2016. január 28., csütörtök

Sorok mögött: Rajongók és kötözködők


2016 első "Sorok mögött" bejegyzésében egy olyan témát dolgozunk fel, amit én dobtam be a közösbe: az eredeti és a csak részben eredeti írás viszonyát. Elég régóta gondolkodom azon, milyen érdekes átalakuláson megy át mostanában a szórakoztató irodalom: míg régen csak az a modell létezett, hogy valaki kitalált egy történetet, megírta és publikálta (és ha túlságosan hasonlított valaki más művére, akkor igyekezett ügyesen kimagyarázni), addig az internet és a mai kor sajátosságai egy csomó új irányzatot szültek. Ma már bárkinek lehet blogja, ahol fan fictiont publikálhat, de a Csillagok háborújától a Marvel és DC univerzumig, a D&D-től a hazai M.A.G.U.S.-ig rengeteg olyan világ létezik, amely számtalan rajongóval és megbízott vagy önjelölt íróval büszkélkedhet. Bonyolult kérdés, hogy a kreatív jogok hogyan oszlanak meg az adott világ tulajdonosa és a világban játszódó történet szerzője között: ha valaki kíváncsi rá, milyen jogi buktatókat rejtenek magukban a részben eredeti szellemi alkotások, elég, ha utánaolvas a M.A.G.U.S. körül kialakult káosznak. Az is érdekes, hogy mit tartunk "kanonikus" műnek, és mit fan fictionnek. Ha valaki azt hiszi, az előbbiért pénzt kap az író, míg az utóbbiért nem, az téved: pl. a Csillagok háborúja folytatásakor eltörölték az ún. kiterjesztett univerzum (expanded universe) kánoni státuszát, az ehhez tartozó műveket gyakorlatilag visszaminősítették egyszerű fan fictionné, de meggyőződésem, hogy ettől még elég jól fogynak. :)

Az interneten (és néha élőben is) leggyakrabban azokkal a kérdésekkel találkozom, ciki-e fan fictiont írni, ill. lehet-e valakinek baja abból, ha ilyen írásokat tesz közzé. Az első kérdésre egyszerű a válasz: nem ciki, sok befutott szerző is írt ilyet a pályája elején, a lényeg tulajdonképpen az, hogy miért is kezd írni az ember. Nyilván előfeltétel, hogy az illető sokat olvasson (ill. ma már olyat is látni, hogy valakinek alig volt könyv a kezében, és csak tévésorozatok hatására fog bele egy történet megírásába – ezt az esetet inkább hagyjuk, mert mindig borzasztó eredmény születik belőle). Szóval a lényeg, hogy szerintem nagyjából két típusra lehet osztani az olvasó embereket. Az egyik a "rajongó" típus, akiből könnyen lehet fan fiction-író, mert hajlamos rá, hogy a fiktív világ teljesen elvarázsolja, minden apró részletet ismer, és mindet a magáénak érzi. Az első novellája jellemzően azért születik meg, hogy még jobban bele tudja képzelni magát abba a másik világba. A második típus a "kötözködő", aki azért olvas, mert a tökéletes élményt kutatja, mint valami Szent Grált (belőle nemigen lesz fan fiction-író). Ha tetszik is neki egy könyv, mindig talál kisebb-nagyobb hibákat, és a történet valahogy sosem úgy alakul, ahogy szerinte tökéletes lenne. Így előbb-utóbb eljuthat oda, hogy ha már senki más nem írja meg azt a sztorit, amire vár, akkor majd nekiáll, és megírja ő maga. Így voltam ezzel én is; más kérdés, hogy eleinte olyan történeteket produkáltam, amiket olvasóként simán félredobtam volna.

Bár én magam soha nem írtam fan fictiont, úgy gondolom, nincs vele semmi baj: azt látom, hogy amikor eljön az ideje, a fan fiction-író tovább fog lépni, és eredeti világokat alkot. Ezzel viszont el is jutottunk a második kérdéshez: milyen probléma származhat abból, ha szerzőként valaki nem tud teljesen elhatárolódni a korábbi rajongói írásaitól? A külföldi zsánerirodalom manapság elég hangos az ilyen esetektől (példaként itt vannak E. L. James és Cassandra Clare plágiumügyei), de itthon még egy ilyen sem került a média kereszttüzébe. Ezzel együtt nem árt az óvatosság: ha csak részben eredeti művet teszünk közzé, mindig jelöljük meg a jogtulajdonost. Ezzel nem lehet baj mindaddig, amíg a mű egyszerű fan fiction, amivel egy petákot sem keresünk. Ha azonban eredeti műről van szó, amit ki szeretnénk adatni, akkor érdemes nagyon odafigyelni, nehogy átvegyünk ötleteket vagy részleteket egy korábbi rajongói írásunkból, és azon keresztül valaki más művéből.

A többiek bejegyzései:

2015. december 23., szerda

Ünnepi tervek


Hát, újra véget ért az oktatási időszak, és lassan az év is. Így karácsony előestéjén visszatekintve azt mondhatom, elégedett vagyok az idei évemmel: no, nem azért, mert annyira remekül haladtam az új regényemmel, hanem mert sok régi adósságomat törlesztettem, és végre előreléptem a munkahelyen is. A téli szünet is más lesz, mint eddig bármikor, és ennek két oka van: az egyik, hogy bár a húgom már 2013-ban Svédországba költözött a családjával, most először lesz alkalmam meglátogatni. Kihasználjuk az újonnan induló Debrecen-Malmö járatot: kíváncsi vagyok a debreceni reptérre, arra meg főleg, hogy Bálintnak és Bencének hogy tetszik majd a repülés. :)

A másik, amit régi Csillagok háborúja-rajongóként természetesen nem mulaszthatok el, az az új film, Az ébredő Erő megnézése. Kicsit tartok is tőle, mert elég vegyes kritikákat olvastam, ill. hallottam róla, de inkább a pozitívoknak szeretnék hinni. :) Szerintem mire észbe kapok, már vége is lesz az évnek, aztán jövőre újra indul a munka, és ha minden jól megy, a következő évértékeléskor már újabb lezárt regényről számolhatok majd be. De ne szaladjunk ennyire előre: élvezzük ki a téli szünetet. Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok a blog minden olvasójának!

2015. november 24., kedd

Újabb japán út



A fenti kép Tojama városát mutatja, és azért csatoltam, mert ezúttal Tokió helyett ide szólít a kötelesség: csütörtöktől bő egy héten át megint tolmácskodni fogok. (A Humángenetikán muszáj volt szabadságot kivennem emiatt, de nem gond, bőven maradt bent szabim.) Régebben, kb. 2006-tól 2010-ig elég sokat dolgoztam tolmácsként először a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ, majd az önkormányzat megbízásából, főleg Debrecenben, de Tojamában is megfordultam már. Aztán kevesebb lett az időm, már nem nagyon tudtam vállalni a megbízásokat; most azonban úgy jött ki, hogy belefér. És persze (az anyagiak mellett) volt egy "titkos" okom is, hogy miért vállaltam el a dolgot: a készülő regényem Tojamában játszódik, igaz, nem a jelenben, de attól még hasznosnak bizonyulhat ez az út. (Régről elég jól ismerem Koizumi urat, a Tojamai Művészeti és Kulturális Társaság volt elnökét, és szeretném személyesen megkérni, hogy ha mód van rá, szerezzen nekem képeket a 60-as évekbeli Tojamáról.)

Egyébként a munka arról fog szólni, hogy a debreceni Vojtina Bábszínháznak és az őket kísérő protokollszemélyeknek kell majd tolmácsolnom. A Vojtina a "Batu-tá kalandjai" című darabját mutatja be az ottani gyerekeknek, részben japánul: bár eredetileg a teljes darabot lefordítottam, a szöveg végül túl soknak bizonyult, így csak bizonyos kulcsmondatok hangzanak majd el japánul, ezeket külön begyakoroltuk Jankóval, a színésszel. Szegénynek még így se lesz könnyű dolga, nem is nagyon tudom elképzelni, milyen nehéz lehet fejből visszamondani egy szöveget olyan nyelven, amin az ember egyáltalán nem beszél. De a Vojtina csinált már ilyet korábban is, biztos vagyok benne, hogy most is klasszul megoldják. Aki esetleg szívesen jár bábszínházba a gyermekével, annak ezúton is figyelmébe ajánlom a darabot, szerintem felnőttként is élvezetes, és itthon azért magyarul szokták játszani. :)

Maga a tolmácsolás egyébként nem vonz annyira. Sokszor hallok olyan véleményt, hogy ez milyen klassz munka, világot lehet látni, meg sokféle emberrel találkozni, ami igaz is, de annyira megterhelő az egész, hogy az embernek nem nagyon van lehetősége kiélvezni. Beszédek, protokollvacsorák, próbák, bemutatók váltják egymást, és a tolmács végig el van havazva, még akkor is, amikor mások pihennek. (Jellemző példa a vacsora közbeni beszélgetés: ez a résztvevőknek kikapcsolódás, a tolmácsnak azonban még enni is alig van ideje, hiszen nélküle lényegében megszűnik a kommunikáció.) Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy én már bármilyen japán utat inkább csak akkor tudnék élvezni, ha a családom is velem lenne, de erre egyelőre nincs kilátás. Na de nem panaszkodom, arra végül is nincs okom. Egyelőre elköszönök, mert fogalmam sincs, hogy dec. 4-e előtt mikor és hányszor lesz alkalmam ránézni a blogra, már ha lesz egyáltalán. Decemberben viszont újabb bejegyzéssel jelentkezem. Addig is kellemes mikulást mindenkinek! :)

2015. október 22., csütörtök

Sorok mögött: A nézőpont



A mostani körblogtémánk, hogy vajon mi lehet a jó és rossz oldala annak, ha a történet leszűkül egyetlen karakter nézőpontjára. Persze a nézőpontokkal kapcsolatban elég sok írástechnikai cikket olvashatunk szakkönyvekben és az interneten is, és nem érzem úgy, hogy ezekhez túl sokat hozzá tudnék tenni, így ebben a bejegyzésben főleg a saját tapasztalataimat fogom megosztani.

Írás közben általában szeretek belehelyezkedni az egyik karakter nézőpontjába (E/1 vagy közeli E/3), és ha ez sikerül, és úgy érzem, jól működik, akkor a továbbiakban nem nagyon szoktam váltani. (Végiggondolva, az elmúlt tíz írásom közül nyolcban egy, kettőben pedig két nézőpontkarakterrel dolgoztam, kettőnél többel azonban még soha.) Azt viszont a saját bőrömön tapasztaltam, hogy egy összetett, sok szálon futó történetet nem könnyű egyetlen nézőpontból megírni: az Oni-trilógia kapcsán gyakran nehézséget okozott, hogy milyen úton-módon csempésszek be információt a máshol zajló eseményekről, vagy hogyan varrjam el a főhősről leszakadt karakterekhez kötődő történetszálakat. Az E/1-es, emlékirat-formátumú narrációhoz eleve nem illett volna a nézőpontváltás (olvastam már váltott szemszögű E/1-et, de ez a megoldás valamiért nem áll közel hozzám), néha viszont kihasználhattam a fantasy adta lehetőségeket: Áron nézőpontján keresztül belebújtam egy másik karakter fejébe, és bizonyos jeleneteket így írtam meg, amolyan "nézőpont a nézőpontban" jelleggel.

A probléma megoldása izgalmas írástechnikai kihívásokat tartogatott, és utólag nem bántam meg a nézőpontválasztást, mégis egyet kell értenem azzal, hogy ha valaki egy hasonlóan nagy lélegzetű történet minden fontosabb részletét meg szeretné írni, akkor valószínűleg a távoli E/3 és/vagy a váltott nézőpont lehet a legkézenfekvőbb megoldás. Már csak azért is, mert ha pl. egy konfliktus bemutatása egyetlen karakter nézőpontjára szűkül le, akkor az olvasó hajlamos lehet azzal az egy karakterrel azonosulni, nem látva a konfliktus egészét, mint amikor jól összeveszünk egy baráttal vagy családtaggal, és kellő empátia híján nem tudjuk beleélni magunkat a másik helyzetébe.

Persze azt sem állítom, hogy feltétlenül jó regény lesz abból, ha ilyen Háború és béke-szerűen, távolról és töretlen hidegvérrel narráljuk végig az eseményeket, mindig gondosan kiválasztva a legmegfelelőbb nézőpontot, mint a ketrecben csatározó kísérleti egerek életét dokumentáló tudós. Lehet, hogy ez adott esetben jól működhet egy sci-finél, de mondjuk egy romantikus regény olvasóit valószínűleg addig fogja idegesíteni, amíg a falhoz nem csapják a könyvet.

A zsáner mellett nyilván maga a történet szabja meg, hogy milyen és hány nézőpontra van szükség. Mielőtt további nézőpontot hoznék be az első után, mindig fel szoktam tenni magamnak a kérdést: tényleg szükség van rá? Jobb lesz tőle a sztori? Az is előfordulhat, hogy épp a kevesebb nézőponttól működik az egész; pl. egy ideje tervezgetek egy humoros írást, ahol a végső csattanó a nézőpont megválasztásából adódik majd. Szóval tényleg nincs nálam a bölcsek köve ebben a kérdésben (sem), de szerintem érdemes eljátszani a nézőpont adta lehetőségekkel, mert ahogy a fenti rajzon is látszik, a nézőpont részben maga az alkotás.

És akkor következzenek a többiek bejegyzései:

2015. október 13., kedd

Hírek

Elég rég írtam már a blogra, így arra gondoltam, itt az ideje beszámolni róla, mi történik velem mostanában. Talán a legfontosabb hír, hogy tegnap e-mailt kaptam a Galaktika szerkesztőségéből: elfogadták a "Kopp-kopp" című novellámat. :) Bár az új regényem még biztosan jó ideig nem készül el, erre a rövidebb írásra már nem kell sokat várni: a novemberi számban megjelenik (ez a Galaktika 308. száma lesz, ha valaki netán így keresné). Főleg a horror kedvelőinek ajánlom, de nem kell semmi véres, belezős témára gondolni. :) A novella egyébként egy apró ötletből született, amivel jó nagybácsi módjára az unokahúgomat ijesztgettem, és később, a nyári írókörös táborban írtam meg, aztán jó időre félretettem, amíg le nem tudtam végre a PhD-védésemet. Nemrég ültem neki az átírásnak, és elég sokat változtattam rajta, hála a sok hasznos kritikának, amit az Írókör tagjaitól, majd később Évitől és a gabós szerkesztőmtől, Gábortól kaptam.

A másik aktuális téma, hogy ebben az időszakban egészen sok író-olvasó találkozón lehetett, ill. lehet majd összefutni velem. A hétvégén a debreceni Benedek Elek Könyvtárba kaptam meghívást, ahol egy nagyszabású rendezvényen a fantasy és a történelmi regény zsánerében dolgozó szerzőkkel lehetett beszélgetni. (Sajnos délután már nem tudtam ott lenni, pedig Nemes Istvánnal én is nagyon szívesen beszélgettem, dedikáltattam volna.) Engem nem is annyira az Oniról kérdeztek, mint inkább a készülő regényemről, a kutatási módszeremről. Bőven kaptam érdekes kérdéseket Jánostól, a "hivatalos" kérdezőtől, de a közönségtől is. Összességében szerintem minden klasszul sikerült, és nagyon meglepett, hogy a jelenlévők közül többen is olvastak már Oni-könyveket. Persze hoztam a formám, és a Déri Múzeumba szóló ajándékjegyemet sikerült ott felejtenem, holnap elmegyek érte. A Hajdú-Bihari Napló itt számolt be az eseményről, mindjárt két apró hibával: bár nyilván örültem, hogy megláttam a nevem a cikkben, és hogy mutathatok pár képet a blog olvasóinak, de "a hazai fantasy-irodalom jeles képviselőjeként" egyértelműen Istvánt kellett volna kiemelni, nem engem (ez nem álszerénység, csak sima tény). Másrészt civilben nem orvosként, hanem kutatóként dolgozom. :)

(Ezt a képet muszáj beszúrnom ide, annyira okostónis. :) Remélem, összességében azért nem ilyen benyomást keltettem.)

Elvileg hamarosan lesz egy találkozó az Ady gimiben is, majd hírt adok róla itt a blogon vagy a Facebookon, ha lesz időpont. Október 17-én, tehát most szombaton 13:30 és 14 óra között az őszi MondoConon tartok egy rövid, beszélgetéssel és dedikálással egybekötött előadást az Oni-könyvekről a "kultúrsarokban". (Azóta is a formátumon gondolkodom, merthogy eredetileg sima beszélgetésre gondoltam, a programba azonban előadásként került be. Szóval most nem tudom, mi a csudáról "adjak elő", esetleg spoilerezzem el a történetet a leendő olvasóknak? :) Aki pont ekkor nem tud ott lenni, az se csüggedjen, mert egész szombaton megtalálható leszek a Conon, mégpedig a táblás játékok számára kijelölt teremben, ahol a japán sakkot fogjuk népszerűsíteni. :)


Hát, dióhéjban egyelőre ennyi, de hamarosan jelentkezem újabb bejegyzéssel. Addig is további szép hetet mindenkinek!