetem alatt is írtam misztikus horrornovellákat, aztán egy ideig kevesebbet foglalkoztam a zsánerrel, mígnem az Oni egyik kritikusa lényegében arra kért, YA-fantasy helyett írjak inkább felnőtteknek szóló horrort. Próbálkozásaim egy része megtalálható a neten (pl. a "Képhiba" című novellám ebben az e-kötetben), másokat sikerült nyomtatásban közölni (egy szösszenet pl. Spanyolországban jelenik meg hamarosan, a "Todo el mundo en un libro" című kötetben), összességében azonban elmondható, hogy ezen a területen sem könnyű a publikálás, mivel nem a lovecrafti irányvonalat képviselem, amely az utóbbi időben keresettebbnek tűnik. (De úgy láttam, most épp fut egy pályázat modern horrorra, meglátom, össze tudok-e hozni rá valamit.)

Genetikusként talán kissé meglepő, hogy sci-fit írok a legritkábban – ennek fő oka, hogy kevesebbet is olvasok. Párszor azért megpróbálkoztam vele; egyszer volt egy klassz elképzelésem a jövőről, amit megírtam egy novellában, aztán megkaptam az írótáborban, hogy ugyanezt az ötletet már sokan feldolgozták, lényegében lerágott csont. :) Újabb tanulság arra vonatkozóan, hogy az ember olyan zsánerben írjon, amiben olvasóként otthonosan mozog.

Szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy románcot még soha nem írtam, és ez alighanem így is marad. Az Oni második és harmadik részében akad egy-egy romantikusabb jelenet; ezekkel eléggé megküzdöttem, és a szöveg végleges változatában alaposan meg is húztuk őket, mivel pár mondat, amit eredetileg odakanyarítottam, a szerkesztőm szerint "nyálregényeket idéz". :) Hát, ezzel legalább most nincs gondom, mivel a Caladusban nincsen romantikus szál.

Mindent egybevetve szerintem nem okoztam különösebb meglepetést azoknak, akik átfutották a publikációs listámat, de nem biztos, hogy ez a többiekkel is így lesz – ki tudja, milyen próbálkozások lapulnak az íróasztalfiókokban? Én mindenesetre kíváncsian várom a többi bejegyzést.

2018. március 31., szombat

Japán, ezúttal másképp

Ahogy minden évben, idén tavasszal is Tokióban dolgoztam két hétig: biológiából, kémiából és fizikából az egyetemünk öthetes felkészítő tanfolyamot tart mindazoknak, akik Japánból valamelyik magyar egyetem orvosi karára fognak felvételizni – és ebből a biológia egy részét én viszem. Az idei utam azonban egy kicsit másképp alakult, mint a korábbiak.

Már a repülőn, úgy tíz órával a felszállás után éreztem, hogy valami betegségféle bujkál bennem, de az érzés egy időre elmúlt. Örültem is, hogy ezúttal milyen könnyen és gyorsan át tudtam állni az ottani időzónára, aztán jött valami sokkal rosszabb: leterített egy vírus. Évek óta nem voltam ennyire beteg, se itthon, se máshol; még az is komoly erőfeszítésbe került, hogy fel bírjam emelni a fejem. Csütörtökre jobban lettem egy japán gyógyszernek hála, de péntekre visszaestem. Amikor elmondtam az okát, ti., hogy nem pihentem ki magam eléggé, és előző délután kirúgtam a hámból, azzal mindenkit megmosolyogtattam a munkahelyen: még a hallgatóknak is elmesélték, hogy úgy "rúgtam ki a hámból", hogy munka után meglátogattam a Sógi Kaikant, és estig csak japán sakkot játszottam. Utálok ülve tanítani (a járkálás segít, hogy forogjon az agyam), de ezúttal nem volt más választásom: forró teát szürcsölgetve, a nap végét várva tartottam meg az óráimat, aztán átsiettem az út másik oldalán lévő hotelbe, és bedőltem az ágyba.

Hétvégére valamivel jobban lettem, de másodszorra már nem mertem kockáztatni. Attól féltem, ha megint járkálni kezdek, akkor a hétfőt is begyógyszerezve, élőholt üzemmódban kezdhetem majd. A korábbi években a hétvégén mindig sógiversenyre utaztam, vagy Éva tanárnővel, a kémiatanárral fedeztük fel a környék nevezetességeit Tokióban vagy a közeli Kamakurában csakúgy, mint a több órás vonatozásra lévő Hakone városban, Nikkóban vagy épp a Fudzsi-hegynél. Hát, ilyesmiben az idén nem volt részem. A pár négyzetméteres hotelszobában feküdtem, instant tésztát és sok teát fogyasztva, tévét néztem, online sógiztam, olvastam... és írtam. Sokat írtam, és mivel a közérzetemmel már nem volt komolyabb gond, remekül ment. Befejeztem egy munkahelyi cikk javítását, aztán folytattam a Caladus csillagát: az idén még nem volt ennyi jó ötletem a regényhez, és csak ritkán tudtam olyan részeket írni, amikben utólag ennyire keveset kellett javítanom.

Ott, a hotelszoba magányában valami egészen különös lelkiállapotba kerültem. A feleségemmel, a gyerekekkel tudtam beszélni a neten, de az utazgatás, a versenyzés nem hiányzott. Mindent kicsit távolabbról szemléltem, mint egyébként: Japánt, Magyarországot, a családot, a munkát, az írást. Minden a helyére került. Vasárnap 10-kor próbaképp bekapcsoltam a tévét: 2004-2005-ben, amikor cserediákként Hiroszakiban éltem, ekkor kezdődött a Sógisarok az NHK csatornán – és ez, úgy tűnik, azóta sem változott. A műsor ugyanúgy lekötött, mint tizenhárom évvel ezelőtt, ha épp nem volt mit csinálnom vasárnap. Akkor se volt nagyobb szobám a koliban, mint most a hotelben, és ugyanúgy instant tésztákon éltem. Kicsit úgy éreztem magam, mintha csak pár nap telt volna el azóta.

Hétfőn, amikor folytatódott a kurzus, tökéletes közérzettel és újult energiával vágtam neki. Amikor a munkahelyen elmeséltem, mivel töltöttem a hétvégét, sajnálkozó pillantásokat kaptam cserébe: itt vagyok Tokióban, mégse voltam sehol, nem láttam semmit. De hát az elmúlt évek alatt szinte mindent láttam már errefelé, amit látni érdemes, nem igaz? Furcsa, de úgy érzem, többet kaptam ettől a pár naptól, mintha bármi mást csináltam volna. A magány, a nosztalgia érzése hozzájárult, hogy ennyire produktív legyek, és remélem, tudok még ebből meríteni a jövőben is. Most, két hét távlatából úgy érzem, menni fog.

2018. február 28., szerda

Sorok mögött: Írni vagy majd később írni, az itt a kérdés


A legújabb "Sorok mögött" bejegyzéseink témája a halogatás, és azt kell mondanom, ritka az olyan téma, ami ennyire fekszik nekem. Aki követi a blogot és az aktuális projektjeimet, az tudja, miről beszélek: bár a tavalyi év közepén elkészültem a legújabb regényem, a Caladus csillaga első változatával, azóta sem történt semmi ezen a fronton. Na jó, történt, de csak a saját gépemen, a háttérben – de erről majd mindjárt.

Mielőtt rátérnék a részletekre, hadd áruljam el, hogy visszaeső halogató vagyok. Ezen nem nagyon lehet szépíteni: lételemem a lustaság. Hogy mást ne mondjak, ennek a bejegyzésnek ma 5 órára kell kikerülnie, és ezt a részt épp fél 10-kor írom, úgy, hogy órám van 10-től, déltől, 2-től és 4-től. De bízom benne, hogy készen leszek: a határidőket mindig betartom. Hogyan lehetséges ez egy notórius halogatónál? Úgy, hogy észben tartom, pontosan mennyi munka vár rám, és mikor van a legkésőbbi időpont, amikor el kell kezdenem. Akkor el is kezdem, de egy perccel sem előbb.

