Emlékeim a Könyvhétről

 

Némileg megkésve, de leírom a gondolataimat a hétvégi könyvbemutatóról a debreceni Könyvhéten. Először is egy köszönetnyilvánítás: hálás vagyok mindenkinek, aki részt vett, valamint a debreceni Libri könyvesbolt vezetőjének, Kati néninek, aki valóban szívvel-lélekkel szervezte meg az eseményt. Továbbá az időjárásnak is, hiszen előtte-utána minden nap szakadt az eső, ám szombaton valami csoda folytán gyönyörű időnk volt, így nem kellett áthelyezni a bemutatót az épületen belülre (ahol nyilván kevesebben látták volna).

Az interjú a visszajelzések alapján rendben volt, Roland ügyesen kérdezett, én pedig igyekeztem tőlem telhetően válaszolni. Klassz érzés volt, hogy az interjú közben sok járókelő megállt, és egyre többen ültek le a székekre, hogy végighallgassák.

Ahogy a fenti képen is látszik, a tanítványom, Rella beöltözött Wereczkey Elvirának, és így osztogatta az eseményt hirdető szórólapokat. (Több fénykép az Oni Facebook oldalán.) Ebben állt az a meglepetés, amit több helyre kiírtunk, de nem akartam előre lelőni. Sokaknak igencsak elkerekedett a szeme, amikor meglátták. :) Kati néni megjegyezte, hogy amikor telefonon beszéltünk, és javasolta a beöltözést, mint programot, akkor hallotta a hangomon, hogy egy kicsit kiakadtam. Bevallottam, hogy bizony jól hallotta, de azt kell mondanom: igaza volt, ez tényleg adott egy egyéni ízt a bemutatónak, ezúton is köszönet érte Rellának! Őrület, de még félhold alakú fülbevalója is volt, amit saját maga készített el.

A dedikáláson ugyan most sem állt hosszú sor, de remélem, annak is eljön majd az ideje. A feleségem szerint azért nem volt nagy a tolongás a Csapó utcai Könyvhéten, mert nem messze, a Piac utcán ekkor tartották a Pulykanapokat, és a járókelőket inkább a hasuk vezette. :) Kati néni mindenesetre szívesen vár jövőre is, meg is kérdezte, hogy hány oldalt írtam már meg a folytatásból.

Egy új projekt

Mostanában megkérdezték néhányan, hogy tervezek-e mást is írni az Oni-trilógia mellett, ill. után. Nos, mellette semmiképpen sem, de Leonine interjújában is említettem, hogy vannak terveim a jövőre vonatkozóan.

Mától pedig eggyel több tervem van: ugyanis egyeztettem valakivel, akinek az életénél nehéz lenne jobb alapanyagot elképzelni. A dolog még Japánban kezdődött. A megérkezésünk előtt kaptunk egy e-mailt, hogy az iroda egyik munkatársa a sindzsukui buszállomáson fog várni minket. Megadták a hölgy nevét is: angol keresztnév japán vezetéknévvel. Azt hittem, olyasvalakiről van szó, aki Japánba házasodott, vagy esetleg egy japán nőről, aki egy manapság divatos angol nevet kapott a szüleitől.

Kiderült, hogy tévedtem. A szóban forgó hölgy egy rendkívül kedves, idős néni, aki amerikaiként Japánban nőtt fel. Édesapja misszionárius volt, és a második világháború után Tojamába küldték a feleségével és öt kicsi gyermekével együtt. Tojama elég nagy város, de vidéki: arrafelé legfeljebb könyvekben olvastak külföldiekről (tévé még nem volt), és miután az egész család szőke, annyira csodabogárnak számítottak, hogy gyerekként a hölgy egyik osztálytársa levágott a hajából, mert azt hitte, valódi arany. (Japánul ugyanis "kinpacu" néven illetik a szőkéket, ami aranyhajút jelent.) Rengeteg ilyen anekdotát mesélt nekem magáról és a családjáról, és csakhamar egy gondolat fészkelte be magát a fejembe: ezt meg kellene írni.

