2015. május 14., csütörtök

Sorok mögött: Kell-e szeretnünk a főszereplőt?


Érdekesen indult az e havi körblog: már a téma felvetésekor kiderült, hogy itt bizony ütközni fognak a vélemények, ami szerintem egyáltalán nem baj. Számomra legalábbis a "Sorok mögött" projekt legizgalmasabb oldala éppen az, hogy mit és mennyire látunk másként – és úgy sejtem, ebből a szempontból a mostani kör jó néhány csemegét tartogat. :) De mielőtt belemennénk a részletekbe, lássuk, mi is a legújabb témánk.

A központi kérdés ezúttal az, mennyire legyen pozitív figura a történetünk főhőse. És máris oszlassunk el egy gyakori félreértést: nem az antihősökről van szó. Az antihősök jelleme – hála istennek – nem felel meg a mesékből, eposzokból ismerős hősies ideálnak, sokkal hétköznapibb, vagy ha úgy tetszik, emberibb vonásokkal rendelkeznek, és épp emiatt a mai irodalomban főként velük találkozunk. Egy antihős mint főszereplő általában kellőképp szerethető, ugyanakkor nem válik unalmassá, az olvasó háromdimenziósnak érzékeli, a szerző pedig több kihívást talál egy ilyen karakter megformálásában, mint egy hagyományos, egysíkú hősében. De mi a helyzet a kifejezetten ellenszenves karakterekkel? Jó ötlet-e, ha olyan főszereplőt választunk, aki egy hagyományosabb történetben valószínűleg inkább a főgonosz szerepébe kerülne? Erre már nem olyan egyszerű válaszolni.

Először diákkoromban találkoztam a kérdéssel, egy nyáron, amikor lelkiismeretesen és nagy buzgalommal végigolvastam a feladott kötelezők... némelyikét. Dosztojevszkij regénye, a Bűn és bűnhődés határozottan pozitív élményként maradt meg bennem: nem, mintha mindent megértettem volna a könyv lélektani és filozófiai mélységeiből, hanem, mert krimiként is kiválóan működött. Olyasmi élmény volt, mint amikor az ember a Columbót nézi, és legbelül azért szurkol, hogy a gyilkos megússza – még akkor is, ha tudja, hogy ez nem fog megtörténni –, mert a gyilkos sokkal emberibb figura, mint maga Columbo. Hiába szörnyülködtem az elején, hogy milyen kegyetlen, gépies alak Raszkolnyikov, aki puszta számításból gyilkolni is képes, az író olyan ördögi ügyességgel ábrázolta a vívódásait és vezette elő a történetet, hogy végül megnyert magának. Mégis azt mondom, hogy ha valaki nem Dosztojevszkij, akkor nagyon kockázatos ilyen főszereplőt választania.

Lehet, hogy most sokan ráncolják a szemöldöküket: miért akarom megmondani másoknak, hogy milyen szereplő nézőpontjából írják meg a saját történetüket? Természetesen nem akarom, ez is az írói szabadság része. De nem szabad elfelejtenünk, hogy az olvasó elsősorban szórakozni akar, vagyis a könyvünk üzenete (már, ha van neki), csak akkor fog eljutni hozzá, ha eléggé élvezi a sztorit ahhoz, hogy ne tegye le. Az élvezethez pedig szükség van arra is, hogy amennyire lehet, beleélje magát a történet valóságába. Nyilván nem arra gondolok, hogy az olvasó önmagát képzeli a főhős helyébe, de ha semmilyen kapcsolódási pontot nem talál a szereplő gondolkodásával, az bizony feldühítheti, és esetleg abbahagyja az olvasást. Lehetnék álszent, írhatnám, hogy milyen primitív dolog így megítélni egy könyvet, de velem is előfordult már, hogy az első kötet után abbahagytam egy sorozatot, mert nem bírtam elviselni a nézőpontszereplőt. (Konkrétan A Setét Toronyra gondolok Stephen King tollából, aki ettől függetlenül maradt az egyik kedvenc íróm.)

Persze nyilván nincs értelme arról beszélni, hogy pontosan mennyire kell szerethető legyen egy figura, akit főhősnek szánunk. Számomra az Oni-sorozat kapcsán egészen jól bevált az az elv, hogy a főszereplő többé-kevésbé átlagos tulajdonságokkal rendelkezik, míg az igazán izgalmas, szélsőséges jellemvonásokat a többi karakternek tartogatom. Így az olvasó szabadon választhat, kit szeret és kit utál a szereplők közül, miközben – remélhetőleg – nem érzi úgy, hogy egy számára nagyon idegen nézőpontból kénytelen végigkövetni az eseményeket. Ez persze csak egy lehetőség a sok közül, és szerintem elsősorban akkor lehet szükség ilyen trükkökre, ha végig ugyanazt a nézőpontot használjuk. (Például azért, mert E/1-ben írjuk a regényt.) Teljesen más téma, hogy hány nézőpont az optimális; nem kizárt, hogy egyszer majd erről is fogunk körblogolni. Egyelőre erről csak annyit, hogy szerzőként a több nézőpont sokszor könnyebbséget jelent a történetmesélés és információadagolás szempontjából, olvasóként viszont gyakran tapasztalom, hogy minél kevesebb nézőponttal operál egy történet, annál könnyebben "be tud húzni". (És talán mégsem annyira más téma ez, mint hittem, hiszen végső soron megint arról van szó, hogy az írónak mennyire van lehetősége megkedveltetni a főszereplőt az olvasóval.)

Én magam is nagyon kíváncsi vagyok, mások hogyan látják a problémát, következnek tehát a linkek a többiek bejegyzéseihez:

2015. április 27., hétfő

Könyvfesztivál 2015


Mondhatni, sűrű hétvégén vagyok túl: tegnap, a budapesti Könyvfesztiválon több programon is részt vettem a lezárult Oni-trilógia kapcsán. Délelőtt egy kerekasztal-beszélgetésre voltam hivatalos, ahol Roboz Gábor három szerzőt kérdezett a kortárs magyar YA fantasyről, és elsősorban a saját műveikről: Lakatos Istvánt, Holló-Vaskó Pétert és engem. Klassz élmény volt, és úgy tűnt, a közönséget is érdekelte a dolog, szóval ezúton is köszönöm Gábornak és Kleinheincz Csillának, hogy beszerveztek. :)

Amint véget ért a program, már rohantam is a Ciceró standjához, ahol elkezdődött a dedikálásom. Olyan kép fogadott, amilyen még soha: vártak rám! Ettől máris felemás érzéseim támadtak: egyrészt szégyelltem, hogy megvárattam az olvasóimat, másrészt mégis jókedvem támadt, mert az elmúlt két fesztiválon már egészen hozzászoktam, hogy szinte végig egy üresen pangó standnál üldögélünk, és jókat beszélgetünk Gáborral. :) Persze azért senki ne képzeljen maga elé hosszan kígyózó sorokat, de többen eljöttek dedikáltatni, mint gondoltam, és ez nagyon jólesett. Külön öröm volt, hogy a Szubjektív Kultnapló szerzőjének, Pomsár Péternek is aláírhattam egy könyvet, és megtudtam, hogy közös az érdeklődésünk a japán kultúra iránt, sőt, ő is tanulta a nyelvet az egyetemen.

1 órától beültem egy másik kerekasztalra, ahol Kleinheincz Csilla, Németh Vladimir és Velkei Zoltán a mai sci-fi és fantasy trendekről, a hazai zsánerkiadók szerepvállalásáról mesélt. (Kellemesen meglepett, milyen sok volt az érdeklődő.) Közben azonban volt egy kis szünetem, amit jó hangulatban töltöttem Gábor, Till Katalin (a Ciceró főszerkesztője) és Kótai Kata (a második és harmadik Oni-regény korrektora) társaságában. Nem tudom, furcsállották-e, hogy annyit kérdezősködtem, mintha valami riportot akarnék készíteni; bevallom, legyűrt a kíváncsiság, mert mindig is nagyon érdekelt, hogyan működik egy könyvkiadó belülről.

Mielőtt csatlakoztam volna a családomhoz, akik már jóval korábban elmentek ebédelni, végre alkalmam nyílt személyesen találkozni Böszörményi Gyulával a dedikálásán. Majdnem két éve már, hogy beszélgettünk a Facebookon, mégis megismert, amikor letettem egy nagy kupac könyvet az asztalra, és bemutatkoztam. Megkérdezte, hogy halad az Oni-projekt, mire őszintén beszámoltam róla, hogy bár idén valamelyest többen jöttek dedikáltatni, még mindig az a benyomásom, hogy alapvetően nem sokan olvassák a sorozatot. Gyula megértően bólintott, és azt mondta, a pálya eleje mindig nagyon nehéz. Neki sok könyve jelent meg a Gergő és az álomfogók előtt, de csak azzal sikerült igazán kitörnie az ismeretlenségből. "Kitartás, menni fog!", mondta búcsúzóul. Pont tegnap hallottam olyan véleményt, hogy ha valaki személyesen találkozik a kedvenc írójával, gyakran csalódásban lesz része, de mindenkit biztosítok róla, hogy "Gyula bátyó" esetében ez nincs így: hihetetlen pozitív energia lengi körül, ami valahogy átragad az emberre.

Keserédes gondolatokkal búcsúztam el a Millenáristól, hiszen még ha talán nem is ez volt szerzőként az utolsó Könyvfesztiválom, de biztosan az utolsó, ahol Oni-regénnyel szerepeltem. Ráadásul a következő történetem rengeteg háttérmunkát igényel, és kénytelen vagyok angolul megírni (ennek okairól itt adtam számot), ezért el kell telnie még pár évnek, mire esetleg új regénnyel jelentkezhetek a fesztiválon. Mindenesetre Gáborral beszéltünk róla, már annyira megszokott dologgá vált ez a találkozás minden évben, hogy jövőre sem kéne kihagyni: ha be tudunk iktatni egy újabb tavaszi családlátogatást Budapesten, mindenképpen kinézek majd a Millenárisra, a cicerós standhoz.:)

2015. április 11., szombat

Sorok mögött: A fő téma



Bevallom, sokat gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán részt vegyek-e a mostani körblogoló projektben, amelynek témája a "fő téma", vagyis hogy milyen területen érezzük leginkább otthon magunkat, mit szeretünk írni elsősorban. Azért vagyok bajban, mert bár az Oni-trilógia megjelenése kapcsán adódna a válasz, hogy a YA fantasy a fő témám, mégsem vagyok egészen biztos benne, hogy ez így marad a jövőben is.

Korábban írtam már itt a blogon a következő projektemről. Ebben azóta nyakig benne vagyok, interjúkat, emlékiratokat, családi fotókat, régi térképeket bújok, és éppen a napokban kezdett körvonalazódni bennem a konfliktus fő íve, amire – reményeim szerint – rá lehet majd építeni a teljes regényt. Bár sosem írtam még dokumentumregényt  – vagy a manapság divatos kifejezéssel élve non-fictiont –, mégis élvezem az ebben rejlő kihívásokat, amelyek részben ugyanazok, mint a fikció esetében, részben viszont egészen mások. (Tegyük persze hozzá, hogy a fikciónak itt is jelentős szerephez kell jutnia, ha az ember azt szeretné, hogy regényként működjön a dolog.)

Első pillantásra mindez nem is különbözhetne jobban az Oni-trilógia témájától. Egyébként egy-egy novella erejéig sok mindenfélébe belekaptam már, sőt, volt olyan kritikus, aki azt ajánlotta, írjak inkább horrort. :) Lehet, hogy később minden jobban kikristályosodik majd, de pillanatnyilag tényleg nehezen tudnám megmondani, melyik terület áll hozzám a legközelebb: ez volt az oka, hogy majdnem passzoltam ezt a bejegyzést.

Aztán elgondolkodtam, milyen sok a fiatal szereplő az írásaimban. Az Oni például kifejezetten ifjúsági sorozat, és a legújabb történetem is ott ér majd véget, ahol a tizenhat éves főszereplő belátja, hogy a japán társadalomban, kisebbségiként sohasem találhatja meg az identitását, és Amerikába költözik tanulni. Bár az olvasásban mindenevő vagyok, eléggé dominálnak a könyveim között a fiataloknak szóló történetek (sőt, a feleségemnek köszönhetően a romantikus YA sem hiányzik a polcról). Most, mire a bejegyzés végére értem, nagyjából meggyőztem magam, hogy elsősorban ifjúsági szerző vagyok: közel áll hozzám a zsánerre jellemző humor, a lényegre szorítkozó, dinamikus leírási technika és a felnőtté válás, a "ki vagyok én?" problémája. Egyelőre ennyit tudok felelni a körblogolós kérdésfelvetésre – a többit majd akkor, ha szerzőként én magam is "felnőtté váltam". :)

A többiek tartalmasabb bejegyzéseket írtak a témában, mindenképp olvassátok el őket:

2015. március 27., péntek

Borító és könyvfesztiváli programok


Fent látható az Oni: A bábu és a Talizmán borítója, amely az előző részhez hasonlóan Kovács Péter munkája. Nekem nagyon tetszik, ti hogy vagytok vele? Szívesen írnék bővebben arról, hogyan alakult ki a végleges változat, de akkor el kellene mondanom a jelenet hátterét, spoilerezni pedig nem szeretnék. :)

A másik hírem, hogy itt letölthető az idei Könyvfesztivál részletes programja. Már régen ígértem egy meglepetést a megszokott dedikálás mellett, most tehát kiderül, mi az: április 26-án, vasárnap 10-től 11 óráig lesz egy beszélgetés a hazai YA fantasyről Holló-Vaskó Péterrel (a Holdárnyék-könyvek szerzője) és velem, ahol Lakatos István (író, műfordító, grafikus) fog kérdezni, és a szerkesztőm, Roboz Gábor lesz a moderátor. Érdekesnek ígérkezik, tehát aki Budapesten, a Millenáris közelében jár ebben az időpontban, az mindenképp nézzen be a Hess András terembe. Ezután, 11 órától következik majd a már hagyományossá vált könyvfesztiváli dedikálás a Ciceró standjánál, ahol szintén szívesen látok mindenkit, aki dedikáltatni vagy beszélgetni szeretne. :)

2015. március 11., szerda

Véget ért a szerkesztés


Tegnap befejeztük A bábu és a Talizmán szerkesztését. A regény hivatalosan is előkészületben van, azaz már csak a tördelés és a korrektúra van hátra, ill. a végleges borítóra várunk még. (Kíváncsi vagyok, milyen lesz, Péter előzetes tervei nagyon ígéretesek voltak.)

Gábor, a szerkesztőm, aki több mint két év alatt már elég jól kiismert, a következő üzenetet írta a szerkesztés lezárását követően: "...ha valamelyik éjszaka még felriadsz valami apróságra, amin változtatnál, még megteheted. :)" Erre büszkén azt feleltem magamban, hát lehet, hogy tavaly és tavalyelőtt nem bírtam megállni, hogy ne javítsak bele, amikor már a tördelőnél volt az anyag, de idén más lesz. Nagyon alaposan átnéztem a szöveget a szerkesztés utolsó fordulójában, nem fordulhat elő, hogy megint eszembe jut valami. Emellett ki is tartottam... egy egész napig. :) Nem tudom, miért mindig ilyenkor találom meg a hibákat, de remélem, ez volt az utolsó. Az biztos, hogy tördelőként nagyon utálnám, ha valaki még javítgatja azt a szöveget, amit én véglegesként kaptam kézhez. :)

Egyelőre ennyi hírem van, de hamarosan még több információ kerül fel a blogra a borítóval és a könyvfesztiváli programokkal kapcsolatban. A Ciceró honlapját is érdemes nézegetni, mert az előkészületben lévő könyvek közé hamarosan felkerül az utolsó Oni-kötet. :)