2016. március 24., csütörtök

Hírek sógiról és novellamegjelenésről


Megint eljött az idő, a szokásos tokiói tavaszi kurzuson oktatunk Bakó Éva tanárnővel. Ahogy máskor, most is ellátogattam a Japán Sógi Szövetség "főhadiszállására", a Kaikanba, de sajnálatomra a dódzsó májusig zárva van. Így alternatív lehetőségek után néztem, és játszottam néhányat a Shinjuku Shogi Centerben. Nem volt rossz, a hangulata hasonlít a Kaikanra, de valamivel kisebb, és sajnos kevesebb a fiatal játékos. Két 3 danos ellenfél legyőzése és egy 4 danostól elszenvedett vereség után itt is 3 danosként soroltak be, ennek elismeréséül kaptam a fenti kártyát (de azt mondják, itt kevesebbet ér a 3 dan, mint a Kaikanban). Online is játszottam néhányat, és a 81Dojós profilomat belinkeltem ide a blogra: ha valakit érdekel, a jobb szélső sávot lefelé görgetve megtalálja.

A másik hír, hogy hamarosan megjelenik az Új Galaxis 24. száma, amelyben magyar szerzők novellái szerepelnek majd. Már várom, hogy elolvashassam a pályázat nyertes írását (és persze a többit is), de versenyen kívül én is írtam bele egy novellát. Egy időben többen kérdezték, hogy miért nem írok orvosi témában a fantasy helyett – nos, megpróbálkoztam a dologgal, hiszen ez az írás talán leginkább orvosi sci-fiként sorolható be. Nem állítom, hogy ez kifejezetten az én zsánerem, de azért jólesett a változatosság.

Egyelőre ennyi hírről tudok beszámolni, de hamarosan jelentkezünk újabb Sorok mögött bejegyzéssel is. Addig is kellemes hétvégét kívánok a blog minden olvasójának!

2016. február 25., csütörtök

Sorok mögött: Tehetség kontra gyakorlás

Az e havi Sorok mögött posztban a fenti témáról kell(ene) írnunk; gondolkodtam is rajta, de rájöttem, hogy nem igazán áll össze a fejemben a koncepció, aminek az az oka, hogy – szerintem – nagyon nehéz általánosan írni a témáról. Kezdhetném persze mondjuk Einstein híres, mára elkoptatott mondásával, miszerint a zsenialitás egy százalékban tehetség, kilencvenkilenc százalékban pedig kemény munka, de az a helyzet, hogy valójában fogalmam sincs, milyen arányban érvényesül ez a két dolog. Szerencsére több tehetséges írót is ismerek, de olyat nem, aki ne dolgozna keményen, szóval itt máris bukik az egész.
 
Azt hiszem, nem nagyon tehetek mást azon kívül, hogy a saját példámon keresztül próbálom valamelyest megvilágítani a kérdést. Amikor az ember írni kezd, nagy valószínűséggel úgy gondolja, hogy tehetségesebb az átlagnál: én is így voltam ezzel az elején. Tizenéves koromban csak úgy ontottam magamból a rosszabbnál rosszabb verseket, aztán amikor kezdtem reálisabban értékelni az írásaimat, rájöttem, hogy a versek nem nekem valók. Egyetemistaként átnyergeltem a prózára, és – miután beláttam, hogy a regény elhamarkodott próbálkozás lenne – összehoztam néhány novellát, amik mostani szemmel újraolvasva valahol félúton vannak a "borzasztó" és a "nem az igazi" kategória között. Az írás nagyon fontos szerepet játszott az életemben – talán még inkább, mint manapság, hiszen nem volt mellette más igazi hobbim, és szabadidőm is több akadt –, így áthallgattam a bölcsészkarra, azaz felvettem olyan tárgyakat, amelyekről úgy gondoltam, hogy hasznosak lehetnek. (Írói képzés akkor még nem igazán volt, vagy csak én nem találkoztam ilyen lehetőséggel.) Szerencsére a sors összehozott egy nagyon segítőkész tanárral, aki modern irodalmat tanított, és szívesen elolvasta néhány írásomat. Mondanom sem kell, dobogó szívvel vártam a következő találkozásunkat, és titokban reméltem, hogy már kész írónak tart – persze nem ez volt a helyzet. :) Felhívta a figyelmem a hibákra, de a pozitívumokra is; javasolta, hogy folytassam az írást, és mellette olvassak Borgest. Minden tanácsának nagy hasznát vettem, és ettől kezdve ízekre szedtem minden mondatot, amit leírtam.
 
Rájöttem, hogy fordítani is klassz dolog, mert lehetőséget ad rá, hogy más munkáján keresztül tanuljuk meg az írástechnikai fortélyokat: az ember sokkal jobban odafigyel egy olyan szövegre, amit fordít, mint amit csak simán elolvas. (Még gimnazistaként a szüleim rendhagyó nyelvgyakorlás céljából lefordíttattak velem egy teljes regényt, aminek ráadásul a nyelvezete sem éppen mai: Falkner Moonfleet-jét. Vért izzadtam, mire befejeztem, de utólag hálás vagyok érte, szóval máris azon gondolkodom, tíz év múlva hogyan lehetne majd valami ilyesmit lenyomni szegény Bálinték torkán. :)

Később egy kicsit halványulni kezdett a lelkesedésem az írás iránt, de azért mindig akadt egy-két történet, ami valamilyen formában ott munkált bennem, és pár év múlva újra elkezdtem komolyabban foglalkozni a dologgal. Így utólag visszatekintve jó lett volna többet gyakorolni ebben azi időszakban is: csatlakozni valamilyen amatőr írói portálhoz, novellákat küldeni pályázatokra. Sokak szerint ez az út vezet a kiadásig, és valószínűleg igazuk van, bár nekem, mondhatni, szerencsém volt: amikor a Cicerónál elfogadták az első regényemet, a Szürke vért, talán úgy ötvenezer karakternyi kiadatlan novella állt mögöttem, a nevem tökéletesen ismeretlenül csengett a könyves szakmában csakúgy, mint az írói körökben. Úgy érzem, ha segített valami a szerencsén kívül, az az lehetett, hogy mindig igyekeztem a lehető legnagyobb alapossággal viszonyulni a szöveghez, amit leírok. Ezt nem nevezném tehetségnek, hiszen olyasmiről van szó, amit több-kevesebb gyakorlással bárki el tud sajátítani. Ezért, visszakanyarodva az eredeti kérdéshez, szerintem ahhoz, hogy valaki megírjon egy kiadható regényt vagy novellát, nem tehetség, hanem egyfajta hozzáállás és jó munkamódszer szükséges. Mindenkinek vannak klassz ötletei, csak azt kell megtanulni, hogyan tálaljuk őket az olvasó számára élvezhető formában. Szerintem a tehetség ahhoz kell, hogy valaki olyan művet írjon, amit ötven-száz évvel később is élvezettel forgatnak az emberek. Úgy gondolom, hogy mindenki, aki írásra adja a fejét, nyíltan vagy titokban arra vágyik, hogy egyszer összehozhasson egy ilyen könyvet.

A többiek bejegyzései a témában:

Demi Kirschner
Bartos Zsuzsa
Moskát Anita
On Sai
Gaura Ágnes
Puska Veronika

2016. január 28., csütörtök

Sorok mögött: Rajongók és kötözködők


2016 első "Sorok mögött" bejegyzésében egy olyan témát dolgozunk fel, amit én dobtam be a közösbe: az eredeti és a csak részben eredeti írás viszonyát. Elég régóta gondolkodom azon, milyen érdekes átalakuláson megy át mostanában a szórakoztató irodalom: míg régen csak az a modell létezett, hogy valaki kitalált egy történetet, megírta és publikálta (és ha túlságosan hasonlított valaki más művére, akkor igyekezett ügyesen kimagyarázni), addig az internet és a mai kor sajátosságai egy csomó új irányzatot szültek. Ma már bárkinek lehet blogja, ahol fan fictiont publikálhat, de a Csillagok háborújától a Marvel és DC univerzumig, a D&D-től a hazai M.A.G.U.S.-ig rengeteg olyan világ létezik, amely számtalan rajongóval és megbízott vagy önjelölt íróval büszkélkedhet. Bonyolult kérdés, hogy a kreatív jogok hogyan oszlanak meg az adott világ tulajdonosa és a világban játszódó történet szerzője között: ha valaki kíváncsi rá, milyen jogi buktatókat rejtenek magukban a részben eredeti szellemi alkotások, elég, ha utánaolvas a M.A.G.U.S. körül kialakult káosznak. Az is érdekes, hogy mit tartunk "kanonikus" műnek, és mit fan fictionnek. Ha valaki azt hiszi, az előbbiért pénzt kap az író, míg az utóbbiért nem, az téved: pl. a Csillagok háborúja folytatásakor eltörölték az ún. kiterjesztett univerzum (expanded universe) kánoni státuszát, az ehhez tartozó műveket gyakorlatilag visszaminősítették egyszerű fan fictionné, de meggyőződésem, hogy ettől még elég jól fogynak. :)

Az interneten (és néha élőben is) leggyakrabban azokkal a kérdésekkel találkozom, ciki-e fan fictiont írni, ill. lehet-e valakinek baja abból, ha ilyen írásokat tesz közzé. Az első kérdésre egyszerű a válasz: nem ciki, sok befutott szerző is írt ilyet a pályája elején, a lényeg tulajdonképpen az, hogy miért is kezd írni az ember. Nyilván előfeltétel, hogy az illető sokat olvasson (ill. ma már olyat is látni, hogy valakinek alig volt könyv a kezében, és csak tévésorozatok hatására fog bele egy történet megírásába – ezt az esetet inkább hagyjuk, mert mindig borzasztó eredmény születik belőle). Szóval a lényeg, hogy szerintem nagyjából két típusra lehet osztani az olvasó embereket. Az egyik a "rajongó" típus, akiből könnyen lehet fan fiction-író, mert hajlamos rá, hogy a fiktív világ teljesen elvarázsolja, minden apró részletet ismer, és mindet a magáénak érzi. Az első novellája jellemzően azért születik meg, hogy még jobban bele tudja képzelni magát abba a másik világba. A második típus a "kötözködő", aki azért olvas, mert a tökéletes élményt kutatja, mint valami Szent Grált (belőle nemigen lesz fan fiction-író). Ha tetszik is neki egy könyv, mindig talál kisebb-nagyobb hibákat, és a történet valahogy sosem úgy alakul, ahogy szerinte tökéletes lenne. Így előbb-utóbb eljuthat oda, hogy ha már senki más nem írja meg azt a sztorit, amire vár, akkor majd nekiáll, és megírja ő maga. Így voltam ezzel én is; más kérdés, hogy eleinte olyan történeteket produkáltam, amiket olvasóként simán félredobtam volna.

Bár én magam soha nem írtam fan fictiont, úgy gondolom, nincs vele semmi baj: azt látom, hogy amikor eljön az ideje, a fan fiction-író tovább fog lépni, és eredeti világokat alkot. Ezzel viszont el is jutottunk a második kérdéshez: milyen probléma származhat abból, ha szerzőként valaki nem tud teljesen elhatárolódni a korábbi rajongói írásaitól? A külföldi zsánerirodalom manapság elég hangos az ilyen esetektől (példaként itt vannak E. L. James és Cassandra Clare plágiumügyei), de itthon még egy ilyen sem került a média kereszttüzébe. Ezzel együtt nem árt az óvatosság: ha csak részben eredeti művet teszünk közzé, mindig jelöljük meg a jogtulajdonost. Ezzel nem lehet baj mindaddig, amíg a mű egyszerű fan fiction, amivel egy petákot sem keresünk. Ha azonban eredeti műről van szó, amit ki szeretnénk adatni, akkor érdemes nagyon odafigyelni, nehogy átvegyünk ötleteket vagy részleteket egy korábbi rajongói írásunkból, és azon keresztül valaki más művéből.

A többiek bejegyzései:

2015. december 23., szerda

Ünnepi tervek


Hát, újra véget ért az oktatási időszak, és lassan az év is. Így karácsony előestéjén visszatekintve azt mondhatom, elégedett vagyok az idei évemmel: no, nem azért, mert annyira remekül haladtam az új regényemmel, hanem mert sok régi adósságomat törlesztettem, és végre előreléptem a munkahelyen is. A téli szünet is más lesz, mint eddig bármikor, és ennek két oka van: az egyik, hogy bár a húgom már 2013-ban Svédországba költözött a családjával, most először lesz alkalmam meglátogatni. Kihasználjuk az újonnan induló Debrecen-Malmö járatot: kíváncsi vagyok a debreceni reptérre, arra meg főleg, hogy Bálintnak és Bencének hogy tetszik majd a repülés. :)