Eleinte őrültségnek tűnt, hiszen sosem gondolkodtam még azon, hogy családregényt írjak, ráadásul angolul kellene, hogy munka közben tudjak egyeztetni a "főszereplőmmel". Azt is nehéz lesz megoldani, hogy a valós elemek közé épp annyi fikciót szőjek, hogy jó legyen a dramaturgiája. De hónapokon át sehogy sem tudtam kiverni a fejemből a dolgot, és egyre kevésbé tűnt lehetetlennek. Végül ma, amikor a hölgy elhozta debrecenbe a japán diákokat (akik szeptembertől nálunk tanulnak majd), rászántam magam, és beszéltem vele. Örült az ötletnek; azt mondta, rengetegen javasolták már neki, hogy írja meg az élete történetét, de nem akarta, mivel ő nem író. Ráadásul vállalta a kézirat anyanyelvi lektorálását is (szokott újságcikkeket szerkeszteni), ami számomra hihetetlenül szerencsés körülmény. Megbeszéltem vele, hogy várhatóan 2015-ben, miután befejeztem az Oni-trilógiát, nekilátnánk ennek a projektnek. Egészen felvillanyozta a dolog, még azt is megígérte, hogy amikor legközelebb Japánban járok, elvisz Tojamába, és megmutatja az élete fontosabb helyszíneit, ill. elmondja, hogyan néztek ki akkoriban. (Mostanáig mindössze egyszer jártam Tojamában, akkor is csak a főbb látnivalókat néztem meg.)

Úgy gondolom, egy ilyen regénynek lenne helye a piacon is, hiszen vannak egyrészt a családregények, amelyek többnyire Amerikában játszódnak, továbbá a Japánról szóló regények, ahol a nyugati férfi Japánba kerül, szerelmes lesz egy ottani lányba, stb. Ilyen sztori azonban még nincs. Azon túl, hogy nagyon izgalmas a szőke misszionáriuscsalád története, még azt is be lehet mutatni, hogy Japán milyen hihetetlen változáson ment keresztül a háború után (a hölgy elmondása szerint akkoriban, amikor felnőtt, Tojama még nagyrészt rizsföldekből állt).

Persze elsősorban a hölgy gyermek- és fiatalkorára összpontosítanék, hiszen így tudnám a legjobban hasznosítani azt a kevés írói gyakorlatot, amit már megszereztem, ill. addigra megszerzek. Valahol ezen a ponton be is fejezném a sztorit, hogy ne legyen túl nagy a terjedelme, és majd meglátjuk, lesz-e igény a folytatásra. Meg persze, hogy egyáltalán kiadják-e; valószínűleg nem, angol nyelvterületen ez nem egyszerű (először könyvügynököt kell találni, utána az ügynök segítségével kiadót.) Mindez persze egyelőre csak a háttérben motoszkál bennem, most teljesen az Oni-sorozatra koncentrálok. Nem is biztos, hogy jó ötlet volt ezt így kiírni magamból, de mindenképp jólesett. :)

Könyvbemutató Debrecenben

Sok ismerősöm kérdezte, hogy nálunk, Debrecenben miért nincs hivatalos dedikálás. Nos, végül úgy alakult, hogy nem csak dedikálás, de teljes könyvbemutató lesz az Ünnepi Könyvhét keretében. Néhány hónappal ezelőtt ugyanis a Libri megkereste a szerkesztőmet, Roboz Gábort, és sikerült megszerveznünk a dolgot.

A Libri vezetőjének kérésére lesz könyvismertető (interjú formátumban, amit úgy kell elképzelni, hogy a felállított színpadon, mikrofonnal fogunk beszélgetni), valamint beöltözés is. Ez utóbbi enyhén szólva megdöbbentett első hallásra, de tavaly állítólag nagy siker volt, hogy valaki beöltözött a bemutatott könyv egyik szereplőjének. Arról, hogy az Oni kapcsán pontosan milyen "beöltözés" lesz, egyelőre nem árulok el részleteket, de bízom benne, hogy sikerül majd meglepetést okozni a Könyvhét résztvevőinek. :)

Az interjút egy sógiklubos jóbarátom fogja készíteni (aki nem szeret színpadon szerepelni, így ezúton is köszönöm neki, hogy elvállalta). Ő egyébként nem csak a sógi és általában a japán kultúra iránt érdeklődik, de nagy fantasyrajongó is, és az irodalom iránt is van affinitása (szerintem nagyszerű verseket ír). Szóval biztos vagyok benne, hogy gond nélkül ki tudjuk majd tölteni a rendelkezésre álló 30 percet.

Tehát mindenkit, akinek még van dedikálásra váró példánya, vagy csak érdeklődik a könyv és annak háttere iránt, szeretettel várok június 8-án, szombaton délután fél 5-től a Fórum mögötti sétálóutcán. Hívjatok ismerősöket is! :)

Mikor érdemes írni?

Sok író dolgozik úgy, hogy a nap ugyanazon szakában, mindig ugyanannyi ideig írja a könyvét. Azt mondják, az efféle megszokás jótékony hatással van nem csak az írás minőségére, de az író családi életére is (megszokják, hogy mikor nem kell zavarni). Én is gondolkodom rajta, hogy be kéne vezetni egy ilyen rendszert - csak az a kérdés, mikor legyen ez az időpont.

Napközben folyton nyüzsi van, sokszor lassan haladok, mintha az agyam is lassabban állna át "kreatív üzemmódba". Sokszor éjszaka rohannak meg a jobbnál jobb ötletek, és ha ilyenkor írok, akkor valóban úgy megy, mint az a bizonyos karikacsapás (egyébként e szó jelentésével nem túl régen ismerkedtem meg, és biztos vagyok benne, hogy nekem nem menne).

Szóval a kérdés marad: nappal írni, és semmire sem haladni a többi teendővel, vagy éjjel írni, és másnap a fáradtság miatt nem haladni a többivel? Egyelőre hol ezt, hol azt a megoldást választom.

Rövid értekezés a kreativitás szintjeiről

Mostanában, ahogy sorban dedikálom a Szürke vért a rokonoknak, barátoknak és ismerősöknek, sűrűn kerülök szembe azzal a problémával, hogy nem igazán tudom, milyen szöveget írjak a könyvbe. A "sok szeretettel" egy kicsit (na jó, nagyon) snassz, de nem szokott eszembe jutni semmilyen elmés, ötletes vagy eredeti gondolat, amit odaírhatnék. Ha megkérdezem a leendő olvasómat, hogy mit írjak, legtöbbször ezt a választ kapom: "Te vagy az író, légy kreatív!" Kegyetlen, de jogos.

Érdekes, de szerintem az agyam teljesen más területét használom a regény írása közben, valamint akkor, amikor a dedikáláshoz próbálok kipréselni magamból valami elfogadható szöveget. Vajon hányféle kreativitás létezik? A hétvégén mindenesetre találkoztam egy olyan szerzővel, akinek nincsenek gondjai e téren (nyilván nem kell leírnom, mennyire irigylem érte). A Könyvfesztiválon a kiadóm, a Ciceró standjánál Bálintnak és a születendő fiunknak, Bencének vettünk egy kötetet, aranyos gyerekversekkel. (A címe Csokitánc, akit érdekel, itt megnézheti.) A szerzője, Szabó Era a következő mondatot írta bele: "Bálintnak és Bencének kívánok sok csokit, sok táncot, és hozzá ezt a Csokitáncot." Némi túlzással bármit megtennék egy ilyen mondatért, de azt mégsem írhatom, hogy kívánok "sok szürkét, sok vért, és hozzá ezt a Szürke vért."  Muszáj lesz előállnom egy saját ötlettel. Addig is jó olvasást kívánok mindenkinek, és aki még nem dedikáltatta velem a könyvét, az tudjon róla, hogy nagy súlyt vesz le a vállamról, ha netán van valami ötlete rá, hogy milyen szöveget szeretne az első oldalon látni.