A halál villamosa

Nemrég észrevettem, hogy megszűnt az Amúgy online irodalmi magazin, ahol annak idején novelláim jelentek meg. Igazán sajnálom, mert tudtommal ez volt az egyetemünk egyetlen irodalmi folyóirata, és sokszor kifejezetten izgalmas írásoknak adott otthont; azt se tudom, hogy a magazint gondozó DEIK (Debreceni Egyetemi Irodalmi Kör) él-e még, vagy az is inaktívvá vált. Egy szó mint száz, arra gondoltam, hogy nem engedem át az enyészetnek az ott megjelent novelláimat, és sorban leközlöm őket itt a blogon.

Az első ilyen írás egy mash-up, amely Esti Kornél és a zombiirodalom találkozásából született. 2014 elején jelent meg: akkor még nem hallottam a Nyugat + zombik projektről, mégis valami hasonló fába vágtam a fejszém. Nem tökéletes (szeretném azt hinni, hogy sokat fejlődtem azóta), de egy bejegyzést talán megér. Akkor igazán vicces, ha előtte elolvassuk az eredeti Kosztolányi-részletet: ez már szabadon felhasználható, nem védi szerzői jog, így akár olyasmit is el lehet követni rajta, amit én itt megengedtem magamnak.

Az eredeti mű:

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

TIZENNYOLCADIK FEJEZET,

MELYBEN EGY KÖZÖNSÉGES VILLAMOSÚTRÓL AD MEGRÁZÓ LEÍRÁST,

S ELBÚCSÚZKODIK AZ OLVASÓTÓL

– Ordított a szél – szólt Esti Kornél. – A sötétség, a hideg, az éj jeges virgáccsal verte végig s összekarmizsálta arcomat.

Orrom sötétbíbor volt, kezem szederjes, körmeim lilák. Csorogtak könnyeim, mintha sírnék, vagy megolvadt volna bennem az élet, mely még nem fagyott jégkupaccá. Köröskörül fekete sikátorok ásítoztak.

Én csak álltam és vártam, topogtam a kőkemény aszfalton, s körmeimbe fújtam. Télikabátom zsebébe rejtettem meggémberedett ujjaimat.

Végre messze-messze a ködben feltűnt a villamos sárga fényszeme.

A kocsi visított a síneken. Szilaj kanyarodással megállt előttem.

Föl akartam szállni, de alig nyúltam a kapaszkodóhoz, barátságtalan hangok rivalltak rám: „Megtelt.” Emberfürtök lógtak a fölhágóról. Benn, a kétes homályban, melyet egyetlen fémszálas körte világított meg vörösen, élőlények mozogtak, férfiak, nők, karon ülő csecsemők is.

Egy pillanatig tétováztam, majd hirtelen elhatározással fölugrottam. Semmi okom se volt finnyáskodni. Úgy fáztam, hogy fogaim összekocódtak. Aztán siettem is, nagy út várt rám: okvetlenül meg kellett érkeznem.

Helyzetem eleinte több volt, mint kétségbeejtő. Belecsimpaszkodtam az emberfürtbe, s magam is egy láthatatlan bogyója lettem. Hidak, alagutak alatt vágtattunk el oly vad sebességgel, hogyha leesem, szörnyethalok. Olykor egy tűzfalat, egy deszkapalánkot, egy fatörzset súroltam. Életemmel játszottam.

A veszedelemnél is több szenvedést okozott az a tudat, hogy útitársaim egytől egyig gyűlöltek. Fönn a villamos tornácán röhögtek rajtam, lenn a fölhágón pedig azok, akikkel összekovácsolt a végzet, nyilván a megkönnyebbülés sóhajával köszöntötték volna, ha lezuhanok, nyakam szegem, s ők ily áron szabadulnak egy kölönctől.

Sokáig tartott, míg a tornácra kerültem. Csak épp a peremén jutott számomra talpalatnyi hely. De hát fönn voltam a szilárd talajon. Két kezemmel keményen szorítottam a kocsi külső vázát. Nem kellett immár félnem, hogy lerepülök.

