Lehet, hogy sokan találkoztatok már a „Sorok mögött” kódnévre keresztelt projekttel: a lényeg, hogy több hazai szerző ír blogbejegyzést ugyanarról a témáról, egy időben. Legutóbb az ihletről születtek írások, ezúttal pedig arról, mennyire vannak jelen mindennapi életünkben a könyveink szereplői. Nagy örömömre én is kaptam felkérést On Saitól, így most megosztom veletek, milyen a viszonyom az Oni-trilógia szereplőivel.
Többször kaptam olyan kérdést, hogy nézőpontszereplőmnek, Áronnak kitüntetett helye van-e a lelkemben, esetleg fiatalkori önmagamról mintáztam-e. A válasz igen, és nem. Igazából fiatalon nagyon is különböztem Árontól: míg ő (legalábbis kezdetben) úgyszólván a család fekete báránya, nekem nem voltak zűrös ügyeim, sem gondjaim a suliban, és alapvetően racionálisan álltam a dolgokhoz, ilyen szempontból inkább Nátánra hasonlítottam. Pont ezért sok újdonságot tartogat számomra Áron nézőpontjából „megélni” az Oni történéseit, és mindez a hétköznapi életemre is hatással van.
Ez így szerintem nem teljesen érthető, úgyhogy mondok egy példát. Áron évek óta csorgatja a nyálát a motorok után, bár kénytelen egy öreg, lepattant robogóval közlekedni, a családi költségvetésből ugyanis nem futja jobbra. Engem viszont soha nem hoztak lázba a motorok, mivel túl veszélyesnek tartottam ezt a hobbit; egy tanárom az orvosin jellegzetes sebészcinizmussal csak úgy hívta a motorosokat, „szervdonorok két keréken”. Ugyanakkor jól tudom, hogy milyen forma- és színvilág felel meg Áron ízlésének, és mostanában, ha meglátok egy motort, csak az jut eszembe, vajon tetszene-e neki vagy sem.
Talán tudathasadásos állapotba kerültem, és saját elfojtott vágyaimat írom ki magamból egy kitalált szereplőn keresztül? Természetesen nem, illetve csak annyira, amennyire az írás maga is tudathasadásos állapot. Pár évvel ezelőtt, amikor minimálisra csökkentették az államilag támogatott helyek számát a jogi képzésben, Nátánhoz hasonlóan aggódva böngésztem az ELTE ponthatárait. Bár réges-rég megbékéltem a ténnyel, hogy fejlődésem a képzőművészetek területén nagyjából nyolcéves koromban megrekedt, ha szép rajzzal találkozom, arra gondolok: Lili mit kérdezne az alkotójától (és titokban mennyire irigyelné). Idén Tokióban végigjártam a teljes utat Anna házától az iskolájáig, valamint édesapja munkahelyéig, a Vaszeda Egyetemig. Szinte csodálkoztam is, hogy nem találkoztam Annáékkal, aztán eszembe jutott: hiszen januárban hazaköltöztek Kalpagra! :) Egyébként az, hogy a sztori nagy része pont 2014-ben játszódik, bőséges alkalmat kínál, hogy különböző dátumok kapcsán elgondolkodjam, mit csinálnak éppen a hőseim, vagy akár kinyissam az ablakot, és összevessem a valódi időjárást azzal, amit évekkel ezelőtt, az első rész írásakor „megjósoltam”.
Persze bárki joggal mondhatná, hogy mindez nem több, mint egyfajta játék. De ha így nézzük a dolgot, akkor az írás sem több, mint ilyen és hasonló játékok együttese, plusz némi fogalmazási házi feladat, mert anélkül a legjobb sztoriból sem lesz regény. Szerintem, aki írással foglalkozik, sok szempontból gyermeki életet él: játékkal töltheti az idejét, ráadásul még fizetnek is érte, feltéve, hogy nem lustul el, és mindennap rendesen megírja a háziját. Mivel most nem jut eszembe semmilyen értelmes végszó, amivel lezárhatnám ezt a bejegyzést, én is megyek „házit írni”, hiszen lassan, de biztosan közeledik a leadási határidő. :) Jó írást, és szép estét mindenkinek!
Olvassátok el a többiek bejegyzéseit is ugyanebben a témában:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése