Kemese Fanni, mint jó kertész, elvetett egy érdekes gondolatot a blogján, amelyből aztán blogbejegyzések egész erdeje sarjadt: Bartos Zsuzsa remek interjúsorozata mellett több publikált szerző saját posztot is írt a témában, pl. Moskát Anita, On Sai, Róbert Katalin. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy az említett hölgyek helyett akkor miért a jó öreg George R. R. Martin nem éppen bizalomgerjesztő ábrázata látható a fenti képen. Nos, itt olvashatjuk tőle azt a bizonyos idézetet, amely megjelent a Wonderbook című kötetben, és felkeltette Fanni figyelmét.
A dolog lényege, hogy alapvetően kétfajta író létezik: "építész" és "kertész". Az építész előre eltervez mindent, hány szoba lesz a házban, hová kell helyezni a vezetékeket stb., vagyis részletes tervrajzot készít, mielőtt kezébe venné a kalapácsot és az első szeget. A kertész ezzel szemben ás egy lyukat, ültet bele egy magot és öntözni kezdi. Tudja, hogy fantasy-magról, krimimagról vagy miről van szó, de sejtelme sincs, hány ága lesz a növénynek, ami majd kinő belőle. Martin alapvetően kertésznek vallja magát, bár biztos vagyok benne, hogy komoly tervezést és alapozást végzett a Tűz és jég dala írása előtt.
Gondoltam, én is csatlakozom a többiekhez, és írok egy bejegyzést ezzel kapcsolatban. A két alaptípus ötlete valóban érdekes, még akkor is, ha egyrészt nem Martin találta ki őket, más néven, de régebb óta léteznek az angolszász irodalomban, másrészt pedig, mint minden tipizálás, ez is elég általánosító. Én aránylag könnyen be tudom sorolni magam: természetesen építész vagyok. Annak idején, mielőtt nekifogtam az Oni-trilógia megírásának, készítettem egy vázlatot az egészhez, ami persze sokat változott (főleg bővült) menet közben. Jelenleg 40 oldalra rúg, és az alábbi szekciókat tartalmazza: háttérinformációk a szereplőkről és helyszínekről, a három rész szinopszisa (kiegészítve azzal, hogy kb. mi hány oldal legyen, nehogy elveszítsem a mértéket a tényleges sztori írása közben), vegyes szösszenetek, jegyzetek a még megírandó részekhez, időrendben (ezt folyamatosan törlöm, ahogy haladok az írással, és hozzáírok, ha eszembe jut valami jó egy későbbi jelenethez), szösszenetek, amelyeknek még nem találtam helyet (pl. ötletek szereplőkhöz, érdekes kifejezések vagy hasonlatok, amik valamikor bevillantak, és leírtam őket; ezek bekerülhetnek akár egy későbbi sztoriba is az Oni után), jegyzetek Barahtrum népeiről és lényeiről, és végül a mágia leírása, az öt Fázis szerint rendszerezve.
Mindez így egyben leírva még számomra is ijesztőnek tűnik, de nem igazán tudom elképzelni, hogy kidolgozott vázlat nélkül lássak neki egy regénynek. Persze vannak elnagyoltabb részek a jegyzeteimben, így helyenként muszáj többet támaszkodnom a rögtönzésre. Ebből két dolog szokott születni: izgalmas ötletek, valamint sok-sok átírás. (Nemrég pont erről írtam egy vendégposztot a Gabo SFF blogra.) Pár helyen mintha azt sugalmaznák, a kertész típusú író lustább az építésznél, de ezzel nem értek egyet: ha a semmiből kezdenék írni egy regényt, az olyan mértékű átírási munkához vezetne, amihez egyszerűen túl lusta vagyok. (A másik lehetőség, hogy a teljes kézirat a kukában végezné.)
Az írásban persze nem lehet azt mondani, hogy a kertész vagy az építész típus jobb lenne a másiknál: mindkettő rendelkezik előnyökkel és hátrányokkal. De talán azért is vagyok építész, mert van egy hobbim, amit majdnem olyan régóta űzök, mint az írást – természetesen a japán sakkról, a sógiról beszélek, amiről korábban több bejegyzést is írtam már, legutóbb pl. ezt. A sógiban pedig muszáj előre tervezni: azzal a hozzáállással, hogy "lépek valamit, és majd lesz valahogy", az ember könnyen bebiztosíthatja a saját vereségét. Szóval íróknak is szeretettel ajánlom ezt a játékot, ha úgy érzik, a tervezés nem erős oldaluk – csak nehogy átessenek a ló másik oldalára, és mindent túltervezzenek az életben, ahogy én szoktam. :)