A másik, amit régi Csillagok háborúja-rajongóként természetesen nem mulaszthatok el, az az új film, Az ébredő Erő megnézése. Kicsit tartok is tőle, mert elég vegyes kritikákat olvastam, ill. hallottam róla, de inkább a pozitívoknak szeretnék hinni. :) Szerintem mire észbe kapok, már vége is lesz az évnek, aztán jövőre újra indul a munka, és ha minden jól megy, a következő évértékeléskor már újabb lezárt regényről számolhatok majd be. De ne szaladjunk ennyire előre: élvezzük ki a téli szünetet. Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok a blog minden olvasójának!

2015. november 24., kedd

Újabb japán út



A fenti kép Tojama városát mutatja, és azért csatoltam, mert ezúttal Tokió helyett ide szólít a kötelesség: csütörtöktől bő egy héten át megint tolmácskodni fogok. (A Humángenetikán muszáj volt szabadságot kivennem emiatt, de nem gond, bőven maradt bent szabim.) Régebben, kb. 2006-tól 2010-ig elég sokat dolgoztam tolmácsként először a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ, majd az önkormányzat megbízásából, főleg Debrecenben, de Tojamában is megfordultam már. Aztán kevesebb lett az időm, már nem nagyon tudtam vállalni a megbízásokat; most azonban úgy jött ki, hogy belefér. És persze (az anyagiak mellett) volt egy "titkos" okom is, hogy miért vállaltam el a dolgot: a készülő regényem Tojamában játszódik, igaz, nem a jelenben, de attól még hasznosnak bizonyulhat ez az út. (Régről elég jól ismerem Koizumi urat, a Tojamai Művészeti és Kulturális Társaság volt elnökét, és szeretném személyesen megkérni, hogy ha mód van rá, szerezzen nekem képeket a 60-as évekbeli Tojamáról.)

Egyébként a munka arról fog szólni, hogy a debreceni Vojtina Bábszínháznak és az őket kísérő protokollszemélyeknek kell majd tolmácsolnom. A Vojtina a "Batu-tá kalandjai" című darabját mutatja be az ottani gyerekeknek, részben japánul: bár eredetileg a teljes darabot lefordítottam, a szöveg végül túl soknak bizonyult, így csak bizonyos kulcsmondatok hangzanak majd el japánul, ezeket külön begyakoroltuk Jankóval, a színésszel. Szegénynek még így se lesz könnyű dolga, nem is nagyon tudom elképzelni, milyen nehéz lehet fejből visszamondani egy szöveget olyan nyelven, amin az ember egyáltalán nem beszél. De a Vojtina csinált már ilyet korábban is, biztos vagyok benne, hogy most is klasszul megoldják. Aki esetleg szívesen jár bábszínházba a gyermekével, annak ezúton is figyelmébe ajánlom a darabot, szerintem felnőttként is élvezetes, és itthon azért magyarul szokták játszani. :)

Maga a tolmácsolás egyébként nem vonz annyira. Sokszor hallok olyan véleményt, hogy ez milyen klassz munka, világot lehet látni, meg sokféle emberrel találkozni, ami igaz is, de annyira megterhelő az egész, hogy az embernek nem nagyon van lehetősége kiélvezni. Beszédek, protokollvacsorák, próbák, bemutatók váltják egymást, és a tolmács végig el van havazva, még akkor is, amikor mások pihennek. (Jellemző példa a vacsora közbeni beszélgetés: ez a résztvevőknek kikapcsolódás, a tolmácsnak azonban még enni is alig van ideje, hiszen nélküle lényegében megszűnik a kommunikáció.) Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy én már bármilyen japán utat inkább csak akkor tudnék élvezni, ha a családom is velem lenne, de erre egyelőre nincs kilátás. Na de nem panaszkodom, arra végül is nincs okom. Egyelőre elköszönök, mert fogalmam sincs, hogy dec. 4-e előtt mikor és hányszor lesz alkalmam ránézni a blogra, már ha lesz egyáltalán. Decemberben viszont újabb bejegyzéssel jelentkezem. Addig is kellemes mikulást mindenkinek! :)