Ebben a hónapban elég különleges témáról körblogolunk: lehet-e, kell-e a szerzőnek odafigyelnie az írása politikai korrektségére, és ha úgy érzi, egy mondata akaratán kívül úgy sikerült, hogy megbánthat egy társadalmi csoportot, akkor ki kell-e javítania a kérdéses részt. Bevallom, bármennyire is tetszett a téma, sokáig azon gondolkoztam, hogy passzolom, hiszen mi olyan lehetett volna az Oni-trilógiában, ami öncenzúrára szorulna? Aztán persze rájöttem, hogy azért akadt néhány ilyen dolog, a mostani projektem esetében pedig sokkal kifejezettebb ez a probléma. Lássuk tehát, mit tudtam összeszedni a témával kapcsolatban.
Az Oni-könyvek írásakor soha nem volt célom az olvasók "nevelése": az ilyen nevelő szándék (szerintem) elég béna módon szokott kiütközni az ifjúsági regényekben, akár nyíltan, akár burkoltan valósítja meg a szerző. Épp ezért, bár pl. Ferit mindig roma srácként képzeltem magam elé, ezt nem írtam bele a szövegbe; egyrészt a nézőpontszereplőm, Áron számára ennek semmilyen jelentősége nincs, másrészt a rasszok kérdését eleve nem akartam behozni a történetbe. (Egyébként egy ilyen közegben alighanem el is tűnne a rasszizmus, hiszen kit érdekelne a másik ember bőrszíne, ha Onik és Meratánok is járkálnak a világban?)
Nem emlékszem rá, hogy írás közben cenzúráztam volna magam valamilyen politikai szempontból – a szerkesztőm azonban megtette egyszer, és igaza volt. Az eredeti kéziratban egy kicsit másképp zajlott Anna beszélgetése a Meratán pilótával a második kötet végén: a pilóta furcsának találja Anna reakcióit, de míg az eredetiben ezt a lány nemének, addig a szerkesztett változatban a fiatalságának tulajdonítja. Teljesen egyetértettem a javítással, hiszen hiába hangsúlyozzuk már az első kötet prológusában, hogy a Meratánok kultúrája patriarchiális, egy ilyen megnyilvánulás akkor sem mutatna jól egy (nem negatív) szereplő részéről.
Ehhez képest az új regényemet sokkal nehezebb, ha nem lehetetlen anélkül megírni, hogy politikailag kifogásolható dolgok szerepelnének benne. Egy japánban élő amerikai misszionáriuscsaládról eleve nem írhatok úgy, hogy témaként elő ne kerülne a vallás, az amerikai és a japán kultúra különbözősége. Bár első megközelítésben úgy tűnik, egy életrajzi regény esetében a szerző védett pozícióban van, hiszen csak leírja, ami történt, de valójában ez nem ennyire egyszerű: a megtörtént események összefűzése, apró módosításai, a szereplők gondolatai, reflexiói mind a szerző révén kerülnek a regénybe. Némileg szerencsés helyzetben vagyok, hiszen egy ideig laktam Japánban és a helyszínként szolgáló Tojamában is megfordultam, de csak most, a regényhez készült interjúk kapcsán kezdek rájönni, mennyire nem ismerem a hatvanas évekbeli, vidéki japán mentalitást: ha a mai japán társadalomról elmondhatjuk, hogy hajlamos a kiközösítésre, akkor ez a közeg még százszor inkább az. Mégis, valahogy politikailag korrekt módon kellene írnom olyan dolgokról, mint hogy a főszereplőm, akit a haj- és bőrszíne miatt rekesztenek ki az osztályközösségből, jó barátságba kerül egy japán lánnyal, akit egyszerűen azért közösítettek ki, mert a családja Tokióból érkezett. Persze önmagában a kiközösítést mint témát lehet megfelelően kezelni: az író közvetítheti azt az üzenetet, hogy ilyet nem szabad tennünk a másik emberrel. A probléma ott kezdődik, hogy mennyire lehet őszintén beszélni a dologról, megmutatni, hogy sajnos a kiközösítés a japán társadalmi rendszer szerves része. (Na tessék, ezzel máris kimondtam valamit, ami nem pol. korrekt.) Meggyőződésem, hogy ha csak a felét leírom annak, amit Rebecca megosztott velem, az japán szemmel elég sértőnek fog tűnni, főleg, mert ötven év alatt azért valamelyest fordult a világ még Japánban is.
Egyszóval a kihívás adott, de továbbra is vannak kétségeim afelől, hogy meg tudok-e felelni neki; csak annyit ígérhetek, hogy igyekezni fogok. :) De azt hiszem, már elég hosszúra nyúlt ez a bejegyzés, itt az ideje, hogy belinkeljem a többiek írásait a témában:
