2018. október 5., péntek

Sorok mögött: Ragadozók a tudományban és az irodalomban



Nem titok, hogy a legújabb "Sorok mögött" témánkat egy gondolatébresztő bejegyzés ihlette az "Így neveld a regényedet" blogról, amit egy facebookos vita követett. Ez utóbbit most nem fogom belinkelni ide: egyrészt nem szítanám tovább a lángot ("flame", ha megengedhetek magamnak egy ilyen gyenge poént), másrészt én kimaradtam belőle, és úgy tervezem, hogy ez a továbbiakban is így marad. Pusztán a véleményemet írnám le a témában, ami ezúttal a kezdő írókra leselkedő veszélyekkel, a fizetős kiadókkal kapcsolatos. Még 2013-ban írtam egy hasonló témájú posztot, ami azóta is a legnépszerűbb bejegyzésem a blogon – ez jól mutatja, milyen sokakat foglalkoztat ez a probléma.

A legtöbb dolog, amit akkor írtam, ma is aktuálisnak mondható, de lássuk, mi változott 2013 óta. A helyzet nem lett jobb, sőt úgy tűnik, egész iparág kezd ráépülni a csalódott szerzők lehúzására. Érdekes, hogy a tudományban is megvan ugyanez a trend: pár évvel ezelőtt hetente két-három emailt kaptam a tudományos értékek helyett a pénzkeresésre szakosodott, ún. "ragadozó" kiadóktól, manapság pedig már naponta kapok ugyanennyit. Az ilyen kiadók, csakúgy, mint irodalmi megfelelőik, lényegében bármit megjelentetnek, ha a szerző fizet (ezzel kapcsolatban érdemes megnézni ezt a videót, innen származik a kép is, amit kitettem felülre). A tudomány világa azonban esetenként még az irodalomnál is viccesebb végeredményt produkálhat. Példaként álljon itt a midikloriánokról írt cikk, amely átment egyes orvosbiológiai folyóiratok állítólagos minőségi szűrőjén, bizonyítva, hogy valójában el sem olvassák a kéziratokat, mielőtt leközlik őket. Itt egy vicces részlet a cikkből azok kedvéért, akiknek nincs kedvük megnyitni a fenti linket:

"Midichlorians-mediated oxidative stress causes cardio-myopathy in Type 2 diabetics. As more fatty acids are delivered to the heart, and into cardiomyocytes, the oxidation of fatty acids in these cells increases. Did you ever hear the tragedy of Darth Plagueis the Wise? I thought not. It is not a story the Jedi would tell you."

Maga a "ragadozó" megnevezés egyébként Jeffrey Bealltől származik, és annyira találó, hogy én az irodalomban is meghonosítanám – ebben a bejegyzésben legalábbis ezt fogom használni. Az ilyen kiadók gyakran megkülönböztetik a magánkiadást és a szerzői kiadást, de a lényeget tekintve mindkét dolog ugyanarról szól: a valódi bírálatot és szerkesztést megkerülve, saját pénzből kiadni azt, amit másképp nem lehetne.

Mielőtt rátérnék a ragadozó kiadók tevékenységére, gyorsan leszögezem, hogy elviekben nincs problémám azzal, ha valaki fizetős szolgáltatást nyújt leendő íróknak, pl. íróiskola vagy más képzés, szabadúszó szerkesztés formájában. Bevallom, nekem is sokszor eszembe jut, hogy klassz lenne valamilyen délutáni fakultációt tartani egy középiskolában, olyan diákok számára, akiket érdekel az írás, és együtt kivesézni a szövegeket, vagy megbeszélni azokat a trükköket (a párbeszédek helyesírásától a valódi írástechnikáig), amiket nem tanítanak az iskolai magyarórákon.

A probléma ott kezdődik, amikor valaki egyszerű vásárlóerőnek tekinti a kezdő írókat, és abból akar meggazdagodni, hogy hazudik nekik. Mert bizony hazugság az is, ha olyat írok a szerződésbe, hogy a könyv eladásaiból származó első egymillió forintból X százalékot von le a kiadó, a további bevételekből pedig semmit – mindez azt sugallja, hogy ha velük szerződsz, egymilliónál is többet kereshetsz a könyveddel. A ragadozó kiadók szerződései tele vannak ehhez hasonló burkolt hazugságokkal. Saját tapasztalatból beszélek: annak idején, amikor még nem tudtam, mi a különbség kiadó és kiadó között, én is elküldtem az első regényem kéziratát a Novumnak, és levélben kaptam tőlük egy szerződést. (Szerencsére időben tájékozódtam, és aláíratlanul küldtem vissza nekik.)

A hazugságok másik csoportjával nem a szerződésben találkozunk, hanem a ragadozó kiadók marketingfelületein, közösségi oldalain. Mindent megtesznek, hogy lehetetlenként állítsák be a hagyományos megjelenést: szerintük az ilyen kiadók csak befutott szerzőkkel foglalkoznak, kezdőként legalább ismerősöd kell legyen valahol, különben esélyed sincs, és amúgy is kizsákmányolnak mindenkit, stb. Ugyanakkor felmagasztalják, általánosként mutatják be azt az egy-két sikertörténetet, amely magánkiadásból született, és nem beszélnek a több ezer másikról, amikről senki sem hallott a szerző rokonain és barátain kívül. "Szerzőbarát" kiadó szerepében tetszelegnek, ám semmit sem tesznek a kezdő szerzők felfuttatásáért, hiszen tudják, hogy akikkel dolgoznak, azok 99 százaléka egyébként sem piackész még. Számukra ez lényegében mindegy is, megkapták a pénzüket, ezzel a történet számukra sikerrel zárult.

Két indokot tudok elképzelni, amiért valaki ilyen kiadóval szerződhet. Az egyik, hogy annyira hisz a művében, hogy úgy véli, az még ilyen feltételek mellett is sikeres lehet. Ez azért ingoványos terep, mert a kezdő írók egy része hajlamos túlértékelni a saját munkáját, és csak legyinteni a negatív kritikákra, mondván, hogy a Harry Pottert is sokszor visszautasították. A másik ok az lehet, ha valaki akár pénzt is hajlandó fizetni egy publikációért, amire hivatkozva írónak nevezheti magát. (Aztán pedig rögtön írói Facebook-oldalt, rosszabb esetben Wikipédia-szócikket készít saját magáról.) De vajon adhat-e státuszt egy magánkiadás? A tudományból vett analógiával élve: tudósnak számít-e az, aki olyan kiadónál publikál, amely a midikloriánokról is leközli a cikket, ha eleget fizetnek érte? Érdekes, milyen sokan megértik, miért ciki ilyen folyóiratnál publikálni, egy magánkiadós regényt viszont nem éreznek cikinek, pedig ahogy a fentiekben kiveséztük, mindkét kiadó majdnem pontosan ugyanúgy működik.

A többiek bejegyzései:

Puska Veronika
Kleinheincz Csilla
On Sai

2018. szeptember 28., péntek

Érkezik a novelláskötet

Ez csak egy gyors figyelemfelhívás azoknak, akik esetleg követték a blogon a tavalyi novellám, a Thomas Spine sorsának alakulását (itt írtam róla először, aztán itt számoltam be az antológiáról, amiben megjelenik). Nem minden novellámat szeretem utólag olvasgatni, de ez az írás egy sokat dédelgetett kedvencem, és remélem, a közönség tetszését is elnyeri majd. :) A szerkesztésnek köszönhetően kapott egy sokkal jobb címet ("Hét perc és egyetlen pillanat"), és a jövő héten már a nyomdába is kerül ezzel a klassz borítóval:


Itt lehet elolvasni a teljes, végleges tartalomjegyzéket – nekem nagyon tetszik, kíváncsi leszek a kötetre.

2018. szeptember 27., csütörtök

Szófelhő Caladusból

A mai bejegyzésben nemcsak, hogy bepillantást engedek a kulisszák mögé, hanem egyik legféltettebb titkomról is lerántom a leplet: arról, hogy milyen pótcselekvésekkel szoktam eltölteni az időt, amikor írnom kéne. A szörfözést, facebookozást valószínűleg már emlegettem korábban is, ezek mellett mostanában olyan PC-s játékok szoktak elcsábítani, mint a Star Wars Battlefront 2 vagy a For Honor. De ha sikerül végre megnyitnom a kéziratot, akkor még mindig előfordulhat, hogy írás helyett copy-paste-elem az egész szöveget egy szófelhő-generátorba, és visszakapok egy ilyen csodát:


Addig-addig nézegettem, mígnem arra gondoltam, feltöltöm ide a blogra, mivel megvan az a tulajdonsága, hogy elárul ezt-azt a készülő regényről, mégis teljesen spoilermentes. Előnye, hogy kiveszi a pakliból a kötőszavakat, így a felhőben csak a lényeg szerepel. Számomra azért is érdekes, mert a kéziratot már végig megírtam, de egyelőre csak 55-60 százalékát szerkesztettem át véglegesre, és ez a szófelhőben is meglátszik. (Ha valaki még emlékszik rá, ugyanezt a generátort már ráengedtem egyszer a korábbi regényeimre is.) Na, de mára ennyi pótcselekvés elég volt. Sietek vissza írni!

2018. augusztus 31., péntek

Pár konkrétum arról, min is ügyködöm

Hát, gyorsan eljött a nyár vége, és megígértem, hogy a blogon beszámolok róla, hogyan is haladtam a Caladus csillagával. (Bár nálunk szerencsére nem szeptember 3-án indul a tanév, így van még egy kis időm, mielőtt teljesen ellep a munka.) Ideírhatnám azt, amit szoktam ("haladtam, haladtam, de nem annyit, mint reméltem"), de úgy sejtem, ezt a lemezt már mindenki unja, ezért most egy picit mélyebbre megyek: leírom az alapkoncepciót, és azt is, mik azok a főbb dolgok, amiket meg kellett vagy kell változtatnom a kézirat első verziójához képest, amivel már tavaly elkészültem. Sose lehet tudni, talán az olvasóim közt akad valaki, aki szintén regényen dolgozik, és hasznosnak találhatja egyik-másik gondolatot. Mindenesetre itt egy figyelmeztetés: ami ezután következik, kissé spoileres lehet.

A lényeg nagy vonalakban a következő. Adott a főszereplőm, Marten, aki csalásból tartja fenn magát: a száz évvel ezelőtt kiirtott Suttogók "ereklyéit" árulja, és olykor nagyszabású átveréseket is megrendez, hogy legomboljon egy-egy pénzesebb ügyfelet. Nem hisz benne, hogy a Suttogók hatalma egykor valódi lehetett – ám egy napon a gondjaira bíznak egy kislányt, Aivét, aki rendelkezik a "hallás adományával", vagyis elméletben Suttogó válhat belőle. Martennek hamarosan felül kell bírálnia mindent, amit a világról gondolt, és megvédenie a lányt a rá leselkedő veszélyektől. További problémát jelent, hogy Aive a néma törzsből származik, a Suttogók varázserejét pedig (ahogy a nevük is elárulja) a hangjuk adja.

Miért is okoz számomra ilyen sok fejfájást ez a kézirat? Az elején minden gördülékenyen ment, és valóban, a javítási fázisban is azt láttam, hogy az első öt fejezetben csak apróságokon kellett finomítanom. Például, hogy kellőképp megágyazzak annak, miért is fogad be egy kérges lelkű(nek tűnő) szélhámos egy kislányt, akiről alig tud valamit. Ha a körülmények nem indokolják, akkor ebből tipikus hiteltelen kiindulópont lehet: "azért, mert másképp nem lenne történet". Ezt szerintem sikerült jól megoldanom, legalábbis az első előolvasóm, Évi visszajelzése alapján. A későbbiekben azonban, ahogy a mágia egyre nagyobb teret nyer a cselekményben, kezdtem úgy érezni, hogy Marten, a narrátorom eljelentéktelenedik, az események szempontjából már nem igazán van relevanciája, hogy mit akar ő, mihez ért, kihez hogyan viszonyul, inkább csak sodródik az eseményekkel. Ennek megoldására két lehetőség jutott eszembe.

1. Marten nézőpontját az elején átírom E/3-ra, és a történet második felétől újabb nézőponto(ka)t hozok be. Ez lett volna a legkézenfekvőbb megoldás, mégsem vitt rá a lélek. Egyrészt szerintem egy különleges hang, amely E/1-ben szól, egyéni ízt adhat az egésznek, ami nagyrészt elveszne, ha E/3-ba kerül. Másrészt pedig, nem tehetek róla, egyszerűen élvezem, ha Marten fejében lehetek, és még a mágikus eseményeket is az ő dilettáns, de annál cinikusabb nézőpontján keresztül írhatom le. Maradt tehát a másik megoldás.

2. Újragondolom a cselekmény második felét olyan módon, hogy Marten nagyobb szerephez jusson benne. Ez már régen megtörtént, de még mostanában is támadtak újabb ötleteim a történethez. Talán idén nyáron jutottam el arra a pontra, ahol az egész már nem túl képlékeny, és mindenképp jobbnak érzem, mint az első változatot.

Ehhez kapcsolódik, hogy az első kéziratban túl nagy oldalszámot kapott Aive fejlődése Suttogóként. Ezt ki tudtam használni arra, hogy az egyes leckékkel az olvasót is fokozatosan beavassam a mágiarendszerem működésébe, de utólag visszaolvasva felmerült bennem, hogy ez inkább akkor lenne indokolt, ha trilógiáról lenne szó, vagy legalábbis egy öt-hatszáz oldalas regényről, amely végig erre épül. A sztori jelen formájában nem tűnt jó ötletnek hosszabb részeket meghagyni a közepén, ahol nem történik semmi különösebben izgalmas, ezért végül repült egy teljes fejezet.

A konfliktusokon is sokat változtattam az első verzióhoz képest. Zavart, hogy Ingel, aki a világ legerősebb lovagrendjét irányítja, pusztán azért irtja ki a "hallás adományával" rendelkező fiatalokat, mert ezt az utasítást kapta az előző Ingeltől, akinek átvette a sisakját (és persze ő is az eggyel azelőttitől). Úgy éreztem, a jelenkori Ingel nem ennyire gonosz, és egyébként sem akartam egy hagyományos mesévé sarkított világot prezentálni, ahol a Suttogók a jó fiúk, az Ingel-lovagok pedig a rosszak. (Ez utóbbira persze igyekeztem odafigyelni a kézirat első megírásakor is.) Ingel személyiségét tehát gazdagítottam néhány vonással, és plusz motivációt adtam neki. A konfliktusok átalakításával sok minden változott, de remélem, azért így se lehet majd előre kitalálni a csavart a végén – ezzel kapcsolatban majd megint Évi véleményére számítok.

Mindezek mellett még egy sor apróságot javítottam, ill. próbálok kijavítani a regényben, mielőtt beküldeném a kiadónak. Bízom benne, hogy a végeredmény legalább megközelíti majd azt, ami a fejemben létezik. És akkor vissza is értünk az örök kérdéshez: mikorra végzek? Nem tudom, de valószínűnek látszik, hogy a tanév kezdete előtt már nem; ráadásul úgy tűnik, hamarosan megint meg kell szakítanom a regényírást egy szakmai cikk erejéig. Csak annyit ígérhetek, hogy igyekezni fogok. :)

2018. július 27., péntek

Írótábor 2018

Ahogy 2014 óta minden évben, idén is ott voltam az Írókör ötnapos táborában: ha belegondolunk, ez már az ötödik, jubileumi alkalom volt számomra. Idén visszatértünk Zebegénybe, ahol még 2015-ben táboroztunk utoljára, de a mostani szállásunk talán az akkorinál is klasszabb volt. Lőttem pár fotót a környezetről, kilátásról; ha valakinek elég jó a szeme, a felső képen felfedezheti a a házat a fák takarásában.



Ez a tábor tartalmilag is kissé különbözött a korábbiaktól. Az elmúlt években megszoktam, hogy csak néhány kulcsmotívumot kaptunk, és azok felhasználásával kellett novellát írni, most azonban a tábor szervezője és vezetője, Kleinheincz Csilla írástechnikai órákat tartott nekünk Donald Maass The fire in fiction című könyvéből. Ha valaki jól olvas angolul, annak mindenképp figyelmébe ajánlanám a könyvet: az előadások közben folyton a saját regényem járt az eszemben, és a távolba meredő arcok láttán az volt az érzésem, hogy a többiek is így vannak vele. Rengeteg hasznos ötletet kaptam, amivel a regényíráshoz használt jegyzetfájlomat tudtam gyarapítani.

Másrészt, a könyv kapcsán nagyon konkrét feladatokat kaptunk, amiket inkább rövid írástechnikai gyakorlatnak szántak, mintsem novellaötletnek. Ismerve a saját természetemet (ti., ha itt a táborban nem írok novellát, akkor év közben úgyse fogok, és nem lesz mit leadnom a pályázatokra), megerőltettem magam, és sikerült is két novellát kikerekítenem a feladatokból, amikre aztán begyűjtöttem egy csomó hasznos kritikát a közös megbeszélések alkalmával. Ezek alapján az elsőt már át is dolgoztam, aztán átküldtem a szerkesztőmnek, Gábornak egy utolsó véleményezésre. (Szegény, most, hogy épp befejezte Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című kötet ráeső részének szerkesztését, biztosan nem vágyott egy újabb novellára, amit meg kell kritizálnia, de nagyra értékelem, hogy mindig hajlandó áldozni a szabadidejéből, ha küldök neki valamit.) Ha minden jól megy, ezt a novellát hamarosan leadom egy éppen most futó horrorpályázatra. A második írás egy humoros fantasy, ezt egyelőre talonban tartom, és majd akkor állok neki az átdolgozásnak, ha lesz hová beküldenem. Addig inkább a regényemre fókuszálok. :)

Végezetül itt van még néhány kép a Vácrátóti Arborétumból, ahová a tábor utolsó napján látogattunk el: