Listákról és molyokról

A Szürke vér megjelenése óta gyakran szórakoztattam magam azzal, hogy a Bookline napi eladási listáin elfoglalt helyét nézegettem. Eleinte gyakran láttam előkelő helyen a kortárs és a fantasy kategóriában is, mostanában azonban ritkán kerül be az első 100 közé. Ez persze természetes egy régebben megjelent könyvnél (kivéve a közönségkedvenceket, amelyek újra és újra és felkerülnek). Nem is estem kétségbe emiatt, ám új szórakozást kellett keresnem magamnak.

Ez pedig a moly.hu oldal, ami lényegében a Goodreads magyar változata. Ez annyira klassz, hogy ha korábban, még a regény megjelenése előtt felfedeztem volna magamnak, akkor minden bizonnyal aktív tagja lennék. Így azonban megmaradtam a nézelődés szintjén, bár az utóbbi időben változott a rendszer, és sok mindent csak bejelentkezett felhasználóknak enged megnézni, ezért kényszerűségből én is regisztráltam. Az időnként rámtörő kínzó késztetés ellenére azonban megmaradok inaktív tagnak, és nem kezdek értékeléseket írogatni az olvasmányaimról. Ha pozitívat írnék, az még rendben is lenne, de ha netán élesebb tollal állnék neki egy értékelés megírásának, akkor bizony Barathrum összes óceánja se mosná le rólam, hogy így próbálom előretolni a saját szekeremet. :)

Mindazonáltal izgalmas dolog nézegetni, hogy kik olvassák éppen a regényt, vagy kik vették fel a várólistájukra, örülni egy-egy pozitív értékelésnek, vagy éppen bosszankodni, ha egy moly utólag levon valamennyit a korábban adott pontszámból (úgy tűnik, ez nem is olyan ritka esemény, mint gondolná az ember). Nagyon tetszik az "idézetek" fül, ahol bárki, bármit beidézhet a regényből, hiszen ez az olvasói visszajelzés egy különösen izgalmas formája. Érdekes módon a Szürke vér alatt csupa olyan részlet szerepel, amire előzetesen nemigen számítottam. Egyszóval, ha valaki esetleg aggódott volna, hogy nem tudom kitölteni a szabadidőm azon részét, amit nem emészt fel a folytatás megírása, azt ezúton szeretném megnyugtatni, hogy nincsenek ilyen gondjaim. :)

Emlékeim a Könyvhétről

 

Némileg megkésve, de leírom a gondolataimat a hétvégi könyvbemutatóról a debreceni Könyvhéten. Először is egy köszönetnyilvánítás: hálás vagyok mindenkinek, aki részt vett, valamint a debreceni Libri könyvesbolt vezetőjének, Kati néninek, aki valóban szívvel-lélekkel szervezte meg az eseményt. Továbbá az időjárásnak is, hiszen előtte-utána minden nap szakadt az eső, ám szombaton valami csoda folytán gyönyörű időnk volt, így nem kellett áthelyezni a bemutatót az épületen belülre (ahol nyilván kevesebben látták volna).

Az interjú a visszajelzések alapján rendben volt, Roland ügyesen kérdezett, én pedig igyekeztem tőlem telhetően válaszolni. Klassz érzés volt, hogy az interjú közben sok járókelő megállt, és egyre többen ültek le a székekre, hogy végighallgassák.

Ahogy a fenti képen is látszik, a tanítványom, Rella beöltözött Wereczkey Elvirának, és így osztogatta az eseményt hirdető szórólapokat. (Több fénykép az Oni Facebook oldalán.) Ebben állt az a meglepetés, amit több helyre kiírtunk, de nem akartam előre lelőni. Sokaknak igencsak elkerekedett a szeme, amikor meglátták. :) Kati néni megjegyezte, hogy amikor telefonon beszéltünk, és javasolta a beöltözést, mint programot, akkor hallotta a hangomon, hogy egy kicsit kiakadtam. Bevallottam, hogy bizony jól hallotta, de azt kell mondanom: igaza volt, ez tényleg adott egy egyéni ízt a bemutatónak, ezúton is köszönet érte Rellának! Őrület, de még félhold alakú fülbevalója is volt, amit saját maga készített el.

A dedikáláson ugyan most sem állt hosszú sor, de remélem, annak is eljön majd az ideje. A feleségem szerint azért nem volt nagy a tolongás a Csapó utcai Könyvhéten, mert nem messze, a Piac utcán ekkor tartották a Pulykanapokat, és a járókelőket inkább a hasuk vezette. :) Kati néni mindenesetre szívesen vár jövőre is, meg is kérdezte, hogy hány oldalt írtam már meg a folytatásból.

Egy új projekt

Mostanában megkérdezték néhányan, hogy tervezek-e mást is írni az Oni-trilógia mellett, ill. után. Nos, mellette semmiképpen sem, de Leonine interjújában is említettem, hogy vannak terveim a jövőre vonatkozóan.

Mától pedig eggyel több tervem van: ugyanis egyeztettem valakivel, akinek az életénél nehéz lenne jobb alapanyagot elképzelni. A dolog még Japánban kezdődött. A megérkezésünk előtt kaptunk egy e-mailt, hogy az iroda egyik munkatársa a sindzsukui buszállomáson fog várni minket. Megadták a hölgy nevét is: angol keresztnév japán vezetéknévvel. Azt hittem, olyasvalakiről van szó, aki Japánba házasodott, vagy esetleg egy japán nőről, aki egy manapság divatos angol nevet kapott a szüleitől.

Kiderült, hogy tévedtem. A szóban forgó hölgy egy rendkívül kedves, idős néni, aki amerikaiként Japánban nőtt fel. Édesapja misszionárius volt, és a második világháború után Tojamába küldték a feleségével és öt kicsi gyermekével együtt. Tojama elég nagy város, de vidéki: arrafelé legfeljebb könyvekben olvastak külföldiekről (tévé még nem volt), és miután az egész család szőke, annyira csodabogárnak számítottak, hogy gyerekként a hölgy egyik osztálytársa levágott a hajából, mert azt hitte, valódi arany. (Japánul ugyanis "kinpacu" néven illetik a szőkéket, ami aranyhajút jelent.) Rengeteg ilyen anekdotát mesélt nekem magáról és a családjáról, és csakhamar egy gondolat fészkelte be magát a fejembe: ezt meg kellene írni.

Eleinte őrültségnek tűnt, hiszen sosem gondolkodtam még azon, hogy családregényt írjak, ráadásul angolul kellene, hogy munka közben tudjak egyeztetni a "főszereplőmmel". Azt is nehéz lesz megoldani, hogy a valós elemek közé épp annyi fikciót szőjek, hogy jó legyen a dramaturgiája. De hónapokon át sehogy sem tudtam kiverni a fejemből a dolgot, és egyre kevésbé tűnt lehetetlennek. Végül ma, amikor a hölgy elhozta debrecenbe a japán diákokat (akik szeptembertől nálunk tanulnak majd), rászántam magam, és beszéltem vele. Örült az ötletnek; azt mondta, rengetegen javasolták már neki, hogy írja meg az élete történetét, de nem akarta, mivel ő nem író. Ráadásul vállalta a kézirat anyanyelvi lektorálását is (szokott újságcikkeket szerkeszteni), ami számomra hihetetlenül szerencsés körülmény. Megbeszéltem vele, hogy várhatóan 2015-ben, miután befejeztem az Oni-trilógiát, nekilátnánk ennek a projektnek. Egészen felvillanyozta a dolog, még azt is megígérte, hogy amikor legközelebb Japánban járok, elvisz Tojamába, és megmutatja az élete fontosabb helyszíneit, ill. elmondja, hogyan néztek ki akkoriban. (Mostanáig mindössze egyszer jártam Tojamában, akkor is csak a főbb látnivalókat néztem meg.)

Úgy gondolom, egy ilyen regénynek lenne helye a piacon is, hiszen vannak egyrészt a családregények, amelyek többnyire Amerikában játszódnak, továbbá a Japánról szóló regények, ahol a nyugati férfi Japánba kerül, szerelmes lesz egy ottani lányba, stb. Ilyen sztori azonban még nincs. Azon túl, hogy nagyon izgalmas a szőke misszionáriuscsalád története, még azt is be lehet mutatni, hogy Japán milyen hihetetlen változáson ment keresztül a háború után (a hölgy elmondása szerint akkoriban, amikor felnőtt, Tojama még nagyrészt rizsföldekből állt).

