Szófelhők

Először is bocsánat mindenkitől, amiért az utóbbi pár hétben egy kicsit elhanyagoltam a blogot; a dolognak főleg az a magyarázata, hogy a Gabo SFF blogra írtam vendégbejegyzéseket. (Aki szeretné őket elolvasni, itt, itt, és itt megteheti, és mindenképp kövesse figyelemmel az oldalt, mert még fogok írni oda.)

Addig is, amíg lényegesebb dologról nem tudok itt beszámolni, írok egy érdekes nyelvi játékról, amivel nemrég szórakoztattam magam. Főleg angol nyelvterületen jól ismert dolog a "word cloud", vagyis szófelhő, ami kiemeli a leggyakoribb szavakat egy írásból, és egyetlen felhőbe rendezi őket (minél gyakoribb egy szó, annál nagyobb lesz). Próbaképpen ráengedtem a wordle.net oldalon található alkalmazást az Oni első és második részére, és ezt az eredményt kaptam:

1. Oni: Szürke vér

2. Oni: A Néma Város

Tényleg egész jó móka volt, és nem csak azt tudtam meg belőle, hogy kiknek a neve szerepel a legtöbbet a szövegben, de azt is, milyen szófordulatokat szoktam gyakran használni. Sőt, bizonyos stílusbeli változásokat is látni vélek a két rész között. Aki írt már valamit (novellát, regényt, szakdolgozatot), annak figyelmébe ajánlanám ezt a játékot, szerintem nem fog csalódni.

Könyvfesztivál és más kalandok

A hétvégén véget ért a Könyvfesztivál, ahol dedikáltam az Oni-trilógia második részét, A Néma Várost. (Aki esetleg szeretne több képet látni, kattintson erre a linkre.) Bár számítottam rá, hogy most sem lesz túl nagy tolongás, azért örültem volna, ha valamivel többen eljönnek erre a személyes találkozóra, mint tavaly. Sebaj, köszönöm mindenkinek, aki eljött, és remélhetőleg a második kötet megjelenésével hamarosan a trilógia is ismertebbé válik, így a jövő évi fesztiválon már nem lesz rá szükség, hogy szegény szerkesztőm tartson szóval a dedikálások közötti (hosszú) szünetekben. :)

A dedikálás egyik vendége Szandi, azaz abstractelf volt, a könyves blogger. (Itt megtaláljátok a blogját.) Rá nem csak azért fogok emlékezni, mert még senki sem kért meg arra, hogy ennyire lökött szöveget írjak a könyvébe, ill. könyveibe (pl. "Kívánok sok szürkét, sok vért és hozzá ezt a Szürke vért!"), hanem azért is, mert az első rész nem nyerte el maradéktalanul a tetszését, így annál inkább várom A Néma Városról írt kritikáját: ez hasznos visszajelzés lesz arról, hogy a könyv tényleg jobban sikerült-e, mint a Szürke vér.

Nagyon örültem, hogy nem sokkal Kleinheincz Csilla után kerültem sorra, így nem csak az Ólomerdőt tudtam dedikáltatni vele, hanem a nyári írótáborról is beszéltünk. (Ez tényleg érdekesnek ígérkezik, kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle.) Végre beszereztem a Shelby bácsi állatkertjét is Bálintnak. (Nem magamnak, bárki bármit is mond! :)

Ahogy tavaly, idén is kihasználtuk a Könyvfesztivált, hogy közös programokat csináljunk a budapesti családtagokkal, akikkel sajnos csak ritkán tudunk találkozni. Az alábbi fénykép a Tropicariumban készült rólam; többek szerint lehetne a következő könyvem borítója. Nos, A bábu és a Talizmáné semmiképp sem, legfeljebb egy önéletrajzi ihletésű zombitörténethez tudom elképzelni.

Kezemben A Néma Város!

Ma csomagot kaptam a kiadóból: megérkezett A Néma Város szerzői példánya. Persze tudtam, hogy mire számítsak, de kézben tartani mégis teljesen más érzés. A borítógrafikáról már áradoztam egy másik bejegyzésben, így most nem írok róla még egyszer. Nagyon tetszik, hogy bár más volt a grafikus, mint az első résznél, a borító koncepciója, elosztása, jellege ugyanolyan maradt, még a betűtípus sem változott, amitől a két regény igazán "testvérnek" tűnik. (Amikor végre tartottam egy kis szünetet a könyv nézegetésében és simogatásában, nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy lefotózzam a két részt együtt, mint a mellékelt ábra mutatja.)

Az is most tudatosult bennem, hogy ezzel már hivatalosan is a kétkötetes szerzők táborába kerültem: többé nem jelent majd védelmet az elsőkönyves státuszom a kritikákkal szemben, sokkal kevésbé takarózhatok a tapasztalatlanságommal. Szóval nagyon bízom benne, hogy ilyesmire nem is lesz szükség. :)

Tokiói sóginapló

Most, hogy a tokiói utam lassan a végéhez közeledik, gondoltam, összegzem a sógival kapcsolatos tapasztalataimat. Ahogy máskor, most is két helyre jártam többé-kevésbé rendszeresen: a Japán Sógi Szövetség hivatalos dódzsójába Szendagajában, valamint a Vaszeda Egyetem sógiklubjába.

A szendagajai dódzsó nem olcsó, de hatalmas: másutt sosem láttam még ennyi embert egyetlen klubban. Elég büszkék rá, hogy a fokozataik szigorúak, így nem is fogadták el a Magyarországon szerzett 3 danos szintemet: meg kellett küzdenem érte, de végül kaptam egy papírt, hogy elismertek 3 danosként. :) (Ez látható a fenti fényképen.) Az aznapi mérlegem: három győzelem egy 1, egy 3 és egy 4 danos ellenféllel szemben, valamint egy vereség egy 4 danostól. (Erre adták meg a 3 dant, ami tényleg kissé szigorúnak tűnik.) Idén újnak tűnt a személyzet (én legalábbis még nem találkoztam velük), és elég mulatságos volt, ahogy a külföldi arcom láttán riadtan "felkészültek" rá, hogy majd angolul kell beszélniük, majd miután kiderült, hogy mégsem, a jelenlétemben beszélték meg a dolgot, mintha közben elfelejtették volna, hogy értem. :)

A Vaszeda Egyetem klubja nem igazán használ dan-fokozatokat, de senki sem titkolja, hány pontja van a Shogi Club 24-en, abból pedig könnyű átszámítani. A klubnak nagyon sok tagja van, és folyamatosan edzenek a teremben, amolyan "mikor ki van ott" rendszerben. Ennek köszönhetően sokszor látok új arcokat, és idén is sikerült sokkolnom őket a feltűnésemmel. :) (Később persze azért előkerült pár ember, aki már ismert tavalyról vagy az előttről.) Az első napom vendégként a klubban igazán emlékezetesre sikerült. Három 5 danos (vagy annak megfelelő játékerejű) ellenféllel játszottam, és az egyiküket sikerült legyőznöm: a Kitabatake-stílussal leptem meg. :) (Ha valakit esetleg érdekel a kifu, hamarosan feltöltöm a Facebook-oldalra, kommentárral.) Az egészben az volt a legjobb, hogy mivel a terem nagyon kicsi, a létszám növekedésével hamarosan rákényszerültünk, hogy a folyosón folytassuk a játékot a szabad asztaloknál, ez pedig elég sok érdeklődőt, nézelődőt vonzott. Ez, és a klub tagjainak könnyed stílusa, folyamatos viccelődése eszembe juttatta azokat az időket, amikor egyetemistaként a Hiroszaki Egyetem sógiklubjában játszottam. A srácok poént csináltak pl. a hangosbemondó közleményeiből, meg abból, hogy a klub egyik régi tagja kikapott egy frissen belépett (mellesleg nagyon erős) elsőévestől, sőt, még abból is, hogy még senki se fizette be a tagdíjat: egyáltalán nem feszélyezte őket a jelenlétem. Bármilyen szerényen is beszéltek magukról, azért nem titkolták, hogy még mindig ez Japán egyik legerősebb sógiklubja - már csak ezért is visszamegyek még oda a héten.

Előkészületben az Oni: A Néma Város

Ma befejeztük a kézirat szerkesztését. Igazán csak most gondoltam végig, mekkora munka volt: több mint két hónapig tartott a teljes folyamat. Gáborral alaposan megrágtunk minden apró részletet a szövegben, talán még alaposabban is, mint tavaly az első résznél. Remélem, ez érezhető lesz a végeredményen is. :)

Megint hoztam a formám: miután a szöveg már a tördelőhöz került, még előhozakodtam egy javítanivalóval. Annyira azért nem vetettem el a sulykot, mint tavaly, amikor két-három nappal az után, hogy megkezdődött a tördelés, még szóismétléseket javítgattam a szövegben, de azt hiszem, idén sem loptam be magam a tördelő szívébe. :) Most, amíg a szöveg végigjárja a maga útját (tördelés, korrektúra, nyomda), nekünk Gáborral már csak apróbb teendőink vannak hátra a borítóval és a fülszöveggel kapcsolatosan. Nem mondhatnám, hogy úgy érzem, gyorsan elrepül az a pár hét, amíg végre felkerülnek a netre az első kritikák, de az biztos, hogy lesz mivel eltöltenem az időt: elkezdem írni a trilógia befejező részét, amely az Oni: A bábu és a Talizmán címet viseli majd.