Pár konkrétum arról, min is ügyködöm

Hát, gyorsan eljött a nyár vége, és megígértem, hogy a blogon beszámolok róla, hogyan is haladtam a Caladus csillagával. (Bár nálunk szerencsére nem szeptember 3-án indul a tanév, így van még egy kis időm, mielőtt teljesen ellep a munka.) Ideírhatnám azt, amit szoktam ("haladtam, haladtam, de nem annyit, mint reméltem"), de úgy sejtem, ezt a lemezt már mindenki unja, ezért most egy picit mélyebbre megyek: leírom az alapkoncepciót, és azt is, mik azok a főbb dolgok, amiket meg kellett vagy kell változtatnom a kézirat első verziójához képest, amivel már tavaly elkészültem. Sose lehet tudni, talán az olvasóim közt akad valaki, aki szintén regényen dolgozik, és hasznosnak találhatja egyik-másik gondolatot. Mindenesetre itt egy figyelmeztetés: ami ezután következik, kissé spoileres lehet.

A lényeg nagy vonalakban a következő. Adott a főszereplőm, Marten, aki csalásból tartja fenn magát: a száz évvel ezelőtt kiirtott Suttogók "ereklyéit" árulja, és olykor nagyszabású átveréseket is megrendez, hogy legomboljon egy-egy pénzesebb ügyfelet. Nem hisz benne, hogy a Suttogók hatalma egykor valódi lehetett – ám egy napon a gondjaira bíznak egy kislányt, Aivét, aki rendelkezik a "hallás adományával", vagyis elméletben Suttogó válhat belőle. Martennek hamarosan felül kell bírálnia mindent, amit a világról gondolt, és megvédenie a lányt a rá leselkedő veszélyektől. További problémát jelent, hogy Aive a néma törzsből származik, a Suttogók varázserejét pedig (ahogy a nevük is elárulja) a hangjuk adja.

Miért is okoz számomra ilyen sok fejfájást ez a kézirat? Az elején minden gördülékenyen ment, és valóban, a javítási fázisban is azt láttam, hogy az első öt fejezetben csak apróságokon kellett finomítanom. Például, hogy kellőképp megágyazzak annak, miért is fogad be egy kérges lelkű(nek tűnő) szélhámos egy kislányt, akiről alig tud valamit. Ha a körülmények nem indokolják, akkor ebből tipikus hiteltelen kiindulópont lehet: "azért, mert másképp nem lenne történet". Ezt szerintem sikerült jól megoldanom, legalábbis az első előolvasóm, Évi visszajelzése alapján. A későbbiekben azonban, ahogy a mágia egyre nagyobb teret nyer a cselekményben, kezdtem úgy érezni, hogy Marten, a narrátorom eljelentéktelenedik, az események szempontjából már nem igazán van relevanciája, hogy mit akar ő, mihez ért, kihez hogyan viszonyul, inkább csak sodródik az eseményekkel. Ennek megoldására két lehetőség jutott eszembe.

1. Marten nézőpontját az elején átírom E/3-ra, és a történet második felétől újabb nézőponto(ka)t hozok be. Ez lett volna a legkézenfekvőbb megoldás, mégsem vitt rá a lélek. Egyrészt szerintem egy különleges hang, amely E/1-ben szól, egyéni ízt adhat az egésznek, ami nagyrészt elveszne, ha E/3-ba kerül. Másrészt pedig, nem tehetek róla, egyszerűen élvezem, ha Marten fejében lehetek, és még a mágikus eseményeket is az ő dilettáns, de annál cinikusabb nézőpontján keresztül írhatom le. Maradt tehát a másik megoldás.

2. Újragondolom a cselekmény második felét olyan módon, hogy Marten nagyobb szerephez jusson benne. Ez már régen megtörtént, de még mostanában is támadtak újabb ötleteim a történethez. Talán idén nyáron jutottam el arra a pontra, ahol az egész már nem túl képlékeny, és mindenképp jobbnak érzem, mint az első változatot.

Ehhez kapcsolódik, hogy az első kéziratban túl nagy oldalszámot kapott Aive fejlődése Suttogóként. Ezt ki tudtam használni arra, hogy az egyes leckékkel az olvasót is fokozatosan beavassam a mágiarendszerem működésébe, de utólag visszaolvasva felmerült bennem, hogy ez inkább akkor lenne indokolt, ha trilógiáról lenne szó, vagy legalábbis egy öt-hatszáz oldalas regényről, amely végig erre épül. A sztori jelen formájában nem tűnt jó ötletnek hosszabb részeket meghagyni a közepén, ahol nem történik semmi különösebben izgalmas, ezért végül repült egy teljes fejezet.

A konfliktusokon is sokat változtattam az első verzióhoz képest. Zavart, hogy Ingel, aki a világ legerősebb lovagrendjét irányítja, pusztán azért irtja ki a "hallás adományával" rendelkező fiatalokat, mert ezt az utasítást kapta az előző Ingeltől, akinek átvette a sisakját (és persze ő is az eggyel azelőttitől). Úgy éreztem, a jelenkori Ingel nem ennyire gonosz, és egyébként sem akartam egy hagyományos mesévé sarkított világot prezentálni, ahol a Suttogók a jó fiúk, az Ingel-lovagok pedig a rosszak. (Ez utóbbira persze igyekeztem odafigyelni a kézirat első megírásakor is.) Ingel személyiségét tehát gazdagítottam néhány vonással, és plusz motivációt adtam neki. A konfliktusok átalakításával sok minden változott, de remélem, azért így se lehet majd előre kitalálni a csavart a végén – ezzel kapcsolatban majd megint Évi véleményére számítok.

Mindezek mellett még egy sor apróságot javítottam, ill. próbálok kijavítani a regényben, mielőtt beküldeném a kiadónak. Bízom benne, hogy a végeredmény legalább megközelíti majd azt, ami a fejemben létezik. És akkor vissza is értünk az örök kérdéshez: mikorra végzek? Nem tudom, de valószínűnek látszik, hogy a tanév kezdete előtt már nem; ráadásul úgy tűnik, hamarosan megint meg kell szakítanom a regényírást egy szakmai cikk erejéig. Csak annyit ígérhetek, hogy igyekezni fogok. :)

Írótábor 2018

Ahogy 2014 óta minden évben, idén is ott voltam az Írókör ötnapos táborában: ha belegondolunk, ez már az ötödik, jubileumi alkalom volt számomra. Idén visszatértünk Zebegénybe, ahol még 2015-ben táboroztunk utoljára, de a mostani szállásunk talán az akkorinál is klasszabb volt. Lőttem pár fotót a környezetről, kilátásról; ha valakinek elég jó a szeme, a felső képen felfedezheti a a házat a fák takarásában.

Ez a tábor tartalmilag is kissé különbözött a korábbiaktól. Az elmúlt években megszoktam, hogy csak néhány kulcsmotívumot kaptunk, és azok felhasználásával kellett novellát írni, most azonban a tábor szervezője és vezetője, Kleinheincz Csilla írástechnikai órákat tartott nekünk Donald Maass The fire in fiction című könyvéből. Ha valaki jól olvas angolul, annak mindenképp figyelmébe ajánlanám a könyvet: az előadások közben folyton a saját regényem járt az eszemben, és a távolba meredő arcok láttán az volt az érzésem, hogy a többiek is így vannak vele. Rengeteg hasznos ötletet kaptam, amivel a regényíráshoz használt jegyzetfájlomat tudtam gyarapítani.

Másrészt, a könyv kapcsán nagyon konkrét feladatokat kaptunk, amiket inkább rövid írástechnikai gyakorlatnak szántak, mintsem novellaötletnek. Ismerve a saját természetemet (ti., ha itt a táborban nem írok novellát, akkor év közben úgyse fogok, és nem lesz mit leadnom a pályázatokra), megerőltettem magam, és sikerült is két novellát kikerekítenem a feladatokból, amikre aztán begyűjtöttem egy csomó hasznos kritikát a közös megbeszélések alkalmával. Ezek alapján az elsőt már át is dolgoztam, aztán átküldtem a szerkesztőmnek, Gábornak egy utolsó véleményezésre. (Szegény, most, hogy épp befejezte Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című kötet ráeső részének szerkesztését, biztosan nem vágyott egy újabb novellára, amit meg kell kritizálnia, de nagyra értékelem, hogy mindig hajlandó áldozni a szabadidejéből, ha küldök neki valamit.) Ha minden jól megy, ezt a novellát hamarosan leadom egy éppen most futó horrorpályázatra. A második írás egy humoros fantasy, ezt egyelőre talonban tartom, és majd akkor állok neki az átdolgozásnak, ha lesz hová beküldenem. Addig inkább a regényemre fókuszálok. :)

Végezetül itt van még néhány kép a Vácrátóti Arborétumból, ahová a tábor utolsó napján látogattunk el:

Szerkesztés, mint a régi szép időkben

Tudom, jó ideje már, hogy nem adtam magamról semmilyen életjelet itt a blogon. Kereshetnék kifogásokat (végső hajrába ért a vizsgaidőszak, ehhez jött még a nyári japán kurzus, és néhány konferencia), de a valós helyzet az, hogy nem igazán volt miről írnom. Lassan, de biztosan haladok a regénnyel, ebből viszont még nem jött volna ki egy bejegyzésre való.

Ami az írói ténykedésemet illeti, jelenleg egyetlen érdemi dolog van, amiről be tudok számolni. Végre szerkesztési fázisba került a csontvázas novellám, a "Thomas Spine". Az előző bejegyzésben írtam róla, hogy bekerül a Gabo kötetébe, és úgy alakult, hogy megint Roboz Gábor lett a szerkesztőm, mint annak idején az Oni-trilógiánál. Annak ellenére, hogy ezúttal nem regényen dolgozunk, ugyanolyan alapos szerkesztést kaptam, mint akkor. Erről megint eszembe jutott, hogy mennyire élvezem a munkának ezt a részét, és hogy milyen klassz lenne, ha már a Caladus csillagával is itt tartanánk. Tudom, nem mindenki rajong a szerkesztésekért, de bennem mindig van egy kis félsz, ha egy írásom szerkesztés nélkül jelenik meg. A "Thomas Spine" teljes szövegén pl. nem is tudom, hányszor rágtam át magam, mielőtt beküldtem a kiadónak, de most csak pislogok, hogy Gábor hány hibát kiszúrt benne még ezek után is. Jöhetnék valami szokásos szöveggel, hogy azért szeretem a szerkesztést, mert rengeteget tanulok belőle (ez is igaz egyébként), de igazából annak örülök a legjobban, hogy kigyomláljuk a hibákat az írásból. Igen, bevallom, nagyon tudom utálni a hibákat a saját szövegemben, még az apróságokat is (sőt, főleg azokat), és mindig megelégedéssel tölt el, amikor kiiktatunk egyet. :)

Na, megyek is vissza szerkeszteni, de ígérem, a következő bejegyzésre nem kell majd ilyen sokat várni. Szép estét mindenkinek!

Update: Most láttam, hogy ez lett kereken a századik bejegyzésem a blogon. Hát, ha ezt előre tudom, akkor lehet, hogy picit több tartalmat pakoltam volna bele. :) Na sebaj, majd a kétszázadiknál figyelek erre is!

Magyar novelláskötet a láthatáron!

Aki esetleg olvasgatta mostanában a blogot, az valószínűleg emlékszik, hogy van egy nagyobb lélegzetű csontvázas YA-novellám, a "Thomas Spine", amelynek egyrészt a terjedelme, másrészt a zsánere miatt nem egykönnyen találtam kiadót. De végre sikerült! :) Mielőtt azonban elárulnám az örömteli részleteket, a saját írásom apropóján röviden kitérek a mai magyar novellahelyzetre. Figyelem, némi lamentálás következik!

Ha az ember írt egy regényt, és van kiadója, az jó, ha pedig nincs, akkor egy ideig házal vele, és vagy talál neki kiadót, vagy nem. Na de hogy állunk a novellákkal? Az ember azt hinné, egy rövidebb írást könnyebb publikálni, de a valós helyzet az, hogy nagyon nehéz olyan platformot találni egy zsánernovellának, ahol aránylag sok olvasóhoz juthat el (nem is beszélve arról, hogy esetleg fizethetnének érte valamit). Ez a téma gyakran előkerül az online térben csakúgy, mint az írótáborban; végül oda szoktunk kilyukadni, hogy az ember előtt három lehetőség áll:

1. Beküldi egy zsánerfolyóiratnak. Sajnos ilyenből nem sok akad. A legismertebb a Galaktika, de ezt a botrány miatt sokan elkerülik, még akkor is, ha ez az egyetlen újság, amelyik fizet az írásokért. A sci-fi számára ott volt az Új Galaxis, de jelenleg itt sem jók a kilátások, nincs friss információm azzal kapcsolatban, hogy megjelenik-e még a jövőben. Ha valaki véletlenül pont lovecrafi horrorral foglalkozik, annak szerencséje van, mert létezik egy jól működő folyóirat "The Black Aether" címmel, ha viszont mást ír, és mindenképp egy újságban kinyomtatva szeretné viszontlátni a novelláját, akkor nem igazán van más lehetősége, csak befogott orral leadni a Galaktikának. (Én még a 2016-os botrány előtt publikáltam náluk, azóta nem. Még befogott orral sem.)

