Készül A bábu és a Talizmán

A blog kezelőfelülete lehetőséget ad arra, hogy követni tudjam, milyen keresőszavak hoznak látogatókat az oldalra; ez alapján mostanában az a benyomás alakult ki bennem, hogy többen hiányolják a trilógia befejező részével kapcsolatos híreket. Elgondolkodtam, vajon mi lehet ennek az oka, aztán letaglózott a felismerés: még semmilyen hírt nem osztottam meg A bábu és a Talizmánról! Szóval itt az ideje, hogy pótoljam a hiányosságot. (Képnek olyat kerestem, amin szerepel Parszifál, a bábu vagy az Első Talizmán. Meg is találtam Gargya Fanni rajzpályázatos művét: Anna táskáján látható Parszifál.)

A könyvvel egyébként egészen jól állok: ha sikerül tartanom a tervezett oldalszámot, akkor nagyjából a fele van még hátra. Gáborral, az Oni-trilógia szerkesztőjével azt beszéltük meg, hogy lehetőleg még karácsony előtt leadom neki a kéziratot – eddig ez tarthatónak tűnik. (Nem, mintha olyan munkamániások lennénk, akik az ünnepek alatt akarnak szerkeszteni, de így Gábornak lesz egy kis ideje olvasgatni, mielőtt januárban nekilátunk az igazi munkának, és talán nem kell majd annyira sietni, mint a második résznél.) Most épp az egyik központi jeleneten dolgozom, és aztán már csak a célegyenes, a lezáráshoz vezető események láncolata vár rám.

A regényen kívül egy feladatot kell még kipipálnom a közeljövőben: elvégezni az utolsó módosításokat a disszertációmon. (Igazából már másfél éve készen van, de elég sokat kellett várni a cikkek elfogadására, így kicsit újítani kéne a hivatkozásokat, és a cikkek alapján igazítani a szövegen.) Ez nem fog sok időbe kerülni, és az őszi félévben oktatási feladat sincs annyi, mint tavasszal, úgyhogy most már elsősorban az Oni-trilógia befejezése lebeg a szemem előtt. A blogot sem fogom elhanyagolni, közzéteszek minden hírt a kézirattal kapcsolatban, szóval érdemes lesz nézegetni. :)

Írótáboros élmények

Ismét elnézést kell kérnem a blog olvasóitól, amiért már több mint egy hónapja nem jelentkeztem új bejegyzéssel; ezúttal nem csak az Onival voltam elhavazva. Július közepén részt vettem a sógi Eb-n (aminek már szenteltem egy bejegyzést), utána pedig legalább ugyanilyen kemény kiképzésen mentem keresztül, mivel idén július 30-ától augusztus 3-áig Sárbogárd közelében, Nagyhörcsökpusztán került sor az Írókör éves szakmai táborára, ahová engem is meghívtak. Valószínűleg sokan vannak a blog olvasói között, akiknek ismerősen cseng a név: a Delta Műhely utódjáról van szó, egy társaságról, amely hazai fantasztikus írókat tömörít, olyan jól ismert szerzőket is, mint például Kleinheincz Csilla, Markovics Botond (Brandon Hackett) vagy Varga Bea (On Sai).

A nagyhörcsökpusztai faház festői környezetben, egy tó partján bújik meg. Láttunk őzet, jégmadarat, kócsagot, de hallottuk a disznóvágást kísérő borzalmas halálsikolyokat is a tó túlsó partja felől. Mivel először kaptam meghívást, nem igazán volt elképzelésem arról, pontosan mire számíthatok, de nagy meglepetésemre mindenki úgy fogadott, mint egy jó ismerőst: egyáltalán nem éreztették velem, hogy új vagyok a társaságban. A tábor hangulata sokkal oldottabb volt, mint vártam, és kb. a második naptól már én sem feszengtem, eleresztettem néhány gyenge poént. A környezet szépsége miatt a családot is magammal vittem, és renitensként a sárbogárdi szállásunkról ingáztam be a táborba, így az esti beszélgetésekből sajnos kimaradtam. Jövőre azonban a gyerekek is idősebbek, könnyebben kezelhetőek lesznek; hátha meg tudjuk oldani valahogy a közös szállást.

Egyetlen dologgal nem voltam megelégedve a tábor kapcsán: a saját teljesítményemmel. Annyit előre tudtam, hogy kötött témákra, motívumokra fogunk novellákat írni, de eleve nem túl sok novellát írtam eddig, kötött témára pedig egyet sem. Valahogy azért csak kipréseltem magamból 22 ezer karaktert az írásgyakorlatok alatt, de mindig maradt bennem valamilyen hiányérzet az adott írással kapcsolatban – rosszul kibontott karakter, összecsapott befejezés –, amit a kapott kritikák is jól tükröztek. Ha jövőre is kapok meghívást, lehet, hogy követem a többség példáját, és csak egy-két novellát adok be a háromból, így több időm lesz az adott feladatra, és elkerülhetem a kapkodást a beadási határidő előtti utolsó órákban. Mindezzel együtt a rendszer valóban nagyszerűen működik: a megírt novellák közös elemzése rámutat, mi az, amit az ember jól csinál, és milyen téren érdemes még fejlődnie. Úgy érzem, nagyon sokat tanultam az idei táborból, és már várom a következő alkalmat.

Ezzel egyelőre búcsúzom, de aki szívesen olvasna még az írótáborról, mindenképp látogasson el Csilla, Anita, Bea és Süsü blogjára is!

Kertészek az építészek ellen, avagy mérlegen az írói módszer

Kemese Fanni, mint jó kertész, elvetett egy érdekes gondolatot a blogján, amelyből aztán blogbejegyzések egész erdeje sarjadt: Bartos Zsuzsa remek interjúsorozata mellett több publikált szerző saját posztot is írt a témában, pl. Moskát Anita, On Sai, Róbert Katalin. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy az említett hölgyek helyett akkor miért a jó öreg George R. R. Martin nem éppen bizalomgerjesztő ábrázata látható a fenti képen. Nos, itt olvashatjuk tőle azt a bizonyos idézetet, amely megjelent a Wonderbook című kötetben, és felkeltette Fanni figyelmét.

A dolog lényege, hogy alapvetően kétfajta író létezik: "építész" és "kertész". Az építész előre eltervez mindent, hány szoba lesz a házban, hová kell helyezni a vezetékeket stb., vagyis részletes tervrajzot készít, mielőtt kezébe venné a kalapácsot és az első szeget. A kertész ezzel szemben ás egy lyukat, ültet bele egy magot és öntözni kezdi. Tudja, hogy fantasy-magról, krimimagról vagy miről van szó, de sejtelme sincs, hány ága lesz a növénynek, ami majd kinő belőle. Martin alapvetően kertésznek vallja magát, bár biztos vagyok benne, hogy komoly tervezést és alapozást végzett a Tűz és jég dala írása előtt.

Gondoltam, én is csatlakozom a többiekhez, és írok egy bejegyzést ezzel kapcsolatban. A két alaptípus ötlete valóban érdekes, még akkor is, ha egyrészt nem Martin találta ki őket, más néven, de régebb óta léteznek az angolszász irodalomban, másrészt pedig, mint minden tipizálás, ez is elég általánosító. Én aránylag könnyen be tudom sorolni magam: természetesen építész vagyok. Annak idején, mielőtt nekifogtam az Oni-trilógia megírásának, készítettem egy vázlatot az egészhez, ami persze sokat változott (főleg bővült) menet közben. Jelenleg 40 oldalra rúg, és az alábbi szekciókat tartalmazza: háttérinformációk a szereplőkről és helyszínekről, a három rész szinopszisa (kiegészítve azzal, hogy kb. mi hány oldal legyen, nehogy elveszítsem a mértéket a tényleges sztori írása közben), vegyes szösszenetek, jegyzetek a még megírandó részekhez, időrendben (ezt folyamatosan törlöm, ahogy haladok az írással, és hozzáírok, ha eszembe jut valami jó egy későbbi jelenethez), szösszenetek, amelyeknek még nem találtam helyet (pl. ötletek szereplőkhöz, érdekes kifejezések vagy hasonlatok, amik valamikor bevillantak, és leírtam őket; ezek bekerülhetnek akár egy későbbi sztoriba is az Oni után), jegyzetek Barahtrum népeiről és lényeiről, és végül a mágia leírása, az öt Fázis szerint rendszerezve.

Mindez így egyben leírva még számomra is ijesztőnek tűnik, de nem igazán tudom elképzelni, hogy kidolgozott vázlat nélkül lássak neki egy regénynek. Persze vannak elnagyoltabb részek a jegyzeteimben, így helyenként muszáj többet támaszkodnom a rögtönzésre. Ebből két dolog szokott születni: izgalmas ötletek, valamint sok-sok átírás. (Nemrég pont erről írtam egy vendégposztot a Gabo SFF blogra.) Pár helyen mintha azt sugalmaznák, a kertész típusú író lustább az építésznél, de ezzel nem értek egyet: ha a semmiből kezdenék írni egy regényt, az olyan mértékű átírási munkához vezetne, amihez egyszerűen túl lusta vagyok. (A másik lehetőség, hogy a teljes kézirat a kukában végezné.)

Az írásban persze nem lehet azt mondani, hogy a kertész vagy az építész típus jobb lenne a másiknál: mindkettő rendelkezik előnyökkel és hátrányokkal. De talán azért is vagyok építész, mert van egy hobbim, amit majdnem olyan régóta űzök, mint az írást – természetesen a japán sakkról, a sógiról beszélek, amiről korábban több bejegyzést is írtam már, legutóbb pl. ezt. A sógiban pedig muszáj előre tervezni: azzal a hozzáállással, hogy "lépek valamit, és majd lesz valahogy", az ember könnyen bebiztosíthatja a saját vereségét. Szóval íróknak is szeretettel ajánlom ezt a játékot, ha úgy érzik, a tervezés nem erős oldaluk – csak nehogy átessenek a ló másik oldalára, és mindent túltervezzenek az életben, ahogy én szoktam. :)

Sógi Európa-bajnokság Budapesten

Akit érdekel a japán sakk, az talán már hallott róla, hogy idén megnyertük az Eb-rendezés jogát: július 17-e és 20-a között Budapesten kerül sor a versenyre. Az érdeklődők itt olvashatják el a részleteket; a kezdőknek is mindenképp figyelmébe ajánlom, hiszen az Európa-bajnoki címért zajló ESC mellett párhuzamosan fut a WOSC nevű torna is, ahonnan nem lehet kiesni, és a pontrendszer miatt egy idő után mindenki a saját szintjéhez közeli ellenfelekkel játszik. Az utóbbi években aránylag sok a résztvevő, száz körüli létszám volt jellemző; reméljük, az idén sem lesz ez másképp. (A kép a 2012-es krakkói Eb-n készült. És nem: nem alszom, a sógi nagyon izgalmas játék! :)

Egyébként nem (csak) a rendezvényt szeretném népszerűsíteni: gondoltam, kicsit latolgatom az esélyeimet egy személyes hangvételű bejegyzésben. Első pillantásra nem rossz a mérlegem: fénykoromban, 2010-ben sikerült a második helyen végeznem az Eb-n, Japánban pedig győztem már tartományi szintű torna B osztályában (ez volt az 1 és 3 dan közötti versenyzők kategóriája), de azóta sok minden változott. Igen, én sem vagyok formában, amit előszerettel fogok rá arra, hogy az írás miatt nincs túl sok időm edzeni, de nem csak erről van szó. Már akkor színre lépett egy új, erős generáció az európai sógiban, akik azóta úgyszólván felnőttek: japán mércével A osztályú játékos vált belőlük. Ők máris kezdik felkelteni a japán sajtó figyelmét is (pl. Karolina Styczynska, aki jelenleg női profinak tanul), és biztos vagyok benne, hogy ez még csak a kezdet. Bár ebben a mezőnyben kisebb csoda kéne hozzá, hogy eljussak a legjobb 4 közé, némileg vigasztal, hogy a volt tanítványom, Abuczki László is tagja ennek az erős, fiatal generációnak, "hazai pályán" az Eb-cím egyik esélyesének tartom.

A magam részéről egyéniben már annyival is beérném, ha sikerül kiköszörülnöm a múltkori csorbát, és legalább a legjobb 16 közé bejutok. Ami viszont a csapatbajnokságot illeti... szerénytelenül hangzik, de szerintem nagyon jók a kilátásaink. Azt hiszem, rajtunk kívül kevés ország tud csupa dan-szintű játékost delegálni a csapatába, így ebben a versenyben a bajnoki cím a legfőbb cél. :) Lesznek hivatásos japán mesterek is, úgyhogy a versenyzők mellett mindenkit szívesen látunk, aki tanulni vagy szurkolni szeretne. :)

Az eddigi legjobb dedikálás, amit elmosott az eső

Lehet klassz élmény egy szabadtéri dedikálás, aminek az eső vet véget? Naná, hogy lehet – mindjárt jönnek a részletek, de előbb pár szót az előzményekről.

Lassan a végéhez közeledik a Könyvhét, így itt az ideje, hogy én is beszámoljak szombati élményeimről. Ahogy tavaly a Szürke vérrel, idén A Néma Várossal is lehetőséget kaptam egy könyvbemutatóra és dedikálásra a debreceni rendezvényen, amit Zavadovics Kati, azaz "Kati néni" kedvességének köszönhetek. (Ő az itteni Libri könyvesbolt vezetője, és a könyvheti programok nagyon energikus szervezője.) Idén is volt egy színpadi interjú, de Roland most nem tudta vállalni; ezúton is köszönöm Németh Margaritának, hogy beugrott az utolsó pillanatban, és még nagyszerű kérdésekkel is készült, ráadásul mindezt két nappal a nyelvészi államvizsgája után.

Sajnos a cosplay ezúttal elmaradt, mert Rella, azaz Wereczkey Elvira egy esküvőre volt hivatalos (nem, még nem a sajátjára). Ezért "munkára fogtuk" Bálintot, ő osztogatta a szórólapokat. Az eddigi két év tapasztalatai alapján azt mondhatom, az emberek általában nem szívesen vesznek el szórólapot az utcán, de ha egy kétéves kisfiú vagy egy jelmezes lány kínálja, akkor mégis. :)

A színpadi beszélgetés végén még a közönségtől is kaptam kérdést, ennek külön örültem. Ezután következett a dedikálás, ami számomra igazi történelmi pillanat volt. A dedikálás kellemetlen része ugyanis az üresjárat, amikor az ember csak ül a székén, és várja, hogy végre aláírhasson valakinek egy kötetet. Nos, ez az üresjárat most elmaradt; persze nem állt tömeg a sátornál, de sorban jöttek az olvasók, így nem várakozással, hanem végig dedikálással töltöttem azt a húsz percet, amit az időjárás megengedett. Szuper élmény volt, remélem, lesz még részem ilyenben. A fiatalok közül, akik ellátogattak a könyvhétre, ketten is voltak, akik olyan bizalmat szavaztak nekem a színpadi interjú alapján, hogy bár nem ismerték az Onit, egyből mindkét részét megvették és dedikáltatták. Azt kell mondjam, előnyök is járnak azzal, ha az ember nem felkapott szerző: a dedikálás nem alakult futószalaggá, volt rá idő, hogy mindenkivel váltsak pár szót. Az ujjaim azért kellemesen bizseregtek a végére, ilyet is először tapasztaltam (mármint dedikálástól, a régi, történelemórai jegyzetelést nem számítom).

Aztán megérkezett az eső és a pánik: asztalpakolás, a könyvek lefóliázása, stb. De nem bánom, mert húsz perc alatt pont végeztem a dedikálással, és attól tartok, a hátralévő tíz perc a fent említett "üresjárat" lett volna. A kezdeti riadalom után hamarosan az eső is alábbhagyott, így nem áztunk el igazán, szóval azt hiszem, pontosan így volt ez jó. Ezek után kíváncsi vagyok, vajon milyen lesz a jövő évi Könyvhét: Kati néni azt mondta, akkor is szívesen lát. :)