Persze elsősorban a hölgy gyermek- és fiatalkorára összpontosítanék, hiszen így tudnám a legjobban hasznosítani azt a kevés írói gyakorlatot, amit már megszereztem, ill. addigra megszerzek. Valahol ezen a ponton be is fejezném a sztorit, hogy ne legyen túl nagy a terjedelme, és majd meglátjuk, lesz-e igény a folytatásra. Meg persze, hogy egyáltalán kiadják-e; valószínűleg nem, angol nyelvterületen ez nem egyszerű (először könyvügynököt kell találni, utána az ügynök segítségével kiadót.) Mindez persze egyelőre csak a háttérben motoszkál bennem, most teljesen az Oni-sorozatra koncentrálok. Nem is biztos, hogy jó ötlet volt ezt így kiírni magamból, de mindenképp jólesett. :)

Könyvbemutató Debrecenben

Sok ismerősöm kérdezte, hogy nálunk, Debrecenben miért nincs hivatalos dedikálás. Nos, végül úgy alakult, hogy nem csak dedikálás, de teljes könyvbemutató lesz az Ünnepi Könyvhét keretében. Néhány hónappal ezelőtt ugyanis a Libri megkereste a szerkesztőmet, Roboz Gábort, és sikerült megszerveznünk a dolgot.

A Libri vezetőjének kérésére lesz könyvismertető (interjú formátumban, amit úgy kell elképzelni, hogy a felállított színpadon, mikrofonnal fogunk beszélgetni), valamint beöltözés is. Ez utóbbi enyhén szólva megdöbbentett első hallásra, de tavaly állítólag nagy siker volt, hogy valaki beöltözött a bemutatott könyv egyik szereplőjének. Arról, hogy az Oni kapcsán pontosan milyen "beöltözés" lesz, egyelőre nem árulok el részleteket, de bízom benne, hogy sikerül majd meglepetést okozni a Könyvhét résztvevőinek. :)

Az interjút egy sógiklubos jóbarátom fogja készíteni (aki nem szeret színpadon szerepelni, így ezúton is köszönöm neki, hogy elvállalta). Ő egyébként nem csak a sógi és általában a japán kultúra iránt érdeklődik, de nagy fantasyrajongó is, és az irodalom iránt is van affinitása (szerintem nagyszerű verseket ír). Szóval biztos vagyok benne, hogy gond nélkül ki tudjuk majd tölteni a rendelkezésre álló 30 percet.

Tehát mindenkit, akinek még van dedikálásra váró példánya, vagy csak érdeklődik a könyv és annak háttere iránt, szeretettel várok június 8-án, szombaton délután fél 5-től a Fórum mögötti sétálóutcán. Hívjatok ismerősöket is! :)

Mikor érdemes írni?

Sok író dolgozik úgy, hogy a nap ugyanazon szakában, mindig ugyanannyi ideig írja a könyvét. Azt mondják, az efféle megszokás jótékony hatással van nem csak az írás minőségére, de az író családi életére is (megszokják, hogy mikor nem kell zavarni). Én is gondolkodom rajta, hogy be kéne vezetni egy ilyen rendszert - csak az a kérdés, mikor legyen ez az időpont.

Napközben folyton nyüzsi van, sokszor lassan haladok, mintha az agyam is lassabban állna át "kreatív üzemmódba". Sokszor éjszaka rohannak meg a jobbnál jobb ötletek, és ha ilyenkor írok, akkor valóban úgy megy, mint az a bizonyos karikacsapás (egyébként e szó jelentésével nem túl régen ismerkedtem meg, és biztos vagyok benne, hogy nekem nem menne).

Szóval a kérdés marad: nappal írni, és semmire sem haladni a többi teendővel, vagy éjjel írni, és másnap a fáradtság miatt nem haladni a többivel? Egyelőre hol ezt, hol azt a megoldást választom.