Sorok mögött: A komfortzóna és határai

A legújabb Sorok mögött bejegyzésben a komfortzóna kérdését fogjuk boncolgatni. Pár éve még nemigen tudtam volna érdemben hozzászólni a témához, hiszen úgy gondoltam, a fikcióírás önmagában egy hatalmas komfortzóna: az ember félreteszi a munkáját, és azt ír, amihez csak kedve van. Persze lehetne mondani, hogy az Oni folytatásainak írásánál kicsit más volt a helyzet, hiszen megbeszéltük a kiadóval, hogy kb. mikorra adom le a következő kéziratot, de nagyon élveztem az egészet, és ez is bőven belefért a komfortzónámba: ifjúsági fantasy volt ismerős szereplőkkel, kidolgozott cselekményvázlattal. Egyébként addigra már több zsánert is kipróbáltam, és nem éreztem úgy, hogy egy horror, sci-fi vagy realista történet esetén a komfortzónámon kívül mozognék.

De mit is jelent a komfortzóna? Az ismerős, megszokott zsánert, olyan szereplőket, akiket könnyen tudunk kezelni, de szerintem tágabban is értelmezhető minden olyan írásra, amiben otthonosan érezzük magunkat. Az írástechnikai tanácsadó oldalak tele vannak figyelmeztetésekkel (mint pl. a fenti kép), de vajon tényleg baj van a komfortzónával? Szerintem ez attól függ, hogy szűken vagy tágan értelmezzük-e a fogalmat.

Azzal nem lehet vitatkozni, hogy ha valaki folyton csak a szűken vett komfortzónáján belül mozog, akkor az írásai hasonlítani fognak egymásra, ő maga pedig előbb-utóbb "iparossá" válik. Ezért javasolják általában, hogy feszegessük a határainkat: csak így tudunk fejlődni. Én is igyekszem mindig másféle történetet írni, de a határaim túlfeszítésével legutóbb megjártam egy kicsit. Természetesen a Japánban játszódó non-fiction családregényről beszélek (itt írtam bővebben az ügyről).

Szerintem, ha valaki olyan típus, amilyen én vagyok, azaz egy kicsit lusta, kicsit szórakozott és egy csomó dolga van egyszerre, az lehet, hogy jobban jár, ha olyasmit ír, ami nem áll túl távol a komfortzónájától. Igen, tudom, ezért a mondatért meg fognak kövezni, de mindjárt kifejtem bővebben a saját példámon. Amikor épp befejeztem egy cikket, és tudtam, hogy nemsokára neki kell állnom dolgozatokat javítani, akkor a pár lazább nap alatt ritkán tudtam rávenni magam, hogy leüljek 60-as évekbeli japán autókról vagy konyhai eszközökről kutatni. Szívesebben írtam volna valami "egyszerűt", de mivel arra nem volt módom (egyszerre sosem foglalkozom egynél több írással), végül sokszor az lett belőle, hogy sógiztam egyet, vagy csak céltalanul lógtam a neten. Egyszóval arra jutottam, hogy a lustaság sokkal veszélyesebb ellenség, ha a komfortzónámon kívül kell megküzdenem vele – márpedig, ha valaki írásra adta a fejét, akkor a legfontosabb, hogy viszonylag sokat írjon.

Megoldásként először jött egy másik regényötlet, ami egy fantasy különleges szereplőkkel: ezen dolgozom most. Kívül esik a szűkebb értelemben vett komfortzónámon, de a tágabba belefér. Másodszor pedig elhatároztam, hogy amikor visszatérek a családregényhez, azt is közelíteni fogom a komfortzónámhoz, és sokkal több fiktív elemet viszek bele, így lehet, hogy non-fiction helyett inkább valós eseményeken alapuló fikció lesz belőle. Addig semmiképp sem fogok újra nekiveselkedni, amíg nem lesz egy olyan erős cselekményvázlatom, hogy igazán élvezzem a megírását. Hiszen a tágabb értelemben vett komfortzóna pontosan arról szól, hogy élvezzük, amit csinálunk, nem igaz?

Így látják a kérdést a többiek:

Puska Veronika
Gaura Ágnes
On Sai
Demi Kirschner
Bartos Zsuzsa
Szaszkó Gabriella

Sorok mögött: Az első szerkesztés

A legfrissebb "Sorok mögött" témánk az első szerkesztési élmény, ami szerintem mindenki számára meghatározó. Azt látom, hogy nagyjából kétféle tévhit kering a szerkesztők szerepéről az amatőr írói közösségekben:

 

1. A szerkesztő a helyesírás és a központozás hibáit javítja. Ez csak részben tévhit, tényleg megteszi, de csak nagyjából: végső soron ez a korrektor feladata, és lássuk be, időnként tényleg adódnak olyan helyesírási problémák, amelyeket sem a szerző, sem a szerkesztő nem tud biztonsággal kezelni. (Hm, egy kis mozgószabályt, valaki?)

 

2. A szerkesztő átírja a művet. Egész kényelmes lenne, ha így működne a dolog (mármint szerzői szemmel), de a valóság az, hogy a szerkesztő csak a megfogalmazást, vagy a pár szóval megoldható, egyszerű hibákat javítja, a többit megjegyzésben jelzi a szerzőnek, hiszen nemcsak az írás, hanem az átírás is az ő dolga. Ez a tartalmi szerkesztés, ami jóval összetettebb feladat, mint a nyelvi rész: javítani kell a háttérvilág problémáit, a szereplők felületességét vagy motivációs gondjait, az esetleges logikai bakikat, dolgozni kell az arányokon, stb. Általában mindenkinek, még a legjobb íróknak is van gyengébb oldala, de "menet közben", sok-sok szerkesztés alatt megtanulják, mi az, amire nagyon oda kell figyelniük.

Én először akkor éltem át szerkesztést, amikor a Cicerónál végül elfogadták az első regényem, a Szürke vér kéziratát. (Ennek kálváriájáról bővebben itt írtam.) Azaz mégsem igaz, hogy teljes újdonságként ért a dolog, hiszen a tudományos világban minden cikk kézirata két ún. "reviewer"-en (kb. lektoron) kell átmenjen. Ők azok, akik elfogadhatják vagy elutasíthatják a kéziratot, és lelevelezik a szerzőkkel a szükséges változtatásokat. Akadnak közöttük lágyszívűek, de olyanok is, akikhez képest a legvéreskezűbb irodalmi szerkesztő is egészen visszafogottnak tűnik. Bár általában a jó cél vezérli őket, sajnos néha előfordul a szándékos rosszindulat is; ne feledjük, hogy ők az irodalmi szerkesztőktől eltérően külső, felkért szakértők, akiknek nem igazán fűződik érdekük ahhoz, hogy jó legyen, vagy egyáltalán megjelenjen a cikk, így mindez a saját lelkiismeretükön múlik. (Mellesleg pénzt sem kapnak az egészért.)

Szóval mondhatni, hogy már úgy-ahogy hozzászoktam a keményebb beszólásokhoz, amikor a Ciceróhoz kerültem, és kézhez kaptam Gábor szerkesztését, ami ilyen szemmel egyáltalán nem tűnt vérmesnek. Mutatok belőle egy oldalt, így talán könnyebb elképzelni a többit is. (Mondják, hogy a szerzők első kézirata szinte mindig tele van túlírással és modorossággal; itt a bizonyíték, hogy én sem vagyok kivétel.)

 

 

Ahogy a képen látszik, Gábor nem bánt velem kesztyűs kézzel, és ha valahol javítanivalót talált, azt nem hagyta szó nélkül, de nagyon ritkán fordult elő, hogy valamiben nem értettünk egyet – ha mégis, azt könnyen meg tudtuk beszélni. (Sajnos irodalmi berkekben sem minden szerkesztés ilyen alapos.) Nem vagyok az a típus, aki foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz a szöveghez, amit egyszer leírt, könnyen és sokat szoktam javítani egyedül is, de jó néhányszor előfordult, hogy csak a fejemet fogtam, hogyan maradhattak benne többszöri átnézés után is olyan hibák, amiket Gábor megtalált.

Legjobban a nyelvi szerkesztést élveztem, mert egyedül nem mindig sikerült olyanra csiszolnom a szöveget, amilyenre szerettem volna, de a szerkesztés után a mondatok már tökéletesen csengtek (persze csak elsőre, később azért találtam bennük hibát, de ez mindig így van). Jókat derültem Gábor humoros megjegyzésein, pl. amikor valamit E/1-ben a szívroham érzéséhez hasonlítottam, akkor kihúzás helyett megjegyezte, hogy "Áron már tizenévesen tudja, milyen érzés egy szívroham? Szegény fiú!" Neki is ez volt az első szerkesztése, és persze nem lett tökéletes, de igyekeztünk minden tőlünk telhetőt kihozni belőle, és szerintem jó munkát végeztünk. A későbbi szerkesztési fordulókban, majd a trilógia többi részénél már egész jól összeszoktunk, és egyre ritkábban kaptam hosszú megjegyzéseket a margóra, inkább csak egy-két szót, vagy annyit: "tudod".