Igaz, itt a közhangulat ismét ellenem fordult, mégpedig viharosan. Ott lenn már félig-meddig megszoktak. Tudomásul vették létezésem, mint szomorú tényt, s miután összekozmásodtak velem, ügyet se vetettek rám. Fönn azonban én voltam a legutóbbi föltolakodó, a legfrissebb ellenség. Valamennyien közös gyűlöletben forrtak össze ellenem. Nyíltan és suttyomban, hangosan és halkan, szitkokkal, tréfás átkokkal, otromba, aljas megjegyzésekkel üdvözöltek. Semmiképp se csináltak titkot abból, hogy szívesebben látnának a föld alatt két méternyire, mint itt.

De nem adtam föl a harcot. Csak kitartani – biztatgattam magam. – Állni a sarat, azért sem engedni.

Konokságomnak meg is lett a foganatja. Elkaparintottam egy kapaszkodószíjat, s azon csüngtem. Nemsokára meglökött valaki. Oly szerencsésen buktam előre, hogy beljebb vágódtam. Már nem közvetlen a kijárat mellett ácsorogtam, hanem a tornácon levő csoport kellős közepébe ékelődtem sziklaszilárdan. Minden oldalról szorítottak, melengettek. Néha a szorítás olyan erős volt, hogy elakadt lélegzetem. Néha egy tárgy – esernyőnyél vagy bőröndsarok – a gyomromba bökött.

De a múló jellegű zavaroktól eltekintve nem lehetett panaszkodnom.

Aztán eshetőségeim fokozatosan javultak.

Jöttek-mentek, fölszálltak-leszálltak. Már fesztelenül mozoghattam, bal kezemmel kigomboltam télikabátomat, előhalásztam nadrágzsebemből erszényemet, s eleget tehettem a kalauz többszöri ünnepélyes, eddig eredménytelen felszólításának, hogy váltsam meg menetjegyem. Micsoda öröm volt legalább fizetnem.

Utána ismét egy kis zűrzavar támadt. Fölmászott egy tekintélyes, kövér ellenőr, akinek száz kilójától a zsúfolt kocsi csaknem kicsorrant, akár az a csordultig levő kávéscsésze, melybe egy jókora cukrot dobnak. Az ellenőr kérte jegyemet. Újra ki kellett gombolkoznom, s ezúttal szabadon levő jobb kezemmel kellett megkeresnem erszényemet, melyet imént bal nadrágzsebembe süllyesztettem.

De határozottan szerencsém volt. Amint az ellenőr alagutat vájva az eleven testek közt a kocsi belsejébe furakodott, egy viharos emberhullám engem is befelé sodort, és – eleinte nem hittem szememnek – én is benn voltam, benn a kocsi belsejében: „megérkeztem”.

Közben valaki fejbe ütött, télikabátomról lepattant pár gomb is, de mit törődtem én ekkor ilyesmivel. Büszkeség dagasztott, hogy idáig jutottam. Leülésről természetesen szó se lehetett. Az ülők kiváltságos társadalmát egyébként se láttam. Eltakarták őket az állók, a szíjon lógók, akik váltogatva részint tulajdon lábukon álltak, részint másokén, aztán az a mocskos pára is, mely fokhagymás, gyomorsavas leheletektől beszüremkedő téli ködből, ruhák áporodott kigőzölgéséből verődött össze.

E minden emberi méltóságából kivetkezett összepréselt, bűzös állatsereglet láttán annyira megundorodtam, hogy a célhoz és beteljesüléshez közel az a gondolat kísértett, leteszek a küzdelemről, nem folytatom tovább utamat.

Ekkor megpillantottam egy nőt. Az egy homályos sarokban álldogált, kopott ruhában, nyúlszőr nyakbavetővel, a falnak támaszkodva. Elcsigázottnak, szomorúnak látszott. Egyszerű arca volt, szelíd, tiszta homloka, kék szeme.

Ha bírhatatlannak éreztem a szégyent és sajogtak a tagjaim és émelygett a gyomrom, akkor a rongyokban, az állati pofák közt, a dögletes levegőben őt kerestem, bújócskázva a fejek és kalapok között. Többnyire maga elé meredt. De egyszer találkozott tekintetünk. Ettől kezdve nem zárkózott el. Úgy rémlett, mintha ő is azt gondolná, amit én, s mintha ő is tudná, hogy mit gondolok erről a kocsiról és mindenről, ami körülötte van. Ez megvigasztalt.

Engedte, hogy nézzem őt, s én úgy néztem kék szemébe, mint a betegek abba a kék villanymécsesbe, amelyet éjszaka gyújtanak meg a kórtermekben, hogy a szenvedők mégse legyenek egészen egyedül.

Csak neki köszönhetem, hogy nem vesztettem el végleg harci kedvemet.

Egy negyed óra múlva már ülőhelyet is kaptam a padon, melyet réztámaszkodók mértek ki négy utas számára. Egyelőre csak annyi hely jutott nekem, hogy a levegőben lebegve fél combomra ereszkedhettem. A köröttem ülők ronda nyárspolgárok voltak, belefészkelték magukat vastag bundájukba és szerzett jogaikba, melyekből semmit sem akartak engedni. Én beértem azzal, amit adtak. Nem követelőztem. Tettettem, hogy nem veszem észre silány dölyfüket. Úgy viselkedtem, mint egy zsák. Tudtam, hogy az emberek ösztönösen gyűlölik az embereket, és sokkal hamarabb megbocsátanak egy zsáknak, mint egy embernek.

Így is történt. Miután látták, hogy közönyös vagyok, afféle senki és semmi, aki nem számít, kissé tovább húzódtak, s rendelkezésemre bocsátottak valamicskét a nekem dukáló helyből. Később már válogathattam is a helyek közt.

Néhány megálló után egy ablakülésre tettem szert. Letelepedtem, és körülnéztem. Először is a kék szemű nőt kutattam, de az már nem volt ott, nyilván leszállt valahol, míg én az élet vad viadalát vívtam. Elvesztettem mindörökre.

Sóhajtottam egyet. Kibámultam a jégvirágos ablakon, de csak lámpaoszlopokat láttam, szennyes havat, sötét-ridegen zárt kapukat.

Még egyet sóhajtottam, aztán ásítottam. Úgy vigasztalódtam, ahogy tudtam. Megállapítottam, hogy „küzdöttem és győztem”. Elértem azt, amit lehetett. Vajon a villamosban ki érhet el többet egy kényelmes ablakülésnél? Tűnődve, szinte elégedetten gondoltam vissza borzasztó tusám egyes mozzanataira, az első rohamra, mellyel birtokba vettem a villamost, a fölhágó szenvedésére, a tornác ökölharcára, a kocsi belsejében levő tűrhetetlen légkörre és szellemre, s szemrehányást tettem magamnak kishitűségem miatt, hogy már-már elcsüggedtem, hogy az utolsó pillanatban majdnem visszatorpantam. Nézegettem kabátom leszakított gombjait, mint harcos a sebeit. Mindenkire rákerül a sor – mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával –, csak meg kell várni. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.

Most elfogott a vágy, hogy élvezzem diadalomat. Éppen ki akartam nyújtani zsibbadt lábaimat, hogy végre pihenjek és pihegjek, hogy végre föl is lélegezzem, szabadon és boldogan, amikor a kalauz odalépett ablakomhoz, kifordította az útirányjelző táblát, s ezt kiáltotta: „Végállomás.”

Elmosolyodtam. Lassan leszálltam.

1932

Buglyó Gergely: A halál villamosa

– Ordított a szél – szólt Esti Kornél. – A sötétség, a hideg, az éj jeges virgáccsal verte végig s összekarmizsálta arcomat.

Morgás ütötte meg a fülem. A feketén ásító sikátorból egy férfi támolygott elő, mintha pálinkamámorban volna. Fölismertem, goromba kritikus hírében állt. Először azt hittem, a versem bőszítette fel: Pataki azt mondta, túl merész, nem fogják megérteni. A kritikus szeme oly üresen csillogott, hogy csak arra gondolhattam, valóban nem értette meg a versemet.

Aztán megláttam a véres csonkot a karja helyén. Előjöttek a többiek is. Lomha, sápadt alakok, két lábon imbolygó, éhesen tátogó szájak. Ekkor jöttem rá, hogy Pestet is utolérte a kór. Menekülnöm kellett, de nem volt hová.

Végre messze-messze a ködben feltűnt a villamos sárga fényszeme.

A kocsi visított a síneken. Szilaj kanyarodással megállt előttem. A villamosvezető pillantásából azt olvastam ki: hajlandó segíteni, de ha nem döntök gyorsan, továbbszáguld.

Föl akartam szállni, de alig nyúltam a kapaszkodóhoz, megtorpantam. Torz emberfürtök lógtak a fölhágóról. Benn, a kétes homályban, melyet egyetlen fémszálas körte világított meg vörösen, élőholtak mozogtak, férfiak, nők, karon ülő csecsemők is.

Egy pillanatig tétováztam, majd hirtelen elhatározással fölugrottam. Nem volt választásom, nagy út várt rám: okvetlenül ki kellett jutnom a városból, mielőtt megérkeznek a katonák.

Helyzetem eleinte több volt, mint kétségbeejtő. Belecsimpaszkodtam a holtak fürtjébe, s magam is egy láthatatlan bogyója lettem, nehogy fény derüljön rá, élő ember vagyok. Vicsorogtam, görnyedten álltam, ajkam nyüszítő hangokat formált, melyek nem álltak össze szavakká, akár a hóbortos, fiatal költők zagyva verseiben. A halál költészete volt ez, de az élet, a saját életem oltárán szavaltam el.

Hidak, alagutak alatt vágtattunk el oly vad sebességgel, hogyha leesem, szörnyethalok. Olykor egy-egy élőholt útitársam vonítva lesodródott a fölhágóról, ha a villamos túl közel robogott el egy tűzfal, egy deszkapalánk, egy fatörzs mellett. Magam is az életemmel játszottam.

A veszedelemnél is több szenvedést okozott az enyészet bűze, a télikabátomat bemocskoló vér. Kapaszkodó után nyúltam, de csak szabadon rángó belek akadtak a kezembe.

Sokáig tartott, míg a tornácra kerültem. Csak épp a peremén jutott számomra talpalatnyi hely. De hát fönn voltam a szilárd talajon. Két kezemmel keményen szorítottam a kocsi külső vázát. Nem kellett immár félnem, hogy lerepülök.

Igaz, itt újra bizonyítanom kellett, hogy a rémek közé tartozom. Ott lenn már félig-meddig megszoktak. Tudomásul vették létezésem, mint tényt, s miután összekozmásodtak velem, ügyet se vetettek rám. Fönn azonban üres tekintetek és üres szemüregek tucatjai fordultam felém, jöttömre fekélyes orrok szaglásztak a levegőbe. Egy csapzott rémalak az ujjamba harapott.

De nem adtam föl a harcot. Csak kitartani – biztatgattam magam. – Állni a sarat, azért sem engedni.

Tovább játszottam hát a rám szabott szerepet: hörögtem és acsarkodtam, a télikabátom gallérját rágtam. Konokságomnak meg is lett a foganatja. A szörnyek figyelme már nem rám irányult, így elkaparintottam egy kapaszkodószíjat, s azon csüngtem. Nemsokára egy test zuhant a hátamra. Oly szerencsésen buktam előre, hogy beljebb vágódtam. Már nem közvetlen a kijárat mellett ácsorogtam, hanem a tornácon levő csoport kellős közepébe ékelődtem sziklaszilárdan. Minden oldalról szorítottak, a förtelmes szagtól elakadt a lélegzetem. Néha egy végtagcsonk vagy kiálló borda a gyomromba bökött.

De a múló jellegű zavaroktól eltekintve nem lehetett panaszkodnom.

Aztán eshetőségeim fokozatosan javultak.

Egyre több test zuhant ki a vágtató villamosból, gyarapodott a hely. Már láttam a kalauz tetemét, amint rángatózva életre kelt a padlón. Micsoda öröm, legalább fizetnem nem kell.

Közben valaki fejbe ütött, az ujjamon vöröslő seb szinte izzott, de mit törődtem én ekkor ilyesmivel. Büszkeség dagasztott, hogy idáig túléltem. A szörnyek részint tulajdon lábukat marták, részint másokét, aztán ott volt az a mocskos pára is, mely bomló, gyomorsavas leheletektől beszüremkedő téli ködből, kiszáradt sebek áporodott kigőzölgéséből verődött össze.

Ekkor megpillantottam egy nőt. Az egy homályos sarokban gunnyadt, kopott ruhában, nyúlszőr nyakbavetővel. Eleven, lélegző embernek látszott: egy félig felfalt holttest mögött húzta meg magát, így az odatévedő rémek abból lakmároztak, őt békén hagyták. Egyszerű arca volt, szelíd, tiszta homloka, kék szeme.

Ha bírhatatlannak éreztem a helyzetet és sajgott a sebem és émelygett a gyomrom, akkor a rongyokban, az állati pofák közt, a dögletes levegőben őt kerestem. Többnyire maga elé meredt. De egyszer találkozott tekintetünk. Ettől kezdve nem zárkózott el. Úgy rémlett, mintha ő is azt gondolná, amit én, s mintha ő is azon tűnődne, együtt nagyobb esélyünk lehet életben maradni. Ez megvigasztalt.

Engedte, hogy nézzem őt, s én úgy néztem kék szemébe, mint a betegek abba a kék villanymécsesbe, amelyet éjszaka gyújtanak meg a kórtermekben, hogy a szenvedők mégse legyenek egészen egyedül.

Csak neki köszönhetem, hogy nem vesztettem el végleg harci kedvemet.

De nem tudtam odamenni hozzá. A seb az ujjamon egyre jobban meggyötört, gennyes váladékot eresztett. Elgyengültem, le kellett ülnöm. Egyelőre csak annyi hely jutott nekem, hogy a levegőben lebegve fél combomra ereszkedhettem. A köröttem ülők ronda nyárspolgárokból lett még rondább szörnyalakok voltak. Aszott kezek nyúltak felém, de tettettem, hogy nem veszem észre. Kimerültem, menthetetlenül kiestem a szerepemből: nem bírtam tovább vicsorogni, inkább úgy viselkedtem, mint egy zsák. Tudtam, hogy a holtak ösztönösen gyűlölik az embereket, és sokkal hamarabb megbocsátanak egy zsáknak, mint egy embernek.

Így is történt. Miután látták, hogy közönyös vagyok, afféle senki és semmi, aki nem izgalmas préda, kissé tovább húzódtak, s rendelkezésemre bocsátottak valamicskét a nekem dukáló helyből. Később már válogathattam is a helyek közt. Bekötöztem a sebem, és reménykedtem, hogy nem fog elmérgesedni.

Csakhamar egy ablakülésre tettem szert. Letelepedtem, és körülnéztem. Először is a kék szemű nőt kutattam, de az már nem volt ott. Azt hittem, idő előtt leugrott a villamosról, de aztán megláttam a fehér karon csámcsogó alakokat. Elvesztettem őt mindörökre.

Sóhajtottam egyet. Kibámultam a jégvirágos ablakon, de csak lámpaoszlopokat láttam, vértől szennyes havat, sötét-ridegen zárt kapukat, görnyedten kóborló rémeket.

Még egyet sóhajtottam. Úgy vigasztalódtam, ahogy tudtam. Megállapítottam, hogy „küzdöttem és győztem”. Kihoztam a helyzetből, amit lehetett: ha kijutok a városból, talán van esélyem. Vajon mi marad holnapra a villamoson kívüli világból? Tűnődve, szinte elégedetten gondoltam vissza borzasztó tusám egyes mozzanataira, az első rohamra, mellyel birtokba vettem a villamost, a fölhágó szenvedésére, a tornác ökölharcára, a kocsi belsejében levő iszonyú állapotra, s szemrehányást tettem magamnak kishitűségem miatt, hogy már-már elcsüggedtem, hogy az utolsó pillanatban majdnem visszatorpantam.

Levettem a kötést az ujjamról, s nézegettem a harcban szerzett sebemet. A fekély egyre terjedt, a szagától csaknem öklendezni kezdtem. Túl fogom élni – mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával –, hiszen keményen megküzdöttem az életemért. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.

Álomtalan álomba merültem. Arra riadtam fel, hogy a villamos lassulni kezdett. Azon tűnődtem, mi történhetett a vezetővel, aki olyan nyaktörő tempót diktált. Aztán megláttam. Üvöltve küzdött, amint előrángatták a vezetőfülkéből, és alakját ellepték a szörnyek. A friss vér illatára megkordult a gyomrom. Elértük hát a végállomást.

Elmosolyodtam. Lassan leszálltam.