Érdekesen indult az e havi körblog: már a téma felvetésekor kiderült, hogy itt bizony ütközni fognak a vélemények, ami szerintem egyáltalán nem baj. Számomra legalábbis a "Sorok mögött" projekt legizgalmasabb oldala éppen az, hogy mit és mennyire látunk másként – és úgy sejtem, ebből a szempontból a mostani kör jó néhány csemegét tartogat. :) De mielőtt belemennénk a részletekbe, lássuk, mi is a legújabb témánk.
A központi kérdés ezúttal az, mennyire legyen pozitív figura a történetünk főhőse. És máris oszlassunk el egy gyakori félreértést: nem az antihősökről van szó. Az antihősök jelleme – hála istennek – nem felel meg a mesékből, eposzokból ismerős hősies ideálnak, sokkal hétköznapibb, vagy ha úgy tetszik, emberibb vonásokkal rendelkeznek, és épp emiatt a mai irodalomban főként velük találkozunk. Egy antihős mint főszereplő általában kellőképp szerethető, ugyanakkor nem válik unalmassá, az olvasó háromdimenziósnak érzékeli, a szerző pedig több kihívást talál egy ilyen karakter megformálásában, mint egy hagyományos, egysíkú hősében. De mi a helyzet a kifejezetten ellenszenves karakterekkel? Jó ötlet-e, ha olyan főszereplőt választunk, aki egy hagyományosabb történetben valószínűleg inkább a főgonosz szerepébe kerülne? Erre már nem olyan egyszerű válaszolni.
Először diákkoromban találkoztam a kérdéssel, egy nyáron, amikor lelkiismeretesen és nagy buzgalommal végigolvastam a feladott kötelezők... némelyikét. Dosztojevszkij regénye, a Bűn és bűnhődés határozottan pozitív élményként maradt meg bennem: nem, mintha mindent megértettem volna a könyv lélektani és filozófiai mélységeiből, hanem, mert krimiként is kiválóan működött. Olyasmi élmény volt, mint amikor az ember a Columbót nézi, és legbelül azért szurkol, hogy a gyilkos megússza – még akkor is, ha tudja, hogy ez nem fog megtörténni –, mert a gyilkos sokkal emberibb figura, mint maga Columbo. Hiába szörnyülködtem az elején, hogy milyen kegyetlen, gépies alak Raszkolnyikov, aki puszta számításból gyilkolni is képes, az író olyan ördögi ügyességgel ábrázolta a vívódásait és vezette elő a történetet, hogy végül megnyert magának. Mégis azt mondom, hogy ha valaki nem Dosztojevszkij, akkor nagyon kockázatos ilyen főszereplőt választania.
Lehet, hogy most sokan ráncolják a szemöldöküket: miért akarom megmondani másoknak, hogy milyen szereplő nézőpontjából írják meg a saját történetüket? Természetesen nem akarom, ez is az írói szabadság része. De nem szabad elfelejtenünk, hogy az olvasó elsősorban szórakozni akar, vagyis a könyvünk üzenete (már, ha van neki), csak akkor fog eljutni hozzá, ha eléggé élvezi a sztorit ahhoz, hogy ne tegye le. Az élvezethez pedig szükség van arra is, hogy amennyire lehet, beleélje magát a történet valóságába. Nyilván nem arra gondolok, hogy az olvasó önmagát képzeli a főhős helyébe, de ha semmilyen kapcsolódási pontot nem talál a szereplő gondolkodásával, az bizony feldühítheti, és esetleg abbahagyja az olvasást. Lehetnék álszent, írhatnám, hogy milyen primitív dolog így megítélni egy könyvet, de velem is előfordult már, hogy az első kötet után abbahagytam egy sorozatot, mert nem bírtam elviselni a nézőpontszereplőt. (Konkrétan A Setét Toronyra gondolok Stephen King tollából, aki ettől függetlenül maradt az egyik kedvenc íróm.)
Persze nyilván nincs értelme arról beszélni, hogy pontosan mennyire kell szerethető legyen egy figura, akit főhősnek szánunk. Számomra az Oni-sorozat kapcsán egészen jól bevált az az elv, hogy a főszereplő többé-kevésbé átlagos tulajdonságokkal rendelkezik, míg az igazán izgalmas, szélsőséges jellemvonásokat a többi karakternek tartogatom. Így az olvasó szabadon választhat, kit szeret és kit utál a szereplők közül, miközben – remélhetőleg – nem érzi úgy, hogy egy számára nagyon idegen nézőpontból kénytelen végigkövetni az eseményeket. Ez persze csak egy lehetőség a sok közül, és szerintem elsősorban akkor lehet szükség ilyen trükkökre, ha végig ugyanazt a nézőpontot használjuk. (Például azért, mert E/1-ben írjuk a regényt.) Teljesen más téma, hogy hány nézőpont az optimális; nem kizárt, hogy egyszer majd erről is fogunk körblogolni. Egyelőre erről csak annyit, hogy szerzőként a több nézőpont sokszor könnyebbséget jelent a történetmesélés és információadagolás szempontjából, olvasóként viszont gyakran tapasztalom, hogy minél kevesebb nézőponttal operál egy történet, annál könnyebben "be tud húzni". (És talán mégsem annyira más téma ez, mint hittem, hiszen végső soron megint arról van szó, hogy az írónak mennyire van lehetősége megkedveltetni a főszereplőt az olvasóval.)
Én magam is nagyon kíváncsi vagyok, mások hogyan látják a problémát, következnek tehát a linkek a többiek bejegyzéseihez:
