2016. július 7., csütörtök

Sorok mögött: Példaképek


Az e havi Sorok mögött bejegyzésben azzal a témával foglalkozunk, hogy volt-e, és ki volt az írói példaképünk, ill. pontosan milyen hatást gyakorolt a saját munkánkra.

Egy olyan gondolattal kezdeném, ami biztosan fel fog bukkanni a többieknél is: bár fiatalon természetes, ha valaki példaképeket keres, szerintem ez szakmailag nem feltétlenül előremutató dolog, hiszen könnyen oda vezethet, hogy az illető nem is próbál eredetit írni, csak a példaképet másolja. Azt mondják, a pályájuk elején sokan átmennek egy ilyen "másolós" szakaszon, és szerintem ez nem is feltétlenül baj, ha később sikerül túllépnünk rajta. Egyszer valahol azt olvastam: ne az vallja magát Tolkien követőjének, aki tündékről és orkokról ír egy Középföldére hasonlító világban. Az igazi követők azok, akik megpróbálnak létrehozni valamit, ami ugyanolyan eredeti és nagy hatású, mint A Gyűrűk Ura volt a maga idejében.

Engem Tolkien főleg arra inspirált, hogy saját világokat próbáljak kitalálni. Gyerekként hamarabb találkoztam más fantasy-világokkal (MAGUS, D&D, stb.), de A Gyűrűk Urában tapasztaltam először, hogy a világ egyetlen eleme sem hasonlít semmilyen földi helyszínre vagy korszakra (mint teszem azt, az ókori Egyiptom vagy a feudális Japán), vagyis az író nem használ segítséget ahhoz, hogy ismerősebbé tegye a dolgokat, mégis plasztikus, könnyen elképzelhető világot tud teremteni. (Más kérdés, hogy ha nagyon akarunk, persze találhatunk párhuzamokat Középfölde és a mi Földünk között.)

Kezdetben, amikor megpróbálkoztam az írással, misztikus, néha horrorba hajló, néha szépirodalminak szánt novellákat írtam – sajnos nem túl jól. :) Ezeken szerintem érezhető, hogy rengeteg Borgest és Stephen Kinget olvastam akkoriban, bár kifejezett példaképnek őket sem nevezném.

Később, amikor az ifjúsági irodalom felé fordultam, nagyban hatott a stílusomra Rowling könnyed, gördülékeny, humoros előadásmódja a Harry Potterben – legalábbis így gondoltam. Aztán rájöttem, hogy Rowling eredeti szövege nem mindig annyira gördülékeny, így talán inkább a magyar fordító, Tóth Tamás Boldizsár hatásáról beszélhetek. A magyarok közül mindenképp kiemelném még Böszörményi Gyulát, aki csodás karriert futott be nagyon nehéz testi és szociális háttérrel, így mondhatni, hogy tökéletes példakép lehet. Számomra ő mutatta meg, hogy lehet jó fantasztikus könyvet írni magyar néven, magyar szereplőkkel is.

Tényleg nem könnyű összeszedni azokat az írókat, akik hatással voltak, vannak az emberre. Azt hiszem, a hatások nagy része még előttem is rejtély (Karácsony Sándor mondta egyszer, hogy "hol van már bennem a tegnapi csirkepaprikás?"), de remélem, azért valamit ki lehet hámozni ebből a bejegyzésből. És most lássuk, ki inspirálta a többieket:

Puska Veronika
Gaura Ágnes
Demi Kirschner
On Sai
Bartos Zsuzsa

2016. június 29., szerda

Pár publikáció irodalomkedvelőknek

Annak idején, amikor egyetemista voltam Debrecenben, sok időt fordítottam egy működő, hangulatos irodalmi közösség felkutatására, de sajnos nem találtam ilyet. Pár évvel később azonban megszületett a DEIK, a Debreceni Egyetemi Irodalmi Kör. Egyszer-kétszer megfordultam közöttük, és nagyon pozitívak voltak a benyomásaim, de hát mit szépítsem, öreg vagyok már ahhoz, hogy egyetemista közösségbe járjak. :)  Az élő találkozók mellett azonban a DEIK rendszeresen megjelentet egy online folyóiratot is, Amúgy címmel (ez itt érhető el). Bár nem igazán értek a szépirodalomhoz, szerintem sokszor kifejezetten érdekes írásokat közöl, szóval érdemes beleolvasni. Én is publikáltam itt pár olyan novellát, amikről úgy gondoltam, nem olyan széles a célközönségük, hogy megérje nyomtatott megjelenéssel próbálkozni, mégis sajnáltam volna, ha "a fiókban maradnak". Ha valaki úgy gondolná, hogy szívesen olvasna tőlem néhány furcsa humorú szösszenetet addig is, amíg befejezem A Suttogót, itt találja a saját szerzői rovatomat az Amúgy honlapján belül.

Az egyik írás habkönnyű és komolytalan, a címe "A szerkesztő válaszol". Ezt főleg olyanoknak ajánlom, akik maguk is írnak, és érdekli őket a szép- és a zsánerirodalom közötti különbség. A másik, "A halál villamosa" talán valamivel nagyobb falat, ez Kosztolányi egyik Esti Kornél-szövegének zombis átirata, lényegében egy irodalmi remix, vagy mai szóval mash-up. Mielőtt valaki belevág, mindenképp olvassa el az eredetit, vagyis az Esti Kornél tizennyolcadik fejezetét, pl. itt. Egyébként Kosztolányi nagy tisztelője vagyok, és nem szentségtörésnek szántam az átiratot, csak valahogy bevillant, hogy milyen keveset kéne változtatni az egészen ahhoz, hogy egy zombis történet szülessen belőle – és tényleg. Nem tudom, ennek ki a célközönsége, vagy egyáltalán érdekelhet-e valakit egy ilyen novella, mégis muszáj volt megírnom. (Annak idején egyébként benne lett volna egy Ötperces rémálmok című horrorantológiában, ami végül nem jelent meg.)

2016. május 26., csütörtök

Sorok mögött: A komfortzóna és határai



A legújabb Sorok mögött bejegyzésben a komfortzóna kérdését fogjuk boncolgatni. Pár éve még nemigen tudtam volna érdemben hozzászólni a témához, hiszen úgy gondoltam, a fikcióírás önmagában egy hatalmas komfortzóna: az ember félreteszi a munkáját, és azt ír, amihez csak kedve van. Persze lehetne mondani, hogy az Oni folytatásainak írásánál kicsit más volt a helyzet, hiszen megbeszéltük a kiadóval, hogy kb. mikorra adom le a következő kéziratot, de nagyon élveztem az egészet, és ez is bőven belefért a komfortzónámba: ifjúsági fantasy volt ismerős szereplőkkel, kidolgozott cselekményvázlattal. Egyébként addigra már több zsánert is kipróbáltam, és nem éreztem úgy, hogy egy horror, sci-fi vagy realista történet esetén a komfortzónámon kívül mozognék.

De mit is jelent a komfortzóna? Az ismerős, megszokott zsánert, olyan szereplőket, akiket könnyen tudunk kezelni, de szerintem tágabban is értelmezhető minden olyan írásra, amiben otthonosan érezzük magunkat. Az írástechnikai tanácsadó oldalak tele vannak figyelmeztetésekkel (mint pl. a fenti kép), de vajon tényleg baj van a komfortzónával? Szerintem ez attól függ, hogy szűken vagy tágan értelmezzük-e a fogalmat.

Azzal nem lehet vitatkozni, hogy ha valaki folyton csak a szűken vett komfortzónáján belül mozog, akkor az írásai hasonlítani fognak egymásra, ő maga pedig előbb-utóbb "iparossá" válik. Ezért javasolják általában, hogy feszegessük a határainkat: csak így tudunk fejlődni. Én is igyekszem mindig másféle történetet írni, de a határaim túlfeszítésével legutóbb megjártam egy kicsit. Természetesen a Japánban játszódó non-fiction családregényről beszélek (itt írtam bővebben az ügyről).

Szerintem, ha valaki olyan típus, amilyen én vagyok, azaz egy kicsit lusta, kicsit szórakozott és egy csomó dolga van egyszerre, az lehet, hogy jobban jár, ha olyasmit ír, ami nem áll túl távol a komfortzónájától. Igen, tudom, ezért a mondatért meg fognak kövezni, de mindjárt kifejtem bővebben a saját példámon. Amikor épp befejeztem egy cikket, és tudtam, hogy nemsokára neki kell állnom dolgozatokat javítani, akkor a pár lazább nap alatt ritkán tudtam rávenni magam, hogy leüljek 60-as évekbeli japán autókról vagy konyhai eszközökről kutatni. Szívesebben írtam volna valami "egyszerűt", de mivel arra nem volt módom (egyszerre sosem foglalkozom egynél több írással), végül sokszor az lett belőle, hogy sógiztam egyet, vagy csak céltalanul lógtam a neten. Egyszóval arra jutottam, hogy a lustaság sokkal veszélyesebb ellenség, ha a komfortzónámon kívül kell megküzdenem vele – márpedig, ha valaki írásra adta a fejét, akkor a legfontosabb, hogy viszonylag sokat írjon.

Megoldásként először jött egy másik regényötlet, ami egy fantasy különleges szereplőkkel: ezen dolgozom most. Kívül esik a szűkebb értelemben vett komfortzónámon, de a tágabba belefér. Másodszor pedig elhatároztam, hogy amikor visszatérek a családregényhez, azt is közelíteni fogom a komfortzónámhoz, és sokkal több fiktív elemet viszek bele, így lehet, hogy non-fiction helyett inkább valós eseményeken alapuló fikció lesz belőle. Addig semmiképp sem fogok újra nekiveselkedni, amíg nem lesz egy olyan erős cselekményvázlatom, hogy igazán élvezzem a megírását. Hiszen a tágabb értelemben vett komfortzóna pontosan arról szól, hogy élvezzük, amit csinálunk, nem igaz?

Így látják a kérdést a többiek:

Puska Veronika
Gaura Ágnes
On Sai
Demi Kirschner
Bartos Zsuzsa
Szaszkó Gabriella

2016. április 28., csütörtök

Sorok mögött: Az első szerkesztés

A legfrissebb "Sorok mögött" témánk az első szerkesztési élmény, ami szerintem mindenki számára meghatározó. Azt látom, hogy nagyjából kétféle tévhit kering a szerkesztők szerepéről az amatőr írói közösségekben:
 
1. A szerkesztő a helyesírás és a központozás hibáit javítja. Ez csak részben tévhit, tényleg megteszi, de csak nagyjából: végső soron ez a korrektor feladata, és lássuk be, időnként tényleg adódnak olyan helyesírási problémák, amelyeket sem a szerző, sem a szerkesztő nem tud biztonsággal kezelni. (Hm, egy kis mozgószabályt, valaki?)
 
2. A szerkesztő átírja a művet. Egész kényelmes lenne, ha így működne a dolog (mármint szerzői szemmel), de a valóság az, hogy a szerkesztő csak a megfogalmazást, vagy a pár szóval megoldható, egyszerű hibákat javítja, a többit megjegyzésben jelzi a szerzőnek, hiszen nemcsak az írás, hanem az átírás is az ő dolga. Ez a tartalmi szerkesztés, ami jóval összetettebb feladat, mint a nyelvi rész: javítani kell a háttérvilág problémáit, a szereplők felületességét vagy motivációs gondjait, az esetleges logikai bakikat, dolgozni kell az arányokon, stb. Általában mindenkinek, még a legjobb íróknak is van gyengébb oldala, de "menet közben", sok-sok szerkesztés alatt megtanulják, mi az, amire nagyon oda kell figyelniük.

Én először akkor éltem át szerkesztést, amikor a Cicerónál végül elfogadták az első regényem, a Szürke vér kéziratát. (Ennek kálváriájáról bővebben itt írtam.) Azaz mégsem igaz, hogy teljes újdonságként ért a dolog, hiszen a tudományos világban minden cikk kézirata két ún. "reviewer"-en (kb. lektoron) kell átmenjen. Ők azok, akik elfogadhatják vagy elutasíthatják a kéziratot, és lelevelezik a szerzőkkel a szükséges változtatásokat. Akadnak közöttük lágyszívűek, de olyanok is, akikhez képest a legvéreskezűbb irodalmi szerkesztő is egészen visszafogottnak tűnik. Bár általában a jó cél vezérli őket, sajnos néha előfordul a szándékos rosszindulat is; ne feledjük, hogy ők az irodalmi szerkesztőktől eltérően külső, felkért szakértők, akiknek nem igazán fűződik érdekük ahhoz, hogy jó legyen, vagy egyáltalán megjelenjen a cikk, így mindez a saját lelkiismeretükön múlik. (Mellesleg pénzt sem kapnak az egészért.)

Szóval mondhatni, hogy már úgy-ahogy hozzászoktam a keményebb beszólásokhoz, amikor a Ciceróhoz kerültem, és kézhez kaptam Gábor szerkesztését, ami ilyen szemmel egyáltalán nem tűnt vérmesnek. Mutatok belőle egy oldalt, így talán könnyebb elképzelni a többit is. (Mondják, hogy a szerzők első kézirata szinte mindig tele van túlírással és modorossággal; itt a bizonyíték, hogy én sem vagyok kivétel.)
 
 
Ahogy a képen látszik, Gábor nem bánt velem kesztyűs kézzel, és ha valahol javítanivalót talált, azt nem hagyta szó nélkül, de nagyon ritkán fordult elő, hogy valamiben nem értettünk egyet – ha mégis, azt könnyen meg tudtuk beszélni. (Sajnos irodalmi berkekben sem minden szerkesztés ilyen alapos.) Nem vagyok az a típus, aki foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz a szöveghez, amit egyszer leírt, könnyen és sokat szoktam javítani egyedül is, de jó néhányszor előfordult, hogy csak a fejemet fogtam, hogyan maradhattak benne többszöri átnézés után is olyan hibák, amiket Gábor megtalált.

Legjobban a nyelvi szerkesztést élveztem, mert egyedül nem mindig sikerült olyanra csiszolnom a szöveget, amilyenre szerettem volna, de a szerkesztés után a mondatok már tökéletesen csengtek (persze csak elsőre, később azért találtam bennük hibát, de ez mindig így van). Jókat derültem Gábor humoros megjegyzésein, pl. amikor valamit E/1-ben a szívroham érzéséhez hasonlítottam, akkor kihúzás helyett megjegyezte, hogy "Áron már tizenévesen tudja, milyen érzés egy szívroham? Szegény fiú!" Neki is ez volt az első szerkesztése, és persze nem lett tökéletes, de igyekeztünk minden tőlünk telhetőt kihozni belőle, és szerintem jó munkát végeztünk. A későbbi szerkesztési fordulókban, majd a trilógia többi részénél már egész jól összeszoktunk, és egyre ritkábban kaptam hosszú megjegyzéseket a margóra, inkább csak egy-két szót, vagy annyit: "tudod".

Összességében egy nagyszerű élménnyel gazdagodtam, és már vártam a következő szerkesztést. (Mindig várom.) Nem tudom, mennyire érezni ezt abból, amit itt összehordtam, de pont azért, mert az írás alapvetően olyan hobbi, amit az ember egyedül űz, igazi csemege az, amikor mégis csapatmunka lesz belőle. (Számomra ez az egyik legjobb rész, talán csak az az érzés előzi meg, amikor beugrik egy kulcsötlet egy készülő történet kapcsán.) A Szürke vér szerkesztése előtt soha nem tapasztaltam még olyat, hogy valaki ilyen mélységben, ennyi időt ráfordítva foglalkozna egy szöveggel, amit én írtam. Fantasztikus érzés, mindenkinek azt kívánom, hogy élje át.

A többiek bejegyzései az első szerkesztési élményükről:

Puska Veronika
On Sai
Gaura Ágnes
Kleinheincz Csilla

2016. április 24., vasárnap

Egy jó és egy rossz hír

Egy ideje adós vagyok már egy bejegyzéssel, amiben számot adok róla, hogyan is állok az írással, csak mostanáig nem igazán mertem mindezt közzétenni, mert ha leírom, végleges lesz. Valószínűleg mindenki ismeri a régi viccet, amikor a sebész bemegy az ébredező beteghez a műtét után. "Van egy jó és egy rossz hírem – mondja. – A rossz az, hogy sajnos a bal helyett a jobb lábát amputáltuk." "És mi a jó hír?" – kérdi a beteg. "Megbeszéltük a professzor úrral, a bal lábát végül is meg lehet menteni." Valahogy így vagyok ezzel én is: félbehagytam egy ígéretes projektet, de közben úgy tűnik, lesz valami egy másik ötletből, amit eredetileg ki akartam dobni.
 
Kezdjük az elején: nem állok jól a Japánban játszódó dokumentumregénnyel. Hiába van rengeteg jegyzetem és érdekes, beledolgozható anekdotám, úgy érzem, a cselekmény főszála nem elég erős egy regényhez. Fene se tudja, mit kéne vele csinálni, hogy ne menjen át (teljesen) fikcióba, mégis jól működjön, mint történet. Egyelőre nincs rá ötletem, és egy ideje azon kaptam magam, hogy hiába érdekel a regény és a szereplők, nincs igazán kedvem vele foglalkozni, és folyton csak halogatom a munkát. Ráadásul a "főszereplőm", akinek a fiatalkoráról szól a regény, mostanában elég nagy késésekkel reagál az e-mailjeimre, mivel nemrég született unokája, és egyébként is mozgalmasabb az élete, mint sok embernek (pl. nekem) fiatalon.
 
Persze nem akarom feladni a dolgot, és úgy érzem, később, friss fejjel szívesen visszatérek majd ehhez a regényhez. De ahogy csökkent az érdeklődésem a projekt iránt, úgy kezdett egyre jobban motoszkálni bennem egy másik történet, míg végül eljutottam oda, hogy szünetet tartok, és inkább megírom azt – hiszen most nem egy már megjelent regény folytatásán dolgozom, így nincs semmilyen ígéret vagy időkorlát, ami megkötné a kezem.
 
Még a 2014-es írótáborban írtam egy fantasy-novellát, amire az alábbi kritikát kaptam: érdekes az alapötlet és a két fő karakter, de ebben a formában, novellaként nem működik, ebből regényt kellene írni. Bár egyetértettem, nem éreztem úgy, hogy elég anyag van az ötletben egy regényhez. Aztán egyszer csak elkezdtek beugrani a részletek, fordulatok, újabb és újabb ötletek, pedig nem is tudom, hogyan jutott eszembe éppen az a novella. Addig-addig bizsergett a kezem a billentyűzeten, míg végül elkezdtem írni: eddig egy fél fejezet és jó néhány oldalnyi jegyzet az eredmény, na meg olyan szereplők, akik néha még álmomban is meglátogatnak (erre az Oni első részének írása óta nemigen volt példa, bár tény, hogy utólag ritkán emlékszem az álmaimra). Nem is áll szándékomban leállni, és ha már végre túl vagyok egy fájdalmas amputáción, igyekszem a maximumot kihozni ebből a másik ötletből. Nem is tudom, mennyit áruljak el itt róla, de két mondat talán belefér kedvcsinálónak. A történet munkacíme A Suttogó, és egy sarlatánról szól, aki abból él, hogy különféle ravasz trükkökkel "mágikus" kacatokat sóz rá a hiszékeny emberekre, miközben ő maga nem hisz a mágiában. A világnézete azonban megrendül, miután úgy alakulnak a dolgok, hogy neki kell gondoskodnia egy néma kislányról, aki a jelek szerint természetfeletti képességekkel rendelkezik.
 
Van egy olyan érzésem, hogy ha a körülmények is jól alakulnak, hamarabb be tudom fejezni ezt a regényt, mint eddig bármelyiket. Itt a blogon igyekszem sűrűn beszámolni arról, hogy állok, és arról is, ha elkészültem, és találtam kiadót. Először mindenképp a régi szerkesztőmnek, Roboz Gábornak küldöm majd el a kéziratot a Gabo/Ciceró kiadónál (neki már meg is írtam a koncepciót, és hasznos gondolatokkal, kérdésekkel segített az írásban).