Az írással az a "probléma", hogy csak ritkán kell konkrét határidőre dolgozni. Az első regényemet, az Oni: Szürke vért egyetemistaként kezdtem el, aztán félretettem, 2009-ben ültem neki újra, és 2013-ban jelent meg. A trilógia további két része 2014-ben, majd '15-ben került a boltokba, hajszálpontosan a Könyvfesztiválra. Azért sikerült tartanom ezt a tempót, mert Roboz Gáborral, a sorozat szerkesztőjével megbeszéltük, hogy az Oni-könyvek könyvfesztiváli megjelenések lesznek, és minden évben egy újabb könyvvel jelentkezünk. Most azonban, amikor nincs szigorú határidőm a kézirat leadására, néha úgy érzem, belefulladok a halogatás mocsarába, míg máskor úgy, hogy haladok, amennyit tudok, de a három gyerek, az egyetemi oktatás, kutatás, cikkírás mellett ennyi fér bele. Az igazság valószínűleg a kettő között van, mert jó indokok ide vagy oda, legbelül tudom, hogy képes lennék ennél sokkal gyorsabban haladni. Lehet, hogy az kéne, hogy Gábor vagy Kati hívjon fel telefonon: sürgősen küldjem be a kéziratot, különben már nem fog beférni az idei kiadói tervbe. 

Mielőtt ráijesztenék mindenkire, hogy sohasem készülök el a regénnyel, gyorsan leszögezem: a kézirat első fele elnyerte a (nagyjából) végleges formáját, a kiadói szerkesztést nem számítva. A hosszú szünetnek köszönhetően, ameddig hagytam ülepedni a regényt, sok hibát meglátok, és lényegesen több dolgon változtatok, mint eredetileg gondoltam. Két teljes fejezetet dobtam kukába, egy másikat épp most írok át alapjaiban. (Nem arról van szó, hogy az eredeti munkám teljesen vállalhatatlan lett volna, de ha az embernek hirtelen bevillan egy ötlet, és az ösztöne azt súgja, hogy a történet azzal együtt lesz az igazi, akkor nincs mit tenni, változtatni kell.) Egyelőre nem merek jóslásokba bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy mikorra készülök el, de a nyári időszakban több időm lesz, és nem szeretném szeptemberre átvinni a projektet. Annyit ünnepélyesen megígérek, hogy igyekezni fogok hatékonyabban küzdeni a lustaság démonával. :)

És most nézzük a többi halogató vallomását:

Bartos Zsuzsa
Puska Veronika
On Sai

2018. január 29., hétfő

Sorok mögött: Gondolatok a könyvbemutatókról


Hosszú ideje nem jelentkeztünk már "Sorok mögött" bejegyzéssel: kissé ellustult a csapatunk, de most végre megtörjük a jeget. A témánk ezúttal a könyvbemutatók, avagy mit érdemes, és mit nem érdemes csinálni egy ilyen alkalommal, ill. hogy kinek milyen élményei vannak az első könyve bemutatójáról.

Biztosra veszem, hogy tanácsokban nem lesz hiány a többiek bejegyzéseiben, ezért én most egy olyan területre fókuszálnék, amiben lehet, hogy több a tapasztalatom, mint a sikeresebb kollégáknak: hogyan éljük túl, ha a kutya se jön el a dedikálásra? :) Láttam már olyan írót, akinek az első könyvét is kapkodták, mint a cukrot, de sokkal valószínűbb, hogy az első könyvbemutatónkon, miután elolvastunk minden marketinges tippet és gyakorlati tanácsot, bepakoltuk a könyvjelzőket, egyéb apró ajándékokat és a tartalék tollat, ott fogunk ücsörögni kiöltözve az asztalnál, és arra várunk, hogy legalább a közelben lézengő vendégek közül szánjon meg valaki, és üljön le beszélgetni. Én is így jártam, annak idején ebben a bejegyzésben írtam meg a tapasztalataimat.

Jó lenne, ha azt írhatnám, hogy a későbbi bemutatókra mindez megváltozott, és annyit kellett dedikálnom, hogy elzsibbadtak az ujjaim, de nem így alakult. Az Oni-könyveket sosem kapták fel igazán, ráadásul úgy hallom, nálunk, Debrecenben egyébként is egyre kevesebben járnak el könyvbemutatókra. Mindezzel nem azt szeretném mondani, hogy egy mérsékelten népszerű szerző számára a könyvbemutató értelmetlen dolog, és hagyjuk a fenébe az egészet. Viszonylag sok könyvbemutatót tudhatok magam mögött (minden Oni-kötetnek volt bemutatója a budapesti Könyvfesztiválon, majd nem sokkal később Debrecenben is), és ezek között jó néhány olyan alkalom volt, amire szívesen emlékszem vissza, ezekről próbálok meg itt összeszedni egy csokorra való gondolatot.

Az első, és talán legfontosabb dolog, hogy tartsuk szem előtt a realitásokat. Ha már több alkalommal alig jött el valaki, akkor fölösleges arra számítani, hogy na, majd legközelebb az utcáig kígyózik a sor, mert ez csak csalódáshoz vezet. Ha tudjuk, hogy kevés olvasó várható, akkor nem érdemes hamar elzavarni őket: hadd üljenek egy kicsit az asztalnál, végül is azért jöttek. Én általában meg szoktam kérdezni, olvasták-e már az adott könyvet (a legtöbben még nem), vagy az előző részt (azt a legtöbben igen). Ezek után el lehet beszélgetni, humorizálni arról, mi tetszett vagy mi nem tetszett az előzőekben, és mire számítanak az új könyvvel kapcsolatban. Ki lehet találni valami egyedi, kreatív dedikálást is, bár én ezekben hírhedten gyenge vagyok. :) A lényeg, hogy ha beszélgetéssel telik az idő, az sokkal kellemesebb, mint ha egyedül ülnénk az asztalnál – amikor pedig feltűnik a következő vendég, hogy dedikáltasson, az előző úgyis fel fog állni.

Az is hasznos lehet, ha elő tudunk rukkolni egy teljesen egyedi programmal, ami valamilyen szinten kapcsolódik a könyvünk témájához. Annak idején, a 2013-as debreceni Könyvhéten volt egy cosplay-jel egybekötött szabadtéri könyvbemutató a Szürke vérhez: itt írtam róla. Persze ezen se volt nagy tömeg, viszont rettenetesen élveztem az egészet, nemcsak a jó beszélgetések miatt, de azért is, mert egészen különleges érzés, ha valaki belebújik egy olyan karakter bőrébe, akit te találtál ki. :)

Arról se feledkezzünk meg, hogy a kiadók vagy könyvesboltok által szervezett könyvbemutatók mellett más alkalmak, helyszínek is vannak, ahol személyesen találkozhatunk a közönségünkkel. Érdemes átgondolni, hogy vajon azok, akik elolvasnák a könyvünket, hol találhatók meg a legnagyobb valószínűséggel. Volt egy alkalom, amit valamelyest sikeresnek mernék nevezni (oké, akkor se zsibbadt el az ujjam a sok írástól, de azért már bizsergett kicsit): a Szürke vér "utóbemutatója" a debreceni Dér Conon. Ez egy animére, mangára, japán kultúrára fókuszáló rendezvény volt, elsősorban a tizenéves közönség számára. A legtöbben persze a könyvek japán vonatkozásaira kérdeztek rá, de sokan voltak olyanok, akik maguk is próbálkoztak az írással, őket inkább a kiadatás nehézségei foglalkoztatták. Meggyőződésem, hogy ha állandó jelleggel lennének ilyen rendezvények Debrecen környékén, és el is tudnék járni rájuk, akkor semmi probléma nem lenne az Oni eladási mutatóival. :)

Egyelőre ennyi jut eszembe erről a témáról, de ha lesz bemutatója a Caladus csillagának (remélem, hamarosan lesz), arról mindenképp hírt adok itt a blogon.

Lássuk a többiek bejegyzéseit:

Puska Veronika
Gaura Ágnes
On Sai