Mától pedig eggyel több tervem van: ugyanis egyeztettem valakivel, akinek az életénél nehéz lenne jobb alapanyagot elképzelni. A dolog még Japánban kezdődött. A megérkezésünk előtt kaptunk egy e-mailt, hogy az iroda egyik munkatársa a sindzsukui buszállomáson fog várni minket. Megadták a hölgy nevét is: angol keresztnév japán vezetéknévvel. Azt hittem, olyasvalakiről van szó, aki Japánba házasodott, vagy esetleg egy japán nőről, aki egy manapság divatos angol nevet kapott a szüleitől.
Kiderült, hogy tévedtem. A szóban forgó hölgy egy rendkívül kedves, idős néni, aki amerikaiként Japánban nőtt fel. Édesapja misszionárius volt, és a második világháború után Tojamába küldték a feleségével és öt kicsi gyermekével együtt. Tojama elég nagy város, de vidéki: arrafelé legfeljebb könyvekben olvastak külföldiekről (tévé még nem volt), és miután az egész család szőke, annyira csodabogárnak számítottak, hogy gyerekként a hölgy egyik osztálytársa levágott a hajából, mert azt hitte, valódi arany. (Japánul ugyanis "kinpacu" néven illetik a szőkéket, ami aranyhajút jelent.) Rengeteg ilyen anekdotát mesélt nekem magáról és a családjáról, és csakhamar egy gondolat fészkelte be magát a fejembe: ezt meg kellene írni.
Eleinte őrültségnek tűnt, hiszen sosem gondolkodtam még azon, hogy családregényt írjak, ráadásul angolul kellene, hogy munka közben tudjak egyeztetni a "főszereplőmmel". Azt is nehéz lesz megoldani, hogy a valós elemek közé épp annyi fikciót szőjek, hogy jó legyen a dramaturgiája. De hónapokon át sehogy sem tudtam kiverni a fejemből a dolgot, és egyre kevésbé tűnt lehetetlennek. Végül ma, amikor a hölgy elhozta debrecenbe a japán diákokat (akik szeptembertől nálunk tanulnak majd), rászántam magam, és beszéltem vele. Örült az ötletnek; azt mondta, rengetegen javasolták már neki, hogy írja meg az élete történetét, de nem akarta, mivel ő nem író. Ráadásul vállalta a kézirat anyanyelvi lektorálását is (szokott újságcikkeket szerkeszteni), ami számomra hihetetlenül szerencsés körülmény. Megbeszéltem vele, hogy várhatóan 2015-ben, miután befejeztem az Oni-trilógiát, nekilátnánk ennek a projektnek. Egészen felvillanyozta a dolog, még azt is megígérte, hogy amikor legközelebb Japánban járok, elvisz Tojamába, és megmutatja az élete fontosabb helyszíneit, ill. elmondja, hogyan néztek ki akkoriban. (Mostanáig mindössze egyszer jártam Tojamában, akkor is csak a főbb látnivalókat néztem meg.)
Úgy gondolom, egy ilyen regénynek lenne helye a piacon is, hiszen vannak egyrészt a családregények, amelyek többnyire Amerikában játszódnak, továbbá a Japánról szóló regények, ahol a nyugati férfi Japánba kerül, szerelmes lesz egy ottani lányba, stb. Ilyen sztori azonban még nincs. Azon túl, hogy nagyon izgalmas a szőke misszionáriuscsalád története, még azt is be lehet mutatni, hogy Japán milyen hihetetlen változáson ment keresztül a háború után (a hölgy elmondása szerint akkoriban, amikor felnőtt, Tojama még nagyrészt rizsföldekből állt).
Persze elsősorban a hölgy gyermek- és fiatalkorára összpontosítanék, hiszen így tudnám a legjobban hasznosítani azt a kevés írói gyakorlatot, amit már megszereztem, ill. addigra megszerzek. Valahol ezen a ponton be is fejezném a sztorit, hogy ne legyen túl nagy a terjedelme, és majd meglátjuk, lesz-e igény a folytatásra. Meg persze, hogy egyáltalán kiadják-e; valószínűleg nem, angol nyelvterületen ez nem egyszerű (először könyvügynököt kell találni, utána az ügynök segítségével kiadót.) Mindez persze egyelőre csak a háttérben motoszkál bennem, most teljesen az Oni-sorozatra koncentrálok. Nem is biztos, hogy jó ötlet volt ezt így kiírni magamból, de mindenképp jólesett. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése