2017. július 4., kedd

Elkészült az első változat!


Végre itt a bejelentés, amit már beharangoztam pár napja... azaz hete... oké, oké, több hónapja. De most tényleg elkészültem a Caladus csillaga kéziratával. :) Vagy legyen inkább A Suttogó? Még nem hoztam végleges döntést a címről, és lehet, hogy a kiadó nélkül nem is fogok. A regény hosszabb lett, mint eredetileg gondoltam (513 ezer karakter), de az átírás során még alaposan meg fogom nyesegetni (és persze hozzá is írok, úgyhogy a végleges terjedelem lehet rövidebb, de akár hosszabb is ennél). Sok munka vár rám az átdolgozás miatt, de akkor is jólesett leírni, hogy "vége". (Aztán pár másodpercnyi gondolkodás után ki is töröltem ezt a szót, mert valahogy régiesnek tűnik, enélkül erősebbnek érzem a lezárást.)

Arra gondoltam, hogy nem esek neki rögtön a szövegnek, hanem egy kicsit pihentetem, hagyom ülepedni. Ha pár hétig nem is gondolok rá (ami elég nehéz lesz), utána jobban fogom látni a hibáit, és friss szemmel könnyebben, gyorsabban haladok majd. Addig még sok más feladat vár rám: jön az írótábor, ahol a házi feladatként kapott novellatéma alaposan feladta a leckét, aztán cikket kell írnom, és hasonlók. De augusztusban nekikezdek a második fázisnak, és ősszel mindenképp elküldöm a regény kéziratát a szerkesztőmnek, Gábornak.

2017. június 29., csütörtök

Az utolsó oldalak

Egy ideje már ígérgetem, hogy hamarosan befejezem a készülő regényemet, a Caladus csillagát. Nos, még néhány nap, és érkezik a nagy bejelentés. :) Már az utolsó jeleneten dolgozom, csak a lezárás van hátra, aztán következhet az átírás, ami ugyancsak nagy munka lesz. (Erről korábban is beszámoltam már, pl. itt; azóta lényegében nem változott semmi, csak az átírnivalók listája gyarapodik folyamatosan.)

Nem tudom, érdekel-e valakit, hogy hogy nézek ki írás közben, ez nyilván nem olyan látványos, mint ha mondjuk a bázisugrás lenne a hobbim. Évi mégis azt mondta, hogy szerinte tegyem ki ezt a képet, úgyhogy íme. :) Pár hete készült, éjszaka, akkor is pont olyan viharos idő volt, mint most. Kiültem a teraszra a hangulat kedvéért, mert épp egy viharban játszódó jeleneten dolgoztam, Évinek meg valahogy sikerült lekapnia egy villám fényében. (Igaz, csak az üvegablakon keresztül.)


2017. május 31., szerda

Ember-gép küzdelmek: az utolsó fejezet. Vagy mégsem?

Aki régebb óta követi ezt a blogot, az tudja, mennyire foglalkoztat az emberi szellem küzdelme a gép ellen, nemcsak a sógiban, hanem a többi táblás játékban is. (Pl. ez a bejegyzés is ebben a témában született.)

Mára a sakkban egészen elképesztő a különbség a gépek javára: a legjobb emberi nagymesterek 2800, a legerősebb szoftverek 3400 ELO-pont körül mozognak. A Távol-Kelet azonban adott pár olyan játékot a világnak, amelyek több mint ezer éve az adott kultúra szerves részei, könyvtárakat írtak tele az irodalmukkal, és már kisgyermekkortól elkezdik a profi játékosok kiképzését. Természetesen a sógiról és a góról beszélek. Ezekben a játékokban rengeteg a lépéslehetőség, ezért nyers erővel bonyolult őket kiszámítani; úgy is mondhatjuk, hogy a számítógép némi hátránnyal indul. Vajon hogy áll ma a gép és az ember háborúja a távol-keleti fronton?


Nos, a háború e hónapban ért véget, a gépek totális győzelmével. A fenti képen Szató Amahiko, a sógi Meidzsinje küzd a Ponanza nevű program ellen. (A fehér monstrum egy japán gyártású robot, amely képes önállóan mozgatni a bábukat a táblán, így még közvetítőként sincs szükség ember segítségére.) Ezt a meccset a Ponanza 2-0-ra nyerte május 22-én, sajnos egyik parti sem volt szoros. A sógiban már jó ideje sejthető, hogy az embernek nincs esélye a legerősebb szoftverek ellen, de az utóbbi években nem rendeztek ehhez hasonló tornát a gép és a Meidzsin vagy Rjúó között.

A másik fronton, a góban több ok lehetett a reményre, hiszen I Szedol, akit a világ negyedik legjobb játékosának tartanak, tavaly öt partiból egyet meg tudott nyerni az AlphaGo ellen. (Ez az esemény az egyik novellámban is szerepel.) Idén Ko Csie, a go vitathatatlan bajnoka szállt ringbe, az AlphaGo azonban tavaly óta is sokat fejlődött, és végül 3-0 arányban nyerte a sorozatot, amely május 27-én ért véget. Ko Csie szerint hiába játssza az emberiség több ezer éve a gót, a számítógép lépései most rámutattak, hogy eddig csak a felszínt kapargattuk.

Ha úgy nézzük a dolgot, ez egymás után két hatalmas csapás az emberi szellem számára. De nézhetjük úgy is, hogy soha nem látott lehetőségek nyílnak meg az emberi játékosok előtt: minden korábbinál hatékonyabban tanulhatunk, ha gépekkel elemzünk otthon. Ha pedig a táblás játékokon túlra tekintünk, máris látszik, mi minden jóra használhatjuk az MI-t. Hogy egy példát is említsek: a hétvégén, az Európai Humángenetikai Társaság konferenciáján az egyik előadás arról szólt, hogyan alkalmazhatók a tanulásra is képes algoritmusok arra, hogy a molekuláris biológiai módszerekkel gyűjtött hatalmas adatmennyiségből megjósoljuk egy betegség klinikai lefutását. Szerintem nem kizárt, hogy 15-20 év múlva már a tudományos cikket is egy algoritmus írja majd helyettem az adatokból, de ugyanígy írhat novellát, regényt, mégpedig sokkal jobbat, mint amire az ember képes. Izgalmas, de kicsit ijesztő elképzelni, milyen lesz a világ, ha többé nem lesz szükség emberi munkára... Ám mindez már jócskán túlmutat egy ilyen blogbejegyzés keretein. Egyelőre elbúcsúzom, és munka után megnézem a Terminátor: Genisyst. :)

2017. április 28., péntek

Sorok mögött: A szerkesztés után

Egy ideje sajnos kimaradtam a „Sorok mögött” blogtémákból, részben a költözés miatt, részben pedig azért, mert már a Caladus csillaga végső hajrájában tartok. (Nem, még nem fejeztem be az írást: úgy néz ki, ez a bizonyos hajrá eltart még pár hétig.) A mostani témát viszont semmiképp sem szerettem volna kihagyni: abban maradtunk, hogy érdekes anekdotákat osztunk meg az olvasókkal azzal kapcsolatban, mi minden történt a könyveinkkel, miután befejeződött a szerkesztés. Ha felsorolom, hogy tipográfia, illusztráció, tördelés, korrektúra, az elsőre elég száraznak hangzik, pedig ez az egyik legizgalmasabb szakasz a megjelenés előtt, amikor a könyv valódi formát nyer.

Nyilván a kiadótól is függ, hogy a szerző mennyire lát rá ezekre a folyamatokra; nekem a Cicerónál szerencsém volt, minden körben kikérték a véleményem. Az illusztrátorok szívébe valószínűleg nem loptam be magam: utólag kicsit zavart, hogy az Oni első része, a Szürke vér borítóját nehéz átfedésbe hozni a cselekménnyel, így aztán a második és a harmadik résznél ragaszkodtam hozzá, hogy konkrét jelenet kerüljön a borítóra, és minden apró részletet leleveleztem a szerkesztőmmel és az illusztrátorral. Ha valamit nem lehetett megoldani úgy, hogy szöveghű legyen, akkor inkább belenyúltam a szövegbe, hogy megfeleltessem annak, amit a borítógrafikán láttam. Gábor, a szerkesztőm szerint túlzásba vittem a dolgot – és tényleg –, de akkor úgy gondoltam, így lesz a legjobb. Ehhez képest a visszajelzések alapján az olvasók vajon melyik borítót szerették a legjobban? Hát persze, hogy az elsőt. :)

A korrektúrával kapcsolatban egy olyan sztori jut eszembe, ami talán érdekes lehet. Az utolsó rész, A bábu és a Talizmán tördelése után Gáborral észrevettük, hogy a belső címeknél (nem a mi hibánkból) több helyen „A bábú és a Talizmán” szerepel. Mondanom se kell, mennyire zavart a hosszú ú, és igyekeztem mindenhonnan kiirtani. (Mindig jól át szoktam nyálazni a betördelt változatot, mert hallani horrortörténeteket olyan könyvekről, amikből akár egy egész fejezet kimarad.) A vicces rész akkor következett, amikor a Könyvfesztiválon elmeséltem Till Katalin főszerkesztőnek, hogy ennek ellenére pár helyen megmaradt a „bábú” forma, és csak a korrektor sasszemének volt köszönhető, hogy a nyomdába kerülés előtt sikerült őket kijavítani. Katalin, aki azt hitte, én írtam így a bábu szót a kéziratban, átható pillantást vetett rám, kissé talán el is sápadt, és olyasmit motyogott, hogy „hát, ez egy problémás helyesírású szó”. Jó volt látni a megkönnyebbülést az arcán, amikor kiderült a félreértés. :)

Az Oniról ennyit tudtam sztorizgatni, de ha a – remélhetőleg – megjelenő Caladus csillaga kapcsán adódik valami vicces apróság, azt mindenképp megosztom itt a blogon. Addig is lássuk a többiek anekdotáit:

2017. március 31., péntek

Újra itthon



A hétvégén hazaértem az idei tokiói kiküldetésből, ahol a magyar orvosi egyetemekre készülő japán diákokat oktattuk. Évről évre egyre több diák dönt úgy, hogy nálunk szeretne orvosnak tanulni, és egyre fiatalabbak a csoportok is.

Idén az oktatás mellett kevesebb volt a "kötelező" teendőm (nem kellett pl. regényhelyszínekért bejárnom Tokiót, mint 2014-ben, amikor A bábu és a Talizmánt írtam, és felvételi tesztek tömegét sem kellett legyártanom, mint tavaly), így éltem a lehetőséggel, és sokat voltam sógizni. Sikerült összehoznom néhány egész jó kifut erős diákok ellen a Vaszeda Egyetem sógiklubjában, és szokásom szerint többször megfordultam a Japán Sógi Szövetség hivatalos főhadiszállásán, a Sógi Kaikanban is. Az itteni dódzsó a tavaszi szünet alatt ilyen látványt nyújtott:


Végül gondoltam, becsatolok még néhány képet, mert az elmúlt években kicsit adós maradtam az ilyesmivel: