2013. április 22., hétfő

Tájkép dedikálás után

A hétvégén "átestem a tűzkeresztségen", ahogy Till Katalin, a Ciceró főszerkesztője megfogalmazta. Jó volt végre személyesen találkozni vele és Gáborral, a szerkesztőmmel, akivel több hónapnyi kemény munka áll mögöttünk, de mindezidáig csak e-mailben és néha telefonon értekeztünk. A 21. század sajátossága ez is: néha már jó ideje ismerünk valakit, mire arcot is tudunk társítani hozzá.

Azt már korábban, közvetlen ismeretség nélkül is sejtettem, hogy nagyon szimpatikus ez a kiadói csapat, és örültem, hogy a része lehetek. Ám tartottam tőle, hogy egy kihalt standnál fogok üldögélni, és még a tollamat sem avatom majd fel, mert a kutya sem lesz kíváncsi egy épp csak, hogy megjelent, ismeretlen könyvre. Másrészt legbelül azt reméltem, hogy a Könyvfesztiválra érkező rengeteg ember figyelmét felkelti majd a borító, és odajönnek, hogy "Jé, mi ez?" - így bőven lesz kinek dedikálnom.

A valóság, ahogy az lenni szokott, megtalálta a középutat a félelmek és a remények között. A család és a barátok megmentettek a leégéstől, mert az első félórában tömött sorban álltak a stand előtt (ezúton is köszönöm nekik, hogy eljöttek). Ám mindössze négy olyan vendégnek dedikáltam, aki nem volt sem családtag, sem barát, sem pedig könyves blogger, akit a kiadó hívott meg. Négy érdeklődő talán kevésnek hangzik, mégsem távoztam keserű szájízzel az eseményről, mert az egyikük megjegyezte: már alig várja, hogy végre elolvashassa a könyvet. Ez pont elég volt ahhoz, hogy feldobja a napomat. Sokszor eszembe jut, hogy vajon tetszett-e neki - ha ott lesz, amikor majd a következő részt dedikálom, akkor kiderül.

A múlt héten majd' kiugrottam a bőrömből, amikor a Szürke vér a 9. helyre került a Bookline eladási listáján, a 14 éven felülieknek szóló könyvek között. Ám csakhamar kiderült, hogy ez az ismerősök kezdeti rohamának volt betudható: a dedikáláson szerzett tapasztalataim mellett ékesen bizonyította ezt az is, hogy csütörtökre a könyv kiesett az első 100-ból. Ám mostanra visszakúszott a 68. helyre, és bízom benne, hogy innen már felfelé visz az út. Ha mégsem, akkor a későbbiekben legalább nem fogom az őrületbe kergetni Évit azzal, hogy folyton a toplistákat bújom a gépen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése