Érkezik a novelláskötet

Ez csak egy gyors figyelemfelhívás azoknak, akik esetleg követték a blogon a tavalyi novellám, a Thomas Spine sorsának alakulását (itt írtam róla először, aztán itt számoltam be az antológiáról, amiben megjelenik). Nem minden novellámat szeretem utólag olvasgatni, de ez az írás egy sokat dédelgetett kedvencem, és remélem, a közönség tetszését is elnyeri majd. :) A szerkesztésnek köszönhetően kapott egy sokkal jobb címet ("Hét perc és egyetlen pillanat"), és a jövő héten már a nyomdába is kerül ezzel a klassz borítóval:

Itt lehet elolvasni a teljes, végleges tartalomjegyzéket – nekem nagyon tetszik, kíváncsi leszek a kötetre.

Szófelhő Caladusból

A mai bejegyzésben nemcsak, hogy bepillantást engedek a kulisszák mögé, hanem egyik legféltettebb titkomról is lerántom a leplet: arról, hogy milyen pótcselekvésekkel szoktam eltölteni az időt, amikor írnom kéne. A szörfözést, facebookozást valószínűleg már emlegettem korábban is, ezek mellett mostanában olyan PC-s játékok szoktak elcsábítani, mint a Star Wars Battlefront 2 vagy a For Honor. De ha sikerül végre megnyitnom a kéziratot, akkor még mindig előfordulhat, hogy írás helyett copy-paste-elem az egész szöveget egy szófelhő-generátorba, és visszakapok egy ilyen csodát:

Addig-addig nézegettem, mígnem arra gondoltam, feltöltöm ide a blogra, mivel megvan az a tulajdonsága, hogy elárul ezt-azt a készülő regényről, mégis teljesen spoilermentes. Előnye, hogy kiveszi a pakliból a kötőszavakat, így a felhőben csak a lényeg szerepel. Számomra azért is érdekes, mert a kéziratot már végig megírtam, de egyelőre csak 55-60 százalékát szerkesztettem át véglegesre, és ez a szófelhőben is meglátszik. (Ha valaki még emlékszik rá, ugyanezt a generátort már ráengedtem egyszer a korábbi regényeimre is.) Na, de mára ennyi pótcselekvés elég volt. Sietek vissza írni!

Pár konkrétum arról, min is ügyködöm

Hát, gyorsan eljött a nyár vége, és megígértem, hogy a blogon beszámolok róla, hogyan is haladtam a Caladus csillagával. (Bár nálunk szerencsére nem szeptember 3-án indul a tanév, így van még egy kis időm, mielőtt teljesen ellep a munka.) Ideírhatnám azt, amit szoktam ("haladtam, haladtam, de nem annyit, mint reméltem"), de úgy sejtem, ezt a lemezt már mindenki unja, ezért most egy picit mélyebbre megyek: leírom az alapkoncepciót, és azt is, mik azok a főbb dolgok, amiket meg kellett vagy kell változtatnom a kézirat első verziójához képest, amivel már tavaly elkészültem. Sose lehet tudni, talán az olvasóim közt akad valaki, aki szintén regényen dolgozik, és hasznosnak találhatja egyik-másik gondolatot. Mindenesetre itt egy figyelmeztetés: ami ezután következik, kissé spoileres lehet.

A lényeg nagy vonalakban a következő. Adott a főszereplőm, Marten, aki csalásból tartja fenn magát: a száz évvel ezelőtt kiirtott Suttogók "ereklyéit" árulja, és olykor nagyszabású átveréseket is megrendez, hogy legomboljon egy-egy pénzesebb ügyfelet. Nem hisz benne, hogy a Suttogók hatalma egykor valódi lehetett – ám egy napon a gondjaira bíznak egy kislányt, Aivét, aki rendelkezik a "hallás adományával", vagyis elméletben Suttogó válhat belőle. Martennek hamarosan felül kell bírálnia mindent, amit a világról gondolt, és megvédenie a lányt a rá leselkedő veszélyektől. További problémát jelent, hogy Aive a néma törzsből származik, a Suttogók varázserejét pedig (ahogy a nevük is elárulja) a hangjuk adja.

Miért is okoz számomra ilyen sok fejfájást ez a kézirat? Az elején minden gördülékenyen ment, és valóban, a javítási fázisban is azt láttam, hogy az első öt fejezetben csak apróságokon kellett finomítanom. Például, hogy kellőképp megágyazzak annak, miért is fogad be egy kérges lelkű(nek tűnő) szélhámos egy kislányt, akiről alig tud valamit. Ha a körülmények nem indokolják, akkor ebből tipikus hiteltelen kiindulópont lehet: "azért, mert másképp nem lenne történet". Ezt szerintem sikerült jól megoldanom, legalábbis az első előolvasóm, Évi visszajelzése alapján. A későbbiekben azonban, ahogy a mágia egyre nagyobb teret nyer a cselekményben, kezdtem úgy érezni, hogy Marten, a narrátorom eljelentéktelenedik, az események szempontjából már nem igazán van relevanciája, hogy mit akar ő, mihez ért, kihez hogyan viszonyul, inkább csak sodródik az eseményekkel. Ennek megoldására két lehetőség jutott eszembe.

1. Marten nézőpontját az elején átírom E/3-ra, és a történet második felétől újabb nézőponto(ka)t hozok be. Ez lett volna a legkézenfekvőbb megoldás, mégsem vitt rá a lélek. Egyrészt szerintem egy különleges hang, amely E/1-ben szól, egyéni ízt adhat az egésznek, ami nagyrészt elveszne, ha E/3-ba kerül. Másrészt pedig, nem tehetek róla, egyszerűen élvezem, ha Marten fejében lehetek, és még a mágikus eseményeket is az ő dilettáns, de annál cinikusabb nézőpontján keresztül írhatom le. Maradt tehát a másik megoldás.

2. Újragondolom a cselekmény második felét olyan módon, hogy Marten nagyobb szerephez jusson benne. Ez már régen megtörtént, de még mostanában is támadtak újabb ötleteim a történethez. Talán idén nyáron jutottam el arra a pontra, ahol az egész már nem túl képlékeny, és mindenképp jobbnak érzem, mint az első változatot.

Ehhez kapcsolódik, hogy az első kéziratban túl nagy oldalszámot kapott Aive fejlődése Suttogóként. Ezt ki tudtam használni arra, hogy az egyes leckékkel az olvasót is fokozatosan beavassam a mágiarendszerem működésébe, de utólag visszaolvasva felmerült bennem, hogy ez inkább akkor lenne indokolt, ha trilógiáról lenne szó, vagy legalábbis egy öt-hatszáz oldalas regényről, amely végig erre épül. A sztori jelen formájában nem tűnt jó ötletnek hosszabb részeket meghagyni a közepén, ahol nem történik semmi különösebben izgalmas, ezért végül repült egy teljes fejezet.

A konfliktusokon is sokat változtattam az első verzióhoz képest. Zavart, hogy Ingel, aki a világ legerősebb lovagrendjét irányítja, pusztán azért irtja ki a "hallás adományával" rendelkező fiatalokat, mert ezt az utasítást kapta az előző Ingeltől, akinek átvette a sisakját (és persze ő is az eggyel azelőttitől). Úgy éreztem, a jelenkori Ingel nem ennyire gonosz, és egyébként sem akartam egy hagyományos mesévé sarkított világot prezentálni, ahol a Suttogók a jó fiúk, az Ingel-lovagok pedig a rosszak. (Ez utóbbira persze igyekeztem odafigyelni a kézirat első megírásakor is.) Ingel személyiségét tehát gazdagítottam néhány vonással, és plusz motivációt adtam neki. A konfliktusok átalakításával sok minden változott, de remélem, azért így se lehet majd előre kitalálni a csavart a végén – ezzel kapcsolatban majd megint Évi véleményére számítok.

Mindezek mellett még egy sor apróságot javítottam, ill. próbálok kijavítani a regényben, mielőtt beküldeném a kiadónak. Bízom benne, hogy a végeredmény legalább megközelíti majd azt, ami a fejemben létezik. És akkor vissza is értünk az örök kérdéshez: mikorra végzek? Nem tudom, de valószínűnek látszik, hogy a tanév kezdete előtt már nem; ráadásul úgy tűnik, hamarosan megint meg kell szakítanom a regényírást egy szakmai cikk erejéig. Csak annyit ígérhetek, hogy igyekezni fogok. :)

Írótábor 2018

Ahogy 2014 óta minden évben, idén is ott voltam az Írókör ötnapos táborában: ha belegondolunk, ez már az ötödik, jubileumi alkalom volt számomra. Idén visszatértünk Zebegénybe, ahol még 2015-ben táboroztunk utoljára, de a mostani szállásunk talán az akkorinál is klasszabb volt. Lőttem pár fotót a környezetről, kilátásról; ha valakinek elég jó a szeme, a felső képen felfedezheti a a házat a fák takarásában.

Ez a tábor tartalmilag is kissé különbözött a korábbiaktól. Az elmúlt években megszoktam, hogy csak néhány kulcsmotívumot kaptunk, és azok felhasználásával kellett novellát írni, most azonban a tábor szervezője és vezetője, Kleinheincz Csilla írástechnikai órákat tartott nekünk Donald Maass The fire in fiction című könyvéből. Ha valaki jól olvas angolul, annak mindenképp figyelmébe ajánlanám a könyvet: az előadások közben folyton a saját regényem járt az eszemben, és a távolba meredő arcok láttán az volt az érzésem, hogy a többiek is így vannak vele. Rengeteg hasznos ötletet kaptam, amivel a regényíráshoz használt jegyzetfájlomat tudtam gyarapítani.

Másrészt, a könyv kapcsán nagyon konkrét feladatokat kaptunk, amiket inkább rövid írástechnikai gyakorlatnak szántak, mintsem novellaötletnek. Ismerve a saját természetemet (ti., ha itt a táborban nem írok novellát, akkor év közben úgyse fogok, és nem lesz mit leadnom a pályázatokra), megerőltettem magam, és sikerült is két novellát kikerekítenem a feladatokból, amikre aztán begyűjtöttem egy csomó hasznos kritikát a közös megbeszélések alkalmával. Ezek alapján az elsőt már át is dolgoztam, aztán átküldtem a szerkesztőmnek, Gábornak egy utolsó véleményezésre. (Szegény, most, hogy épp befejezte Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című kötet ráeső részének szerkesztését, biztosan nem vágyott egy újabb novellára, amit meg kell kritizálnia, de nagyra értékelem, hogy mindig hajlandó áldozni a szabadidejéből, ha küldök neki valamit.) Ha minden jól megy, ezt a novellát hamarosan leadom egy éppen most futó horrorpályázatra. A második írás egy humoros fantasy, ezt egyelőre talonban tartom, és majd akkor állok neki az átdolgozásnak, ha lesz hová beküldenem. Addig inkább a regényemre fókuszálok. :)

Végezetül itt van még néhány kép a Vácrátóti Arborétumból, ahová a tábor utolsó napján látogattunk el:

Szerkesztés, mint a régi szép időkben

Tudom, jó ideje már, hogy nem adtam magamról semmilyen életjelet itt a blogon. Kereshetnék kifogásokat (végső hajrába ért a vizsgaidőszak, ehhez jött még a nyári japán kurzus, és néhány konferencia), de a valós helyzet az, hogy nem igazán volt miről írnom. Lassan, de biztosan haladok a regénnyel, ebből viszont még nem jött volna ki egy bejegyzésre való.

Ami az írói ténykedésemet illeti, jelenleg egyetlen érdemi dolog van, amiről be tudok számolni. Végre szerkesztési fázisba került a csontvázas novellám, a "Thomas Spine". Az előző bejegyzésben írtam róla, hogy bekerül a Gabo kötetébe, és úgy alakult, hogy megint Roboz Gábor lett a szerkesztőm, mint annak idején az Oni-trilógiánál. Annak ellenére, hogy ezúttal nem regényen dolgozunk, ugyanolyan alapos szerkesztést kaptam, mint akkor. Erről megint eszembe jutott, hogy mennyire élvezem a munkának ezt a részét, és hogy milyen klassz lenne, ha már a Caladus csillagával is itt tartanánk. Tudom, nem mindenki rajong a szerkesztésekért, de bennem mindig van egy kis félsz, ha egy írásom szerkesztés nélkül jelenik meg. A "Thomas Spine" teljes szövegén pl. nem is tudom, hányszor rágtam át magam, mielőtt beküldtem a kiadónak, de most csak pislogok, hogy Gábor hány hibát kiszúrt benne még ezek után is. Jöhetnék valami szokásos szöveggel, hogy azért szeretem a szerkesztést, mert rengeteget tanulok belőle (ez is igaz egyébként), de igazából annak örülök a legjobban, hogy kigyomláljuk a hibákat az írásból. Igen, bevallom, nagyon tudom utálni a hibákat a saját szövegemben, még az apróságokat is (sőt, főleg azokat), és mindig megelégedéssel tölt el, amikor kiiktatunk egyet. :)

Na, megyek is vissza szerkeszteni, de ígérem, a következő bejegyzésre nem kell majd ilyen sokat várni. Szép estét mindenkinek!

Update: Most láttam, hogy ez lett kereken a századik bejegyzésem a blogon. Hát, ha ezt előre tudom, akkor lehet, hogy picit több tartalmat pakoltam volna bele. :) Na sebaj, majd a kétszázadiknál figyelek erre is!