Összességében egy nagyszerű élménnyel gazdagodtam, és már vártam a következő szerkesztést. (Mindig várom.) Nem tudom, mennyire érezni ezt abból, amit itt összehordtam, de pont azért, mert az írás alapvetően olyan hobbi, amit az ember egyedül űz, igazi csemege az, amikor mégis csapatmunka lesz belőle. (Számomra ez az egyik legjobb rész, talán csak az az érzés előzi meg, amikor beugrik egy kulcsötlet egy készülő történet kapcsán.) A Szürke vér szerkesztése előtt soha nem tapasztaltam még olyat, hogy valaki ilyen mélységben, ennyi időt ráfordítva foglalkozna egy szöveggel, amit én írtam. Fantasztikus érzés, mindenkinek azt kívánom, hogy élje át.

A többiek bejegyzései az első szerkesztési élményükről:

Puska Veronika
On Sai
Gaura Ágnes
Kleinheincz Csilla

Egy jó és egy rossz hír

Egy ideje adós vagyok már egy bejegyzéssel, amiben számot adok róla, hogyan is állok az írással, csak mostanáig nem igazán mertem mindezt közzétenni, mert ha leírom, végleges lesz. Valószínűleg mindenki ismeri a régi viccet, amikor a sebész bemegy az ébredező beteghez a műtét után. "Van egy jó és egy rossz hírem – mondja. – A rossz az, hogy sajnos a bal helyett a jobb lábát amputáltuk." "És mi a jó hír?" – kérdi a beteg. "Megbeszéltük a professzor úrral, a bal lábát végül is meg lehet menteni." Valahogy így vagyok ezzel én is: félbehagytam egy ígéretes projektet, de közben úgy tűnik, lesz valami egy másik ötletből, amit eredetileg ki akartam dobni.

 

Kezdjük az elején: nem állok jól a Japánban játszódó dokumentumregénnyel. Hiába van rengeteg jegyzetem és érdekes, beledolgozható anekdotám, úgy érzem, a cselekmény főszála nem elég erős egy regényhez. Fene se tudja, mit kéne vele csinálni, hogy ne menjen át (teljesen) fikcióba, mégis jól működjön, mint történet. Egyelőre nincs rá ötletem, és egy ideje azon kaptam magam, hogy hiába érdekel a regény és a szereplők, nincs igazán kedvem vele foglalkozni, és folyton csak halogatom a munkát. Ráadásul a "főszereplőm", akinek a fiatalkoráról szól a regény, mostanában elég nagy késésekkel reagál az e-mailjeimre, mivel nemrég született unokája, és egyébként is mozgalmasabb az élete, mint sok embernek (pl. nekem) fiatalon.

 

Persze nem akarom feladni a dolgot, és úgy érzem, később, friss fejjel szívesen visszatérek majd ehhez a regényhez. De ahogy csökkent az érdeklődésem a projekt iránt, úgy kezdett egyre jobban motoszkálni bennem egy másik történet, míg végül eljutottam oda, hogy szünetet tartok, és inkább megírom azt – hiszen most nem egy már megjelent regény folytatásán dolgozom, így nincs semmilyen ígéret vagy időkorlát, ami megkötné a kezem.

 

Még a 2014-es írótáborban írtam egy fantasy-novellát, amire az alábbi kritikát kaptam: érdekes az alapötlet és a két fő karakter, de ebben a formában, novellaként nem működik, ebből regényt kellene írni. Bár egyetértettem, nem éreztem úgy, hogy elég anyag van az ötletben egy regényhez. Aztán egyszer csak elkezdtek beugrani a részletek, fordulatok, újabb és újabb ötletek, pedig nem is tudom, hogyan jutott eszembe éppen az a novella. Addig-addig bizsergett a kezem a billentyűzeten, míg végül elkezdtem írni: eddig egy fél fejezet és jó néhány oldalnyi jegyzet az eredmény, na meg olyan szereplők, akik néha még álmomban is meglátogatnak (erre az Oni első részének írása óta nemigen volt példa, bár tény, hogy utólag ritkán emlékszem az álmaimra). Nem is áll szándékomban leállni, és ha már végre túl vagyok egy fájdalmas amputáción, igyekszem a maximumot kihozni ebből a másik ötletből. Nem is tudom, mennyit áruljak el itt róla, de két mondat talán belefér kedvcsinálónak. A történet munkacíme A Suttogó, és egy sarlatánról szól, aki abból él, hogy különféle ravasz trükkökkel "mágikus" kacatokat sóz rá a hiszékeny emberekre, miközben ő maga nem hisz a mágiában. A világnézete azonban megrendül, miután úgy alakulnak a dolgok, hogy neki kell gondoskodnia egy néma kislányról, aki a jelek szerint természetfeletti képességekkel rendelkezik.

 

Van egy olyan érzésem, hogy ha a körülmények is jól alakulnak, hamarabb be tudom fejezni ezt a regényt, mint eddig bármelyiket. Itt a blogon igyekszem sűrűn beszámolni arról, hogy állok, és arról is, ha elkészültem, és találtam kiadót. Először mindenképp a régi szerkesztőmnek, Roboz Gábornak küldöm majd el a kéziratot a Gabo/Ciceró kiadónál (neki már meg is írtam a koncepciót, és hasznos gondolatokkal, kérdésekkel segített az írásban).

Hírek sógiról és novellamegjelenésről

Megint eljött az idő, a szokásos tokiói tavaszi kurzuson oktatunk Bakó Éva tanárnővel. Ahogy máskor, most is ellátogattam a Japán Sógi Szövetség "főhadiszállására", a Kaikanba, de sajnálatomra a dódzsó májusig zárva van. Így alternatív lehetőségek után néztem, és játszottam néhányat a Shinjuku Shogi Centerben. Nem volt rossz, a hangulata hasonlít a Kaikanra, de valamivel kisebb, és sajnos kevesebb a fiatal játékos. Két 3 danos ellenfél legyőzése és egy 4 danostól elszenvedett vereség után itt is 3 danosként soroltak be, ennek elismeréséül kaptam a fenti kártyát (de azt mondják, itt kevesebbet ér a 3 dan, mint a Kaikanban). Online is játszottam néhányat, és a 81Dojós profilomat belinkeltem ide a blogra: ha valakit érdekel, a jobb szélső sávot lefelé görgetve megtalálja.

A másik hír, hogy hamarosan megjelenik az Új Galaxis 24. száma, amelyben magyar szerzők novellái szerepelnek majd. Már várom, hogy elolvashassam a pályázat nyertes írását (és persze a többit is), de versenyen kívül én is írtam bele egy novellát. Egy időben többen kérdezték, hogy miért nem írok orvosi témában a fantasy helyett – nos, megpróbálkoztam a dologgal, hiszen ez az írás talán leginkább orvosi sci-fiként sorolható be. Nem állítom, hogy ez kifejezetten az én zsánerem, de azért jólesett a változatosság.

Egyelőre ennyi hírről tudok beszámolni, de hamarosan jelentkezünk újabb Sorok mögött bejegyzéssel is. Addig is kellemes hétvégét kívánok a blog minden olvasójának!

Sorok mögött: Tehetség kontra gyakorlás

Az e havi Sorok mögött posztban a fenti témáról kell(ene) írnunk; gondolkodtam is rajta, de rájöttem, hogy nem igazán áll össze a fejemben a koncepció, aminek az az oka, hogy – szerintem – nagyon nehéz általánosan írni a témáról. Kezdhetném persze mondjuk Einstein híres, mára elkoptatott mondásával, miszerint a zsenialitás egy százalékban tehetség, kilencvenkilenc százalékban pedig kemény munka, de az a helyzet, hogy valójában fogalmam sincs, milyen arányban érvényesül ez a két dolog. Szerencsére több tehetséges írót is ismerek, de olyat nem, aki ne dolgozna keményen, szóval itt máris bukik az egész.

 

Azt hiszem, nem nagyon tehetek mást azon kívül, hogy a saját példámon keresztül próbálom valamelyest megvilágítani a kérdést. Amikor az ember írni kezd, nagy valószínűséggel úgy gondolja, hogy tehetségesebb az átlagnál: én is így voltam ezzel az elején. Tizenéves koromban csak úgy ontottam magamból a rosszabbnál rosszabb verseket, aztán amikor kezdtem reálisabban értékelni az írásaimat, rájöttem, hogy a versek nem nekem valók. Egyetemistaként átnyergeltem a prózára, és – miután beláttam, hogy a regény elhamarkodott próbálkozás lenne – összehoztam néhány novellát, amik mostani szemmel újraolvasva valahol félúton vannak a "borzasztó" és a "nem az igazi" kategória között. Az írás nagyon fontos szerepet játszott az életemben – talán még inkább, mint manapság, hiszen nem volt mellette más igazi hobbim, és szabadidőm is több akadt –, így áthallgattam a bölcsészkarra, azaz felvettem olyan tárgyakat, amelyekről úgy gondoltam, hogy hasznosak lehetnek. (Írói képzés akkor még nem igazán volt, vagy csak én nem találkoztam ilyen lehetőséggel.) Szerencsére a sors összehozott egy nagyon segítőkész tanárral, aki modern irodalmat tanított, és szívesen elolvasta néhány írásomat. Mondanom sem kell, dobogó szívvel vártam a következő találkozásunkat, és titokban reméltem, hogy már kész írónak tart – persze nem ez volt a helyzet. :) Felhívta a figyelmem a hibákra, de a pozitívumokra is; javasolta, hogy folytassam az írást, és mellette olvassak Borgest. Minden tanácsának nagy hasznát vettem, és ettől kezdve ízekre szedtem minden mondatot, amit leírtam.

 

Rájöttem, hogy fordítani is klassz dolog, mert lehetőséget ad rá, hogy más munkáján keresztül tanuljuk meg az írástechnikai fortélyokat: az ember sokkal jobban odafigyel egy olyan szövegre, amit fordít, mint amit csak simán elolvas. (Még gimnazistaként a szüleim rendhagyó nyelvgyakorlás céljából lefordíttattak velem egy teljes regényt, aminek ráadásul a nyelvezete sem éppen mai: Falkner Moonfleet-jét. Vért izzadtam, mire befejeztem, de utólag hálás vagyok érte, szóval máris azon gondolkodom, tíz év múlva hogyan lehetne majd valami ilyesmit lenyomni szegény Bálinték torkán. :)

Később egy kicsit halványulni kezdett a lelkesedésem az írás iránt, de azért mindig akadt egy-két történet, ami valamilyen formában ott munkált bennem, és pár év múlva újra elkezdtem komolyabban foglalkozni a dologgal. Így utólag visszatekintve jó lett volna többet gyakorolni ebben azi időszakban is: csatlakozni valamilyen amatőr írói portálhoz, novellákat küldeni pályázatokra. Sokak szerint ez az út vezet a kiadásig, és valószínűleg igazuk van, bár nekem, mondhatni, szerencsém volt: amikor a Cicerónál elfogadták az első regényemet, a Szürke vért, talán úgy ötvenezer karakternyi kiadatlan novella állt mögöttem, a nevem tökéletesen ismeretlenül csengett a könyves szakmában csakúgy, mint az írói körökben. Úgy érzem, ha segített valami a szerencsén kívül, az az lehetett, hogy mindig igyekeztem a lehető legnagyobb alapossággal viszonyulni a szöveghez, amit leírok. Ezt nem nevezném tehetségnek, hiszen olyasmiről van szó, amit több-kevesebb gyakorlással bárki el tud sajátítani. Ezért, visszakanyarodva az eredeti kérdéshez, szerintem ahhoz, hogy valaki megírjon egy kiadható regényt vagy novellát, nem tehetség, hanem egyfajta hozzáállás és jó munkamódszer szükséges. Mindenkinek vannak klassz ötletei, csak azt kell megtanulni, hogyan tálaljuk őket az olvasó számára élvezhető formában. Szerintem a tehetség ahhoz kell, hogy valaki olyan művet írjon, amit ötven-száz évvel később is élvezettel forgatnak az emberek. Úgy gondolom, hogy mindenki, aki írásra adja a fejét, nyíltan vagy titokban arra vágyik, hogy egyszer összehozhasson egy ilyen könyvet.

A többiek bejegyzései a témában:

Demi Kirschner
Bartos Zsuzsa
Moskát Anita
On Sai
Gaura Ágnes
Puska Veronika