Rádiós interjú

Ez csak egy villámbejegyzés arra az esetre, ha valaki netán szerette volna meghallgatni a szept. 19-ei élő interjút a Campus Rádióban, de nem volt rá lehetősége. (Szerencsére készült róla hangfelvétel, amit a szerkesztőm feltöltött az onitrilogia.hu oldalra, ezt linkeltem be alul.)

A rádió egyik műsorvezetője, Váradi Ferenc hívott meg erre a beszélgetésre; sokat kérdezett az Oni-trilógiáról, a fantasyről általában, valamint arról, hogy egy genetikus miért üti ilyesmibe az orrát. :) Némelyik kérdés meglepő volt (legalábbis számomra mindenképpen), de igyekeztem állni a sarat. :) Hogy mennyire sikerült, azt döntse el mindenki maga: ezen a linken lehet meghallgatni a felvételt.

Mit írnak majd a jövő írói, avagy pár szó a videojátékok világáról

Már régóta gondolkodom a témán, de a napokban belefutottam ebbe a hírbe, ami arra inspirált, hogy végre megírjam ezt a blogbejegyzést. (A cikk alatti kommentmezőt is mindenki figyelmébe ajánlom, olvashatunk ott pár érdekes véleménycserét.)

Manapság, ha egy gyerekre azt mondják, a komoly dolgok nem érdeklik, mert folyton csak videojátékokkal játszik, akkor mindenki elkezdi csóválni a fejét, hogy bizony-bizony, ezek a mai fiatalok... De menjünk vissza kicsit az időben, mondjuk idézzünk fel pár hőst, hősnőt a viktoriánus kori Angliából, akikről azt mondták, a való élet nem érdekli őket, csak a könyveik. Valójában mindkét esetben olyan fiatalokról van szó, akik valamilyen fantáziavilágba menekülnek a valóság elől. Nem állítom, hogy a játékok pótolhatják a könyveket, de nem szeretem a fellengzős, képmutató hozzáállást, amit sokan képviselnek a videojátékokkal szemben.

A videojátékok pedig egy új korszak küszöbén állnak, ebben teljesen egyetértek Andrew Wilsonnal, akitől a fenti cikk idéz. Mostanáig elég ritka volt az, hogy egy videojáték történetét ismert és elismert író írja meg; közéjük tartozik pl. Austin Grossman, aki többek közt fiatalkorom egyik meghatározó élménye, az Undying című játék történetét írta. (Új regénye éppen a videojáték-iparról szól.) Sokkal gyakoribb az, hogy a sztorit, a karaktereket harmadlagos tényezőként kezelik a játszhatóság és a grafika után, netán az egyik programozó vagy producer rittyent valamilyen koncepciót meg pár dialógust a készülő játékhoz. Itt olvashatunk róla, mennyi nehézséggel kell megküzdenie egy olyan írónak, aki leszerződik egy videojáték-fejlesztőhöz – és ezek a problémák bizony rányomják a bélyegüket a kész termékre, amit fogyasztóként élvezünk, vagy épp nem élvezünk.

Szerintem ritkán esik szó arról, hogy számos videojáték, minden interaktivitásával együtt lényegében olyan médium, amely egy történetet közvetít felénk, a könyvhöz és a filmhez hasonlóan. Egy jó történet egészen másképp érvényesül, ha a játékos maga is részesévé válik, és irányíthatja a főszereplőt (a fent említett Undying végigjátszása közben pl. úgy remegett a kezem az egéren, ahogy még egyetlen horrorfilm alatt sem). A magam részéről a játékokat talán leginkább a "domináns médium", a film riválisának érzem. (A könyv sajnos már elveszítette ezt a csatát, de hiszek benne, hogy nem fog teljesen eltűnni.)

Közismert, hogy Andrzej Sapkowski könyvsorozata, a Vaják a videojáték-feldolgozásnak köszönhetően vált világhírűvé, de ez még mindig jelenkori történet, ahol a papíron kiadott szöveg volt előbb. Gondoljuk végig, mi történik majd a jövőben a videojátékok piacán: ahogy Wilson mondja, az újabb platformokon a jó grafika és a technikai megoldások hamarosan ujjgyakorlattá válnak a programozók számára. De vigyük tovább ezt a gondolatot. Mi lesz az a tényező, ami meghatározza, hogy egy adott játék mennyire sikeres? Szerintem elsősorban az, hogy izgalmas-e a sztori, eredetiek-e a helyszínek, élethűek-e a karakterek. Másképp mondva, hogy alkalmaztak-e "valódi" írót a fejlesztők.

Összegezve a dolgot, az aktuális médiumok talán változnak, de írókra mindaddig szükség lesz, amíg az emberek örömüket lelik a történetekben. Meggyőződésem, hogy a jövő írónemzedéke számára a videojáték-ipar ugyanolyan nagyszerű karrierlehetőségeket kínál majd, mint manapság a hollywoodi forgatókönyvírás. Már várom a napot, amikor egy igazi sztáríró adja a nevét egy videojátékhoz; olyasmire gondolok, hogy mondjuk George R. R. Martin leszerződik a BioWare-hez egy, a Tűz és jég dala világában játszódó RPG-re. (Ki tudja, tőle talán nem is áll olyan távol az ilyesmi, hiszen dolgozott már forgatókönyvíróként, és az SFF conoknak is gyakori vendége.)

Készül A bábu és a Talizmán

A blog kezelőfelülete lehetőséget ad arra, hogy követni tudjam, milyen keresőszavak hoznak látogatókat az oldalra; ez alapján mostanában az a benyomás alakult ki bennem, hogy többen hiányolják a trilógia befejező részével kapcsolatos híreket. Elgondolkodtam, vajon mi lehet ennek az oka, aztán letaglózott a felismerés: még semmilyen hírt nem osztottam meg A bábu és a Talizmánról! Szóval itt az ideje, hogy pótoljam a hiányosságot. (Képnek olyat kerestem, amin szerepel Parszifál, a bábu vagy az Első Talizmán. Meg is találtam Gargya Fanni rajzpályázatos művét: Anna táskáján látható Parszifál.)

A könyvvel egyébként egészen jól állok: ha sikerül tartanom a tervezett oldalszámot, akkor nagyjából a fele van még hátra. Gáborral, az Oni-trilógia szerkesztőjével azt beszéltük meg, hogy lehetőleg még karácsony előtt leadom neki a kéziratot – eddig ez tarthatónak tűnik. (Nem, mintha olyan munkamániások lennénk, akik az ünnepek alatt akarnak szerkeszteni, de így Gábornak lesz egy kis ideje olvasgatni, mielőtt januárban nekilátunk az igazi munkának, és talán nem kell majd annyira sietni, mint a második résznél.) Most épp az egyik központi jeleneten dolgozom, és aztán már csak a célegyenes, a lezáráshoz vezető események láncolata vár rám.

A regényen kívül egy feladatot kell még kipipálnom a közeljövőben: elvégezni az utolsó módosításokat a disszertációmon. (Igazából már másfél éve készen van, de elég sokat kellett várni a cikkek elfogadására, így kicsit újítani kéne a hivatkozásokat, és a cikkek alapján igazítani a szövegen.) Ez nem fog sok időbe kerülni, és az őszi félévben oktatási feladat sincs annyi, mint tavasszal, úgyhogy most már elsősorban az Oni-trilógia befejezése lebeg a szemem előtt. A blogot sem fogom elhanyagolni, közzéteszek minden hírt a kézirattal kapcsolatban, szóval érdemes lesz nézegetni. :)

Írótáboros élmények

Ismét elnézést kell kérnem a blog olvasóitól, amiért már több mint egy hónapja nem jelentkeztem új bejegyzéssel; ezúttal nem csak az Onival voltam elhavazva. Július közepén részt vettem a sógi Eb-n (aminek már szenteltem egy bejegyzést), utána pedig legalább ugyanilyen kemény kiképzésen mentem keresztül, mivel idén július 30-ától augusztus 3-áig Sárbogárd közelében, Nagyhörcsökpusztán került sor az Írókör éves szakmai táborára, ahová engem is meghívtak. Valószínűleg sokan vannak a blog olvasói között, akiknek ismerősen cseng a név: a Delta Műhely utódjáról van szó, egy társaságról, amely hazai fantasztikus írókat tömörít, olyan jól ismert szerzőket is, mint például Kleinheincz Csilla, Markovics Botond (Brandon Hackett) vagy Varga Bea (On Sai).

A nagyhörcsökpusztai faház festői környezetben, egy tó partján bújik meg. Láttunk őzet, jégmadarat, kócsagot, de hallottuk a disznóvágást kísérő borzalmas halálsikolyokat is a tó túlsó partja felől. Mivel először kaptam meghívást, nem igazán volt elképzelésem arról, pontosan mire számíthatok, de nagy meglepetésemre mindenki úgy fogadott, mint egy jó ismerőst: egyáltalán nem éreztették velem, hogy új vagyok a társaságban. A tábor hangulata sokkal oldottabb volt, mint vártam, és kb. a második naptól már én sem feszengtem, eleresztettem néhány gyenge poént. A környezet szépsége miatt a családot is magammal vittem, és renitensként a sárbogárdi szállásunkról ingáztam be a táborba, így az esti beszélgetésekből sajnos kimaradtam. Jövőre azonban a gyerekek is idősebbek, könnyebben kezelhetőek lesznek; hátha meg tudjuk oldani valahogy a közös szállást.

Egyetlen dologgal nem voltam megelégedve a tábor kapcsán: a saját teljesítményemmel. Annyit előre tudtam, hogy kötött témákra, motívumokra fogunk novellákat írni, de eleve nem túl sok novellát írtam eddig, kötött témára pedig egyet sem. Valahogy azért csak kipréseltem magamból 22 ezer karaktert az írásgyakorlatok alatt, de mindig maradt bennem valamilyen hiányérzet az adott írással kapcsolatban – rosszul kibontott karakter, összecsapott befejezés –, amit a kapott kritikák is jól tükröztek. Ha jövőre is kapok meghívást, lehet, hogy követem a többség példáját, és csak egy-két novellát adok be a háromból, így több időm lesz az adott feladatra, és elkerülhetem a kapkodást a beadási határidő előtti utolsó órákban. Mindezzel együtt a rendszer valóban nagyszerűen működik: a megírt novellák közös elemzése rámutat, mi az, amit az ember jól csinál, és milyen téren érdemes még fejlődnie. Úgy érzem, nagyon sokat tanultam az idei táborból, és már várom a következő alkalmat.

Ezzel egyelőre búcsúzom, de aki szívesen olvasna még az írótáborról, mindenképp látogasson el Csilla, Anita, Bea és Süsü blogjára is!

Kertészek az építészek ellen, avagy mérlegen az írói módszer

Kemese Fanni, mint jó kertész, elvetett egy érdekes gondolatot a blogján, amelyből aztán blogbejegyzések egész erdeje sarjadt: Bartos Zsuzsa remek interjúsorozata mellett több publikált szerző saját posztot is írt a témában, pl. Moskát Anita, On Sai, Róbert Katalin. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy az említett hölgyek helyett akkor miért a jó öreg George R. R. Martin nem éppen bizalomgerjesztő ábrázata látható a fenti képen. Nos, itt olvashatjuk tőle azt a bizonyos idézetet, amely megjelent a Wonderbook című kötetben, és felkeltette Fanni figyelmét.

A dolog lényege, hogy alapvetően kétfajta író létezik: "építész" és "kertész". Az építész előre eltervez mindent, hány szoba lesz a házban, hová kell helyezni a vezetékeket stb., vagyis részletes tervrajzot készít, mielőtt kezébe venné a kalapácsot és az első szeget. A kertész ezzel szemben ás egy lyukat, ültet bele egy magot és öntözni kezdi. Tudja, hogy fantasy-magról, krimimagról vagy miről van szó, de sejtelme sincs, hány ága lesz a növénynek, ami majd kinő belőle. Martin alapvetően kertésznek vallja magát, bár biztos vagyok benne, hogy komoly tervezést és alapozást végzett a Tűz és jég dala írása előtt.

Gondoltam, én is csatlakozom a többiekhez, és írok egy bejegyzést ezzel kapcsolatban. A két alaptípus ötlete valóban érdekes, még akkor is, ha egyrészt nem Martin találta ki őket, más néven, de régebb óta léteznek az angolszász irodalomban, másrészt pedig, mint minden tipizálás, ez is elég általánosító. Én aránylag könnyen be tudom sorolni magam: természetesen építész vagyok. Annak idején, mielőtt nekifogtam az Oni-trilógia megírásának, készítettem egy vázlatot az egészhez, ami persze sokat változott (főleg bővült) menet közben. Jelenleg 40 oldalra rúg, és az alábbi szekciókat tartalmazza: háttérinformációk a szereplőkről és helyszínekről, a három rész szinopszisa (kiegészítve azzal, hogy kb. mi hány oldal legyen, nehogy elveszítsem a mértéket a tényleges sztori írása közben), vegyes szösszenetek, jegyzetek a még megírandó részekhez, időrendben (ezt folyamatosan törlöm, ahogy haladok az írással, és hozzáírok, ha eszembe jut valami jó egy későbbi jelenethez), szösszenetek, amelyeknek még nem találtam helyet (pl. ötletek szereplőkhöz, érdekes kifejezések vagy hasonlatok, amik valamikor bevillantak, és leírtam őket; ezek bekerülhetnek akár egy későbbi sztoriba is az Oni után), jegyzetek Barahtrum népeiről és lényeiről, és végül a mágia leírása, az öt Fázis szerint rendszerezve.

Mindez így egyben leírva még számomra is ijesztőnek tűnik, de nem igazán tudom elképzelni, hogy kidolgozott vázlat nélkül lássak neki egy regénynek. Persze vannak elnagyoltabb részek a jegyzeteimben, így helyenként muszáj többet támaszkodnom a rögtönzésre. Ebből két dolog szokott születni: izgalmas ötletek, valamint sok-sok átírás. (Nemrég pont erről írtam egy vendégposztot a Gabo SFF blogra.) Pár helyen mintha azt sugalmaznák, a kertész típusú író lustább az építésznél, de ezzel nem értek egyet: ha a semmiből kezdenék írni egy regényt, az olyan mértékű átírási munkához vezetne, amihez egyszerűen túl lusta vagyok. (A másik lehetőség, hogy a teljes kézirat a kukában végezné.)

Az írásban persze nem lehet azt mondani, hogy a kertész vagy az építész típus jobb lenne a másiknál: mindkettő rendelkezik előnyökkel és hátrányokkal. De talán azért is vagyok építész, mert van egy hobbim, amit majdnem olyan régóta űzök, mint az írást – természetesen a japán sakkról, a sógiról beszélek, amiről korábban több bejegyzést is írtam már, legutóbb pl. ezt. A sógiban pedig muszáj előre tervezni: azzal a hozzáállással, hogy "lépek valamit, és majd lesz valahogy", az ember könnyen bebiztosíthatja a saját vereségét. Szóval íróknak is szeretettel ajánlom ezt a játékot, ha úgy érzik, a tervezés nem erős oldaluk – csak nehogy átessenek a ló másik oldalára, és mindent túltervezzenek az életben, ahogy én szoktam. :)