Sorok mögött: Tehetség kontra gyakorlás

Az e havi Sorok mögött posztban a fenti témáról kell(ene) írnunk; gondolkodtam is rajta, de rájöttem, hogy nem igazán áll össze a fejemben a koncepció, aminek az az oka, hogy – szerintem – nagyon nehéz általánosan írni a témáról. Kezdhetném persze mondjuk Einstein híres, mára elkoptatott mondásával, miszerint a zsenialitás egy százalékban tehetség, kilencvenkilenc százalékban pedig kemény munka, de az a helyzet, hogy valójában fogalmam sincs, milyen arányban érvényesül ez a két dolog. Szerencsére több tehetséges írót is ismerek, de olyat nem, aki ne dolgozna keményen, szóval itt máris bukik az egész.

 

Azt hiszem, nem nagyon tehetek mást azon kívül, hogy a saját példámon keresztül próbálom valamelyest megvilágítani a kérdést. Amikor az ember írni kezd, nagy valószínűséggel úgy gondolja, hogy tehetségesebb az átlagnál: én is így voltam ezzel az elején. Tizenéves koromban csak úgy ontottam magamból a rosszabbnál rosszabb verseket, aztán amikor kezdtem reálisabban értékelni az írásaimat, rájöttem, hogy a versek nem nekem valók. Egyetemistaként átnyergeltem a prózára, és – miután beláttam, hogy a regény elhamarkodott próbálkozás lenne – összehoztam néhány novellát, amik mostani szemmel újraolvasva valahol félúton vannak a "borzasztó" és a "nem az igazi" kategória között. Az írás nagyon fontos szerepet játszott az életemben – talán még inkább, mint manapság, hiszen nem volt mellette más igazi hobbim, és szabadidőm is több akadt –, így áthallgattam a bölcsészkarra, azaz felvettem olyan tárgyakat, amelyekről úgy gondoltam, hogy hasznosak lehetnek. (Írói képzés akkor még nem igazán volt, vagy csak én nem találkoztam ilyen lehetőséggel.) Szerencsére a sors összehozott egy nagyon segítőkész tanárral, aki modern irodalmat tanított, és szívesen elolvasta néhány írásomat. Mondanom sem kell, dobogó szívvel vártam a következő találkozásunkat, és titokban reméltem, hogy már kész írónak tart – persze nem ez volt a helyzet. :) Felhívta a figyelmem a hibákra, de a pozitívumokra is; javasolta, hogy folytassam az írást, és mellette olvassak Borgest. Minden tanácsának nagy hasznát vettem, és ettől kezdve ízekre szedtem minden mondatot, amit leírtam.

 

Rájöttem, hogy fordítani is klassz dolog, mert lehetőséget ad rá, hogy más munkáján keresztül tanuljuk meg az írástechnikai fortélyokat: az ember sokkal jobban odafigyel egy olyan szövegre, amit fordít, mint amit csak simán elolvas. (Még gimnazistaként a szüleim rendhagyó nyelvgyakorlás céljából lefordíttattak velem egy teljes regényt, aminek ráadásul a nyelvezete sem éppen mai: Falkner Moonfleet-jét. Vért izzadtam, mire befejeztem, de utólag hálás vagyok érte, szóval máris azon gondolkodom, tíz év múlva hogyan lehetne majd valami ilyesmit lenyomni szegény Bálinték torkán. :)

Később egy kicsit halványulni kezdett a lelkesedésem az írás iránt, de azért mindig akadt egy-két történet, ami valamilyen formában ott munkált bennem, és pár év múlva újra elkezdtem komolyabban foglalkozni a dologgal. Így utólag visszatekintve jó lett volna többet gyakorolni ebben azi időszakban is: csatlakozni valamilyen amatőr írói portálhoz, novellákat küldeni pályázatokra. Sokak szerint ez az út vezet a kiadásig, és valószínűleg igazuk van, bár nekem, mondhatni, szerencsém volt: amikor a Cicerónál elfogadták az első regényemet, a Szürke vért, talán úgy ötvenezer karakternyi kiadatlan novella állt mögöttem, a nevem tökéletesen ismeretlenül csengett a könyves szakmában csakúgy, mint az írói körökben. Úgy érzem, ha segített valami a szerencsén kívül, az az lehetett, hogy mindig igyekeztem a lehető legnagyobb alapossággal viszonyulni a szöveghez, amit leírok. Ezt nem nevezném tehetségnek, hiszen olyasmiről van szó, amit több-kevesebb gyakorlással bárki el tud sajátítani. Ezért, visszakanyarodva az eredeti kérdéshez, szerintem ahhoz, hogy valaki megírjon egy kiadható regényt vagy novellát, nem tehetség, hanem egyfajta hozzáállás és jó munkamódszer szükséges. Mindenkinek vannak klassz ötletei, csak azt kell megtanulni, hogyan tálaljuk őket az olvasó számára élvezhető formában. Szerintem a tehetség ahhoz kell, hogy valaki olyan művet írjon, amit ötven-száz évvel később is élvezettel forgatnak az emberek. Úgy gondolom, hogy mindenki, aki írásra adja a fejét, nyíltan vagy titokban arra vágyik, hogy egyszer összehozhasson egy ilyen könyvet.

A többiek bejegyzései a témában:

Demi Kirschner
Bartos Zsuzsa
Moskát Anita
On Sai
Gaura Ágnes
Puska Veronika