2. Valamelyik online portált választja. Ekkor lemondhat a nyomtatásról, és jó eséllyel a fizetségről is, de némi szerencsével eljuthat az olvasókhoz.

3. Talonban tartja a novellát a számítógépén, és várja, hátha kiírnak egy olyan pályázatot, amire pont jó lesz. Ha már elég ideje írunk, akkor a gépünk valószínűleg tele van novellákkal, így a legtöbb pályázatra tudunk valamilyen anyagot küldeni, legfeljebb kicsit át kell gyúrni egy régebbi írást. Ezzel a lehetőséggel az a fő gond, hogy nagyon esetleges.

Lássuk be, a mostani helyzet nem igazán ad okot ünneplésre. Ezért örvendetes a Gabo kiadó lépése, amivel belenyúl ebbe az állóvízbe: "Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018" munkacímű kötetben megjelentetnek bármilyen zsánerű novellát a fantasztikumon belül, ráadásul jól fizetnek érte. Az egyetlen követelmény, hogy az írás elég jó legyen. (És a bármilyen zsánert úgy kell érteni, hogy tényleg bármi. Ha ez nem így lenne, akkor a "Thomas Spine" nem fért volna bele. :)

Nem titok, hogy a kötet azért születhet meg, mert a Jonathan Strahan által szerkesztett sorozat, "Az év legjobb science fiction és fantasynovellái" minden évben nagy sikert arat a hazai olvasók körében (is). Ha a magyar antológia hasonlóan jól teljesít, megjelenhet a következő években is. Ez érdekes helyzetet teremt, mert egyrészt jól mutatja, hogy a magyar közönség vevő a novellákra (szemben pár véleménnyel, amiket korábban lehetett hallani), másrészt viszont kihívás elé állít minket, magyar szerzőket. Vajon tudjuk hozni azt a színvonalat, amit a közönség a Strahan-kötetek után elvár? Ne feledjük, ezekben olyan szerzők publikálnak, mint Neil Gaiman,  Catherynne M. Valente, Greg Egan, Naomi Novik, Ann Leckie, Kim Stanley Robinson és Alastair Reynolds, hogy csak néhány nevet említsek a legnagyobbak közül. Nem mondom, hogy főzzük le őket, elég, ha tartani tudunk egy bizonyos szintet, és akkor a magyar antológia is hagyományteremtő lehet, ezáltal lehetőséget adva a hazai fantasztikum képviselőinek a rendszeres, nyomtatott publikálásra. Ha viszont látványosan alulmaradunk a külföldi szerzőkkel szemben, az meg fog jelenni az eladási adatokban, és a projekt elhalhat. Szóval lényegében csak rajtunk múlik, hogy tovább panaszkodunk-e a rossz publikálási körülmények miatt, vagy teszünk érte, hogy mindez megváltozzon. Bevallom, én kíváncsian várom a fejleményeket. Június 11-éig még él a pályázati kiírás, hajrá, pályázzatok! :)

Sorok mögött: Kalandozások zsánerek között

Ha valaki nem szépirodalommal foglalkozik, hanem úgymond "ponyva-" vagy zsáneríró, akkor rögtön felmerül a kérdés, hogy milyen zsánerekben próbálta ki magát, és mi az, amit igazán a magáénak érez, vagy épp szívből utál. Érdekes téma ez, hiszen nyilván teljesen más eszköztárat igényel pl. egy horror megírása egy románchoz képest, és egy fantasy-történetben is máshol lehetnek a hangsúlyok, mint egy sci-fiben. A mostani "Sorok mögött" bejegyzésben az ezzel kapcsolatos preferenciáinkról fogunk mesélni. Nem igazán tartozik a témához, de régi vesszőparipám, hogy a zsáner nem műfaj, hiszen a műfaj pl. a regény vagy a novella lenne, ahogy annak idején irodalomórán tanultuk. Ez a téves szóhasználat annyira elterjedt, hogy még a zsánerszerzők Wikipédia-oldalán is a "Jellemző műfaj(ok)" fül alatt található meg azon zsánerek listája, amelyekben az adott szerző alkot. Na jó, a nyelvtannáci-üzemmód ezennel kikapcsolva, térjünk a lényegre!

Annak idején, amikor elkezdtem írni az Onit, a lehető legtermészetesebb dolognak tűnt, hogy a YA-fantasyvel tegyek próbát, hiszen mondhatni, hogy még én is ezt a korosztályt erősítettem, ráadásul masszív fantasy-fogyasztó voltam (az első regényem némileg kalandosra sikerült háttértörténetéről már írtam ebben a bejegyzésben). Pár fejezet után hosszú időre félretettem a sztorit, de könnyen fel tudtam venni a fonalat, amikor komolyabban nekiültem az első résznek – ennek jövőre lesz tíz éve. Mivel azonban lélekben csak keveset változtam tíz év alatt (a rossznyelvek szerint harminc alatt se sokat), a mai napig közel érzem magamhoz a YA zsánerét: szeretek fiatal szereplőkkel, pörgős, lényegre törő jelenetekkel, sok humorral operálni, és nem nagyon kell azon gondolkodnom, hogy mi fér bele egy fiataloknak szóló írásba, mivel – az én esetemben – ami igazán belülről jön, az általában belefér. Jelenleg a Caladus csillagán, egy másik fantasy-regényen dolgozom (igen, még mindig), és a narrációs technikám itt is hasonló, noha a főszereplőm valamivel idősebb, és olyan problémák is foglalkoztatják, amelyek nemigen fordulnak meg egy tizenéves fejében. Biztos nem lesz egyszerű a korosztályos besorolása... hmm, bárcsak már itt tartanánk.

A fantasy mellett a horror a másik olyan zsáner, amellyel igazán jó, már-már meghitt viszonyban vagyok (oké, ez kicsit furán hangzik, tudom). Már egyetem alatt is írtam misztikus horrornovellákat, aztán egy ideig kevesebbet foglalkoztam a zsánerrel, mígnem az Oni egyik kritikusa lényegében arra kért, YA-fantasy helyett írjak inkább felnőtteknek szóló horrort. Próbálkozásaim egy része megtalálható a neten (pl. a "Képhiba" című novellám ebben az e-kötetben), másokat sikerült nyomtatásban közölni (egy szösszenet pl. Spanyolországban jelenik meg hamarosan, a "Todo el mundo en un libro" című kötetben), összességében azonban elmondható, hogy ezen a területen sem könnyű a publikálás, mivel nem a lovecrafti irányvonalat képviselem, amely az utóbbi időben keresettebbnek tűnik. (De úgy láttam, most épp fut egy pályázat modern horrorra, meglátom, össze tudok-e hozni rá valamit.)

Genetikusként talán kissé meglepő, hogy sci-fit írok a legritkábban – ennek fő oka, hogy kevesebbet is olvasok. Párszor azért megpróbálkoztam vele; egyszer volt egy klassz elképzelésem a jövőről, amit megírtam egy novellában, aztán megkaptam az írótáborban, hogy ugyanezt az ötletet már sokan feldolgozták, lényegében lerágott csont. :) Újabb tanulság arra vonatkozóan, hogy az ember olyan zsánerben írjon, amiben olvasóként otthonosan mozog.

Szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy románcot még soha nem írtam, és ez alighanem így is marad. Az Oni második és harmadik részében akad egy-egy romantikusabb jelenet; ezekkel eléggé megküzdöttem, és a szöveg végleges változatában alaposan meg is húztuk őket, mivel pár mondat, amit eredetileg odakanyarítottam, a szerkesztőm szerint "nyálregényeket idéz". :) Hát, ezzel legalább most nincs gondom, mivel a Caladusban nincsen romantikus szál.

Mindent egybevetve szerintem nem okoztam különösebb meglepetést azoknak, akik átfutották a publikációs listámat, de nem biztos, hogy ez a többiekkel is így lesz – ki tudja, milyen próbálkozások lapulnak az íróasztalfiókokban? Én mindenesetre kíváncsian várom a többi bejegyzést.

Lássuk őket:

Puska Veronika
On Sai
Gaura Ágnes